45. Akarlak téged

„Csak ültünk egymás mellett tétován.
Lehet még esélyem? Szerethetlek még igazán?
Kérdezlek, de csak a csend felel rá - némán.”


Los Angeles. A legjobb környéken, a legnagyobb villa kertjébe gurul be a limuzin. Hát ez lenne az… Alex otthona. Vagy inkább kastélya? Nem is tudom. Nem szándékozom sokáig itt tartózkodni. Nem Alex miatt. Végül is sikerült megbeszélnünk. Azt hitte tudom, hogy a fiúkhoz is vonzódik, majd megadta annak a lehetőségét, hogy elmenjek. De nem tettem. Attól, hogy biszexuális még nem változik semmi. Nem a felesége akarok lenni. Tudom a helyem. Tisztában vagyok azzal, ki vagyok az ő életében és milyen szerepem van. Tudom, hogy más sikítva rohant volna el, de én nem ilyen vagyok. Nekem kell Alex, úgy ahogy van. Mert már értem mindazt, amiről Jade beszélt nekem. Alex csodálatos és különleges. Értékes ember, akit nem tudok eldobni magamtól még így sem. Szeretem. Szeretem a csodálatot a szemébe, ahogy reggelente rám néz, szeretem, hogy szüksége van rám, szeretem a kisugárzását és az életét, bármilyen is. Nem számítanak a következmények. Belecsöppentem már egy ideje, most már álszentség lenne visszatáncolni, pusztán azért, mert a fiúkat is szereti. Mit számít? Nekem írt dalt tegnap reggel, nem egy srácnak és nem is egy másik lánynak. Még most is mosolyoghatnékom támad, mikor felidéződik bennem az arca. Annyira édes, volt akár egy gyerek, aki nagyon, nagyon titkolni akar valamit. Ahogy bemászott mellém az ágyba, ahogy megcsókolt, ahogy végigsimított a derekam vonalán, tudtam, hogy valami különleges van készülőben. De hogy ennyire különleges? Nem, erre a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna. Aztán dúdolni kezdett, majd énekelni, az ujjaival a karomon zongorázott és végig a szemembe nézett. Eleinte le se esett, hogy a lány, akiről énekel, én vagyok. Aztán hirtelen megvilágosodtam és tátott szájjal hallgattam tovább. Teljesen meglepett és letaglózott. A rímek, a metaforák, az a szeretet, ami a sorokból áradt. Istenem… Ilyet nem tud más. Senki más. A legszebb ajándék, amit valaha kaptam. És az a csók a végén, annyira gyengéd volt, tele érzelemmel. A belső szerveim is olvadásnak indultak tőle. Még jó, hogy alattam volt az ágy, mert különben összeestem volna.
- Alex – simítom a tenyerem a mellettem álló férfi lapockájára.
- Igen szépség? – néz rám érdeklődve.
- Én most elmegyek. Meg kell látogatnom valakit. Este a koncerten találkozunk – mosolygok rá.
- Oké, add ide a cuccod – nyúl a kezemben lévő sporttáska felé.
- Miért adnám? – nézek rá kérdőn.
- Hát gondolom nem akarod magaddal cipelni, bárhová is mész – mosolyog rám és megsimogatja az arcom.
- De, magammal akarom vinni. Erről még nem beszéltünk, de Los Angelesben lakik, Max. Nála fogok lakni, ha befogad –magyarázom és várom, hogy robbanjon a bomba.
- Miért? – kérdezi nyugodtan, mire félve lesek rá a szempilláim alól.
- Mert, nem akarok velük élni – bökök a fejemmel a három grácia felé, akik úgy masíroznak be a házba, mintha az övék lenne. – Amúgy is régen láttam őket – vonok vállat.
- Ez azt jelenti, hogy lelépsz végleg, igaz? – sziszegi dühösen.
- Nem – tiltakozom. – Csak nem akarok itt lakni, de semmi nem változik. Esküszöm – nézek mélyen a szemébe, hogy tudja, igazat mondok.
- Azért, mert biszex vagyok igaz? Vagy már nem szeretsz? – kérdezi tanácstalanul.
- Ezeknek semmi köze a döntésemhez. Alex megbeszéltük, hogy nem zavar, hogy a fiúkat is szereted. Elfogadtam, hogy nem teszel különbséget a két nem között és ha valaki megtetszik azt megszerzed, legyen akár nő vagy férfi. És ezt nem bírtam volna lenyelni, ha nem szeretnélek. De azt hiszem mindkettőnknek jobb, ha nem élünk együtt. Nem alkotunk egy párt, én csak a múzsád vagyok. Nem a barátnőd – mosolygok rá, hisz az ő szavait ismételtem meg.
- Ha mégsem fogadnának be… - mosolyodik el kisfiúsan.
- Tudom, meleg ággyal vársz – kuncogok fel, majd a nyaka köré kulcsolom a kezem és megcsókolom
- A sofőr elvisz – suttogja a számba, mikor elválunk.
- Nem kell – vágom rá, de nem tűr ellentmondást. Besegít az autóba, ami Maxék házáig visz.
- Lia? – nyit ajtót Pam, és úgy néz rám, mint aki szellemet látott.
- Szia - mosolygok zavartan.
- Jesszus, kisanyám – ugrik a nyakamba hirtelen. – Mit keresel itt? Gyere be. Épp sütit csinálok – rángat beljebb, aztán felfedezi a táskám is. – Öhm… Miért van olyan érzésem, hogy nem csak teázni jöttél? – húzza fel az egyik szemöldökét viccesen.
- Maradnék egy pár napot, ha nem zavarok – bököm ki. – De ha igen, mondd meg nyugodtan és itt se vagyok. Van hova mennem, de gondoltam, hogy…
- Ó, fogd már be a szentségit. A vendégház a rendelkezésedre áll bármikor. Olyan, mintha Max lánya lennél ergo az enyém is – kacag fel és megint megölel. - Dobd le a cuccod és gyere. A fiúk nincsenek itthon. Átruccantak Orlandoba, tudod, Disney World miegyéb. Még jó is, hogy itt vagy. Utálok egyedül lenni, Max meg Isten tudja, mikor keveredik haza a fiúkkal. Azon se csodálkoznék, ha nekem kéne utánuk mennem – kuncog fel.
- Köszönöm – mosolygok.
- Pakolj le, aztán mesélj. Tudni akarom, hogy keveredtél Los Angelesbe és főleg azt, hogy kivel – kacsint rám.
Imádom Pamelát. Két, azaz ha Maxet is számítjuk, három gyerekes anyuka és mégis, annyira laza és cserfes, mint egy tini. Azt hiszem Maxet is ezzel vette le a lábáról évekkel ezelőtt. Na jó, meg a hatalmas melleivel, amiket nem a plasztikai sebész varázsolt akkorává amekkorák… Mondjuk amúgy is gyönyörű és a személyisége is magával ragadó. Olyan, mint anyu. Bárkit, bármikor, bárhol és bárhogyan képes az ujjai köré csavarni. Néha kicsit irigy is vagyok rájuk. Igen, anyura is. Bármelyik húsz éves csajt képesek ugyanis még most is kenterbe verni és akármelyik pasit meg tudnák szerezni. Csodálom őket, hisz nem egy férfi zúgott már beléjük, úgy, mint vak a gödörbe. De mindkettejüknek egy szerelmük volt csak. Anyunak apu, bármennyire is tagadja, Pamnek pedig Max. Az ő házasságuk viszont a mai napig tart és van egy olyan sanda gyanúm, hogy örökre szól, hisz tökéletes egészet alkotnak ők ketten. Tíz év házasság után is, ugyan olyan szerelmesek, mint voltak és hiába minden senki nem tudja szétválasztani őket.
Pam, amint visszaérek, a konyhában nyakig lisztesen kezd faggatni. Azt hiszem, még mindig nem egy konyhatündér, de becsülöm benne, hogy próbálkozik és, hogy ő főz a családjára, azaz jelen esetben magára, pedig megtehetné, hogy szakácsnőt tartson, vagy rendeljen. Mégis mindig megküzd a dolgokkal. Oké, a takarítást sosem vállalta, de nem is csodálom. Ezt a hodályt kitakarítani…
- Este Alex koncertet ad amúgy – teszem a mondókám végére. Azt hiszem semmit nem hagytam ki a panaszáradatból. Apuval kezdtem, majd kitárgyaltuk Mirát és Petet, aztán jött Niko és végül Alex. Jól esik, hogy Pam meghallgat, hogy figyel rám és mégsem kezd el okoskodni. Nem mondja, hogy hagyjam el Alexet, hogy adjam be a derekam apunak és menjek haza, hogy kövessem Nikot és a szívem. Egyszerűen bízik bennem és a döntéseimben akkor, amikor már igazán én sem bízom önmagamban. Olyan, mint anyu. Lazán kezeli a dolgokat. Most sem lovagol tovább a témán, mástól csillan fel a szeme.
- Buli? Hol? Mondd, hogy mehetek – néz rám könyörgően, mire elnevetem magam.
- Nem hiszem, hogy Max Jardin feleségét ne engednék be egy klubba – kuncogok fel, miközben az ujjammal a csokis masszát próbálom kitakarítani a tálból.
- Oké, de érted – néz rám mosolyogva. – Ha zavarok akkor keresek más programot. Nincs kedvem itthon ülni egyedül – húzza el a száját.
- Még mindig bolond vagy – kacagok felszabadultan. – Szeretném, ha jönnél. Azt hiszem nálad jobban nem tud senki bulizni.
- Azért az anyád és a nagynénéd se pite – kacsint rám és ő is segít a „mosogatásban” miután betolja a tepsit a sütőbe.
- És ti hárman együtt… - sóhajtok fel színpadiasan, visszaemlékezve azokra az időkre, amikor még kicsi voltam és apuék koncertjén nem csak a zenekar de a közönség is megőrült, amiben nagyban közrejátszott az, hogy Carol néni, anyu és Pam minden gátlásukat levetkőzve táncolni és tombolni kezdtek.
- Míg ez megsül, addig elmegyek zuhanyozni, aztán készülődünk. Jaj Istenem, tök jó lesz – lelkesedik fel Pam, én pedig nevetni kezdek. – Végre csajos este. Nem is tudod mióta nem voltam úgy bulizni, hogy nem csak fiúk vettek körbe. Max és az új zenekara visz csak magával. Az anyád állandóan járja a világot, alig látom mostanában, más barátnőm meg nem igazán van.
- Vajon miért? – teszem fel a költői kérdést.
- Oké, tudom. Utálom a nőket. Főleg azokat a nőket, akik a férjem körül legyeskednek. Márpedig Max körül állandóan ott lebzsel egy pár szakadt ribanc. Muszáj tudatosítani bennük, hogy hol a helyük – von vállat és ártatlanul pislog rám.
- Aham… és ezt csak úgy lehet, ha közlöd velük, hogy kopaszon mennek haza, ha nem tűnnek el sürgősen – kuncogok fel. Bár ez még nem is a legvadabb eset volt…
- Jobb, ha Coby és Hayden nem tanulják meg ilyen hamar, hogy kik azok, akiket könnyen meg lehet fektetni. Elég, ha a fiaim később jönnek rá, hogy mi fán teremnek a ribancok, szóval távol kell tartanom tőlük és ezáltal az apjuktól is a lengén öltözött bigéket – nyújtja ki a nyelvét, majd elneveti magát. Mindketten tudjuk, hogy a fiúknak semmi köze ahhoz, hogy Pam heves és elég féltékeny, ami komoly robbanószert tud alkotni egy kis alkohollal leöntve.


- Kész vagy már? – morog Tia.
- Az ing vagy a pulcsi? – rohanok ki a hálóból és felmutatom mindkét ruhadarabot.
- Mióta foglalkozol azzal, hogy mit vegyél fel? Niko, mi bajod van? Elment az eszed? Ez egy kis klubkoncert, nem csarnok, mégis annyit készülődsz, mint valami szűzlány a nászéjszakája előtt. Be vagy tépve? – néz rám fürkészően.
- Nem – csóválom meg nevetve a fejem. – De most számít, hogy mit veszek fel, szóval szerinted? – lengetem meg a kezemben lévő fölsőket.
- Bőr, farmer vagy vászonnadrág lesz rajtad? – sóhajt fel.
- Bőr. Azt hiszem… Vagy nem. Vászon. Bőr… Ó a francba, nem tudom – csóválom meg a fejem tanácstalanul.
- Na jó, figyelj, most elindulunk próbára, hozd az összeset, aztán majd meglátjuk.
- Tia elintézted, amit kértem? – kérdezem miközben egy hátizsákba gyűröm a holmijaim.
- El. Bár még mindig nem értem minek neked az a tengerparti ház. Leena elment Madridba és te is jöhetnél holnap velünk vissza Európába. Nem értem miért akarsz itt maradni Los Angelesben. Hacsak… – vágja csípőre a kezét és szúrós pillantásokkal méreget. – Niko Koskinen, állj csak meg! – csattan fel, mikor már slisszolnék ki a veszélyzónából. Tudom, hogy tudja. Lehullik a kilincsről a kezem és megadóan fordulok szembe vele. – Tudhattam volna. Makacs öszvér vagy és nem értesz a szóból. Hát persze! Most már mindent értek. Corbisier zenekara ma játszik ott, ahol ti és ha ő ott van, ott lesz Lia is. Miatta készülsz ennyire és miatta kell a ház! Igaz?
- Igen – bólintok.
- Nem vagy normális. Miért kell neked kísértened a sorsot? Niko, kérlek – nyöszörög Tia.
- Szeretem őt. Meg kell értened - lépek elé és a tenyerembe veszem az arcát. – Látnom kell. Nekünk csak ennyi jár. Pár nap, nem több, de akarom ezt a pár napot Tia. Érts meg. Kérlek szépen, legalább te érts meg – nézek rá könyörgően.
- Szeretlek Niko, olyan vagy, mint a fiam, neked is meg kell értened, hogy féltelek. De úgyse tudnálak meggyőzni, hiszen mindig eléred, amit akarsz – mosolyog rám. – Nálad önfejűbb emberrel még életemben nem találkoztam. Tudod, néha átkozom a napot, amikor melléd szegődtem. Amennyire profi vagy a munkádban, annyira gázos a magánéleted – sóhajt nagyot, mire elnevetem magam.
- Tudom anyuci – nyomok egy puszit az arcára. Tudom, hogy utálja, ha anyucizom, de néha tényleg úgy viselkedik, mint az anyám. Imádom, hogy gondoskodik rólam, még akkor is, ha néha az idegeimre megy vele.
- Madet akarom és Mikat, meg Jarit és Aleksit – sóhajtozik tovább, miközben elindulunk. – Ők annyira könnyű esetek. De mindig te adsz munkát és állandóan tőled fájdul meg a fejem Koskinen. Azt hittem anno, hogy bírom mind az ötötök hülyeségeit kezelni, de nem. Négyükkel még simán elbírok, de melléd vagy hat ember kéne, páncéllal meg ostorral, hogy megneveljenek. Én gyenge vagyok. Csak rám nézel azokkal a hatalmas szemeiddel és akármennyire is próbálok szigorú lenni nem megy. Mindig megbűvölsz vagy nem is tudom. Ez azért gáz, én nem vagyok se rajongó, se tini. És azt is tudom, hogy egy önelégült tuskó vagy. Utállak – lök oldalba, mire elnevetem magam.
- Imádlak – kuncogok fel. – Kár, hogy anyuék nem tudtak eljönni. Ő biztos segített volna a nevelésemben – borzolom össze a haját, mire tarkón vág azonnal.
- Kinyírlak egyszer – sziszegi. – Holt biztos, hogy egy párnával megfolytalak álmodban egy szép napon – fújtat dühösen, miközben eligazgatja a haját.
- Naaaaa… Valld be, hogy oda vagy értem – karolom át a vállát, mire a könyökét a bordáim közé fúrja.
- Tudod mit? Meg is érdemled, hogy Matt Anders kicsináljon. De ahhoz előbb meg kell fektetned a lányát, szóval a bőrnacit vedd fel – lök be a kocsiba, majd utánam mászik és bezárja az ajtót. Én meg csak kacagok és kacagok. Felszabadultan és boldogan. Végre láthatom őt. Bár a gyomrom görcsbe áll amint kiszállunk az autóból. Nem tudom miért, de izgulok. Izzad a tenyerem és hevesebben ver a szívem, mert tudom, hogy itt lesz.
- Mi fogott meg benne ennyire? – kérdezi Tia hirtelen, miközben az öltöző felé terelget.
- Nem is tudom – mosolyodok el. – Mellette nem kell szerepet játszanom, az lehetek aki, nincsenek maszkok, semmi színjáték és ez tudod, hogy nálam nagy szó – nézek Tiára, aki aprót bólint, hisz tudja, hogy alig pár ember előtt tárom fel magam. Csak a családom és a legszűkebb baráti köröm tudja, hogy ki is vagyok igazából. Alig tíz fő. Lia is közéjük tartozik, bár ő amúgy is átlát rajtam, azt hiszem. Felesleges bármilyen szerepbe is belebújni mellette, meg amúgy sem tudok neki hazudni.
- Ő is szeret? – kérdezi halkan.
- Nem tudom – sóhajtok fel. Volt idő mikor biztosan ki mertem jelenteni, hogy azt érzi amit én, de aztán történtek dolgok… Lehet, hogy megöltem mindent, amit irántam érzett és ha így van, az ma ki fog derülni. Ha már nem szeret, azt sosem bocsátom meg magamnak, tudni fogom, hogy az én hibám.
- Hm… Azt hiszem ez az első eset, hogy te mondtad ki először valakinek azt, hogy szereted – kuncog fel Tia.
- De finnül mondtam. Nem érthette – húzom el a szám. Persze ez is az én hülyeségem.




- Lia, várj meg itt, máris jövök – simít végig Pam a vállamon mosolyogva, majd egy elég rosszarcú férfi felé veszi az irányt. A pasas látszólag rá várt, nem beszélnek sokat, Pam ad neki valamit, majd a pasas is a kezébe csúsztat egy kis zacskót, ezzel pedig létre is jött az üzlet. Pam vigyorogva fordul sarkon, a fazon pedig, olyan gyorsan távozik, mintha ott se lett volna.
- Miért van olyan érzésem, hogy nem cukorkaárus volt? – sóhajtok fel, a taxiban utazó fickó felé bökve a fejemmel.
- De, az volt. Csak felnőtteknek való cukorkát árult – kuncog fel Pam. – Na menjünk be – fogja meg a kezem és kikerülve a sort a marcona biztonságiak elé áll. Persze mindenki morog, de Pam pofátlanul furakszik előre, én meg csak mosolygok, hogy penderíti el az útjában állókat.
- 21 a korhatár – morog az egyik kigyúrt állat, miközben végignéz rajtam. Nem igazán hatja, meg, hogy kivel vagyok, vagy, hogy kinek a lánya vagyok. Bár van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem is tudja. Hát ennyit a buliról, hacsak nem hívom fel Alexet…
- Legyen 19 – kacsint rá Pam és egy halom pénzt nyom a fickó markába. Miért is gondoltam azt, hogy Pamnek nincs más megoldás a tarsolyában?
- Legyen – mosolyog rá és megnyitja előttünk az utat, de Pam nem mozdul.
- Kell két backstage kártya is – mutat fel egy újabb köteg pénzt, mire a srác összehúzza a szemét és mindkettőnkön végignéz. Egyet csettint, mire az egyik ajtóban álló alulöltözött hölgy elénk lép, felírja a nevünket és Pam markába nyomja a kártyákat.
- Jó mulatást hölgyek – vigyorog ránk a biztiőr, de mi már rég bent vagyunk a tömeg kellős közepén. Ahogy belépünk az ajtón, a pasik fütyülni kezdenek, egy mancsot máris a hátsómon érzek, Pam elé pedig beáll egy viszonylag helyes alig huszonötnek kinéző pasi és végigsimít a karján.
- Tűnés, haver – morog rá Pam, mire a fickó azonnal hátrahőköl, mi pedig a bárpult elé furakszunk. A velem lévő vörös hajú démon cseppet se szívbajos módon előkutatja a táskájában lapuló füves cigiket, egyet az én kezembe nyom, majd a másikat a saját szájába tesz és rágyújt, miközben nem aprózza el az alkoholrendelést se. Nem poharat, hanem rögtön üveget kér. Ugyan hamar jöttünk, mert még az előzenekar se állt fel, mégis tömve van a hely. Alig egy óra múlva érzem, a kábulatot. A színes fények egyre szaporábban villognak, a pasik körülöttünk legyeskednek, kellemesen zsong a fejem, már érzem a boogiet a lábamba. Pam mindenkivel flörtöl, de senkit nem vesz komolyan, rajtam pedig egyik percről a másikra furcsa áramütésszerű cikázás lesz úrrá.
- Oda nézz – bökdösi meg a vállam Pam és a színpad felé fordul.
- Ó, hogy az a... – harapom el a mondat végét. Már megint? Miért? Mika mosolyogva, seggriszálva, egy szál térdig érő szakadt kék farmerbe és szürke mellénybe lép fel a színpadra. Földig hajol a közönség előtt, majd helyet foglal a dobok mögött. Senki nem kiabál, senki nem skandálja a nevüket, itt senki nem ismeri őket, de a lelkesedés az arcukra van írva. A fiúk szépen sorban felvonulnak, aztán megjelenik az, akire megint nem számítottam. – Niko – suttogom magam elé meredve, mikor megpillantom, a magas vékony alakot a színpadra lépni. Édesen mosolyog, a szemei most is villognak és úgy tűnik valakit nagyon keres az előtte álló tömegben. Az ajkai halványan csillognak a rá irányított reflektor fényében, Alexhez hasonlóan most ő is kent az így is kívánatos ajkaira némi áttetsző szájfényt. A pulzusom azonnal meglódul, ahogy elfoglalja a helyét a mikrofonállvány előtt. A levegő felforrósodik a klubban és ezt Aleksi is megérzi, mert még mielőtt a húrok közé csapnának, laza mozdulattal ledobja magáról a pólóját és az egyik erősítő tetejére dobja. Azt hiszem a legtöbb lány azonnal bele is szeret a szöszi, raszta hajú gitáros, tökéletesen sima, lapos, hófehér hasfalába. Hát ha még látnák, hogy milyen az énekesé… Aztán találkozik a pillantásom Nikoéval. Elégedett mosollyal nyugtázza, hogy tátott szájjal, hitetlenkedve bámulom. Már biztos vagyok abban, hogy nem hallucinálok. Tényleg itt vannak. De miért néz ilyen elégedetten rám? Mintha tudta volna, hogy itt leszek. De hát nem tudhatta! Francba. Még csak el se mehetek, mert Alex számít rám. A közönség feszülten vár. És én is. Nem szól egy szót sem, ami tőle elég meglepő, mindig valami humoros beszólással kezdi a koncerteket. Egyszerűen rágyújt egy cigarettára és abban a pillanatban, mindenki a húrok közé csap. Önkéntelenül kezdi riszálni a csípőjét, nekem meg majdnem kicsordul a nyálam. Nem teheti ezt velem, már megint! Nem és nem! De mégis… Ugyan úgy, mint először csak nézem és nézem, nem tudok betelni a látvánnyal, a gyönyörű zöld szemekkel. A bőrnadrág kétséget sem hagy afelől, hogy Niko igazi férfi. A könyékig felgyűrt hosszú ujjú fekete pulcsi finoman követi a felsőteste vonalait, én pedig azt kívánom, hogy bárcsak a fekete anyag helyében lehetnék és én ölelhetném körbe, a hófehér bőrét, amit már olyan jól ismerek. A keze megremeg, mikor az első hangok elhagyják a torkát én pedig ennyiből is tudom, hogy ideges. Mégis csodálom, hogy pillanatok alatt úrrá lesz a félelmein, felveszi az arrogáns arckifejezést, összehúzza a szemeit, a mimikájából mindenki arra következtethet, hogy egy beképzelt seggfej. De hát az is. Egy tehetséges, beképzelt, arrogáns, seggfej. Mesterien csinálja, amit csinál, még Pam is leesett állal figyeli, ami azért valljuk be elég ritka. Maxre szokott így nézni, senki másra. Érdekes, hogy milyen hatással van az emberekre. A lányok hirtelen az első sorba tódulnak, a szoknyájuk feljebb csúszik, a felsőjük viszont lejjebb. Szerintem fel sem tűnik nekik, hogy Niko minden szaván úgy csüngenek, mint valami gyümölcs a fán, miközben önkéntelenül túrják és csavargatják a hajuk. Próbálják úgy tekerni a csípőjüket, hogy felhívják magukra a színpadon lévő félisten figyelmét, a szempillájuk alól ártatlanul, hatalmasakat pislogva néznek fel rá. A fiúk pedig féltékenyen, irigyen nézik őt. Látszik az arcukon, hogy a fél életük odaadnák azért, ha tudnák azt, amit Niko tud, ha olyan karizmájuk lenne, mint amilyen neki van és ha az ő szemük is úgy villogna a fekete festékréteg alatt, mint egy vadmacskáé a sötétben. Ha értük is ugyan úgy megvesznének a csajok, ahogy érte. De sajnos valaki vagy rendelkezik a Nikoból áradó szexualitással vagy nem. Vagy ilyen hipnotikus zöld macskaszemekkel születik valaki vagy nem. Vagy tud valaki így játszani az arcizmaival, vagy nem. Ez nem tanulható. Ez Niko sajátja. A lénye része. A legrosszabb az egészben, hogy tudja, hogy milyen hatással van az emberekre és ezt piszok mód ki is használja. Ismeri az adottságait és mindig rátesz egy lapáttal. Nem elég, hogy alapjáraton megőrülnek érte a nők még fokozza az arroganciájával, a titokzatosságával, az elérhetetlenségével a dolgokat. Nem elég, hogy akarják őt, Niko azt akarja, hogy ténylegesen bolonduljanak meg érte. Tudatosan néz az első sorban állókra úgy, ahogy. De valamiért mindig az én pillantásom kapja el, pár perc kitérő után. Játszik velem, én pedig boldogan hagyom neki. Csak mosolyogni tudok azon, hogy itt van.
- Ez a srác, nem az, akit Londonban Max agyon akart csapni? – néz rám hirtelen Pam.
- De igen – bólogatok mosolyogva, de nem veszem le a szemem Nikoról. Minden percben attól félek, hogy szertefoszlik a kép.
- A finn paraszt – susogja Pam elképedve. – Max kihagyta, hogy tehetséges és szexi – kuncog fel a mellettem ülő.
- És kibaszott jó az ágyban – teszem hozzá nevetve, mire Pam is felkacag.
- Ha nem Max lenne a férjem, ráhajtanék. Rég láttam ilyen szexi popsit – nyalja meg Pamela a szája szélét, mire elnevetem magam. – És ha jól látom innen, a méreteivel sincs semmi probléma – teszi hozzá elmorfondírozva.
- Nincs rajta semmi hiba. Tökéletes – sóhajtok fel és nagyot kortyolok a whiskyből.
- Szerelmes vagy – néz rám Pam kikerekedett szemekkel, mire megvonom a vállam. Kár tagadni. Az vagyok. Már Alex sem érdekel, hisz itt van ő. Le se bírom venni róla a szemem, vonz, mint méhet a méz. A hangja megint simogatja a lelkem, a szívem hevesen dübörög a mellkasomban. Folyamatosan szemezünk egymással, nem bírok nem mosolyogni. Ő is boldognak tűnik valamiért, ugyan az arcáról ezt nem lehet leolvasni, a vonásait még mindig a beképzeltség uralja, de ha valaki mélyen azokba a gyönyörű zöld szemekbe néz, az meglátja, hogy a tekintete vidáman csillog.
- Van itt egy lány, akinek ígértem valamit mikor először találkoztunk – búgja Niko azon az érzéki, mély hangján, nekem pedig még a lehetségesnél is gyorsabban kezd verni a szívem. Hacsak nem a menyasszonya van itt, amit erősen kétlek, mert akkor nem engem bámulna, akkor az a lány én vagyok. De vajon mit ígért? Ha jól emlékszem soha semmit. Vagy mégis? – Megesküdtem egy kosár rózsa felett neki, hogy írok egy dalt róla. Igazából kettőt is alkottam – mosolyodik el szégyenlősen és ismét a szemembe fúrja a tekintetét. – Ha megengeditek akkor az egyiket most előadom. Csak neked szól Kulta – mosolyodik el, majd felkap egy gitárt és elkezdi finoman pengeti a húrokat. Én pedig hegyezem a fülem, és falom a látványt. Kitárom ismét a szívem neki, hogy be tudjam fogadni azt, amit csinál, hogy be tudjam fogadni őt. Amint az első sorokat elénekli, lecsurog egy könnycsepp az arcomon. A koncert alatt most először nem néz rám. Talán nem mer. Csukott szemmel énekel és a hosszú hófehér ujjai meg-megremegnek ahogy végighúzza a pengetőt a gitár húrjain. Eszméletlen, ambivalens érzések kerítenek a hatalmukba, a lelkemben újra szélvihar dúl. Fel akarok rohanni hozzá és megölelni, megcsókolni és elmondani neki azt, amit sosem mondtam el. El akarom mondani neki, hogy szeretem. De dühös is vagyok rá. Dühös vagyok, mert tudom, hogy ha a ma estét együtt is töltjük, holnap megint le fog lépni és el fog küldeni. Hogy hiába minden, soha nem lehetünk együtt. Hiába írt egy ilyen csodát, nekem, csak és kizárólag nekem, kidobhatom az egészet a kukába, mert meg fog nősülni. Annyi minden van benne, abban a pár sorban, hogy nem igazán bírom feldolgozni a dal értelmét. Olyan, mint valami szerelmi vallomás, mint egy bocsánatkérés. De van benne némi féltékenység is, mert mással vagyok. De hát te akartad Niko! Te akartad, hogy ne legyek melletted! Miért játszol velem? Mondd, miért teszed ezt velem?
- Lehet, hogy egy északi paraszt, de gyönyörű szövegeket ír – sóhajt fel Pam, mikor véget ér a dal. A torkom egy óriási gombóc fojtogatja, miközben sorban gördülnek le a könnycseppek az arcomon. Mi értelme van ennek? Miért kínoz mindig? Miért írta ezt nekem? Miért kísért állandóan? Miért van itt? Miért nem hagyja, hogy végre elfelejtsem? Miért nem engedi, hogy boldog legyek?
- Van még nálad a vicces cigiből? – fordulok el dühösen Nikotól. Nem nézek többet rá. Ki kell zárnom. Nem bírom tovább. Alex! Alex kell és az, hogy elszálljak, mint egy papírsárkány. Niko pedig menjen a pokolba. Elegem van! Azt hiszi, hogy valami játékszer vagyok, akit néha előránt a sarokból és kicsit játszik vele, majd visszadobja a polcra porosodni. Hát nem! Ebből elég volt!
- Be akarsz tépni? – húzza el a száját Pam együtt érzően. – Na gyere – öleli át a vállam, majd a mosdóig meg sem állunk, ahol felzokogok. Nem akarok visszamenni. Nem akarom látni, nem akarom érezni. Utálom, hogy folyton a hatalmába kerít és, hogy sosem tudok nemet mondani neki. Miért nem bírom elküldeni a pokolba? Miért képes uralkodni rajtam?
- Csss… Nincs semmi baj. Én is tudom milyen érzés. Max anno másik nőt vett el és ugyan így játszott velem. De nézd meg, együtt vagyunk, mert nem adtam fel soha. És te sem fogod! Cornelia Anders vagy a fenébe is! Egy Anders sosem adja fel! Szedd össze magad, most azonnal – rázza meg a vállam. – Gyerünk Lia!
Mély levegőt veszek. Igaza van. Anders vagyok. Egy hülye finn szívtörő, nem fog ismét a hatalmába keríteni. Nem hagyom. Erős vagyok.

A félelem eluralkodik rajtam, amint látom, hogy a vele lévő vörös hajú nővel elvonul valamerre. Még nem mehetek el, pedig utána akarok rohanni. Nem tűnhet el. Nem és nem! De pillanatok alatt szem elől tévesztem. Mad sajnálkozva néz rám. Tudja, hogy mennyit készültem és mennyit jelentett nekem az, hogy újra láthatom. Hát nem erre számítottam. Egy ideig mosolygott és boldognak tűnt, aztán villámokat szórtak a szemei felém. Miért? Hisz neki szólt a dal. Nem érti mennyi bátorság kellett ahhoz, hogy előadjam és bevalljam neki, hogy mit érzek? Alex a színpad oldalánál áll. Tudom, hogy lassan át kell adnom neki a terepet. A mosolya gúnyos. Igen, ő megmondta a koncert előtt, hogy Lia az övé. De nem érdekel! Lesz, ami lesz, de ezt a hetet velem fogja tölteni kettesben. Leszarom a következményeket, ha kell fogom és elrabolom.
Utoljára hajlunk meg a közönség előtt, eljátszottuk az utolsó számot is. Nincs tovább. Sikert könyvelhetünk el, úgy tűnik mindenkinek tetszett a zenénk, a vastaps az öltözőig visszhangzik. Mégis idegesen csattogok végig a folyosón, egészen az öltözőm ajtajáig. De ott kénytelen vagyok megtorpanni. A Liával lévő vörös hajú nő az ajtónak vetett háttal áll és nagyon csúnyán néz rám. Mikor elé érek, kinyitja az öltözőm ajtaját és belibben, én pedig követem.
- Tűnj el innen – sziszegi nekem háttal állva.
- Nem megyek nélküle sehová – vágom rá dühösen. Miért akarja mindenki megmondani, hogy mit tegyek?
- Miért nem? – fordul szembe velem és nagyon mélyen néz a szemembe. Olyan, mint valami anyatigris.
- Mert szeretem – üvöltöm a nő képébe. Egyszerűen kiszakad belőlem. Nem bírok uralkodni magamon. Hol van már a hűvös finn fölényesség, ami a színpadon uralt? A pokol legmélyebb bugyrában ég. Szét tudnék robbanni, annyira feszült vagyok, mert nem tudom, hol van a nő, akire per pillanat mindennél jobban vágyom.
- Na idefigyelj Niko Koskinen – szólal meg fenyegetően. – Ő még csak egy gyerek. Sebezhető és gyenge, bármennyire is erősnek mutatja magát. Ha megbántod, ha ártasz neki, én esküszöm, hogy a föld alól is előkerítelek és letépem a tökeid, majd lenyomom a golyóid a torkodon. Világosan beszéltem?
- Maga csak ne… - kezdek bele, de a meglepetéstől, amit azzal, okoz, hogy vigyorogva elém lép és az ujjai közé szorítja az állam, a torkomra fagy a szó.
- Fogd már be te idióta! – kacag fel. – Tűnj el zuhanyozni és ne velem vitatkozz. Lia, kint fog táncolni az egyik asztalon, nem lesz nehéz megtalálnod – kacsint rám. – De ha egy haja szála is meggörbül, míg veled van, én tényleg kiheréllek. Értem? – mosolyog rám magabiztosan.
- Nem akarom bántani – sóhajtok fel.
- Helyes. Akkor húzás fürödni, mert a bukéddal nem igazán fogod magadhoz kötni. Sőt… Ha van Liának egy kis esze akkor olyan messzire fut el a szagodtól, amennyire messzire csak bír – kuncog fel, majd eltűnik az ajtó mögött.
Fogalmam sincs miért, de felnevetek a nő határozottságán, majd elindulok zuhanyozni. Igaza van, a szagommal tényleg embert lehet ölni és az államon lefelé csordogáló fekete festék sem tesz, túl vonzóvá.

Alex-ék játszanak a színpadon, én pedig úgy pörgök és forgok, mint valami búgócsiga. Alex folyamatosan vigyorog és figyeli az asztalon táncoló alakom. Felszabadultan rázom a hátsóm, a hajam össze vissza repked a levegőben, a csukott szemeim segítenek, hogy kizárjam a külvilágot és csak a zenére figyeljek. Pam mellettem áll és vigyáz rám, hogy le ne essek a keskeny lapról. Felváltva pusztítjuk a tequilás üveg tartalmát és egyre jobban érzem a tömény alkohol jótékony hatását. A tömeg alattunk lüktet, a lányok sikítanak, mikor sikítani kell és Alex-el együtt éneklik a szöveget. Hihetetlen. Az asztal a ritmusos tapstól pattog alattunk. Elszabadul a bagázs. Nincs senkiben fék, félelem, minden korlát leborul. Közönséges állatokká válunk Alex zenéjétől. A kezek magasba emelkednek, nem bírnám megkülönböztetni melyik kihez tartozik. Ritmusosan csapódnak össze a tenyerek, a kordonhoz préselik az első sorban állókat, a biztonsági őrök kénytelenek tartani a védelmet jelentő hálót, mert a rajongók hada simán felborítaná ha rajtuk múlna. A színpadon álló három srácról patakokban folyik a víz, de a lendületük, az energiájuk csodálattal tölt el. Egy emberként lüktet a tömeg alattam és valami láthatatlan erő arra kényszerít, hogy közéjük vessem magam. Alexben ragad egy pillanatra a szufla, mikor látja, hogy elengedem magam és az alattam lévőkre dőlök, akik persze megtartanak. Hallom az édes kacajt feltörni a torkából, amitől mosolyognom kell. Tudom, hogy megijedt attól, hogy valami bajom lesz.
- Küldjétek ide a kisasszonyt – nevet bele a mikrofonba, engem pedig visz a tömeg egyenesen a színpad felé. A kezek mindenhol érintenek, ki a hátam, ki a lábam tartja, mintha valami puha hullámon lebegnék egyenesen a szeretett férfi felé. Aztán valaki felránt. Alex félredobja a gitárját, a derekam öleli át és mélyen a szemembe néz. Érzem, hogy milyen őrült iramba ver a szíve, ami az ujjaim alatt lüktet, miközben a fenekemre simítja a tenyerét és táncolni kezd velem. Azaz ez, amit csinálunk inkább vonaglásnak minősül már. Az ujjaim a hajába csúszatom, ami nedves az izzadságtól, de cseppet sem érdekel. Hirtelen kap az ajkaim után, a lányok sikítani kezdnek, én pedig belemosolygok a tüzes és szenvedélyes csókba. A nyelve az enyémet kergeti, az ízétől megremeg a térdem. Szexi itt a színpadon csókolózni vele. Veszettül megkívánom, de tudom, hogy ki kell várnom a koncert végét. Bár izgat, hogy vagy háromezer ember néz minket. A teljes testemmel hozzá simulok, a karjaim a vékony derekát ölelik körbe, majd mikor elválunk, mert énekelnie kell hátat fordítok neki és a fenekem az ágyékának dörgölöm. Hallom, hogy egy halk nyögés hagyja el a torkát, az ujjai a combomra simulnak és még jobban magához szorít, miközben egy irányba körözünk a csípőnkkel. Izgató és veszélyes játék az, amit művelünk. Szívem szerint itt a színpad kellős közepén teperném le és szaggatnám szét a ruháját, hogy végre ismét a magaménak tudhassam ezt a csodálatos pokolfajzatot, aki egyre szorosabban húz magához. De ezzel nem vagyok egyedül. Egyre túlfűtöttebb hangon énekel.
- Akarlak téged – susogja a mikrofonba, ami ezerszer nagyobb hangerővel hallatszódik vissza. Felizgat, nagyon, nagyon és még annál is jobban.
- Nem hagylak egyedül, nem kell félned – súgom vissza, majd egy gyors puszit nyomok a szájára és visszamászok a tömegbe. Nehéz átfurakodni az embereken, akik úgy préselődnek össze, mintha a szardíniás dobozban a halak, de még nehezebb úgy, ha egy jéghideg kéz a csuklód köré kulcsolódik. Az érintésétől leblokkolok és hagyom, hogy magával húzzon. Na, nem mintha alapjáraton nem lenne jóval erősebb nálam. Mire észbe kapok már a színfalak mögött vagyunk.
- Eressz – rántom meg a kezem, mikor hirtelen kijózanodok és rájövök, hogy semmi jó nem sülhet ki abból, hogy kettesben vagyunk egy alig megvilágított folyosón, de a hideg ujjak nem engednek. – Nem hallod? Eressz el! Hová viszel? – kérdezem egyre magasabb hangon.
- El – adja meg a tömör és rövid választ.
- Nem megyek veled sehová. Engedj már el – kiabálok rá, de csak vonszol maga után. Az egyik ajtó mellől felkap egy hátizsákot anélkül, hogy egy másodpercre is megállna és, mint valami rongybabát rángat tovább. – Nem hallasz? Hé – kapaszkodok bele az egyik ajtó kilincsébe, de semmi esélyem, mert finoman ránt rajtam egyet és ki is csúszik a kezemből a fogantyú. – Niko az Istenért, engedj el vagy sikítani fogok – fenyegetőzöm, de olyan, mintha a falnak beszélnék.
- Sikítani akarsz? – áll meg hirtelen és fagyos hangon szólal meg. – Tudod én is sikítani szeretnék, mert… Mindegy. Velem jössz és kész. A nő, aki veled volt tud róla, hogy elrabollak, szóval addig sikítasz, amíg akarsz. Nem érdekel – sziszegi dühösen, a zöld szemek villámokat szórnak, majd ismét a hátsó kijárat felé kezd húzni.
- Nem teheted ezt. Miért jöttél ide? Mit akarsz tőlem? Engedj el, most azonnal Niko Koskinen! Nem vagyok valami rongybaba, amit oda hurcibálsz ahová akarsz! Az Isten verje meg, nem hallod, hogy hozzád beszélek? – kelek ki magamból, de nem szól egy szót sem. Mindent bevetek annak érdekében, hogy szabaduljak, de lehetetlen. Jóval erősebb nálam, hiába kapaszkodok bele minden egyes utamba kerülő stabilnak tűnő tárgyba, nem megyek semmire. – Hagyj már békén – üvöltözök tovább vele. – Megint unatkozol és kell valaki hülye, aki szórakoztat? A fenébe keress már más bohócot! Nem csinálhatod ezt mindig – magyarázok tovább, hátha végre felfogja, hogy nem akarok vele menni. – Nem egy játékszer vagyok, amivel kedvedre szórakozhatsz! Engedj el és hagyj békén – nyöszörgöm, mert egyre közelebb kerül az ajtó. Ilyenkor miért nincs senki ezen a kibaszott folyosón?
- Kuss legyen – szorít hirtelen a falhoz és az ajkaimra tapad. Vad és tüzes, a teljes testével hozzám simul, és a hideg fehérre meszelt téglának tapaszt, olyan erővel, hogy mozdulni se bírok, miközben a másik kezem is lefogja, hogy ne tudjam eltaszítani magamtól. Csak azért sem csókolok vissza, de kitartóbb, mint gondoltam. Egyre jobban ostromolja a szám, kóstolgat, harapdál, a fogai közé szívja az alsó majd a felső ajkam, miközben a kézfejem cirógatja. Dühös és kétségbeesett, én pedig nem bírom tovább. Ledől a fal, amit a piával és a droggal húztam magam köré. Hallom, hogy Alex még mindig a színpadon áll, én pedig tudom, hogy elveszek, ha nem jön gyorsan a megmentősereg, a pokolfajzatom személyében. Lassan nyílnak szét az ajkaim, utat engedve a nyelvének. Hiába nem akarom, a testem és a szívem fellázad ellenem és bebocsátást engedek neki. Hallom, hogy felnyög, mikor a nyelvemre talál, úgy gabalyodunk össze, mint a zsinórok a dobozban. Nem tudok neki ellenállni. Túl gyenge vagyok. Kívánom és szeretem és akarom és… Nem, most sem tudok neki nemet mondani. Hiába minden. – Jobban csókolok, mint ő? – zihálja a számba, én pedig azonnal tudom kire gondol. Hát csak ezért csinálja? Mert féltékeny?
- Menj a pokolba – sziszegem dühösen. Ennyit arról, hogy nem tudok neki ellenállni. Egyetlen mondatával szétzúz mindent.
- Már rég ott vagyok Kulta – suttogja, az arcát egy pillanatra a nyakamba fúrja, majd ismét megragad és ellentmondást nem tűrően kihúz az épületből, egyenesen egy sötétített ablakú limuzin felé.
- Segítség – sikítok fel, de senki nincs a parkolóban.
- Fogd már be – pirít rám, majd egyszerűen megáll, a vállára kap, majd szapora léptekkel az autóhoz megy, bedob a kocsiba, utánam mászik és lezárja az ajtót.
- Ezért lecsukatlak – esek neki. – Mégis mit képzelsz magadról? Ez emberrablás. Most azonnal engedj el. Alex észre fogja venni, hogy eltűntem és…
- Elég legyen – szakít félbe üvöltve. Az arca elvörösödik a dühtől. – Nem érdekel Alex, nem érdekel semmi, az sem ha lecsukatsz! De pár napot velem fogsz tölteni, ha tetszik ha nem. Kezdj el megbarátkozni a gondolattal. Azt hittem örülni fogsz nekem, hogy az öltözőben fogsz várni, hogy felfogod végre mit is jelentesz nekem baszd meg! De nem! Te megint elrohansz, beszívsz és iszol, mint valami gödény. Állandóan menekülsz előlem és ezt nagyon unom. Végre együtt lehetnénk, kettesben, csak te és én, erre te megnehezíted a dolgokat. Tudod mennyire nehéz volt bevallani, hogy neked írtam ezt a szart? – vág, hozzám egy papírlapot, amin kacifántos írással a dalom szövege áll. – Te pedig elszaladsz! És amit Alexel csináltál… Tudod, hogy mennyire fáj? – fújtatja idegesen. – Azt hittem belehalok, ahogy láttalak titeket összesimulni és csókolózni. És te tudtad, hogy látlak mégis megtetted! Miért? – néz rám kérdőn. Remeg az egész teste a méregtől.
- Mert ő szeret – fakadok ki. – Mert ő nem csak játékszernek tekint! Mert ő nem bánt folyamatos, nem úgy, mint te – kiabálom a képébe, mire meglepetten pislog rám.
- Sosem bántanálak – csúszik hozzám közelebb és minden tiltakozásom ellenére magához szorít. - Nem érted kulta, hogy meghalnék érted? – suttogja a hajamba én pedig összerázkódok és újból széttörök. Már megint…



A szív törékeny szerv. Ezerszer hullik darabjaira, hogy aztán újra egésszé váljon. Sokszor úgy gondoljuk, hogy hibátlanná válik, egy-egy törés után, olyan, mintha soha nem esett volna le, de a hegek, a csorbák mindig ott maradnak, még ha nem is érezzük őket. Ami egyszer már eltört az soha többé nem lesz olyan, mint amilyen eredetileg volt. De mikor jön el az a pont, ahol már nem lehet megragasztani? Mikor válik a szív javíthatatlanná?