46. Fogoly

18+



„Gyógyíthatatlan szerelembe szédültem. Megatonnányi energiát feccöltem abba, hogy jaj, át ne adjam magam e rémítő érzületnek. Hanyatt-homlok küzdöttem, eleve kudarcra ítélten. Ő se laza-hanyagul adta be a derekát. Számosszor próbáltuk takarékra csavarni a hőfokszabályozót, ám az csak a full üzemmódot tűri.”



Folyamatosan remeg a karomban. Hát tényleg bántom? Mindig csak bántom? De én nem akarom. Esküszöm, hogy nem. Hisz szeretem. Vagy egy órán át kocsikázunk, majd végül megáll az autó, a sofőr pedig kinyitja az ajtót. Lia, mintha sokkot kapott volna, némán hagyja, hogy kisegítsem a kocsiból. A semmi kellős közepén vagyunk. Nem véletlenül. Félek, hogy megpróbál megszökni előlem, szokáshoz híven.
- Visszamehet – szólok a sofőrre, majd kiveszem a kevéske kis cuccom az autóból és Liával együtt bemegyek a házba. Bőven elmúlt éjfél. Lia csendben halad mellettem, olyan, mint valami szellem. Mikor belépünk a kis tengerparti házba, körbenéz, majd kikerekedett szemekkel rémülten hátrál az ajtóig.
- Gyere – nyújtom felé a kezem. – Késő van. Menjünk aludni – szólok rá, mire megcsóválja a fejét.
- Nem – vágja rá, majd feltépi az ajtót és kirohan rajta. Én meg utána. Na jó, tényleg kezdem unni, hogy állandóan futkorásznom kell utána. Nem tűnt fel neki, hogy nem vagyok valami nagy sportember? Ki nem állhatok futni! És nő után futni meg végképp rühellek. Érte mégis megteszem. A parton érem utol. Mit ne mondjak, lenyűgöz azzal, hogy képes a homokba magas sarkúban sprintelni. De hirtelen lefékez és térdre borul. A karjaival átöleli saját magát és előre hátra dől. Nem értem mi baja van. Mi ez a hirtelen változás?
- Miért csinálod ezt? – nyög fel. – Miért nem engedsz el? Miért nem hagysz békén? – suttogja. Egyre közelebb lépkedek hozzá, majd mögé ülök és a karomba húzom. Hosszú percekig ringatom és puszilgatom, hogy megnyugodjon. Érzem a mérhetetlen fájdalmat, amit ő érez. Mintha az én szívem is szorongatná valaki. A különbség, hogy az ő szívét én csavargatom. Én okozok neki fájdalmat, pedig nem akarok. A legrosszabb az egészben, hogy pontosan tudom, mivel tudnám megnyugtatni és boldoggá tenni. Egyetlen egy apró szót kéne csak kinyögnöm.
- Nem tudom kimondani – sóhajtok fel. – Nem megy – csóválom meg kétségbeesetten a fejem. – Ne kérd tőlem, hogy kimondjam megint – sóhajtok fel.
- Megint? – kapja fel hirtelen a fejét és a szemembe néz, mire aprót bólintok. – Sose mondtad ki – suttogja, alig hallhatóan.
- De – vágom rá. – Egyszer már igen, csak nem értetted – simogatom meg az arcát.
- Akkor miért nem mondod ki megint? - húzza fel kérdőn a szemöldökét.
- Képtelen vagyok rá – nyögök fel. – Nekem ez nem megy Lia. Ha ismét kimondanám, ha a szemedbe mondanám azt, amit érzek és amit hallani akarsz, akkor valósággá válna. Annak súlya lenne, olyan súlya, amit nem tudok cipelni egy életen át. Nem mondhatom ki. Nem tehetem, mert van valaki más az életemben. Nem megy. Bármit kérhetsz tőlem, a csillagokat is lehozom neked az égről, csak ezt az egyet ne kérd.
- Mit vársz tőlem? Hogy én mondjam ki? – csattan fel hirtelen. – Azt akarod, hogy dobjam eléd ismét a szívem és nézzem végig, ahogy áttaposol rajta? – pattan fel, az ölemből.
- Nem – nézek rá kétségbeesetten.
- Mi a fenének hoztál ide? – kiabál tovább. – Egyáltalán hol a francba vagyunk? Mit keresel itt? Miért nem hagyod, hogy végre boldog legyek? Miért fáj neked, ha végre jól érzem magam? Miért nem húzol vissza északra a drágalátós menyasszonyodhoz és felejtesz el örökre? – üvöltözik magából kikelve és fel alá járkál előttem.
- Miért, boldog vagy vele? – pattanok fel én is a homokból és megragadom a vállát. – Boldoggá tesz? Boldogabbá, mint én? Így van Lia? Boldogabb vagy Alex mellett, mint mellettem? Szereted őt? – kiabálok torkom szakadtából. Csak a pánik miatt emelem fel a hangom. Nem veszíthetem el. Nem lehet. Nem szeretheti.
- Annyira vak és annyira hülye vagy, hogy az valami hihetetlen – tapasztja a tenyerét a mellkasomra és ellök magától.
- Ez nem válasz – kapok ismét a dereka után. Az adrenalin őrült iramban száguldozik az ereimben. Ha azt mondja, hogy szereti és boldog amellett a kerti törpe mellett, én esküszöm, hogy az óceánba fojtom magam.
- Nem, nem tesz boldoggá, mert te mindig felbukkansz és elrontasz mindent – csapkodja üvöltve a mellkasom. – Nem tudom szeretni úgy, ahogy kéne, mert állandóan megjelensz és összekutyulsz mindent – üt tovább. – Gyűlöllek, érted? Ki nem állhatlak! Tiszta szívemből utállak, mert nem engedsz el és mert nem tudok neked nemet mondani. Utállak, mert nem tudlak utálni, mert mindig a hatalmadba kerítesz, ahányszor csak felbukkansz az életemben – taszít rajtam egyet, mire elengedem. Döbbenten bámulok a szemébe. Minden szava, egy arculcsapással ér fel. De a kirohanása vége… Igen, az egy szerelmi vallomásnak is megteszi. A szemei könnyektől homályosak, a haját borzolja a lágy éjszakai szél, ami az illatát is felém sodorja. Alig két lépés van köztünk… Hogy ki indul meg hamarabb? Nem tudnám megmondani. Az egyik pillanatban még úgy tűnik, hogy egy szakadék tátong köztünk, a másikban fájdalmasan szorosan préselődik össze a testünk. Az ajkam az övére tapad, úgy csókoljuk egymást, mintha a levegőnél is fontosabb lenne a másik íze, ahhoz, hogy életben maradjunk. Vággyal teli és mégis fájdalmas csók ez. Olyan, amiről tudod, hogy sosem felejted el, amíg élsz. Amiről még az unokáidnak is mesélni akarsz. Mert igen, már most tudom, hogy el akarom mondani az utódaimnak, hogy volt egy nő az életemben, akit mindennél jobban szerettem, de reménytelenül. Tudniuk kell, hogy létezik olyan szerelem, amiben semmi ésszerűség nincs, amiről mindkét fél tudja, hogy sosem teljesülhet be, ami iszonyatosan fáj és mégis annyira jó, amikor a két ember egymás karjaiban fekszik, mint semmi más ebben a nyomorúságos életben. Mert létezik. Mi ketten vagyunk erre az élő példa. Mindent odaadnék érte amim van, az életemet is beleértve és mégsem adok semmit. Fogalmam sincs, hogy kerülünk a puha homokba, csak arra leszek figyelmes, hogy türelmetlenül rángatja le rólam az ingem, a gombok szanaszét repülnek a fövenyen. Én sem tudok gátat szabni a vágyaimnak. Érezni akarom a bőrét a bőrömön. Gyorsan hámozom ki a ruháiból, de mikor már csak az a falatnyi csipkecsoda van rajta megállok. Nem bírok betelni a látvánnyal.
- Annyira kibaszottul gyönyörű vagy – nézek végig az alattam fekvő, karcsú testen újra és újra.
- Fogd be – csúsztatja a tenyerét a tarkómra és leránt magához, egy újabb vad csókra. Imádom a tüzet, ami belőle árad. Ahogy a fenekembe markol, majd a farzsebembe csúsztatja az ujjait és egyre lejjebb rángatja rólam a nadrágot, arra késztet, hogy én is besegítsek neki. A feje mellett támaszkodom, olyan törékenynek tűnik, nem akarom összenyomni. Összeszedem minden önuralmam és lelassítok. Finoman simítok végig az arcán, a nyakán, a kulcscsontján, a vállain, a mellei közti kicsi ösvényen, le a hasán át a bugyija széléig, majd az ujjaim a combjaira siklanak. Élvezem, hogy remeg minden porcikája az érintéseim miatt. A szemei vágytól homályosak, az ajkai enyhén szétnyílnak, a mellkasa egyre szaporábban emelkedik fel és le. Szinte hallom a szíve dobbanásait. Nincs nála csodálatosabb a világon és csak az enyém ebben a pillanatban. Lassan hajolok lejjebb, hogy meg bírjam csókolni a bársonyosan puha mézédes ajkait. A nyelve, mint valami horog az enyémbe akad és nem ereszt, bár nem is akarok szabadulni. Szükségem van rá, mindennél jobban. Még jó, hogy tényleg a semmi kellős közepén vagyunk, különben nem lenne túl szerencsés a tengerparton hemperegni, bár ha jobban belegondolok per pillanat az se érdekelne, ha száz fotós akarná megörökíteni ezt az intim pillanatot. Csókolózunk kifulladásig, az ujjai a hátamon zongoráznak, le a derekamig majd vissza, míg az én ujjaim a selymes tincsei közé csúsznak. A belőle áradó hő, engem is melegít, a vérem egyre gyorsabban pezseg az ereimben. Érzem, ahogy kitapogatja a tarkómon lévő tetoválást és ugyan nem látja, de mégis tökéletesen körberajzolja a vonalakat, majd tovább kúszik a keze a lapockámon lévőkre és azt is végigsimogatja. Nem értem miért imád játszani a bőrömön lévő mintákkal, de ahányszor együtt vagyunk, minden egyes rám vésett vonalon végigcirógat, amitől persze megőrülök. Most se hagyja abba ennyinél, áttér a karjaimra, majd a mellkasomra. Mikor finoman a mellbimbómba csíp, összerándulok és belemorgok a szájába. Hallom, ahogy felkuncog, aztán a fájdalmasan lüktető férfiasságom nekiszorítom, mire a tüdejében reked a levegő és a körmeivel a hasamba karcol önkéntelenül is, amitől azt hiszem, hogy menten elélvezek.
- Ne kísértsd a sorsot – suttogom a fülébe vágytól rekedt hangon, majd finoman végignyalok a fülcimpáján. Ismerem már minden egyes rezdülését, tudom mi okozza a számára legnagyobb élvezetet, így finoman végigsimítok a nyelvem hegyével a nyaka vonalán, majd a vállába mélyesztem a fogam és erősen megszívom a fogaim közt lévő selymesen sima bőrt.
- És ha mégis? – kérdezi zihálva miközben gyorsan átfut a hasam alján lévő mintákon és az alsómba csúsztatja a kezét, hogy finoman megszorítsa az ágaskodó férfiasságom. Most rajtam a sor, hogy felnyögjek az élvezettől. Adok, kapok, ezt is imádom benne. Követelőzően szorítom magamhoz, majd galádul a lábai közé csúsztatom az egyik kezem és a finom anyagon át végigsimítok a legérzékenyebb pontján.
- Akkor addig kínozlak – kezdek bele majd finom puszit nyomok az egyik ágaskodó mellbimbójára. – Amíg – kóstolom meg a másik édes kis csúcsot is. – Kegyelemért nem fogsz – húzom félre a bugyiját és az egyik ujjammal beléhatolok, mire fennakadnak a szemei a gyönyörtől – könyörögni - fejezem be a mondatot és egy csókkal pecsételem meg az esküm. Aztán, fogalmam sincs hogy, de a hátamon találom magam. A csípőjével érzéki köröket ír le az ölemben, amitől azonnal felnyögök, az ujjaim a derekára tapadnak.
- És ha átveszem az irányítást? – kérdezi érzéki hangon fölém hajolva, majd a mellkasomra tapad és szívni kezdi az egyik mellbimbóm, amitől elveszítem a fejem azonnal. Hát még mikor megérzem, a boszorkányos nyelvét egyre lejjebb haladni. A hasam alján lévő fekete kacskaringókat, most a nyelvével simítja végig, majd belenyal a köldökömbe és mire bármit is tehetnék lerángatja rólam az alsónadrágom. Biztos vagyok benne, hogy ha a szájába vesz, akkor menten végem, így ismét magam alá fordítom, biztos, ami biztos alapon.
- Rossz kislány vagy – mosolygok rá, majd újból megcsókolom, az ujjaim a csipkés csoda pántjába akasztom és egy határozott rántással leszakítom róla a feleslegesnek ítélt, bár kétségkívül izgató darabot.
- Mondod ezt éppen te – nyöszörgi két csókcsata közt, ugyanis folyamatosan simogatom a lábai közti nedves forróságot, majd mikor már nem bírok tovább uralkodni magamon a combjai közé furakszom és összeszorított fogakkal a lehető leglassabban beléhatolok. Elveszünk egymás tekintetében, abban a pillanatban, amikor egyesül a testünk. Végre ismét egyek vagyunk. Ezt senki és semmi nem veheti el tőlünk. Finoman cirógatok végig az álla vonalán, miközben elmerülök a zöldeskék színű szempárba. Szinte látom a lelkét, minden érzését ki tudom olvasni abból a csodálatos szempárból. Szeret. Nincs semmi kétségem efelől. Hát kitárom előtte én is a szívem legrejtettebb titkait is, engedem, hogy lássa azt, amit ugyan nem mondtam ki, de minden porcikámban érzek. Szeretném, ha látná, hogy szeretem.
- Szeretlek – suttogja, de nem értem egy szavát sem, mert egy számomra ismeretlen nyelven szólal meg. Mégis érzem, hogy ugyan úgy, ahogy én, kimondta azt, amit eddig nem mert. Tudom mit jelent a szó még akkor is, ha nem értem.
- Minä rakastan sinua – súgom a szájába én is a saját nyelvemen, ezt az apró vallomást, majd lassan mozogni kezdek. A lábait a derekam köré tekeri, miközben az ujjainkat összefűzi és teljesen átadja magát nekem. Nem először vagyunk együtt, de ez mégis más. Több van benne, mint az eddigi szenvedéllyel túlfűtött hancúrjainkon. Most először szeretkezünk. Finoman cirógatom a puha bőrét. Szeretem megérinteni, mindig elvarázsol. Nála puhább bőrű emberrel még sosem találkoztam. És az illata. Olyan, mint a virágoké, friss, üde és elveszítem tőle a fejem. Érzem a vállamon végigcikázni az ujjait. Igen, azt is szeretem, ha ő érint meg, sőt… Kikövetelem a kénytetést. Imádom, ahogy gyengéden simogat végig a legérzékenyebb pontjaimon. Ebből is látszik, hogy ismer, pedig sosem mélyedtünk el igazán a másik lelki világában. Mégis tudja, hogy mit szeretek. Bárcsak örökre így maradhatnánk, összefonódva, egy kihalt tengerparton, ketten, szerelmesen, az éjszaka leple alatt. Próbálom minden egyes mozdulatommal megmutatni neki, hogy mennyit jelent számomra, hogy mennyire imádom és akarom. A csókok gyengédek, a mozgásom lassú, nem csak a perzselő, égető szenvedély hajt, hanem a szerelem is. Az sem érdekelne, ha rám szakadna most az ég, ha egy nagyobb hullám elsodorna minket és belefulladnék a habokba. Ezerszer elsuttogom neki finnül, hogy szeretem, miközben egyre mélyebben siklok a testébe. Úgy kapaszkodik belém, mintha attól félne, hogy ha nem tart elég szorosan a karjai közt hirtelen köddé válok majd. De eszem ágában sincs eltűnni. Egyre gyorsuló ritmust diktálunk, míg egyszeriben felrobban körülöttünk minden. Rázkódik a testem a gyönyörtől és ő is remeg, mintha fázna, ugyan tudom, hogy nem a hideg miatt van, mégis reflexszerűen összegyűjtöm a karomba és a testem melegével próbálom, megóvni őt. Teljesen a hátához simulok, puszilgatom a tarkóját, a lábamat átvetem a csípőjén. Ha akarna, akkor se tudna mozdulni, de úgy tűnik, nem is nagyon szeretne kiszabadulni a köré tekeredő végtagjaim alól. Csukott szemmel pihegek hosszú percekig, majd nagy nehezen felnyitom a szemhéjaim, hogy a hosszú, dús szőke hajzuhataggal találjam szembe magam. Mosolyogva tekerek egy tincset az ujjaim köré.
- A fekete jobban tetszett – puszilom meg a hátát, mire felkuncog, de nem szól egy szót sem. A fél könyökömre támaszkodom, hogy láthassam az arcát, sokáig simogatom a karját, ő pedig lehunyt szemmel, édesen mosolyog. Annyira idilli a pillanat. Csak az óceán zúgását lehet hallani, miközben a csillagos ég vigyáz ránk fentről, mi pedig itt fekszünk a puha homokba, a sötétségben pedig világít a hófehér, meztelen bőrünk. Annyira nyugodtan lélegzik, szent meggyőződésem, hogy elaludt, de erre rácáfol, mikor vele együtt felállok, hogy bemenjünk végre a házba.
- Tegyél le – mosolyog rám, miközben elindulok vele befelé.
- Nem – csóválom meg a fejem vigyorogva.
- És a cuccaink? – húzza fel az egyik szemöldökét somolyogva. – El fogja mosni őket a víz.
- Nem érdekel – nyomok egy puszit a homlokára. – Maximum majd visszajövök értük, mikor beértünk.


A hálószobáig meg sem áll velem, én pedig nem tiltakozom. Már nem érdekel, hogy mi lesz. Egyetlen egy lényeges dolog van az pedig az, ami most történik. Tudom, hogy el fog menni, elhagy újra és össze fogja ismét törni a szívem, de ki akarom élvezni minden pillanatát az együtt töltött időnek. Vele akarok lenni. Ha csak pár óra jut? Hát pár óra jut. Nem számít. Nem érdekel, hogy valaki, valahol vár rá és az a bizonyos valaki egyszer majd a felesége és a gyerekei anyja lesz. Nem számít, hogy azt a nőt szereti, mert most velem van és rám néz azokkal a csillogó zöld szemeivel úgy, ahogy csak egy szerelmes férfi tud nézni.
- Ne próbálj meg elmenekülni – mosolyog rám, mikor óvatosan leenged a földre.
- Nem megyek sehová – állok lábujjhegyre és egy puha csókot nyomok a szájára, mire elmosolyodik, még egyszer végigsimít a hosszú puha ujjaival a derekam vonalán, aztán kilibben a szobából. Van pár percem körbenézni a házban, ami barátságosnak és melegnek tűnt elsőre is. Fogalmam sincs honnan ismeri ezt a helyet, de a pici kőház igazán lenyűgöző. Mindenhol sötétbarna parketta van, az ágy hasonlít a toronyban lévő hatalmas kovácsoltvas csodához, csak az itteni ágytámla mintája más, sötét bordó ágynemű helyett, pedig hófehér anyag fedi a matracot. Ha jól látom, összesen egy hálószobából, egy amerikai konyhás nappaliból és egy fürdőszobából áll az egész ház, plusz az óriási teraszból. Tényleg bámulatos. Nem is tudtam, hogy Los Angelestől alig egy órányira ilyen eldugott kis paradicsomok is léteznek. Mondjuk nem Niko lenne, ha nem ide hozott volna, a senki földjére… Érzem, hogy némi homok a bőrömre ragadt, így úgy döntök, hogy a fürdő felé veszem az irányt. Nem nehéz megtalálni, hisz csak egyetlen egy csukott ajtó van, ami tényleg a sötétkék csempékkel kirakott fürdőszobát rejti. Nem teketóriázom sokáig, a kád helyett a zuhanykabint választom. Valaki nagyon készült… Két tusfürdőt is felfedezek, az egyik az én kedvencem a másik Nikoé. Ezer közül is felismerném mindkét illatot, mindkét üvegcsét. Aztán hirtelen ténylegesen is fejbe vág az, ami tubusból is áradhatna, de mivel csukva van, tudom, hogy nem onnan jön. Sokkal inkább a mögöttem álló férfi testéből száll felém, a markáns, férfias illat. Nem ijedek meg az érintésétől, tudom, hogy mögöttem van, mégis jól esik mikor gyengéden a hátamhoz simul.
- Csatlakozhatok? – morogja miközben a fülcimpám csókolgatja.
- Késő megkérdezni, már csatlakoztál – teszem a hasamon pihenő kezére a tenyerem.
- Igaz – motyogja, miközben továbbra is a fülem rágcsálja.
- Na, hagyd abba – kuncogok fel és behúzom őt is a langyos vízsugár alá.
Valahogy most semelyikünk nem vágyik puszta szexre, inkább egymást simogatva, mossuk le a másik testére ragadt apró homokszemeket. Hol ő ad puszit, egy-egy tisztára suvickolt testrészemre, hol pedig én.
- Tényleg elmondhatatlanul gyönyörű vagy Kulta – néz végig rajtam ismét és édesen vigyorog közbe.
- Gyönyörű fogoly – nyújtom ki a nyelvem.
- Nem vagy fogoly – néz rám sértődötten, mire felhúzom az egyik szemöldököm. – Oké, talán egy kicsit, de ha nem akarsz velem lenni, én visszahívom a sofőrt és elmehetsz – hajtja le a fejét, de azt akarom, hogy a szemembe nézzen, így az álla alá nyúlok és addig bűvölöm az arcát, míg ismét rám emeli azt a gyönyörű tekintetét.
- Itt akarok lenni veled, ameddig csak lehetséges – suttogom komoly hangon, mire egy kisfiús, megkönnyebbült mosoly jelenik meg az arcán. Még pár percig állunk a meleg víz alatt, elcsattan egy újabb csók, aztán elzárja a csapot és kilép a zuhanykabinból, majd a kezem után nyúlva engem is kisegít. Meglepődve pislogok rá, mikor magával nem törődve, először körém teker egy puha törölközőt, aztán egyet a saját derekára is csavar, de végig az én szemembe néz. Nem számít, hogy a vízcseppek végiggurulnak a mellkasán, én vagyok az első. Engem kezd el törölgetni, majd egy puha hófehér köntösbe bújtat, kinyitja az egyik szekrényt és kivesz belőle egy vadonatúj rózsaszín fogkefét, amit a kezembe nyom a fogkrémmel együtt.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy büdös a szám? – vágom ál-durcásan csípőre a kezem, miközben végignézem, ahogy ő is szárazra dörgöli a testét. Nem szól egy szót sem csak vigyorog és mikor végez megint kinyitja a szekrényt, hogy ki tudja venni, a kék fogmosó alkalmatosságot is. Átlát rajtam…
- Tessék – nyom egy borsónyi mennyiségű fogkrémet a puha sörtékre, aztán a saját fogkeféjét eltűnteti a szájába. Mintha házasok lennénk… Vigyorogva figyeljük egymást a tükörből, már amennyire lehetséges ez a művelet egy műanyag darabbal az ember szájában. Szinte egyszerre végzünk, majd ismét kézen fog és a hálóba visz.
- Pizsit nem hoztál mi? – gúnyolódom, miközben törökülésben elhelyezkedek az ágy közepén.
- Nézz be a szekrénybe – somolyog miközben könyékig eltűnik, a kis fekete hátizsákban. Nem tudom miért, de teszem, amit kér. Döbbenten veszem tudomásul, hogy ott van egy újabb példánya annak a pólónak, amit tőle koboztam el mikor beteg volt, de találok még fürdőruhát, rövidnadrágot, hosszúnadrágot és pólót is a polcokon.
- Hihetetlen vagy – kuncogok fel.
- Inkább Tiának köszönd. Nekem sose jutott volna eszembe, hogy a tengerpartra fürdőruha is kellhet – ölel át hátulról és egy puszit nyom a nyakamra.
- Szóval köszönjem meg az asszisztensednek, hogy nem bőrnadrágba és füstszagú topban kell itt lennem Isten tudja mennyi ideig? – döntöm a hátam a mellkasának és végigsimítok a karján, amivel engem ölel.
- Egy hét – suttogja, mire kikerekedik a szemem. Ez több mint amennyit gondoltam, bár jóval kevesebb, mint amennyit vele szeretnék lenni.
- És miért pont ugyan olyan póló? – fordulok szembe vele mosolyogva. Próbálok túllépni, azon, hogy egy héten át vele lehetek. Nem számítottam többre, mint két-három napra, erre tessék.
- Jól állt rajtad – ásít egyet, mire hirtelen észbe kapok. Ő ma koncertezett, gondolom előtte próbája volt, dolgozott egész nap és hát a tengerparti kis akciónk is elég kimerítő volt. Hulla fáradt lehet. Villám gyorsan ledobom magamról a köntöst és felveszem a fekete anyagot, ami a combom közepéig ér.
- Mars az ágyba – lökdösöm vissza a puha matracig, majd mikor eldől rajta, kihúzom alóla a takarót és miután én is bebújtam mellé, ránk hajtom a meleg anyagot.
- Most komolyan aludni akarsz? – könyököl fel hirtelen.
- Igen – teszem a fejem a mellkasára, így kénytelen visszafeküdni.
- De hát… - kezd bele, de azonnal félbeszakítom.
- Ki vagy merülve és ne próbáld meg beadni nekem, hogy nem. Olyan karikák vannak a szemeid alatt, mint valami holtkórosnak – magyarázom.
- Hogy csinálod ezt? – kérdezi halkan.
- Mit? – nézek rá értetlenül. Tényleg nem tudom, mire akar kilyukadni.
- Állandóan figyelsz rám. A legapróbb részleteket is észreveszed. Mindenki más azt hiszi, rajtad kívül, hogy lemeríthetetlen energiával rendelkezem, te pedig azonnal kiszúrod, hogy fáradt vagyok és… - folytatná tovább, de nem hagyom.
- Maradj csendben. Nem kell ezt átrágni. Ilyen vagyok és kész. Most pedig aludj. Szükséged van neked is a pihenésre – nyomok egy csókot a puha ajkaira, aztán visszafészkelem magam a karjai közé és pár perc után elalszom.

Valaki a hátam puszilgatja, finoman és vigyázva, hogy fel ne keljek. De mégis megtörténik. Valahonnan friss kávéillat száll felém és még valami… Virágok. Lia. Mosoly kúszik az arcomra, mikor eljut a tudatomig, hogy az ő haja csikizi a karom és ő puszilgatja a gerincem vonalát. Valószínűleg ő főzött kávét is. A vigyorom egyre szélesebb lesz, mert belegondolok, hogy egy teljes héten át kettesben lehetek vele. Még mindig fáradtnak érzem magam, tudnék aludni, de nem akarok több időt a pihenésre pazarolni. Csukott szemmel tapogatózom a keze után, majd mikor rábukkanok összefűzöm az ujjainkat.
- Bocsánat – hasal rám félig és egy puszit nyom az arcomra. – Nem akartalak felkelteni, de nem bírtam ki, hogy ne érjek hozzád – suttogja.
- Nem baj – dünnyögöm. – Mennyi az idő?
- Délután három – ad választ és a hangján is hallatszik, hogy jó kedve van.
- Van még kávé? – kérdezem rekedten.
- Melletted az éjjeliszekrényen – nyom egy puszit a tarkómra, majd megpróbál lekászálódni rólam, de nem engedem.
- Maradj még egy kicsit. Ez olyan jó – nyöszörgöm, mire ismét a hátamra fekszik. Én meg élvezem, hogy a teste beteríti az enyém. A mellei a lapockámnak nyomódnak, az arca a vállamon pihen, az ujjaink összefűzve hevernek a matracon. Érzem a belőle áradó meleget, az illata körülölel. Meg tudnám ezt szokni. A nő, akit szeretek, a hátam csókolgatásával és friss kávéval kelt, majd teljesen hozzám bújik, érezhetem a bőre puhaságát és a finom simogatását. Ismét a karomon lévő mintákkal játszik, amitől mosolyognom kell. Ennyire nem tetszhet neki…
- Miért van rajtad ennyi minta? – kérdezi hirtelen, mire elnevetem magam.
- Hm… Először tudni akartam milyen érzés, aztán nagyon berúgtam és elkészült ez – emelem meg a karom, amit most is simogat. – Majd gondoltam már úgyis elbasztam az egészet, minek álljak meg ennyinél? De te Kulta, soha de soha ne csináltass magadra semmit – magyarázom és nagy nehezen felnyitom a fél szemem, mire mellém gördül és kérdőn pislog rám.
- Miért?
- Mert rohadt gyönyörű a bőröd, úgy ahogy van. Természetes és imádom. Ne rontsd el soha ilyen izékkel, amik engem borítanak – kúszok hozzá közelebb és átölelem a derekát. Nem szól egy szót sem, egy ideig nyugodtan fekszik a karomba, mire majdnem visszaalszom, de aztán megérzem, hogy mocorogni kezd, mintha valamiért nyújtózkodna.
- Niko – simít végig a derekamon. – Eressz el. Szomjas vagyok és kihűl a kávém.
- Kávé – suttogom álomittasan és ismét kinyitom a szemem, még mielőtt visszaaludnék.
- Megkaphatom? – mosolyog rám.
- Egy csókot kérek előbb – nyújtózom felé csücsörítve, mire egy cuppanós puszit nyom a számra és mire felfognám, hogy ennyi volt a csók, már ki is bújik a karomból. De még mielőtt elérné a kávésbögrét, átfogom a derekát és magam mellé rántom.
- Ez meg mi volt? – kérdezem szemrehányóan, miközben a lábaimmal és a kezeimmel is körbetekerem a testét.
- Egy csók? – néz rám ártatlanul.
- Tudsz te ennél jobbat is – somolygok, majd ráhajolok a mézédes ajkaira és kikövetelem azt, ami jár nekem. Halkan felnyög, mikor a nyelvem a nyelvére talál, a karjai szorosan ölelik körbe a nyakam, de úgy döntök, hogy ideje egy kicsit játszani, így mielőtt belemelegednénk a dologba, elengedem. Leforrázva néz rám, mikor a cigim és a saját koffeinadagom után nyúlok, a hátam az ágytámlának vetem és kérdőn nézek rá.
- Az előbb még szomjas voltál.
- Kapd be – sziszegi, majd felkapja a bögréjét és kiviharzik a hálóból. Nem bírom ki nevetés nélkül. Az egész ház zeng a hahotázásomtól, majd nagy nehezen összeszedem magam és a keresésére indulok. A konyhában találok rá, épp eltűntet valamit a sütőbe.
- Ugye nem sértődtél meg? – ölelem át hátulról, mire hatalmasat ugrik.
- A francba veled – sziszegi. – Miért kell ijesztgetned? A frászt hozod rám – csapja meg a vállam. – Állandóan úgy jársz kelsz, mint valami macska. Kolompot fogok kötni rád – kuncog fel a végén.
- Mint valami ökörnek? – puszilom meg a vállát.
- Elég nagy ökör vagy, mit ne mondjak – bólogat bőszen.
- Igen? – húzom fel kérdőn a szemöldököm, mire ismét bólogatni kezd. – Leökröztél? – kérdezem fenyegetően.
- Le bizony – vágja rá és megfordul az ölelésembe.
- Hm… Mihez is kezdjek veled? – morfondírozom egy fél percig, majd a konyhaablakból meglátom a kékellő óceánt és egyből gonosz mosolyra húzódik a szám.- Meg is van. Ezért bünti jár kisasszony – kapom hirtelen a vállamra, mire felsikít.
- Niko – csapja meg a hátam. – tegyél le most azonnal – visítja és próbál szabadulni, de nem engedem. – Ne, Niko ne merészeld – kezd el még jobban kapálózni, mikor rájön, hogy mire készülök. – Niko ne csináld, kérlek szépen.
- Késő – kuncogom.
- Ha be mersz dobni a vízbe én… én…- gondolkozik a megfelelő fenyegetésen, mikor már bokáig a vízben járok és egyre beljebb haladok.
- Te? – csúsztatom a karomba és érdeklődve nézek rá.
- Nem kapsz kávét – mondja ki azt, ami hirtelen az eszébe jut.
- Tudok magamnak is főzni Kulta. Nagyfiú vagyok már. Megoldom – mosolyogok.
- És a szexet is megoldod egyedül? – húzza fel kérdőn a szemöldökét és elmosolyodik. Tudja, hogy megfogott, de nem engedek neki.
- Úgyse bírod ki – nyújtom ki a nyelvem, majd egy gyors puszit nyomok a szájára és elengedem. Eggyel nem számolok, hogy amint vízbe kerül kirántja a lábam és utána zuhanok. A meglepetéstől, egy rakás sós víz kerül a gyomromba, mire prüszkölve állok fel, a szintén csurom vizes banya, pedig a hasát fogva csak nevet és nevet és nevet. Egészen addig, míg el nem kapom és le nem szedem róla a testét fedő pólót.
- Ez már nem kell ide – morgom a nyakába és őrült hévvel esek neki. Szeretkezünk a habokban, nem tudok betelni vele. Nem érdekel, semmi csak az, hogy velem van.
Hosszú percekig pihegünk és nézzük egymást, miközben a hullámok nyaldossák a testünk. Majd hirtelen rémült kifejezéssel az arcán felül.
- Basszus a muffin – nyög fel és mire észbe kaphatnék már sehol sincs. Nevetve dőlök vissza a vízbe. Már úgyis mindegy… Lassan mászok vissza a házba, ahol égett szag terjeng, ő pedig úgy káromkodik, mint valami istenverte kocsis.
- Ne bosszankodj. Van még bőven kaja – mosolygok rajta.
- Majd te főzöl – vágja le a tepsit a pultra dühösen, amiben az égett sütik hevernek.
- Rendben – bólintok somolyogva. Hihetetlen, hogy fel tudja magát húzni ilyen hülyeségeken is. Kifejezetten mulattat a dühe, bár az annyira nem tetszik, mikor félrelök az útjából és a fürdőszobába vonul. Én is utána megyek, de nem mászok be mellé. Inkább a kádat engedem tele vízzel. Sose voltam oda a zuhanyzásért. Inkább egy kád meleg vízben szeretek elnyúlni. Míg megtelik a medencének is beillő csoda, kimegyek egy üveg borért és ismét megállapítom, hogy nincs Tiánál jobb. A kedvenc boromból rendesen betárazott, de van sör, pezsgő, üdítő és ásványvíz is az egyik szekrényben. Felfedezek pár karton cigit is és mindenféle főzéshez használható alapanyagot is. Néha tényleg, olyan, mintha az anyám lenne. Mindig tudja mire van szükségem és be is vásárol belőlük rendesen. Nem tudom mihez kezdenék nélküle. Mire visszaérek a fürdőbe, Lia már öltözik. Cseppet sem zavartatva magam attól, hogy nem szól hozzám, bemászok a kádba a poharammal és becsukom a szemem. Néha tényleg jót tesz a csend, de azzal a tudattal, hogy ugyan kiviharzott a fürdőből, mégis itt van mellettem a nő, akit szeretek még jobb az egész. Hosszú percekig áztatom magam, relaxálok. Rám fér. Ha most kimennék, lehet, ismét összevesznénk Liával, ezt meg nem akarom. Szeretnék békében eltölteni vele pár napot, de ahhoz szükségem van arra, hogy kipihent legyek és ne robbanjak fel én is az apróságoktól. Mikor úgy érzem, hogy bármi is történik, higgadtan fogok tudni viselkedni, kimászok a kádból, felveszek egy farmert és mivel Liát felfedezem a tengerparton, nekiállok főzni. Nem vagyok oda a napfényért, nem érzem szükségét annak, hogy utána menjek, hagyom, had sütesse magát. Neki is kell pár perc, sok ez neki. Még kislány és túl sok dolog történt vele mostanában. Alex és a vele járó élet, a fotósok, az apja, az, hogy elraboltam és „fogva” tartom egy teljes héten át, nem tesz jót neki. Nem mellékesen csak a jó ég tudja mennyi szar van még a nyakában. Én tudom, hogy milyen, ha az embernek nincs egy perc nyugta sem, ha nem lehet egy kicsit se egyedül, a saját gondolataival, hogy mindenen át tudja magát rágni, hogy mindent alaposan át tudjon gondolni. Pont én tagadnám meg tőle ezt a kevés időt? Én, aki szintén sokszor csak arra vágyom, hogy bezárkózhassak valahova tök egyedül, és nyugtom legyen legalább egy órán át? Nem, ennyi jár neki. Neki is le kell higgadnia, és át kell gondolnia, hogy végül is az éjjel szerelmet vallottam neki. Míg ő pihen, addig én lefoglalom magam a hagymaaprítással, és konyhatündér üzemmódra kapcsolok. Még Mikatól tanultam pár trükköt anno. Mire nem jó, ha az ember egyik legjobb barátja és munkatársa szakácsként kezdte a pályafutását… Emlékszem mennyire szerettem főzni, mikor először a saját lakásomba költöztem. Megnyugtatott régen és olyan hétköznapi dolognak minősült. Sokáig ragaszkodtam ahhoz, hogy a hotelszobámban legalább egy főzőlap legyen, hogy magamnak készíthessem el a vacsorám. Mindig hétköznapinak éreztem magam egy fakanállal a kezemben. Nem sztárnak, nem rock Istennek csak egy egyszerű fickónak még akkor is, ha legbelül tudtam, hogy már rég nem vagyok az. De a konyhában lehettem egy srác a sok közül, aki néha szerencsétlenkedett és odaégette az ételt, majd újra és újra kezdte egészen addig, míg nem sikerült valami ehetőt a tányérra varázsolnia. Aztán persze egyre kevesebbszer nyúltam a serpenyő után, elvakított a csilli vili élet. Nincs mit szépíteni a dolgon. Elkényelmesedtem. Könnyebb volt telefonon leadni a rendelést. Majd jött Leena és ismét volt értelme annak, hogy én szorgoskodjak. De ez is elmúlt. Az étkezési problémái miatt, felesleges lett ismét, hogy tovább csiszoljam a tudományom. Minek, ha az étel, ami felett hosszú órákon át görnyedek, míg elkészül, a wc-ben köt ki az elfogyasztása után? Semmi értelme. De Liára szívesen főzök. Jó érzés, hogy én adok neki valamit. Oké, nem ajándék, meg semmi extra nincs benne, de mégis…
Hirtelen halk csoszogásra leszek figyelmes, majd megérzem a pillantását a hátamba. Nem szól hozzám, csak felül a pultra és bámul.
- Jól vagy? – kérdezem pár perc csend után.
- Igen – bólint és lecsusszan a pultról, majd hátulról átkarol és egy puszit nyom a tarkómra. – Ne haragudj – suttogja.
- Nem haragszom – mosolygok rá és gyengéden megcsókolom, hogy tudja, tényleg nincs bennem tüske.
- Segíthetek? – kérdezi halkan.
- Tudsz főzni? – húzom fel kételkedve a szemöldököm.
- Ó, hát nem is tudom. Dorah tanított pár dolgot – kezdi rágcsálni a szája szélét bizonytalanul.
- A házvezetőnőd? – kérdezem miközben egy paradicsomot kockázok fel.
- Mondhatjuk így is – bólogat mosolyogva, a pillantása ellágyul, tudom, hogy az idős nőre gondol, aki még anno ajtót nyitott nekem New Yorkban. – Annál azért kicsit több – mosolyog rám.
- Mint nekem Tia? – kérdezősködöm.
- Olyasmi. Tudod az én szüleim nem olyanok, mint a tieid. Apu koncertről koncertre járt mindig, anyu pedig követte őt. Én és Jen pedig nem maradhattunk egyedül, így mindig volt velünk valaki a hotelszobákban, míg ők távol voltak. Jen könnyű eset volt gyereknek, ha apu rászólt, akkor úgy viselkedett, mint a kisangyal, de én már akkor sem hallgattam rá – kuncog fel. – Kicsináltam jó pár dadát, aztán jött Dorah. Vele se indult jól a kapcsolatom. Szent meggyőződésem volt, hogy a szüleim nem szeretnek és csak kolonc vagyok a nyakukon, ezért állandóan le akartam lépni. A Dorah előtti dadáim mind tajtékoztak a dühtől, mikor nekiálltam összeszedni a kis motyóm, de ő más volt. Segített összehajtogatni a ruháim, feladta rám a táskám, csomagolt a nagy útra némi szendvicset és kekszet és mindig lekísért a hotel kapujáig, hogy elmehessek. Nyomott két puszit az arcomra, jó utat kívánt és elengedte volna a kezem, ha hagyom. De amikor kinéztem az utcára mindig megrémültem attól a sok ismeretlen embertől és úgy kapaszkodtam belé, mintha az életem múlna rajta. Ő pedig mindig megkérdezte, hogy mi lenne ha holnap indulnék el. Sosem kényszerített semmire, mindig meghallgatott és vigyázott rám. Anyu nem az a gondoskodó fajta. Imádom, félre ne értsd, de ő még most is olyan, mint valami kamasz. Apu meg… Hagyjuk – húzza el a száját.
- Nyugi az én szüleim sem tipikus szülők – kuncogok fel. – Apu soha semmit nem vesz komolyan, anyu meg olyan, mint valami rendezett hippi. Mindig hagyták, hogy a saját fejem után menjek az öcsémmel, teljesen mindegy volt milyen képtelenséget találtunk ki. Hét voltam mikor rájöttem, hogy híres rock zenész leszek. Azt mondták, hogy jó. Másnap kaptam egy ütött kopott gitárt, apu mutatott rajta pár fogást, de hát nem egy nagy zenész az öreg – kacagok fel – De addig nem mehettem sehová, míg egy órát nem gyakoroltam. Oliverrel is ilyenek voltak. Ő is kicsi volt mikor rájött, hogy tetováló művész akar lenni. Apu tudta, hogy ahhoz rajzolnia kell meg tanulni, ezért mindig kihegyezte szépen a ceruzáit és ott ült mellette egészen addig, míg el nem készítette az autói tökéletes mását. Aztán azt csináltunk, amit akartunk. Néha persze nagyon utáltam a dolgot, mert volt, hogy semmi kedvem nem volt gitározni, sokkal inkább mentem volna bringázni a barátaimmal, de anyu mindig azt mondta, hogy csak akkor tudom teljesíteni az álmaim, ha gyakorlok. Így utólag visszagondolva hálás vagyok nekik – mosolygok.
- Szerencsés vagy – mered maga elé, én pedig látom, hogy hiába irigyeli őt mindenki azért, mert Matt Anders az apja, sokkal nagyobb teher ez neki, mint amekkora áldás.

Az átlagon felüli embereknek járhatnak normális, átlagos pillanatok? Lehet normális, átlagos kapcsolatuk? Lehet normális, átlagos a szerelmük? És ha ők is átlagosak, csak átlagon felüli élettel rendelkeznek? Átok ez vagy áldás? Tényleg annyira irigylésre méltó az életük? Komolyan a helyükben akarunk lenni?