41. Telepátia

„Amikor a lelkek valóban érintkeznek, az maga az öröklét. Tér és idő megszűnik, csak a tiszta tudat marad, hogy nem vagyunk egyedül az életben.”

- Virággal jöttem anyuci - dugom be lengetve a virágcsokrot a résnyire nyitott ajtón. Tartok Katjatól, lehet kihajít a csokorral együtt. Bár Aleksi azt mondta, hogy megbeszéltek mindent és nem haragszik senkire csak a hormonjai bolondultak meg, azért borult ki tegnap. De meghallom a kacagását és bedugom a fejem is. Ott ül, a kanapén és csokit majszol.
- Gyere be te bolond - mosolyog rám, én pedig bemászok és mellé huppanok, hogy jól megölelgethessem.
- Annyira örülök nektek - vigyorgok rá.
- Tudom - bólogat. - Kérsz csokit? - nyújtja felém a félig már elmajszolt táblát.
- Nem köszi - csóválom meg a fejem vigyorogva. - Csak békülni jöttem - pislogok rá félve.
- Ne, Niko. Én voltam a hülye csak tudod a baba, meg Aleksi és kibuktam picit - szontyolodik el. - Nem gondoltam komolyan, amit mondtam csak rossz volt Aleksit más lányok mellett látni teljesen szétcsúszva. Téged akartalak hibáztatni, de nem a te hibád.
- Igazad lett volna. Én hívtam át mindenkit, nem akartam egyedül lenni, aztán elfajult egy kicsit a buli - hajtom le a fejem, mint egy gyerek, aki rossz fát tette a tűzre.
- Oké, mindketten hülyék voltunk, egyezzünk ki ebben - mosolyog rám, majd egy puszi után a vállamra hajtja a fejét.
- Apukát csinálsz a kedvenc basszerosomból - szólalok meg pár perc csend után vigyorogva.
- Nagyon úgy néz ki - bólogat.
- És mikor jön az utánpótlás? - kérdezem meg halkan. Tényleg érdekel, hogy hogy van Katja, a baba, hogy hogyan lesz ezután.
- Még csak a második hónapban vagyok, ne aggódj, van hét hónapotok felkészülni, hogy apukák lesztek, nekem meg még van egy hónapom megszokni a folyamatos hányingert - húzza el a száját.
- Reggeli rosszullétek - kuncogok fel. - Szolidaritásból minden este berúgok és akkor reggelente együtt szenvedünk - borzolom össze játékosan a haját, mire ő is nevetni kezd.
- Nem haragszotok? - néz rám, miután lehiggadunk az alsó ajkát harapdálva, én meg nem akarom elhinni, hogy ilyen baromságot kérdez.
- Miért kéne haragudnunk? - nézek mélyen a szemébe.
- Hát, mert elfeledkeztem egy piruláról és teherbe estem és Aleksi majd valószínűleg ott akar lenni a szülésénél, ami meg felborít körülöttetek mindent és mert…
- Fogd be te bolond - tapasztom a tenyerem a szájára. - Mind örülünk annak, hogy babát vársz. És nem számít semmi, csak ez a kismanó, aki odabent lapul. És szerinted csak Aleksi akar majd ott lenni? Bolondéria - lököm finoman oldalba. - Mi is ott leszünk a folyosón. Oké, nem a mi gyerekünk, de tudod, hogy egy család vagyunk. Együtt örülünk veletek és vigyázni fogunk a kicsire és ki se fogsz tudni rugdosni minket a házatokból mikor végre hazamegyünk a turnéról, mert mind ott akarunk majd lenni az utánpótlásunk első mosolyánál, szavánál, lépésénél. Minden fontos pillanatban, mintha a miénk is lenne a picúr. De ajánlom, hogy fiú legyen, Aleksi ugyanis már öregedik és ha kirúgom a bandából kell valaki a helyére - nyújtom ki a nyelvem, majd mindketten felnevetünk.
- Miért, egy kislány nem basszusgitározhat? - néz rám Katja vigyorogva.
- Nem hiszem, hogy az apja a közelünkbe engedné a lányát - kuncogok fel. Aleksi már most teljesen be van zsongva attól, hogy kisbabájuk lesz. A reggeli megbeszélésen be nem állt a szája, ami valljuk be nem jellemző rá. Életemben nem hallottam még ennyit pofázni. Na jó, talán egyszer, mikor megismerkedett Katjaval. Hetekig szónokolt róla, hogy megismerte a világ legtökéletesebb és legtüneményesebb nőjét. Most pedig ugyan ez megy. Szerintem fejben már tudja milyen gitárt vesz a csöppségnek először, melyik bölcsibe, oviba és iskolába fogja járatni, illetve, hogy hogyan fog kinézni a babaszoba, miket fog megtanítani neki és egyebek. Teljesen fel van pörögve. Mondjuk nem csodálom. Hatalmas dolog ez. És hatalmas felelősség is, de ők tutira megbirkóznak vele. Én és a többiek pedig minden segítséget meg fogunk adni nekik.
- Mikor lesz vége a turnénak? - néz rám Katja, én pedig tudom, hogy mit számolgat magában.
- Nyugi, már mindent elintéztem - nyomok egy puszit a homlokára, mire kikerekedett szemekkel kezd bámulni rám.
- Hogy mi? - kérdezi hitetlenkedve.
- Ha minden igaz januári baba lesz, mi viszont decemberben hazamegyünk. Lesz egy karácsonyi meg egy szilveszteri koncert Helsinkiben és annyi. Az interjúkat meg a promót megcsinálom, a többiek addig szabin vannak. Aztán március közepétől megint útnak indulunk, de akkor már ti is utazhattok. Ott lesz veled Aleksi, bízd ide, nem kell egyedül végigcsinálnod - ölelem magamhoz.
- Köszönöm - kezd el szipogni, mire megáll bennem az ütő. Na ne… Most komolyan sírni fog?
- Katja - nyúlok az álla alá, de rossz ötletnek bizonyul. Potyognak a könnyei. A fenébe. Sose bírtam elviselni ha egy nő sírt.
- Nem is vagy seggfej - szipogja, mire elnevetem magam ő pedig zokogni kezd. Kemény hét hónapnak nézünk elébe…

- Te - sziszegem az apám háta mögött állva és keményen hátba bököm az ujjammal. Életemben nem éreztem még ilyen mérhetetlen dühöt senki iránt.
- Szia - fordul meg a széken és szúrós pillantással néz rám. Neki is van egy szép monoklija a szeme alatt, de nem néz ki olyan szarul, mint Alex. Na de sebaj… Mindjárt gondoskodok róla, hogy ő is szintre kerüljön. A kezem ökölbe szorul és egyszerűen állon törlöm a saját apám, aki annyira meglepődik, hogy szó szerint leborul a székről. Mindenki minket bámul, de teszek rá.
- Tűnj el innen - szűröm a szavakat a fogaim közt dühösen. - Mi a fenének jöttél ide? - tornyosulok fölé, miközben a szájából kiserkenő vért a padlóra köpi.
- Kemény öklöd van - sziszegi fájdalmasan, miközben felkászálódik a földről. - De az enyém még keményebb - lép elém dühösen a mellkasunk szinte összeér, olyan közel áll hozzám.
- Mi van? Meg fogsz verni? Hülye buzi - lököm el magamtól. Egyszerűen undorodom tőle. És a kezem is fáj. Lehet, hogy kemény az öklöm, de az ő álla is az.
- Ne húzd ki a gyufát Cornelia - csattan fel, majd elkapja a csuklóm és rángatni kezd maga után. A legeldugottabb asztalhoz húz. - Ülj le - bök a székre, majd mikor nem engedelmeskedek neki a vállamnál fogva nyom le.
- Mit akarsz itt? Miért kellett behúznod Alexnek? Miért tiltottad le a kártyám? Mi a fenéért nem szállsz le rólam? - hajolok előrébb és mélyen a szemébe nézek.
- A lányom vagy a fenébe is. És most hazajössz velem. Nem fogsz egy ilyen kis kretén mellett ribanckodni. Mit akarsz Cornelia? Emellett a pasas mellett szeretnél megöregedni? Mi a célod? Az, hogy engem bosszants? - kérdezi dühösen.
- És mi van ha hozzá akarok menni és gyereket akarok neki szülni? - nézek rá összeszűkült szemekkel.
- Te sem gondolod ezt komolyan - nevet fel. - Mit várhatsz tőle? Csak egy hülye kis mitugrász törpe. Szenvedni fogsz csak mellette én pedig ezt nem hagyom - csóválja meg a fejét.
- Matt - szólok rá mire a szemembe néz. - Nincs semmi közöd ahhoz, hogy mit teszek. Én csak azt akarom, hogy hagyj békén - suttogom.
- Az apád vagyok - csattan fel.
- Ó, tényleg? És ez miért most jut eszedbe? Eddig is az voltál még se izgatott, hogy mi van velem, hogy boldog vagyok-e avagy sem. Mi a fene van veled? - kérdezem indulatosan.
- Lia, a francba. Tudom, hogy jónak tűnik az az élet, amit az anyád élt. Tudom, hogy buli mellettünk, zenészek mellett utazgatni, fürdeni a népszerűségben és a sikerben, hogy kecsegtető sztárokkal ágyba bújni és bulizni, de ez nem ennyiből áll. Én tudom, hogy mind rohadékok vagyunk a nőkkel. Én is az voltam és az is vagyok. Nem véletlenül váltam el háromszor kicsim - magyarázza. - Ismerem Alex fajtáját, mert én is közéjük tartozom. Nem poén groupienak lenni. Ez a srác még ráadásul drogozik és piál is. Kiszámíthatatlan és veszélyes…
- Tudom milyen - szólok közbe. - Nem emlékszel apa, hogy te is ilyen voltál? Heroin és alkoholfüggő. Kiszámíthatatlan, szeszélyes, őrült. Mi mégis melletted voltunk mindig. Anyu is kibírta, mert valaha az életénél is jobban szeretett, nekem és Jennek meg nem volt más választásunk - sóhajtok fel. - Ebben éltem melletted is. Utánad szerintem senki nem tud újat mutatni - húzom gúnyos mosolyra a szám és rágyújtok egy cigire. A pincér hirtelen keveredik mellém, így rendelek egy dupla whiskyt tisztán.
- Még csak egy óra van - néz rám az apám elszörnyedve.
- Elmúlt dél, már ihatom tisztán - kacsintok rá.
- Sosem fogsz megbocsátani nekem igaz? - ráncolja össze a homlokát.
- Nem valószínű - ingatom meg a fejem. - Mindig csak megkeserítetted az életem, állandóan csak nehézséget okozol. Mindig mikor már kezdem megtalálni az utam betoppansz és elcseszel mindent. Kicsinek miattad nem voltak barátaim, otthonom, normális családom. Városról, városra kellett mennünk, magántanár jött velünk, mint valami road, hogy tanulni tudjunk. Mi voltunk mindig a különcök, akikre mutogattak az emberek, mert mindenki tudta, hogy a te lányaid vagyunk Jennel. A gyerekek kerültek minket, mintha pestisesek lennénk, mert azt hitték felgyújtjuk a babájukat vagy leharapjuk a kiskutyájuk fejét. Mindezt miért? Mert az apánk egy rockzenész és minket is úgy öltöztetett, mint valami szekta tagját. És nem apa, sosem fogom megbocsátani, hogy állandóan lőtted magad, hogy azt hallucináltad, hogy meg akarlak ölni, hogy bezárkóztál a szekrénybe, mikor bevertem a fejem és elvesztettem az eszméletem, mert be voltál állva és azt hitted, hogy lelőttek. Csak négy éves voltam az Istenért és mégis érettebb, mint te, a felnőtt, aki vigyázott rám. És a kórházban tett látogatások sem tartoznak a kedvenc gyerekkori emlékeim közé. Főleg nem az a karácsony, mikor majdnem túllőtted magad és az ajándékok mellett élesztettek újra a mentősök. És igen, ha tudni akarod gyűlöltem azt is, hogy tizenkét évesen én támogattalak haza a kedvenc sztriptíz bárodból, mert olyan csatak részeg voltál, hogy a lábadon alig bírtál megállni. És az sem volt buli mikor közölték, hogy ha nem szoksz le a piálásról, akkor meghalsz és az se tetszett mikor két hétre kómába kerültél és leállt a szíved és pacemakert ültettek be és… - folytatnám a felsorolást.
- Elég! Hagyd abba - szól rám. - Szar apa voltam, bevallom, ha ezt akartad hallani. Igazad van. Most boldog vagy?
- Nem, nem igazán. Boldogabb lennék ha nem lennél itt és visszaadnád a pénzem - húzom el a szám.
- Kérhetek egyet? - bök a cigis dobozom felé, mire aprót bólintok. - Nézd - vesz mély levegőt és a szemembe néz. - Nem adom vissza a pénzed. Tudom, hogy már rég kicsúsztál a kezeimből és nem foglak tudni megfogni, de ha megadnám, amit kérsz végképp nem tudnék befolyásolni semmit, ami veled kapcsolatos. Most még van egy aduász a kezemben, amivel valamilyen szinten meg tudlak fékezni. Ha az öledbe hajítanám a pénzt ismét, akkor valószínűleg azt se tudnám többé, hogy merre jársz és kivel. Tudom, hogy nincs szükséged rám és ez hidd el egy szülőnek elég szar érzés, még akkor is ha tudja, hogy ő baszta el. A lányom vagy és tudom, hogy utálsz, de nem számít. Figyelni fogok rád és mindent megteszek annak érdekében, hogy ne kövesd el azokat a hibákat, amiket én elkövettem. Ha kell megmentelek saját magadtól is, még akkor is ha dühös leszel rám miatta. Hidd el kicsim, hogy tudom mit beszélek. Bármit megadtam volna ha lett volna tiniként egyetlen olyan ember mellettem, aki megpróbál visszahúzni a szakadék széléről. Ez van - von vállat.
- Csak tűnj el és ne gyere vissza - állok fel, majd köszönés nélkül visszamegyek a szobámba, ahol Alex még mindig a sebeit ápolja.
- Hogy vagy? - ülök mellé és leemelem a törölközőt az arcáról.
- Szerinted? - grimaszol egyet. - Az apád egy barom - sziszegi.
- Tudom. Alex én sajnálom - sóhajtok fel. Nem igazán tudom mit mondhatnék.
- Nem te húztál be - húzza el a száját, majd fel is szisszen. Még a szája is felrepedt. Rendesen összeverte az az idióta. Csak tudnám miért…
- Ma még kell valamit csinálnod? - kérdezem halkan és mardos a bűntudat. Ha én nem vagyok, nem verik így össze.
- Ilyen képpel? Szórakozol? - néz rám úgy, mintha a világ leghülyébb némbere lennék, majd feláll és a hálóba cammog, aminek az ajtaját olyan hévvel vágja be maga után, amitől összerezzenek. Sírni támad kedvem. Olyan egyedül érzem magam, annyira magányosnak. Felhúzom a térdeim a mellkasomig és átkarolom őket, aztán pedig szabad folyást engedek a könnyeimnek. Csak bámulok magam elé és ringatom magam. Miért kell ennek így lennie? Miért romlik el minden körülöttem? Miért nem lehetek csak egy kicsit boldog? Miért nincs ezen a hülye világon helyem? Miért nem lehetek azzal, akit szeretek?

Az egyik percben még pokolian jó kedvem van, a másikban viszont összefacsarodik a szívem.
- Kulta - suttogom magam elé meredve. Érzem, hogy rossz kedve van. Nem tudom megmondani, hogy miért egyszerűen csak tudom, hogy így van. És az ő bánata az enyém is. Ha ő érzi, én is érzem. Mintha egyek lennénk. Vajon mi történt veled pici lány? Miért szakad meg a szíved? Mi a baj? Nincs senki, aki megvigasztal? Miért nem jössz ide hozzám?
- Niko, állj oda, valamit ki kell próbálnom - magyaráz a technikusom én meg teszem, amit kér, de egyre inkább lehangolódom. Működik a telepátia köztünk azt hiszem. Érzem, amit ő érez és Lia most egyre szomorúbb. Hirtelen sírni támad kedvem, de férfi vagyok, nem tehetem. A tenyerem izzad és egyre idegesebbé válok. De ez már én vagyok. Nem ő. Ő csak szomorú. Én dühös és ingerült, mert nem tudom mi a baja, mert nem vigasztalhatom meg.
A próba kész kínszenvedés. Folyamatosan elcseszek mindent, állandóan elfelejtem hova kell állni és mit hova kell tekerni annak érdekében, hogy szóljon a cucc rendesen.
- Szedd már össze magad - vágja hozzám Mika dühében a dobverőjét, ami ha nem hajolok el, rajtam csattan, ehelyett a fapadlón koppan és végigszántja az egész színpadot. Persze, hogy felkapom a vizet, két lépéssel a kis fadarabhoz lépek felveszem és visszaküldöm a feladónak, de Mika reflexei is elég jók, így elkapja az ütőket.
- Fogd már be - kiabálok rá.
- Na jó, elegem van belőled - pattan fel a dobok mögül, olyan lendülettel, hogy a szék amin eddig ücsörgött felborul.
- Verekedni akarsz cseszd meg? - húzom fel magam még jobban és elindulunk egymás felé.
- Na, na, na, na! Elég - lép mindenki közénk, Tiaval az élen.
- El fogja kúrni az egészet - kiabál Mika miközben rám mutogat.
- Nem, csak még nem éreztem rá a dolog ízére - magyarázkodom.
- A faszt - üvölt Mika. - Lia hiányzik és nem hívod fel, pedig ha hallanád legalább a hangját, minden rendben lenne és nem lennél ilyen kurva szétszórt, te idióta pöcs. De túl büszke vagy hozzá te barom. És ha emiatt elbaszod a koncertet én kitépem a beled - kiabál torka szakadtából.
- Nem igaz - indulok meg felé, de Aleksi elém lép.
- Hagyd abba - kéri halkan.
- De… - kezdek bele idegesen és rágyújtok egy cigire.
- Nincs de, cseszd meg - rúg bele Mika az egyik hangfalba, mire a technikusunk felszisszen és a szívéhez kap. Megértem őt, túl sok meló van abban, hogy minden a helyén legyen és minden tökéletesen szóljon, Mika pedig egy dobos, van benne erő, ha túl jól találta el a technikát, túl nagy erővel még az is lehet, hogy a cucc bemondja az unalmast és akkor kezdhet mindent elölről. - Hívd fel. Akkor tudsz figyelni és minden rendben van. Ne legyél már ennyire vak. Komolyan nem vetted észre, hogy mennyire jó hatással van rád? Mintha kicserélnének - kiabál, én viszont tiltakozok, amiből őrült vita alakul ki közöttünk.
- Ti is úgy gondoljátok, hogy elbaszom a koncertet, ha nem hívom fel? - kiabálok a többiekre, akik eddig csak arra ügyeltek, hogy ne menjünk egymásnak. Sokáig nem szólal meg senki, mindenki a cipője orrát vagy a világítást tanulmányozza.
- Mika szerintem nem azt mondja, hogy elcseszed a koncertet, hanem azt, hogy sokkal jobb vagy, ha tudsz Liáról valamit - lépked fel a színpadra Cynthia mosolyogva.
- Jaj már megint itt vagy - sóhajtok fel. - Mi lenne ha eltakarodnál és nem szólnál bele a mi dolgunkba - ragadom meg a karját kicsit erősebben a kelleténél.
- Hé, ez fáj - nyüszít fel.
- Nem érdekel - ordítok az arcába. - Az, hogy megdugtalak nem jogosít fel arra, hogy beleszólj a zenekarom dolgaiba - nézek rá fenyegetően.
- Niko, elég - szól rám Mad. - Ereszd el - teszi a vállamra a kezét mikor látja, hogy Cynthia szemét ellepik a könnyek, mert fájdalmat okozok neki azzal, hogy szorítom. - Ő csak egy nő - szól rám, amitől viszonylag kijózanodok és ugyan lendítek egy picit Cynthián, de el is engedem.
- Baszódjatok meg mind - fújtatok dühösen, majd levonulok a színpadról és az öltözőig meg se állok. Kulcsra zárom az ajtót és levágom magam a kanapéra egy üveg vodka kíséretében. A telefonom a dohányzóasztalon van, folyamatosan azt nézem, aztán hirtelen megvilágosodok és mielőtt inamba szállna a bátorságom felkapom a telefont és tárcsázok.

Alex még mindig a hálóban ül, ki se dugja az orrát, én pedig nem megyek be. Órákon át kuporgok a kanapén és sírok, míg el nem fogynak a könnyeim. Aztán már csak meredek magam elé. Megint üresnek érzem magam. Aztán a telefonom csörögni kezd. Rejtett szám. Nincs kedvem felvenni, nem akarok senkivel beszélni, csak azt akarom, hogy hagyjon mindenki békén. De a hívóm kitartónak bizonyul, én pedig mégis a fülemhez emelem a mobilom.
- Mit akarsz? - szipogom a telefonba.
- Kulta - leheli pár perc csend után egy nagyon mély és rekedt hang.
- Niko? - nyögök fel meglepődve. Nem hiszem el. De más nem lehet. A hangját ezer közül felismerném és más amúgy sem hív kultának.
- Jól vagy? - kérdezi halkan.
- Ezt inkább én kérdezhetném. Mi történt? - kérdezem idegesen, mire nevetni kezd. Attól, hogy hallom a kissé retardált kacagását nekem is mosoly kúszik az arcomra.
- Jól vagyok. Csak… csak hallani akartam a hangod - suttogja.
- Szólj a srácoknak, hogy vigyenek kórházba, mert a múltkori betegséged rosszabbodott - kuncogok fel. Most, hogy hallom a hangját semmivé foszlik a rosszkedvem.
- Hiányzol kulta - búgja azon a nagyon mély hangján, amitől görcsbe rándul a gyomrom és feldübörög a szívem.
- Gyere ide - kérem.
- Nem tehetem - susogja. - Pedig másra se vágyom jobban. Gyere te ide - dobja vissza a labdát.
- Nem mehetek - csóválom meg a fejem. Nincs pénzem jegyre és amúgy is… nem hagyhatom itt Alexet.
- Csak fel kell tolnod az egyik Jerseybe tartó gépre azt a feszes kis popsid - vágja rá.
- Ez nem ilyen könnyű - sóhajtok fel. - Te is hiányzol - szipogom, mert megint hatalmába kerít a szomorúság. A fél életem odaadnám érte, ha most itt lenne mellettem és magához ölelne.
- Ne, ne sírj kicsim. Nem akarom, hogy szomorú legyél - suttogja, a hangja pedig simogatja a lelkem.
- Nem bírom - nyögök fel. Nem akarok gyengének tűnni előtte, de mégis összetörök.
- Mi történt kicsim? Bántott? Bántott igaz? - kapja fel a vizet és hallom, hogy valami a földön csattan és ripityára törik a túloldalon. - Megölöm. Esküszöm, hogy kitekerem a nyakát ha egy ujjal is hozzád mert érni az a kerti törpe - üvölt.
- Nem bántott - jelentem ki határozottan. - Esküszöm, hogy nem bántott, nyugodj meg - próbálom lehiggasztani.
- Mondd meg az igazat Lia. Én esküszöm, hogy elintézem és megbánja azt a napot, amikor megszületett - magyarázza ingerülten.
- Nem bántott - ismétlem el.
- De akkor mi a baj? - szegezi nekem a kérdést.
- Nem tudom - nyögök fel. A torkom szorongatja a sírás. - Mesélj valamit. Valami jót - kérem.
- Aleksi apuka lesz - susogja, nekem pedig kikerekednek a szemeim.
- Tessék? Ez most komoly? - lelkesedek fel.
- Ühüm. Katja babát vár a kedvenc basszerosomtól. Ez elég jó hír nem? - kérdezi huncutul.
- De, az - bólogatok hevesen, bár ezt ő nem láthatja. - Mondd meg nekik, hogy gratulálok - mosolyodok el.
- Átadom - feleli. Aztán hosszú percekig csak egymás szuszogását hallgatjuk. Egészen addig míg meg nem hallom, hogy valaki őt keresi a túloldalon.
- Menned kell - suttogom.
- Nem akarok - nyög fel.
- Muszáj lesz - mosolyodok el.
- Tudom.
- Akkor… Szia - búcsúzok el.
- Kulta, ha meggondolnád magad és mégis idejönnél akkor csak… Üzenj, jó? - kéri halkan.
- Oké. Vigyázz magadra és Niko… - most ki mondjam vagy ne mondjam? - Örülök, hogy hívtál - fejezem be. Nem úgy ahogy eredetileg akartam, de mégis…
- Minä rakastan sinua, Lia - suttogja az anyanyelvén, majd kinyomja a hívást.
Betegen is mindig ezt a mondatot ismételgette. De mi az ördögöt jelenthet? Ki kell derítenem… De előbb alszom.

- Alex! Baby! Megjöttem - hallok meg egy női hangot, mire azonnal felkapom a fejem. A küszöbön egy fekete hajú lány dobja le a sporttáskáját és a baseball sapkáját, majd repül a szobakulcs és a napszemüveg is az asztalkára. Álmosan és teljesen letaglózva pislogok, a szabadidőnadrágban, edzőcipőben és trikóban lévő tökéletes testű lány felé. Minden porcikám fáj, rossz ötlet volt a kanapén aludni, de megfeledkezem erről, mikor a pillantásom találkozik az újonnan érkezettével. Szikrázó kék szemek, vöröslő ajkak. Álomszép a csaj. De kije ő Alexnek? - Ó, szia. Te új vagy igaz? - mosolyog rám, mire eltátom a szám és aprót bólintok. Egyszerűen megkukulok a sokktól. - Jade vagyok - lépked elém könnyeden, azaz nem is lép inkább siklik, majd levágódik mellém a kanapéra és kezet ráz velem. - Alex itt van?
- Ühüm - bólogatok még mindig leesett állal. - A hálóban - bököm ki.
- Még tuti alszik. Korán jöttem - mosolyodik el. - Téged, hogy hívnak? - néz rám kedvesen.
- Cornelia - mutatkozok be, de ennél többre nem futja. Teljesen összezavarodtam. Ki ez a lány? Alex barátnője? De ha az, akkor miért nem tépi ki a hajam szálanként? Semmit sem értek.
- Cornelia Anders - csettint egyet a nyelvével, amitől még inkább kikerekednek a szemeim. - Az apád Matt Anders igaz? - néz rám kérdőn.
- Igen - bólintok ismét. De ezt ő meg honnan tudja?
- Ó, akkor te is sztárcsemete vagy. Üdv a klubban - vigyorog rám, majd felpattan és a minibárhoz lépked. Egy üveg whiskyt kap elő, majd meg is húzza. - Ha nem bánod, üdvözlöm Alexet - bök az ajtóra, majd a válaszom meg se várva eltűnik a hálóban. Én meg csak bámulom a csukott ajtót és próbálom összekaparni magam.
Ki lehet Jade? Egy újabb groupie? De hol volt eddig? Nem, ő nem lehet csak egy egyszerű rajongó. Mandy, Debby és Lily azok, viszont köztük is megy a versengés. Ez a lány viszont egyszerűen betáncolt az ajtón, se szó, se beszéd és most… Ó anyám… A hálóból félreérthetetlen hangok szűrődnek ki. Hatásos üdvözlési módszert választott. De most mi a fene van? Le kéne lépnem asszem. De nem bírok megmozdulni. Teljes sokk. Ezek odabent kefélnek, úgy, hogy mindketten tudják, hogy én itt ülök kint. De én se vagyok normális. Hallgatom, hogy mit művelnek. Mondjuk az egész emelet tőlük zeng. A csaj elég hangosan adja Alex tudtára, hogy mennyire élvezi a viszontlátás örömeit. Remek. De tényleg… Tegnap reggel még én izzadtam alatta, most meg Jade.
Ó, a pokolba! Zenészek…
Hát ennyit arról, hogy Alexnek szüksége van rám.
Nem tudom eldönteni, hogy sírjak-e avagy nevessek. A világ legszerencsétlenebb nője címet azt hiszem ezennel elnyertem. Nálam idiótább embert még nem hordott a hátán a Föld. Mégis mi a fenét vártam megint? Hogy kiütöm a három gráciát a nyeregből és viszem a fődíjat? Hát persze… Jó is lett volna. De Alex is pasi, ráadásul muzsikus és még sikeres is. Nem tud parancsolni a farkának és amúgy is jobban tetszik neki, ha több csaj gondoskodik róla nem csak egy. De most mi a fenét csináljak? Nincs hova mennem. Nincs miből lelépnem. Van egy rozsdás tragacsom, egy sporttáskányi ruhám és ennyi. Na meg Yv. Bassza meg. Most legyél okos Cornelia Anders. Állandóan nagyra voltál az eszeddel, hát akkor itt az ideje használni.
Na jó, mik a lehetőségeim? Felhívhatom anyut. Ő tuti ad pénzt, de azt apu is megtudja, aminek az lesz az eredménye, hogy míg élek azt fogom hallgatni, hogy szaladtam anyucihoz az első nehézségnél, mégsem tudok önállóan élni. Ezt az opciót el is vethetem. Mehetek apuhoz is, de az eredmény ugyan az. Nem, nem hódolok be neki, köszönöm. Kérhetek Conortól is kölcsön, hisz ha minden igaz a héten idejön, de a barátság meg a pénz? Nem ezek összeférhetetlenek egymással.
Tehát nincs más, mint, hogy maradok Alexel, játszom továbbra is a buta, naiv, vaksi, libát és várok. Előbb utóbb pedig csak ki fogok tudni törni innen. Muszáj lesz…
- Hé, szépség - hallok meg egy mosolygós hangot az ajtóból. Alex… - Miért nem jöttél be te is ébreszteni? - zihálja pajzán vigyorral a képén.
- Nem akartam zavarni - kényszerítek ki magamból egy mosolyt.
- Jaj, nem zavartál volna - libben ki Jade kipirult arccal és zilált hajjal egy szál bugyiban és Alex egyik ingjében, aminek csak egyetlen gombját gombolta be, így nagyjából mindent látok belőle. - Alex szeret malackodni. Igaz baby? - nyom egy puszit az említett férfi arcára, aki perverzen mosolyog ránk. Épphogy a szája szélét nem nyalja meg… Nem akarom tudni, hogy mi jár a fejében.
- Nyuszika, elkísérsz ma a fotózásra? - húzza magához Alex Jadet.
- Amit csak akarsz baby - simul Jade Alexhez és olyan csillogó szemekkel néz rá, mintha halálosan szerelmes lenne. De ha az, akkor, hogy-hogy nem féltékeny rám.
- Akkor öltözzetek - kacsint ránk.
- Én is? - nézek rá.
- Hát persze szépségem - mosolyodik rám, mint valami buta kislányra, majd finoman végigsimít az arcomon és megcsókol. - Még nem is mondtam, hogy jó reggelt - suttogja a számba. - Amúgy meg nincs nagyobb öröm annál egy férfinak, hogy két ilyen dögös bigével jelenhet meg - kacag fel és eltűnik a fürdőben.

Létezhet, hogy két ember, a messzi távolból is érezze a másik rezdüléseit? Érezze ha a másiknak fáj valami, ha boldog, ha szeret, ha sír? Kialakulhat egy ennyire szoros kapocs férfi és nő között vagy ez is csak egy írói kitaláció?