44. Minden felfordul

18+

„Soha senki sem számít arra, hogy kirántják a lába alól a szőnyeget; az életünket megváltoztató események általában nem jelentik be önmagukat. Az ösztönök és az intuíciók segíthetnek, küldhetnek néhány figyelmeztető jelet, de még ezek sem tudnak felkészíteni arra, hogy gyökértelennek fogod érezni magad, amikor a sors a feje tetejére állítja a világodat. Ilyenkor düh, zavar, szomorúság és frusztráció keveredik össze az emberben - valahogy úgy, mint a fehér szemcsék a hógömb belsejében. Évekig eltart, hogy leülepedjen az érzelmi por, de te eközben sem állsz le, mindent elkövetsz annak érdekében, hogy keresztülláss a viharon.”



Órák óta csak ülök a kádban, a kulcsra zárt ajtó mögött és olvasok. A fürdőszoba az egyetlen hely, ahol egyedül lehetek és nekem most szükségem van arra, hogy egyedül legyek. Muszáj. Persze ezt Leena nem érti meg. Vagy egy órája dörömböl az ajtón. Valószínűleg most már toporzékol is, mert nem engedem be. A sírós, fenyegetős, kérlelős fázison túl vagyunk már. Most a hiszti jön. Aztán a féltékenykedés. De van időm. Megvárom míg megunja és dühösen becsapja maga után az ajtót. Biztos vagyok benne, hogy hallani fogom, mikor tombolva távozik a szobánkból. Egyszer elmondtam neki, hogy jól vagyok és hagyjon békén, még egyszer nem fogom. Inkább a könyvembe mélyedek és kizárom a külvilág zajait. Nem érdekel Leena üvöltözése. Bele-beleiszom a borospohárba, rágyújtok egy-egy cigire és olvasok. Mindig is megnyugtatott, ha egy jó könyvet foghattam a kezembe. Kell ez a kis magány. Hónapok óta nem voltam egyedül, a saját gondolataimmal, nyugiban. Hol a fotósok, hol a menedzserek, hol a roadok üldöztek, hol pedig a barátaim, a rajongóim vagy a menyasszonyom nem hagyott nyugtot nekem. Fáradt vagyok. Kimerültem. Szívem szerint hazarepülnék Helsinkibe és elbújnék a toronyba, az én kis mentsváramba és ki se dugnám az orrom onnan hónapokig. Amint vége a turnénak ezt is fogom tenni. Bezárkózom, dalokat írok, olvasok, zenét hallgatok, alszom és filmeket nézek majd. Felmerül bennem mondjuk a kérdés, hogy mi lenne akkor ha Leena helyett Lia lenne mellettem. Nem, akkor valószínűleg vele akarnék elbújni a világ elől. Meg kéne keresnem… Azt hiszem. De ez nem könnyű. Mármint lehetne az is, ha ismét összeszedném magam és felhívnám. De nem teszem.

- Hihetetlen vagy – ölel Alex magához nevetve. Épp az előbb húztam be egy sikátorba, mert üldöztek minket a rajongói. Pedig csak ebédelni mentünk. Természetesen azonnal kiszúrták és odajöttek autogramért. Láttam rajta, hogy a háta közepére se kívánja az egészet, mégis aláírogatta a lapokat, amiket az orra alá dugtak. A műmosoly az arcán ráébresztett, hogy néha a pokolba kívánja ezeket a lányokat még akkor is, ha belőlük él, ha imádja, hogy ajnározzák és szeretik. De amikor egyre többen lesznek és nem hagyják enni, amikor már szó szerint zaklatják, az kiveri nála is a biztosítékot. Hát éppen ezért küldtem el a pokolba a kislányokat, akik cserébe majdnem megtéptek. Ha szemmel ölni lehetne, már a hullaházban feküdnék. De talpraesett lányként megragadtam Alex karját és kivonszoltam a pizzázóból, ahol azt hittük elbújhatunk egy kicsit. Naiv voltam, azt gondoltam, hogy majd szépen elvegyülünk az utcán és folytatjuk tovább a beszélgetésünk. De nem ez történt. Üldözni kezdtek, míg ki nem kötöttünk itt. De hogy innen hova tovább? Az utcák hemzsegnek már a fotósoktól és a tinilányoktól. Ha kidugjuk az orrunk ebből az eldugott kis kapualjból, akkor annyi. Kereshetnénk egy taxit, de azt is kiszúrnák valószínűleg. Tanácstalanul nézek körbe. Csak egyfelé vezet az út, vissza a főutcára. Oda nem mehetünk. Aztán a szemem hirtelen felcsillan.
- Gyere – súgom a szájába, vigyorogva, majd egy gyors puszit nyomok az ajkaira és karon ragadva újból rángatni kezdem magam után. Ha itt is megtalálnak akkor nem tudom mit teszek, de egyelőre jó ötletnek tűnik felmászni az egyik ház tűzlépcsőjén.
- Ugye ezt nem gondolod komolyan? – néz rám Alex elképedve mikor a rozsdás létra első fokára lépek.
- Ha gondolod vissza is mehetsz a hiénák közé – bökök a fejemmel az utca felé. – De ha nem szeretnél tovább futkározni, akkor feljössz velem a tetőre – kacsintok rá, majd elindulok felfelé. Ő pedig követ. A tetőről csodálatos kilátás tárul a szemünk elé. A házak, az utcák, az emberek, az egész város a lábunk előtt hever. Gyönyörű. Mély levegőt veszek és becsukom a szemem. Hagyom, hogy a napfény cirógassa az arcom, majd Alex karjai a derekam köré fonódnak, az állát a vállamra hajtja. Olyan jó, olyan biztonságos az ölelésében lenni. Eláraszt a nyugalom. Gondtalannak és boldognak érzem magam. A hajammal játszik a kellemes fuvallat, rendre Alex arcába fújja a tincseim a meleg szellő, amit ő újra és újra visszafúj. Önkéntelenül kuncogni kezdek, mire érzem, hogy ő is elmosolyodik és a nyakamba puszil.
- Álomszép vagy – susogja, mire kinyitom a szemem és megfordulok az ölelésében.
A szemei úgy csillognak, mint egy kristálytiszta tó vize. Ámulatba ejt ismét az arca tökéletessége, a szempillái olyan hosszúak, hogy sepregetni lehetne velük, az arca kisfiúsan ártatlan, a mosolya viszont ördögi. Fogalmam sincs ki küldte őt a Földre. Vagy Isten, vagy maga a Sátán. Esetleg ketten gyúrták Alexet közösen. Az én angyali pokolfajzatom. Jade-nek igaza van. Összetett és bonyolult. Édes és keserű. Áldani és átkozni való. Talán minden zenész ilyen. De ő különlegesebb a többieknél.
Órákig ülünk a tetőn és beszélgetünk. Az intelligenciája, a tudása elképesztő. Kiderül, hogy rengeteg dolgot nem tudok róla, de most kitárulkozik előttem. Megtudom, hogy imád olvasni, hogy gyűlöli a mazsolát, hogy oda van a régi könyvek illatáért, de gyűlöli a parfümöket. Olyan dolgokról mesél, amiről előtte még soha senkitől nem hallottam, a lexikális tudása mellé ész is párosul és ezzel azt hiszem még inkább az ujjai köré csavar. Meglátom benne az érzékeny művészt is a karrierista öntelt rocksztár mellett. A felfuvalkodott hólyag nem ő. Az csak egy álca. Kiderül, hogy nem csak okos, humora is van. Elmeséli, hogy hogyan szokták megviccelni egymást a koncerteken és turnékon, hogy hány cikis helyzetbe került már, én pedig lenyűgözve hallgatom. Imádom a hangját.
- Miért utálod az apád? – szegezi nekem a kérdést.
- Sosem viselkedett apaként. Neki csak berendezési tárgyak voltunk, amik kényelmesebbé tették az életét. Szerette, hogy nincs egyedül, hogy anya, Jen és én mindig hazavárjuk, hogy nem vagyunk csúnyák és büszkélkedhet velünk. De neki mindig a zene volt az első és a zenével járó dolgok. Drog, pia, kurvák, bulik. De ezt pont neked magyarázom? – kuncogok fel, mire elhúzza a száját.
- Tudod, szeretek zenélni, de nem azért, mert bármit és bárkit megkaphatok. Majd egyszer szeretnék tisztességesen élni. Feleség, gyerekek, kutya, macska, kertes ház, mi egyéb. A zene számomra kifejezőeszköz. Amikor énekelek, szöveget írok, avagy gitározom, önmagam lehetek. Amúgy mindig szerepekbe kell bújnom. Előadó vagyok, állandóan elő kell adnom magam, de ha találok majd egyszer egy olyan lányt, aki mellett az lehetek aki, aki majd elfogad annak, aki vagyok, minden hibámmal együtt akkor azt hiszem minden meg fog változni.
- Most is színészkedsz? – húzom össze a szemöldököm, mire nagyon komolyan néz a szemembe.
- Bizonyos szempontból igen, mert elrejtem a bennem lakó pokolfajzatot, ahogy te hívod – mosolyog rám. – De per pillanat nem is kívánkozik ki. Furcsa hatással vagy rám Cornelia Anders. Melletted képes vagyok megnyugodni – suttogja, az én gyomrom pedig görcsbe rándul az őszinteségtől, ami a tekintetéből árad felém. – Talán te leszel majd az a nő, aki egyszer elkapja a tököm és rávesz, hogy megnősüljek – mosolyodik el lassan.
- Talán, nem akarok majd hozzád menni – nyújtom ki a nyelvem, mire kikerekednek a szemei, de tudom, hogy most csak eljátssza a meglepődöttet.
- Ellen tudnál állni nekem? – kérdezi búgó hangon. Utálom, amikor ezt csinálja. Mikor direkt a hangszínével is megbabonáz, nem csak a szemeivel. Kénytelen vagyok megrázni a fejem, hátha eltűnik az agyamra ereszkedő kábult köd. Persze Alex felnevet, én pedig a könyökömet az oldalába fúrom.
- Gonosz vagy – duzzogok, mire még szorosabban ölel magához és a nyakam kezdi puszilgatni.
- Ó, megsértődött a kisasszony? – kérdezi rekedten. Tudom mit jelent ez. Beleremeg az egész testem.
- Meg – nyöszörgöm, mikor a fülcimpám a fogai közé veszi és nagyon gyengéden megharapja.
- Akkor kénytelen leszek kiengesztelni – susogja. Az ujjai a pólóm alá kúsznak és meg sem állnak a melltartómig, amin keresztül finoman simogatni kezdi a már így is ágaskodó mellbimbóim. Percek alatt elveszi az eszem. Nem érdekel, hogy akármikor feljöhet ide akárki, akarom őt. Mindennél jobban akarom.



- Bejöhetek? – dugja be Cynthia a fejét az öltözőmbe. Remek már csak ő hiányzott mára. Leena vérig sértődött és átköltözött egy másik hotelbe, mondván ha majd úgy gondolom, hogy bocsánatot szeretnék kérni a viselkedésemért, keressem meg. Na arra aztán várhat… Most meg itt ülök egy fotózás kellős közepén, aztán jön egy újabb halálosan unalmas sajtótájékoztató és a tetejébe még a vörös hajú ribanc is rám szállt. Komolyan, mit vétettem? Oké, egy öntelt, egoista seggfej vagyok, de ezt azért nem érdemlem.
- Mi lenne ha megvárnád míg válaszolok? – nézek rá dühösen, mikor a fotelem előtti asztalon helyet foglal.
- Ha megvártam volna, nem jöhettem volna be – mosolyog rám.
- Pontosan. Cynthia tűnj el. Kérlek – teszem hozzá, hátha nagyobb sikerrel járok, mint az eddigi takarodj és társaival.
- Új dalt írtál? – emeli fel a lapot ami az asztalon hever és olvasni kezdi. Mire észbe kapok már késő. Elhúzza a száját. – Neki írtad ezt is – állapítja meg. – Amúgy gyönyörű lett.
- Add vissza – tépem ki a papírt a kezéből. Rohadt dühös vagyok. Igen. Liának írtam ezt is, még a pár nappal ezelőtti ittas kábulatomba, mikor azon gondolkodtam, hogy talán jobb lenne kiugrani az erkélyen. Így utólag visszagondolva jó nagy marha voltam, de szerencsére nem tettem semmi ostobaságot. Azaz de. Írtam egy újabb dalt neki úgy, hogy nem is voltam tisztába akkor még, hogy neki szól és, hogy miért pont neki. De most, hogy minden sort tökéletesítettem, megvilágosodtam. Benne van minden érzésem. Benne van a szerelmi vallomásom, a bocsánatkérésem, amiért rosszul bántam vele és benne van a fájdalmam is, amit akkor érzek, mikor meglátom Alex-el.
- Miért nem vallod be, hogy szereted? Minden gondolatodban ott motoszkál az a lány. Leenanak mikor írtál utoljára bármit is? Nem értelek Niko – biccenti oldalra a fejét és fürkészően néz a szemembe.
- Na jó, elég ebből – csattanok fel. - Szeretem! Tessék bevallom! Az életemet adnám érte. Megfelel? Igen, mindig rá gondolok és beleőrülök abba, hogy nincs itt. De nem tudom elhagyni Leenat. Nem megy, mert őt is akarom. És úgy érzem, hogy ketté fogok szakadni, ha már nem történt meg.
- Liát akarod, nem Leenat – suttogja.
- De ha Lia lenne itt Leenat akarnám – vágom rá.
- Nem hiszem – csóválja meg a fejét.
- Mi lenne ha nem tudnál mindent jobban, mint én? Utálom, hogy állandóan okoskodsz. Ne akard megmondani, hogy mit érzek és ki iránt! Nem tűnik fel, hogy kurvára idegesítesz? – sziszegem.
- Mert tudod, hogy igazam van – simít végig az arcomon, de ellököm a kezét. – Miért vagy ennyire elutasító? A tiéd vagyok, azt tehetsz velem, amit akarsz és nem kérek cserébe semmit. De azóta az éjszaka óta hozzám sem szólsz és állandóan elküldesz – gördül sírásra a szája. – Én nem kérem, hogy szeress, csak azt, hogy ne dobj el magadtól – néz könyörgően a szemembe, mire sokkoltan bámulok rá. Nem normális.
- Menj haza Finnországba és hagyj engem békén – állok fel, majd a holmim felkapva elrohanok. Minél messzebb ettől a bolond nőtől annál jobb…
A fotóstúdió kávézójába lelek menedéket. Fogalmam sincs miért, de letelepedek az egyik számítógép elé. Világ életemben gyűlöltem mindenféle technikai eszközt. Na jó a zenéhez szükséges technika kivétel ez alól és ha jobban belegondolok a házimozi rendszert is szeretem otthon. De a telefont, az internetet, a számítógépet utálom. Most mégis bekapcsolom az egyiket miután rendelek egy kávét. Alex után kutatok. Tudnom kell hol lesz az elkövetkezendő hetekbe, mert ahol ő van, ott van Lia is. És lám, lám a szerencse mellém szegődik. A szívem nagyot dobban, mikor meglátom a turnéállomásaik közt Los Angeles-t. Ugyan azon a napon és ugyan azon a helyen játszanak, ahol mi is fogunk. Úgy tűnik mi leszünk az elő zenekaruk. Hihetetlen. Bár Alexet szívem szerint lecsapnám, de ő a kulcs ahhoz, hogy láthassam Liát. Már csak a leendő feleségem kéne lekoptatni és kéne szerezni egy kis bérelt lakást, ahová megszökhetek a zöldeskék szemű, gyönyörű némberrel, akit hetek óta nem láttam és akiért minden porcikám sajog, mert ha nem láthatom rövid időn belül, tuti megkattanok. Muszáj legalább egy napot vele töltenem, hogy kibírjam a turné további állomásait. Szükségem van arra, hogy megcsókoljam és magamhoz öleljem. Oké egy kiadós szeretkezés se lenne ellenemre, de már csak azzal is megelégednék, hogy egyetlen egyszer mellette aludhatok el, úgy ahogy szoktunk, összegabalyodva és reggel ugyan úgy kelhetnék fel.

Alex-el a hotel éttermében vacsorázunk. Kellemes zene szól, miközben mi a gyertyafény mellett eszegetünk és némán nézünk egymás szemébe. Persze túl sok lenne egy nap nyugisan, társaság nélkül, csak kettesben. Szép sorban előkerül, Joshua és Lily, majd Luis, Amanda és Debby is. Hát ennyit a romantikázásról. Igazából kedvelem mindannyiukat, nem bánom, hogy velünk esznek, de jobban örültem volna, ha most nem zavarnak meg minket. De ez van. San Diego csodálatos, a hotel éttermének falai üvegből vannak, így az éjszakai fényekben fürdő várost teljes egészében belátjuk. Holnap este még vár a srácokra egy koncert, aztán irány Los Angeles. Hogy ott mit fogok csinálni, azt nem tudom. Egy biztos, hogy találkozom végre Conorral. Már nagyon hiányzik. Szükségem van rá, az őrültségeire, arra, hogy megnevettessen. Kell egy barát. Yv ugyan itt van, de a világosító fiúval teljesen egymásba habarodtak. Alig látom, ha pedig mégis rámérne, akkor Alex tart rám igényt, neki meg képtelenség nemet mondani.
Alex szórakoztatja az egész társaságot, azt hiszem az elfogyasztott pezsgő előhozta a humoros énjét. Mindenki mosolyogva hallgatja, nevetgélünk, beszélgetünk, mintha csak barátok lennénk, mintha Alex nem fektette volna már meg az összes jelen lévő nőt. Mintha teljesen normális kapcsolatban állna mindenki a másikkal. A kívülállóknak úgy tűnhet, mintha Joshua és Lily, Alex és én, Louis és Mandy, illetve az idő közben megérkező Marc és Debby egy párt alkotnának. A részleteket mondjuk nem is kell tudniuk. A fel ékszerezett kisestélyis dámák kiakadnának, ha tudnák, hogy Alex a jelen lévő lányok mindegyikét megfektette már, és a maradék srácnak is megvolt már mindenki, engem leszámítva. Ha láttak volna csak egy igazán ereszd el a hajam bulit is… Ó, anyám. Belegondolni is vicces.
Aztán a társalgásról eltereli a figyelmem a zene. A spanyol szöveg, a hang. Nem hiszem el. Az arcomra ezer wattos mosoly költözik, amint meglátom az éneklő alakot a színpadon.
- Megbocsátasz egy percre? – nézek Alexre, aki csak vigyorogva bólogat.
Ismerem a dalt, ami szól. Én írtam. Azaz, hogy a Spanyolországi kiruccanásomkor, közösen írtam Lorenzoval, aki most szólóban adja elő a dalunk, ami igazából duettnek készült. Hirtelen felrémlik előttem az a pár forró nap. Rövid kis románc volt, semmi eget rengető, fájdalmas vagy maradandó, csak egy kellemes kaland. Mégis született belőle pár csodás dal. Pofátlanul mászok fel a kis emelvényre és emelek el egy mikrofont, hogy a saját részem én énekeljem el. Lorenzo hirtelen kapja fel a fejét, teljesen ledöbben, majd elvigyorodik. Én pedig mintha nem telt volna el a kis kalandunk óta több, mint egy év, énekelek. Még most is édes, mint akkor, ott a tengerparton. Semmi veszélyes nincs benne, csak egy fiú, akivel jól éreztem magam, de sose kerített a hatalmába. A kávébarna szemek melegen csillognak, az arca még most is ártatlan. Olyan normálisnak tűnik. Bár ő az is. Sosem vágyott világhírnévre, sose akart nagy dolgokat. Egyszerű srác, egyszerű érzelmekkel és gondolatokkal. Nincs benne semmi megfejthetetlen, semmi olyan, ami kihívás lenne.
Én meg ismét énekelek. Meglep mennyire jól esik kiereszteni a hangom. Annyira könnyen megy, mintha minden nap ezt csinálnám. Nem megerőltető Lorenzoval a színpadon állni. Ösztönös az egész. Mindketten tudjuk a szöveget, a dallamot, hogy melyikünké melyik rész. Annyira egyszerű, annyira belülről jön. A szemem lecsukom és lágyan ringatom a csípőm. Szinte érzem, ahogy a forró spanyol szél belekap a hajamba. Ismét ott vagyok, abban a kis bárban, ahol a katalán amorzómmal megismerkedtem és ahol először és utoljára adtuk elő a dalainkat közösen. Egy percig nem okoz problémát a spanyol szöveg. Ha az apád rock sztár elég sok országban megfordulsz, így önkéntelenül is rád ragad ez az. Oké, persze nem azt mondom, hogy komolyabb társalgásokba bele mernék menni spanyolul, de azért meg tudom értetni magam. Éneklés közben viszont eltűnnek az akcentusok, a nyelvi korlátok. Minden megszűnik. Nem számít, hogy tudod e miről szól az adott dal vagy sem, ha átmegy az érzelmi töltet, akkor nem is igazán érdekes.
Lassan elhalkul a gitár Lorenzo kezében én pedig visszatérek a San Diego-i hotel éttermébe. A barna szempár vidáman vizslat, majd Lorenzo felpattan és nevetve magához ölel. Alex szemei kigúvadva merednek rám, majd megcsillan a tekintetében a féltékenység és a düh. Nem tudok vele foglalkozni, ugyanis Lorenzo hadarni kezd:
- Mit keresel te itt? Miért? Hogyan? Istenem, annyira örülök neked. Soha nem hittem volna, hogy újra fogunk találkozni – darálja az anyanyelvén, nekem pedig koncentrálnom kell annak érdekében, hogy minden szavát megértsem.
- Velük vagyok itt – bökök mosolyogva Alexék asztala felé, ahonnan mindenki minket bámul, tátott szájjal. Mintha magával az ördöggel társalognék, pedig inkább Alexnek jár ki a teremben lévők közül a pokoli jelző. – Én is örülök neked – ugrok hirtelen a nyakába, ezzel pedig még magam is meglepem. De tényleg boldog vagyok, hogy olyan hosszú idő után, egy normális földi halandóval beszélhetek. Valakivel, aki nem veszi el az eszem és aki csak úgy van. Tényleg szükségem van erre az ölelésre.
- Még egy dal? – suttogja a fülembe, mire hevesen bólogatni kezdek.
A még egy dalból még egy lesz, aztán egy újabb és megint egy újabb. Fogalmam sincs már hányadik utolsó szám következik, de nem is érdekel. Fent állok Lorenzoval a színpadon, addig, amíg le nem jár az ideje. Teljesen kizárom a külvilágot, csak rá figyelek és a zenére, ami minden apró sejtem átjárja. Más így, hogy én is énekelek. Szinte le kell rugdosni minket a kis emelvényről, annyira belemerülünk a dologba.
- Megkeresem a főnököm, aki nem mellékesen a leendő apósom – suttogja Lorenzo, egy utolsó meghajlás után, mikor már tényleg véget ér a móka.
- Oké, én pedig Alexet – kacsintok rá.
De Alex nincs sehol, ami kicsit meglep. Azt hittem megvár, de nem. Csak Mandy és Lily ülnek az asztalunknál.
- Hol vannak a többiek? – huppanok le melléjük zihálva.
- Alex elment Luissal – vágja rá Lily dühösen. – Kicsit felhúzta magát azon, hogy a spanyol sráccal énekelgettél, egész este és rá se bagóztál. A többiek meg valószínűleg a szobájukban kefélnek – néz rám, úgy, mint a véres rongyra, de nem tudja elvenni a kedvem.
- Ha jól emlékszem ez a kedvenced – tol elém Lorenzo mosolyogva egy koktélt hirtelen, mire Mandy szeme dühösen megvillan.
- Jól emlékszel. – vigyorgok a mögöttem álló férfira, csak, hogy még jobban kihúzzam a két ribancnál a gyufát. – Lorenzo, ők itt Lily és Amanda – mutatom be egymásnak őket, mire a két lány biccent egyet, aztán azonnal fel is állnak és se szó, se beszéd távoznak a bárból. Nem mintha bánnám…
- Nem kedvelnek – foglal helyet Lorenzo velem szemben, miközben a távozók után néz.
- Nem veled van bajuk – somolygok és nagyot kortyolok az italomból. – De most mesélj. Hogy keveredtél ide?
- Megismerkedtem egy lánnyal – néz rám szégyenlősen. – Itt él. Utána jöttem, mert nem bírtam nélküle. Tudod, szerelem első látásra – kuncog fel zavartan. – Az apja itt tudott nekem munkát szerezni. Ennyi – von vállat és a szívószálával kavargatni kezdi az italát.
- Értem. Tehát dúl a love – mosolygok rá.
- Eléggé. El akarom venni feleségül – les rám a szempillái alól. Tudja, hogy mi a véleményem a szerelemről és egyéb ehhez hasonló őrültségekről.
- Boldog vagy – csúsztatom a kezem a kézfejére. Nem kérdezek kijelentek és bármilyen meglepő, örülök annak, hogy így látom viszont. Sínen van az élete, szerelmes, megtalálta a párját, van munkája, ráadásul olyan, amilyet szeret.
- Nagyon – bólogat. – És te? Megtaláltad már azt a férfit, aki képes elvenni az eszed, ha már nekem nem sikerült? – kérdezi kacagva.
- Igen és nem – vágom rá. Úgy döntök, hogy vele őszinte leszek.
- Ezt, hogy érted? –húzza fel kérdőn a szemöldökét.
- Megtaláltam, de nem vagyunk együtt és nem is leszünk. Megnősül, úgy, mint te. Ez van – kényszerítek ki magamból egy mosolyt. Próbálom leplezni, hogy mennyire fáj.
- Hm… Cornelia Anders nem küzd. Ez érdekes. Már meg ne haragudj, de nem vagy te azaz árral sodródó típus. Tudom, nem ismerlek, hisz alig egy hetet töltöttünk együtt mielőtt szó nélkül leléptél volna, de azalatt a pár nap alatt nem úgy tűnt, hogy bármit is feladnál. Te inkább a küzdős, győztes típus vagy – néz mélyen a szemembe.
- Van amiért nem éri meg küzdeni. A srác pedig tipikusan ilyen. Veszett fejsze nyele. Szerelmes valaki másba. Ez van – magyarázom és lehúzom a koktélom.
- Büntiből pedig Alex Corbisierrel jársz? Már nem azért, de szerintem neked nagyobb büntetés amellett a seggfej mellett lenni – suttogja.
- Alex jó srác. Nem kell mindig a látszatnak hinni – kacsintok rá. Viszont valami motoszkál bennem. Valami, ami nem hagy nyugodtan itt ücsörögni. Az a valami ugyanis azt súgja, hogy meg kéne keresnem azt a gonosznak tűnő, érzékeny kis pokolfajzatot, még mielőtt jobban belelovalja magát egy olyan butaságba, ami csak az ő gyönyörű kis fejecskéjében létezik. Így, hogy tudom, hogy Luissal ment el, biztos vagyok abban, hogy nem valamelyik groupieját döngeti. De van még valami. Mintha valaki figyelne. Nem Niko, az ő pillantását azonnal megérzem, olyan intenzíven, mint semmi mást a világon, de mégis. Mintha… Talán sok volt a pia, amit a színpadon lehúztam. Talán nem kellett volna még ez az utolsó koktél. Ami nem is az utolsó. Kell némi bátorság ahhoz, hogy Alex elé álljak, hisz tudom, hogy ha felhúzta magát és nekiállt féltékenykedni abból komoly vitánk lesz. Muszáj egy kis erősítő. Rendelek három pohárka tequilát, amit gyors egymás utánba le is húzok. Lorenzo kikerekedett szemekkel pislog rám, majd mikor a citromba harapok, elneveti magát.
- Még mindig van benned löket, viszont lassan mennem kell. A barátnőm vár és aggódni fog, ha nem érek haza időben – néz rám bocsánatkérően.
- Nekem is mennem kell, de azt hiszem iszok még valamit előtte. Nem kell megvárnod – simítok végig az arcán, majd kicsit felemelkedek és egy puszit nyomok a halántékára.
- Örülök, hogy láttalak. Ha megint erre jársz, itt megtalálsz majd – suttogja. – Vigyázz magadra – áll fel majd sután megölel, felkapja a gitártokot, ami a széke mellett pihen és elindul a kijárat felé. Az ajtóból még egyszer visszanéz rám, én pedig ösztönösen ráérzek, hogy most láttam őt valószínűleg utoljára. Csak pár perc járt nekem egy normális emberrel. Most viszont meg kell keresnem a kisördögöt. Nem kell, hogy azt higgye, hogy egész éjjel Lorenzo ágyában voltam, bár valószínűleg kitalálta már azt is, hogy hányszor és milyen pózban csináltuk… Egy utolsó rövid után elindulok a liftek felé. Mire felérek érzem, hogy az alkohol hatni kezd, kicsit forog velem a folyosó, de minden gond nélkül megtalálom a szobánkat. Viszont amint benyitok le is dermedek. Nem akarok hinni a szememnek. Lehetetlen…
Azzal a lendülettel, hogy Alex tekintetével találkozik a pillantásom, felkapom az ajtó mellett lévő kukát és kidobom a taccsot. Sok ez nekem. Túl sok. Vagy inkább sokk? Magam sem tudom. Hánynom kell, ennyi a tuti. Nem is tudom igazán mitől. Magamtól? Alextől? A pia miatt? Vagy attól amit látok?
- Bassza meg – nyöszörgöm és talán, mert mazoista vagyok ismét az ágyon összegabalyodottakra nézek. Mondja valaki, hogy hallucinálok! Hogy álmodom! Hogy csak a képzeletem játszik velem! Könyörgöm!!! Nem bírom levenni róluk a szemem. Mindketten tudják, hogy nézem őket, de nem hagyják abba a ténykedésüket. Luis és Alex? Alex és Luis… Hogyan? Miért? Mióta? És én miért nem tudtam? Alex meleg lenne? De nem… A melegek nem fekszenek le nőkkel, Alex viszont két kanállal falja őket. Teljesen össze vagyok zavarodva.
- Nézed még? – lihegi Alex. A vékony kis testéről patakokban folyik az izzadtság, az arca eltorzul a gyönyörtől, ahogy egyre mélyebben furakodik Luis fenekébe. Ha tudnék még, megint hánynék, de a gyomrom üres, csak öklendezek. És Luis látszólag élvezi azt, hogy seggbe kúrják. Az ujjai a hófehér lepedőt markolják, teljesen átadja magát Alexnek. Na jó, nem bírom tovább. Bevágom az ajtót és elrohanok. Messze tőle. Messze tőlük.
Ismét a bárban találom magam. Hogy kerültem ide? Én igazán nem tudom. Egy pohár whiskyt kortyolok és egymás után gyújtom a cigiket. A két férfi képe az agyamba égett. Nem tudom feldolgozni. Igen, láttam már Alexet férfival csókolózni. De könyörgöm azt hittem az csak játék, mikor a színpadon Marc torkáig dugja a nyelvét. Hát ezek szerint tévedtem. Nem az. Nagyon nem… A meggyőződésem miszerint azoknak a csókoknak annyi a célja, hogy megbotránkoztassanak semmivé foszlik. Talán meleg. De akkor mit akar tőlem, Jade-től és a többiektől? Nem értem. Esküszöm, hogy nem tudom. Miért tette? Annyi kérdés kavarog bennem és nem tudok egyre se válaszolni. Nem merem lehunyni a szemem, mert mindig elővillan, ahogy egymást ölelik Luissal. Ahogy Alex a hajába markol. Az élvezet az arcukon. Nincs bajom a melegekkel, de az, hogy egy olyan férfi akivel relatíve együtt élek pasikkal is ágyba bújjon, kicsit sokkolóan hat rám. És mégis a legfurcsább az egészben, hogy nem tudok rá nem úgy gondolni, mint a saját különbejáratú gonosz kis pokolfajzatomra. Nem érzek semmi késztetést arra, hogy lelépjek, elrohanjak és elbújjak a világ egyik távoli szegletében, pedig ez lenne a logikus lépés. Ezt kéne tennem, de már most tudom, hogy pár óra múlva, amint elég alkohol lesz bennem vissza fogok menni a szobánkba, remélve, hogy nem találom már Luist ott. Persze erről muszáj lesz beszélnünk.
- Rád fér – tol elém valaki egy újabb teli poharat. Kábán nézek fel aztán újból ledöbbenek. A pasas Londonból. Ugyanaz a napszemüveg, ugyanaz a haj, ugyanaz az illat, ugyanaz a mosoly, ugyanaz a hang.
- Honnan tudod? – húzom össze a szemem.
- Látszik rajtad. Leülhetek? – bök a fejével a mellettem lévő székre.
- Le – bólintok, mire kecsesen helyet foglal. A keze férfias és ismét elveszi az eszem.
- Van kedved beszélni róla? – kérdezi miközben int a pincérnek, aki a kiürült poharát azonnal újra tölti.
- A pasim meleg vagy legalábbis nem veti meg a fiúkat – bököm ki, még magamat is meglepve. Egy vad idegen fazonnal csak úgy simán közlöm, hogy Alex épp egy pasit kefél a szobánkba.
- Alex csak bi, de ez nem tudom miért lep meg. Köztudott, hogy szereti a fiúkat is – néz rám.
- Mi? – kerekednek ki a szemeim.
- Nyílt titok, hogy néha-néha a pasid – rajzol macskakörmöket a levegőbe – inkább a fiúk társaságát részesíti előnybe. Nem egyszer bevallotta, nem tudom miért vagy ezen ennyire meglepődve – magyarázza, mintha tényleg az egész világot értesítették volna arról, hogy Alex nem tesz különbséget a két nem képviselői közt.
- Aham… Hát ez az információ az én életemből kimaradt – emelem fel a poharam és lehúzom a tartalmát egyből.
- Érdekes. Ezek szerint nem vagy jó groupie. Ők az ilyenekről mindent tudnak. Sőt… - mosolyodik el, miközben a homlokára tolja a napszemüvegét.
- Nem vagyok groupie – vágom rá határozottan, miközben elmerülök az ismeretlen idegen arcának tanulmányozásában. Holt biztos, hogy bőven harminc felett van. Férfias, karakteres, kissé borostás arc, gyönyörű szemek, sötétbarna össze-vissza álló haj és talán még Nikonál is erősebb karizma. Eszméletlen, amit kivált belőlem. Önkéntelenül kezdem csavargatni a hajam és fordulok felé a teljes testemmel. Magam sem tudom miért és mit teszek, ha jobban belegondolok mindent elkövetek annak érdekében, hogy felfigyeljen rám.
- Akkor mi vagy tündérem? – fordul felém vigyorogva.
- Nem vagyok a tündéred – felelem csípőből.
- Még lehetsz az is Cornelia – hajol közelebb, mire megremeg a testem. Most rajtam a sor, hogy kérjek egy újabb kört.
- Honnan tudod a nevem? – nézek rá kérdőn. Nem emlékszem, hogy Londonban bemutatkoztunk volna. De ha mégis megtettük volna, holt biztos, hogy nem volt olyan állapotban, hogy meg is jegyezze.
- Nem számít – csóválja meg a fejét, miközben folyamatosan mosolyog.
- Be sem mutatkoztál – célozgatok, hátha így én is megtudom kivel beszélgetek.
- Nem fontos a nevem és az sem, hogy ki vagyok – somolyog titokzatosan. – A kérdés inkább az, hogy nálam töltöd-e a ma éjszakát, ha már a saját ágyad egy fiú melegíti – mélyeszti a tekintetét az enyémbe.
- Nem – vágom rá és ezzel még magam is meglepem. Hisz mi lehetne kecsegtetőbb mint, hogy egy vonzó idegen karjai közé meneküljek a problémáim elől? Főleg, hogy a szívem most is úgy ver a látványától, mint egy kalitkába zárt madárka. – Mennem kell – állok fel hirtelen és már ott sem vagyok. Az ajtóból még visszanézek rá, mielőtt kilibbennék. Azt hiszem nem csak én lepődtem meg azon, hogy nemet mondtam az ajánlatra, hanem ő is.



- Mi ez? – néz rám Mika kérdőn. Észre se vettem, hogy bejött a szobába.
- Egy új dal – nézek rá és tovább pengetem a húrokat. A szöveg ugyan kész, de a dallamot nem találom. Motoszkál valami a fejemben, de nem tudom eltalálni a tempót. Vagy túl gyors, vagy túl lassú. Mika ledobja magát az egyik fotelbe egy üveg sörrel és figyel. Tudja, hogy ilyenkor semmi értelme annak, hogy bárki is hozzám szóljon, nem vagyok magamnál. Egy dologra tudok figyelni az pedig a gitár hangja. Viszont azzal is tisztában vagyok, hogy ő is elkezd morfondírozni azon, hogy lehetne megcsinálni a dobtémát. - Lassítsd le még jobban és énekeld vontatottabban. Mintha kínzás lenne az, hogy énekelned kell – magyarázza én pedig azonnal ráérzek arra, mit akar és ki is próbálom. Nem lep meg, hogy működik. Ezt imádom Mikaban. Kitalálja, hogy mit akarok elérni és megmondja, hogy érhetek célba. – Kicsit mélyebben – suttogja, én pedig leviszem a hangom. Mosolyognom kell, mert hallom, hogy jó. Nagyon jó. Ez az, amit akarok!!! Ő is vigyorog. – Liáé? – néz rám kérdőn, mikor végzek.
- Ki másé? – sóhajtok fel.
- Gyönyörű. Ha meghallja tuti, hogy elolvad – somolyog.
- Nem fogja soha megtudni, hogy ő ihlette – suttogom lemondóan.
- Miért is nem? – jön az újabb kérdés. Na igen, ez meg az, amit utálok Mikaban. A faggatózása és az, hogy mindig olyan helyen tapogatózik, ami fáj.
- Mert nem sokára hazamegyünk és nem látom többé valószínűleg – nézek a szemébe.
- Ez csak rajtad múlik. Ha szeretnéd látni, akkor csak meg kell keresned – mosolyog.
- Mika, nem lehet. Nem jutott el az agyadig, hogy februárban megnősülök? Elveszem Leenat…
- És ezzel kinyírod önmagad. Ó, de, értem én, hidd el – bólogat bőszen. – De egy barom vagy ha tényleg megnősülsz. Azaz ha azt a csajt veszed el. Tényleg egyáltalán tudod, hogy hol van? Én napok óta nem láttam.
- Szerintem hazament – vonok vállat.
- Szerintem meg itt vagyok – hallok meg egy hangot az ajtó felől. – Sziasztok –lép beljebb, majd ledobja a cuccait, az ölembe ül és megcsókol. – Ne haragudj a múltkoriért – néz rám bocsánatkérően.
- Semmi baj – csóválom meg a fejem.
- Megyek, nem akarok zavarni – áll fel Mika és mielőtt bármit is mondhatnék eltűnik.
- Na végre – sóhajt fel Leena.
- Hé, ő a barátom, ne örülj ennyire látványosan annak, hogy elment – mordulok fel és felállnék, ha Leena hagyná.
- Ne durcázz – dörgölőzik hozzám, mint egy kiscica, én pedig ebből tudom, hogy valamit akar. – Szeretném ha eljönnél velem valahová – néz rám. Hát nem megmondtam?
- Hova? Mikor? – húzom össze a szemöldököm rosszat sejtve.
- Decemberben, egy eljegyzésre. Az egyik barátnőmnek megkérték a kezét és adnak egy partyt a vőlegénye házában, Los Angelesben. Szeretném ha velem jönnél – pislog rám ártatlanul. – Ez fontos nekem. Új kapcsolatokat alakíthatok ki és az pedig új munkákat jelent – magyarázza lelkesen. – Kérlek.
- Oké, de nem veszik fel pingvin jelmezt – megyek bele.
- Nem is kell. Elég egy zakó – magyarázza lelkesen és felragyog az arca.
- Rendben, mehetünk, de egyeztess Tia-val. Tudod, hogy nem mindig én rendelkezem az időm felett – simítok végig az orrán.
- Köszönöm, köszönöm, köszönöm – öleli át a nyakam és össze-vissza puszilgat. Csak mosolyogni tudok rajta. Hát ennyivel is örömet lehet neki szerezni? Persze, a munka a lényeg, de akkor is…



Még mielőtt felérnék a szobánkba, megszólal a telefonom. Nem akarom felvenni, de a hívót látva mégis meggondolom magam.
- Szia anyu – köszönök és leülök a folyosóra, hogy ott bonyolítsam le a beszélgetést.
- Kicsim – szipogja, bennem pedig megáll az ütő. Hirtelen minden problémám semmivé foszlik és csak rá tudok koncentrálni.
- Mi a baj? Mi történt? Miért sírsz? Hol vagy? – zúdítom rá a kérdéseim.
- Az… az… apád – nyögi ki, mire elkezd felmenni bennem a pumpa. Mi a fenét csinálhatott már megint?
- Mit művelt? – sziszegem.
- Megnősül – zokog fel, én pedig ismét a mai nap során már nem tudom hányadszorra ledöbbenek.
- Hogy mi van? – kérdezek vissza hisztérikusan.
- Elveszi azt a kis ribancot, aki alig idősebb, mint Jen – szipogja.
- Simonat? – kérdezek vissza. Igazából sose tudtam követni a válásuk óta, hogy melyikük éppen kivel jár. Bár igaz, hogy apu már régóta együtt van azzal a szőke modellel. Meg még mellette száz másikkal, de mindig arra ragasztottam a barátnő címkét apám női közül, akivel együtt élt. Talán anyu volt az egyetlen, akit nem csalt meg vagy legalábbis nem tudok róla…
- Őt – sírja el magát anyu újra.
- Hé, figyelj. Nincs semmi baj. Tudod, hogy milyen, lehet, hogy holnap már visszatáncol az egész alól – mosolyodok el. Nem ez lenne az első eset…
- Nem fog – vágja rá anyu. – De tudod mit? Nem érdekel – sziszegi. – Mennem kell, az eljegyzésükön találkozunk. Ki se találd, hogy nem jössz. Szükségem van rád! Szia drágám, vigyázz magadra – darálja, majd kinyomja a telefont anélkül, hogy annyit mondhatnék, hogy fapapucs.


Van olyan, hogy egy nap alatt megfordul körülöttünk a világ. Kicsúszik a lábunk alól a talaj, leblokkolunk. Érhet annyi inger minket pár óra leforgása alatt, amit fel se tudunk dolgozni hirtelen. Összekavarodik minden, sokkot kapunk és lehet, hogy nem látványos a döbbenetünk, sőt sokszor még mi magunk se vesszük észre, hogy mennyire kifordítanak önmagunkból az események, mégis valami megváltozik. Van, aki ezután feladja, elmenekül és siratja az addigi életét egy sötét sarokban. Van, aki nem vesz tudomást a dolgokról, egyszerűen kizárja őket, félvállról vesz mindent és éli tovább, úgy ahogy addig is tette. És van olyan is, aki feláll és harcol tovább, hogy újra összerakja a felfordult életét.