„Nincs megrendítőbb, mint ha az ember meghajlik az ismeretlen alatt. Az események szenvedő részesei vagyunk. Az élet örökös történés; mi csak gyötrődünk alatta. Soha nem tudjuk, honnan csap le ránk hirtelen a véletlen. A katasztrófa és a boldogság úgy köszönt be hozzánk, majd tűnik el, mint a váratlan látogató.”
- Nem lesz templomi esküvőnk? - görbül le a szája széle.
- Nem - vágom rá, mire durcásan pattan fel.
- Miért nem? - támad nekem. Na ennyit a szép reggelről.
- Nem hiszek Istenben és ezt te is nagyon jól tudod - magyarázom.
- De hát a templomi esküvő az fontos - kezd el érvelni.
- Nekem nem - vonom meg a vállam. - És amúgy is, te sem vagy hívő - vigyorgok.
- Niko a fenébe én nem csak egy papírt akarok aláírni veled. Aleksi se hívő mégis volt templomi esküvőjük - magyaráz. - Az egy életre szól, míg a halál el nem választ…
- Ásó, kapa, nagyharang miegyéb - vágok a szavába cinikusan. - Tudom mit jelent az egyházi esküvő, de nem megyek be egy templomba se és erről nem nyitunk vitát - jelentem ki határozottan.
- Márpedig vitázni fogunk róla, ha tetszik, ha nem - vágja csípőre a kezét és szikrákat szóró szemekkel néz rám. - Azt akarom - nyomja meg az akarom szót -, hogy feleségül vegyél minden lehetséges módon. A katolikus szertartás egy életre szól.
- A sima is - vonom meg a vállam.
- De nem - vágja rá. - El lehet válni meg minden - sziszegi.
- Cica, nyugi. Még össze se házasodtunk. Meg amúgy is... Honnan veszed, hogy el akarnék válni? - húzom fel kérdőn a szemöldököm.
- Nem hiszem, hogy el akarsz majd válni, de egy polgári szertartás nem olyan, mintha Isten előtt is megfogadnánk, hogy örökre együtt maradunk - csóválja meg a fejét.
- Mint mondtam, nem hiszek Istenben. Leena, elveszlek azért, mert veled akarom leélni az életem. Ez nálam ugyan úgy egy életre fog szólni, mintha magának az ördögnek fogadnám meg, hogy míg élek veled maradok. Soha nem fogok elválni tőled érted? Soha - nézek mélyen a szemébe.
- De akkor is - mondja duzzogva. - Mindig arról álmodtam, hogy templomban mondom ki az igent - néz rám és még egy könnycsepp is lecsorog az arcán. Remek…
- Gyere ide - nyúlok a dereka után és az ölembe húzom. - Szeretlek - ölelem magamhoz szorosan és megnyugtató hangon suttogok neki. - Ez soha nem fog változni. Te leszel a feleségem, a gyerekeim anyja és ezt elég érezned. Nincs szükség még igazából papírra se, de mégis szeretném hivatalossá tenni, hogy az enyém vagy - puszilok bele a hajába. - Nem szeretnék katolikus szertartást, mert nem hiszek benne. Én bennünk hiszek és úgy gondolom ez bőven elég. Nem fogunk elválni, mi együtt maradunk míg világ a világ, mert van egy Istennél is nagyobb hatalom, amit úgy hívnak, hogy szerelem - susogom.
- Szóval érjem be ennyivel? - húzza el a száját, mire felkacagok.
- Miért ez nem elég?
- De - bólint és végre megjelenik egy mosoly az arcán.
- Azt ne oda tedd. Ó a faszom - üvölt Richard mindenkivel. Újabb fesztivál, de az idő nem kegyes hozzánk. Az eső szakad, mintha dézsából öntenék, mégis teltház van, az emberek esőkabátban a sárban tapicskolnak a színpad előtt, hogy láthassák a fellépésünket. - Kell egy kibaszott fólia - kiabál a walkie talkie-ba a technikusom, miközben az ég dörögni kezd. Teljes a káosz, minden a feje tetején áll, úgy rohangálunk körbe-körbe, mint a mérgezett egerek, próbáljuk menteni a technikát a víz elől, de minden ellenünk van. Az egyik srác, aki Mad gitárját teszi arrább elcsúszik az egyik tócsán, ugyanis a víz a backstage egyes részeire is befolyt, két húr pedig abban a pillanatban elszakad.
- Bassza meg, bassza meg, bassza meg - tajtékzik Eero. - Valaki húrozza újra a gitárt, most - kiabál a kis gárdánk tagjaival. - Jól vagy Jim? - segíti fel a hátast dobó technikust, aki csak bólint.
- A lámpákat most mennek fel átállítani, két hangfal becsődölt, a kivetítő is meghalt, de azt mondja az egyik srác, hogy életre tudják még kelteni kezdésre. A koncertszervezők most hozatnak egy ponyvát, hogy a fiúk fel tudjanak egyáltalán állni, mert anélkül elmossa őket a víz, de fogalmam sincs mi lesz - lép elénk Tia csurom vizesen és full idegbeteg módon. - Te meg most azonnal húzzál be az öltözőbe és vegyél fel egy pulóvert, mert nem hiányzik, hogy megint megfázz - pirít rám, mikor meglátja, hogy egy szál farmerben ácsorgok és próbálom a mikrofonom zsinórjait megmenteni.
- De itt nem esik - mutatok a fejem felé. Tényleg olyan helyen vagyok, ahová nem csap be az eső.
- Niko Koskinen, takarodj felöltözni - üvölt rám. Nagyon pipa, nem kezdek ki vele, inkább bemászok és felöltözöm rendesen. Úgyis szétázom és koncert előtt majd megint göncöt kell váltanom, de ha Tia úrnő ezt parancsolja nincs mit tenni.
- Meg ne próbáld - sziszegi Aleksi, miközben kikapja Katja kezéből a gitártokot, amit épp most próbált volna szegény lány felemelni.
- Most mi bajod? Csak segíteni akarok, ahogy szoktam – mondja, és értetlenül mered a férjére.
- A gyerekemet várod, nem emelhetsz semmi nehezet és amúgy is, menj be az öltözőbe. Nem akarom, hogy bajotok legyen - lép elé Aleksi.
- Hé, ácsi. Terhes vagyok nem beteg, egy gitár nem nehéz, fel tudom emelni, és nyakig be vagyok bugyolálva ergo nem lesz semmi bajunk. Inkább segíts Madnek arrébb tolni az erősítőt mielőtt az is bemondja az unalmast - bök a fejével a gitárosunk felé, aki elkeseredett harcot vív az elemekkel. - Menj már, ha nem bírom, itt van Niko, aki segít majd - kacsint rám, mire elvigyorodom.
- Oké, oké - morogja Aleksi. - Figyelj rá - szól rám, egy puszit nyom Katja szájára, hogy aztán eltűnjön ő is a forgatagban.
- Nem láttad Leenat? - kérdezem Katjat.
- Arra ment - mutat a mentőautók felé. - Mika elcsúszott és beverte a hátát rendesen, elkísérte, hogy megnézzék nincs-e valami komoly baja, de nem hiszem, hogy gáz lenne - magyarázza, mire megáll bennem az ütő. Már tényleg csak az hiányzik, hogy a dobosom ne tudjon színpadra lépni…
- Hazamegyünk - lép be lelkesen Alex a hotelszobába, mire Jade visítva a nyakába ugrik, én meg tök értetlenül bámulok rájuk. - Megyünk vissza L.A.-be - pörgeti meg Jadet nevetve a levegőben.
- Los Angeles? - kerekednek ki a szemeim.
- Aha ott lakunk. Oké van előtte még egy San Diego-i koncert, de az már semmi. Végre hazamegyünk, pár hónap pihi és utána stúdiózunk drágáim - magyaráz Alex. Teljesen be van zsongva, én viszont nem igazán tudom felfogni, hogy mi történik körülöttem. Pár hónapja elindultam New Yorkból most meg Amerika tök ellentétes oldalán fogok kikötni. Los Angeles… Nem is tudom… Éltem ott három évig, de nem kötődöm a helyhez. Bár ha jobban belegondolok semmilyen helyhez nem kötődöm. De legalább sok ott az ismerős. Max és Pam ott laknak, azaz ha pontos akarok lenni, van ott egy házuk, de ha turnén vannak, akkor aztán nem sokat tartózkodnak az otthonukba. Anyu is elég sokat van ott és apu zenekarának nagy része is az angyalok városában él. De ezek szerint most jó darabig én is ott fogok dekkolni. Érdekes módon nem hoz lázba, hogy nem megyünk tovább, hogy letelepedünk egy időre. Pedig volt idő mikor csak erre vágytam. Egy helyre, ahová hazamehetek, amit az otthonomnak mondhatok, egy városra, aminek minden zegét zugát ismerem, egy állandó lakhelyre. De már ez is semmivé foszlott. Egyszerűen nem érdekel, hogy hol vagyok. Semmi nem érdekel csak, hogy velük maradhassak, hogy tartozhassam valahová. És ezt végül is megkaptam Alex mellett. A családja része lettem pár hét alatt. Hozzá tartozom. Ha jobban tetszik az övé vagyok és ez jó érzés még akkor is, ha tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen az életében. Kapok tőle annyit, mintha csak én léteznék a számára. Jade-nek igaza volt, rengeteg szeretet van ebben az apró pokolfajzatban. Valószínűleg észre se veszi, hogy mennyi mindent ad magából, hogy mennyi embert képes boldoggá tenni egyetlen mosolyával is. Igazából az is hihetetlen, hogy ennyire kötődöm hozzá. Függök tőle, olyan, mint a kábítószer. Szükségem van arra, hogy reggel megcsókoljon és átöleljen éjjel. Nem normális dolog ez, de nem tudok tenni ellene. Egyszerűen a hatása alatt vagyok azoknak a tengerszínű hatalmas szemeknek, amik hol eszelősen, hol álmosan, hol büszkén, hol szeretetteljesen, hol pedig vágytól elhomályosulva vizslatnak, Alex hangulatától függően. Imádom, ha mellettem van, akkor is ha éppen egy kibírhatatlan hisztérikaként viselkedik és akkor is mikor odaadó szeretetéhes kisfiúként. És a mosolya… Huncut és ördögi, rosszfiús, de édes, hát még mikor a szempillái alól les rám. Istenem akkor akármit odaadnék érte. Képes elérni, hogy ne lássak és ne halljak mást rajta kívül. Mintha ő lenne a világom kellős közepe. Most is az ujjaival csalogat magához, miközben meresztgeti a hosszú íves szempillái alól a hatalmasra nyílt tekintetét, és mindeközben egy huncut vigyor játszik az ajkain, én pedig, mintha ő lenne az egyetlen élő ember a Földön megyek, mintha egy láthatatlan zsinórral húzna magához. Amint leereszti a kezét, közvetlenül előtte állok, a tenyere a derekamra siklik.
- Ugye velem jössz szépség? - suttogja rekedten. Nem futja egy heves helyeslő bólogatásnál többre. Elveszek a tekintetében, az illata fejbe csap és ahogy hozzám ér… bizsereg az egész testem. - Megőrülök érted - húz közelebb magához, a nyakamba csókol, majd az ajakaimat veszi birtokba. Nem érdekel, hogy Jade is itt van, egyszerűen kell még belőle.
Kellett nekem bekapcsolnom a tv-t és látni abban a gyönyörű testére simuló rózsaszín ruhában, amellett a kerti törpe mellett feszíteni. Még most is tiszta görcs az egész testem. Nem bírom elviselni. Nem megy. Úgy érzem, belehalok, hogy ahányszor megpillantom, kettétörik a szívem. Nem vagyok képes ennyi fájdalmat elviselni. Képtelenség. A legrosszabb, hogy nincs semmi, ami enyhítene a fájdalmon. Azaz egy dolog van. De nem akarok hozzányúlni. Az alkohol kevés, a fű se használ semmit és az, hogy Leena mellettem van szintén nem jelent gyógyírt a sebemre, amit Lia minden egyes nyilvános megmozdulásával tovább fájlal. Ordítani tudnék. Igaza volt Londonban. Életem legnagyobb hibáját követtem el azzal, hogy akkor elengedtem. Kitalálhattam volna mást is és akkor nem éreznem úgy, mintha folyamatosan sót hintene az a boszorka az állandóan vérző sebemre. Bele fogok dögleni ebbe. De ki kell bírni, színpadra kell állnom, végig kell csinálni azt a másfél órát, úgy, mintha nem lenne semmi bajom, és csak utána tűnhetek el a világ szeme elől.
Az öltözőbe hallom, a tömeg moraját. Ami általában felspanol, most megrémiszt. Az eső kopog, egyre hevesebben és gyorsabban, miközben a rajongók üvöltenek, és ütemesen összecsapják a tenyerüket. Az öltöző fala rezeg a folyamatos ricsajtól, a padlón érzem, ahogy reng az egész épület a ritmusos dörömböléstől. Olyan érzésem van, mintha egy ókori gladiátor arénában lennék és a cirkuszt követelő közönség engem akarna látni. Mind tudják, hogy csak egy kimenetele lehet a dolognak, mégpedig az, hogy az oroszlán, akivel harcolni fogok szétszed, de nem érdekli őket. Vért akarnak. Műsort. Nekem pedig nincs választásom. Mennem kell. A zsebembe süllyesztem a cigim, felkapok egy üveg bort és egy utolsó pillantást vetek a tükörképemre. Vastag pulcsi, ami alatt van egy vékonyabb póló, sapka, sál, egy hosszú fekete kabát, amit lusta vagyok begombolni, farmer és tornacipő, ennyiből áll a szerelésem. Néhány kusza göndör hajtincs kilóg a sapkám alól, de cseppet sem zavar, hogy a homlokomba hullnak. A szememet most is vastagon kihúztam egy szemceruzával, úgy nézek ki, ahogy egy rock sztárnak ki kell néznie. A mikroport a fülemben, minden készen áll. A vastag ezüstgyűrűk az ujjaimon csillognak a gyér lámpafénybe, míg a rózsafüzér, amit egy nagyon régi barátomtól kaptam elveszik a sok fekete ruhadarabon, de ez nem is baj. Nem azért hordom, mert hívő vagyok, hanem azért, mert a srác az egyik legjobb gyerekkori barátom volt és meghalt. Ő ajándékozta nekem, hogy vigyázzon rám még akkor is, ha nem hiszek Istenben. Talán ez az egyetlen babonám. A láncnak mindig rajtam kell lennie, főleg a koncerteken. Azt hiszem minden tökéletes. Mondjuk talán meg kellett volna borotválkoznom… A pár napos borosta ugyanis ott sötétlik az arcomon… Nem ehhez vannak hozzászokva a rajongóim. Valahogy jobban szeretik, mikor úgy nézek ki, mint egy nagyra nőtt, veszélyes, tizenöt éves. De ehhez kell a sima babaarc. Most nem nézek ki jóval fiatalabbnak, mint amennyi vagyok és ez tetszik. Lehet, hogy így hagyom… Vagy szakállat növesztek. Kell a változatosság.
- Gyere már - nyit be Tia, mire nagy lépésekkel elindulok a színpad felé. Több ember szájából elhangzik, hogy sok sikert, de nem figyelek rájuk. A szívem dübörög a mellkasomban, most is mint minden egyes koncert előtt. Félek, lámpalázas vagyok főleg, hogy ilyen körülmények közt lépünk fel, ennyi ember előtt. Nem tudom, hogy mire számítsak, bármelyik percben bedögölhet a technika a rengeteg víz miatt. Bár Mad is kapott egy mikrofont, hogy vokálozzon, de ha az én hangfalam bedöglik, csak át kell sétálnom az ő oldalára és elfoglalni a vésztartalék állványt. Mika tele van nyomva fájdalomcsillapítóval a háta miatta, de szentül állította, hogy végig bírja csinálni a koncertet. Majd meglátjuk… Bevallom rettegek. Minden szarrá mehet és akkor csak a lélekjelenlétünkön fog múlni minden. Mindig jó volt a reakcióidőm, de nem biztos, hogy fogok tudni elég gyorsan rögtönözni.
- Kész vagy? - kiabál Tia, mikor a színpad szélére érek.
- Asszem - bólintok.
- Ásványvíz oldalt, a bort tedd magad mellé, és ne nagyon rohangálj ki a színpad szélére, mert ha megcsúszol annak nem lesz jó vége. Úszik az egész hóbelebanc a vízben. Ha a fülesed bedöglik nem kell parázni, a számok sorrendjét tudod igaz? - darálja.
- Igen tudom - bólogatok bőszen.
- Oké, akkor nyomás - lök ki, mire hangos tapsvihar tör ki, a rajongók úgy kiabálnak, mint az őrültek. Elkínzott mosolyra húzom a szám, de ők nem tudhatják, hogy olyan érzésem van, mintha véres húscafatként a hiénafalka elé lökött volna Tia. Rossz érzésem van és az, hogy nem látom a tomboló tömeg végét, még rátesz egy lapáttal. Hogy képesek erre? Mind megőrültek? Szakad az eső, dörög az ég, sár van, minden csúszik és mégis itt állnak és várnak ránk már vagy egy órája. Őrület… A jeges szél az arcomba csap, úgy érzem, hogy halálra fogunk fagyni a koncert végére. És ránk még csak nem is esik az eső, a fólia miatt, amit felraktak. A srácok várják a jelet, hogy a húrok közé csaphassanak, a feszültség tapintható a levegőben, de először nekem kell lépnem. A közönség őrjöng, nem akarnak elcsendesedni, de amint a szám elé emelem a mutatóujjam, egyszerre halkulnak el.
- Szerbusztok kedveseim - búgom és előveszem minden varázserőm. - Úgy látom, tudjátok kik vagyunk - kuncogok fel idegesen, ugyanis ezer tábla emelkedik a magasba a zenekarunk nevével. - Örülök, hogy itt lehetünk és köszönjük, hogy ti is itt vagytok, hogy nem riasztott el titeket az időjárás. Kurva sokat jelent ez nekünk, de nem venném a szívemre ha szarrá fagynátok, tehát… - mosolyodok el és intek egyet Jarinak, aki azonnal elkezdi az első számot, nekem pedig már semmit nem kell mondanom. Sikítanak a lányok, őrjöngnek a srácok, mi pedig nekiállunk, hogy életük legjobb koncertjével ajándékozzuk meg őket. A szél ismét feltámad, a hideg csípi az arcom, megremeg tőle az egész testem, az ujjaim pillanatok alatt kivörösödnek, gőzöm sincs, hogy fogom ezt végig csinálni. Aleksi a raszta tincseit a háta mögé dobja, hogy ne zavarja a húrok pengetésében, de amint egy lépést hátrál dob egy hátast a padlón lévő egyetlen tócsán. Szívem szerint felnyerítenék a röhögéstől, de nem teszem. Ő is nyúzza tovább a gitárját, én is énekelek és próbálom moderálni magam miközben nézem, hogy szerencsétlenkedik. Nagy nehezen azért csak sikerül felállnia és arrébb kolbászol a színpadon. Az arca egy-egy mozdulatnál grimaszba torzul. Valószínűleg, ő is úgy járt, mint Mika, de most nem mehet le fájdalomcsillapítóért. Mad viszont nem fogja vissza magát, de neki nem is kell. Bátran kiröhögheti a leendő apukát, senki nem hallja, csak látják. De a közönségünk is mosolyog, amit persze Aleksi is észre vesz és mivel mással ütné el a dolgot, mint poénnal. Vigyorogva pukedlizik egyet előttük, mintha direkt csinálta volna és el is van intézve. Egy ideig aztán nem történik semmi. A körülmények ugyan nem javulnak, de a koncert flottul megy egészen addig, míg észre nem veszem, hogy a ritmusszekcióval valami baj van. Mika a hátam mögött ül, így nem tudom mi a probléma elsőre, csak mikor a fejem mellett elsüvít a törött dobverő két darabja, akkor esik le, hogy miért csak a lábdob és a cintányér üzemel. Az egyik dobverő kettétört… Mák, hogy van mellette tartalék így csak egy pár másodperces kiesés van, de ezt is azonnal kompenzáljuk.
A közönséget is sikerül megénekeltetnem, elképeszt most is, hogy fejből tudják a dalok szövegét. Hisz én írtam őket, a rajongók mégis ismerik mindet. Hihetetlen. Már rég elmúlt a görcs a gyomromból, egyszerűen csak teszem, amihez értek, amit imádok csinálni, amit kiskorom óta akartam és boldog vagyok, hogy ennyi ember előtt játszhatok, de legjobb, hogy nem csak én élvezem, hanem ők is. És ez a lényeg. Teljesen elengedem magam, két szám közt traktálom őket a hülyeségeimmel, kommunikálok velük, ezerszer köszönetet mondok nekik és hasonlók. Próbálom kiépíteni a kapcsolatot az értünk itt lévő emberekkel. Úgy tűnik sikerül megnyernem őket, és ezért marha büszke vagyok magamra.
Az utolsó fél óra viszont olyan, mint maga a pokol. Már nem csak simán eső esik, hanem jégdara, ami ugyan nem veszélyes, csak kurva hideg. A levegő párás volt eddig is a közönség lélegzetvételétől, de most extrán az lesz, az orromig se látok, az egyik lámpa bal oldalt szikrázni kezd, aztán kialszik így a fél színpad, elsötétül. Rágyújtok egy cigire, ugyanis az idegeim pattanásig feszülnek. Murphy törvénye nem léphet most életbe, miszerint ami elromolhat az el is romlik. Még ezt a fél órát ki kéne bírni. Leszarom, hogy nem érzem a lábujjaim se az ujjaim, nem izgat, hogy remeg az egész testem, az sem igazán hat meg, hogy a zenekarom többi tagját is a kihűlés veszélye fenyegeti, csak az van bennem, hogy végig kell csinálnunk, mert alapjáraton ez egy kurva jó koncert, a körülmények ellenére is. De persze, hogy minden összeesküdik ellenünk. A fülesem meghal, pont abban a percben mikor Tia mondana valamit, de bízom abban, hogy Aleksié működik. Mellé sétálok Mad szólója közben és megkérdezem, hogy tudja-e mit akar Tia, de csak tagadólag rázza a fejét. Mikanak is elmutogatom, hogy meghalt a fülesem, mire jelzi, hogy az övé se működik, aztán seperc alatt kiderül, hogy senkié nem jó. Elindulok a színpad széle felé, hogy megtudjam mi a baj két szám között, de én is rálépek arra a tócsára, amin a koncert elején Aleksi hátast dobott és ugyan úgy járok ahogy ő. A gerincembe éktelen fájdalom nyilall, levegőt is elfelejtek venni, úgy érzem, hogy soha a büdös életbe nem fogok többé tudni megmozdulni, de én jövök. Fekve énekelem el a refrént miközben a hátamba újra is újra belehasogat a kín, de megcsinálom. Lassan és óvatosan kelek fel, mert nem túl jó érzés a hideg tócsában feküdni, viszont Istenetelenül fáj mindenem. Én is ki vagyok persze röhögve, de nem izgat. Tia kétségbeesett arca jobban lefoglal. Valamit hevesen magyaráz, de nem tudok szájról olvasni. Mutogat fölfelé, de nem értem mit szeretne. Azt én is tudom, hogy az egyik lámpa nem működik, de valószínűleg nem itt van a bibi. Hiába nézek fel, nem veszek észre semmit, így leintem és visszaállok a helyemre, hogy lenyomjuk a maradék tíz percet. Hallom, hogy Eero és Tia egyszerre kiabálják a nevem a színpad széléről, de jobban leköt, hogy látom, ahogy Mad is a végzetébe rohan. Az a tócsa kurvára rossz helyen van, ugyanis ő is sikeresen eltaknyol rajta. Aztán valami elkezd a fejemre csepegni és ez eltereli a bénázó gitárosomról a figyelmet. Ó, bassza meg. A fólia ereszt a fejünk felett… Hát ez a baj. Megtelt vízzel, nem bírja a súlyt, ha leszakad akkor viszont szarrá ázunk és vége van mindennek. Életemben nem imádkoztam még, de most elkezdek rimánkodni, hogy bírja ki ezt a maradék pár percet, mert abban biztos vagyok, hogy nem lesz ráadás még akkor sem, ha a nézők visszakövetelnek minket. Újból a közönség énekel, ők adják az ütemet, mi pedig egymásra vigyorgunk. Élvezik… Még egy pár másodperc elejéig Mika sem veri a dobjait, csak akkor kezd bele újra, mikor intek neki, hogy elkezdheti adni a ritmust. Aztán szépen lassan mindenki visszacsatlakozik és én is újból énekelni kezdek. A hangulat a tetőfokára hág, ők is érzik, hogy az utolsó előtti szám jön. Csak most tűnik fel, hogy folyamatosan mosolygok, hogy iszonyat mód élvezem minden szar ellenére is a koncertet és látom, hogy a fiúk is így vannak ezzel. Mad és Aleksi egymás elé állva gitározik és mindketten röhögnek a másikon. Az ujjaik és az arcuk is vörös, mindkettejük pengetője eltűnt már, de nem számít. Semmi sem számít. Az utolsó szám, Lia száma. Csukott szemmel énekelem végig. Ezt a dalt csak így tudom előadni. Muszáj azt képzelnem, hogy csak ő hallja, hogy a karomban tartom, hogy a végén majd megcsókol és láthatom a gyönyörű mosolyát, a csillogó szemeit, hogy a karomba fog csapódni és szorosan magamhoz húzhatom a kívánatos testét. Ez csak az övé. Azaz a kettőnké. Az én gyerekem, de ő az anyja. Nélküle sose született volna meg. Nem bírom persze kizárni a tömeg hangját. Együtt énekelnek velem. Neki énekelünk. Ó kicsikém, bárcsak tudnád, hogy neked szól. De nem tudod, mert hülye mód sose mondtam el neked.
Aztán vége van. Megszűnik a kábulat. A fólia pedig leszakad. A jeges zuhatag egyenesen a nyakunkba zúdul, a tömeg bepánikol, mi pedig kínunkba nevetni kezdünk. Csak velünk történhet ez meg. Minden szarrá megy, az eső mindent eláraszt, de már mindegy. Földig hajolunk a rémült közönség előtt, majd levonulunk a színpadról. Vacogunk mind az öten, de a vigyorunk levakarhatatlan. Tia fejvesztve rohangál körbe körbe, a technikusaink próbálják felmérni a károkat, míg a groupiejaink törülközőket nyomnak a kezünkbe. Leena rémülten pislog rám mikor mellé érek.
- Jól vagy? - kérdezi halkan.
- Igen - bólintok, majd egyenesen a turnébusz felé veszem az irányt. Nincs kedvem most hozzá. Lia dala után nem. Egyedül akarok lenni. Beülni egy kád forró vízbe és róla álmodozni. Mindenemből csavarni lehet a vizet, de nem izgat. Lepacsizok a busz felé vezető úton mindenkivel, kezet fogok velük és köszönetet mondok, mert ennyi mindent tettek annak érdekében, hogy színpadra állhassunk. Tia az egyetlen, aki utánam rohan, majd a busz helyett egy autóba rángat. A sofőr nem igazán örül annak, hogy eláztatom a kárpitot, de nem számít.
- Az anyukád hívott - mosolyog rám Tia, mire kikerekednek a szemeim.
- Baj van velük? - nézek rá rémülten.
- Nem - csóválja meg a fejét, mire azonnal megnyugszom. - Csak azt üzeni, hogy majd megnézi a Los Angeles-i koncerteteket.
Alex mélyen alszik miközben szorosan ölel magához, én viszont unatkozom. Már kibámultam magam, muszáj valami mást csinálnom. Óvatosan bújok ki mellőle az ágyból, mosolyogva figyelem, ahogy fázósan összehúzza magát, mikor felemelem a paplant, aztán elégedetten elmosolyodik mikor visszaterítem rá. Én pedig egy szál kapucnis pulcsiba és rövidnadrágban kicsattogok a nappaliba, kócosan és álmosan. Rendelek egy kávét, elolvasom Jade üzenetét, amit még tegnap éjjel hagyhatott is. Csak annyi áll a papír fecnin, hogy dolga akadt és majd csak Los Anegelesben fogunk újra találkozni. Elhúzom a szám, ugyanis előre érzem, hogy Alex nem fog ennek örülni. Jade fontos neki, és ha megtudja, hogy valaki másnál tölt pár napot ki fog bukni. Márpedig tuti, hogy Jade pasival van. De én ebbe nem akarok belefolyni és nem is fogok. Jade tudja kezelni Alex hisztijét, majd ők leboxolják.
A kávém pár perc múlva megérkezik, a pincérnek épphogy a nyála nem csordul ki mikor ajtót nyitok neki és végignéz rajtam. Nem igazán törődök vele, mióta Alex mellett vagyok ismét hozzászoktam, hogy megbámulnak az emberek. Kicsinek is mindig ujjal mutogattak rám, követtek mindenhová és ijedten pislogtak ránk. Most felnőtt fejjel már fel se veszem a dolgot. Inkább a srác orrára csapom az ajtót és leülök az egyik fotelba. Rágyújtok egy cigire, magamra rántom az egyik plédet és bekapcsolom a Tv-t. Semmi nem köti le a figyelmem igazán, egészen addig, míg ki nem kötök az egyik zenecsatornánál, ahol az ő mohazöld szemei villognak. Azonnal, így képernyőn keresztül is a hatása alá von. Koncertfelvétel az egész, én mégis tátott szájjal bámulom a mikrofon előtt álló alakot. Olyan ámulatba ejtően riszálja a csípőjét, olyam imádnivalóan grimaszol és csücsörít azokkal kívánatos rózsaszín színű telt és formás ajkaival, hogy az én szám azonnal mosolyra görbül. A része voltam az életének, még ha csak pár óra erejéig is. Nem bírom levenni a szemem a képernyőről, szerintem még pislogni is elfelejtek, hisz nem akarok lemaradni egyetlen másodpercről sem. Annyira csodálatos, annyira profi, annyira férfi… Így is átjön az a fejbecsapó különleges kisugárzás, amivel képes volt levenni a lábamról, amivel eléri, hogy azt se tudjam élek-e vagy halok, hogy fiú vagyok avagy lány. Hihetetlen, hogy ő így is képes hipnotizálni. Pedig megteszi. Épphogy a nyálam nem kezd csorogni, miközben tátott szájjal bámulom. Gyönyörű a szememben, bár mostanában hajlamos vagyok elfeledkezni erről és arról is, amit kivált belőlem. Alex mellett repülnek a napok és képes elterelni a gondolataim róla. Nem tudom, hogy örüljek-e ennek. Azt hiszem kéne. Niko az elérhetetlen férfi, a délibáb, amit hiába kergetnék sosem lehet az enyém. A baj, hogy mindkettejüket szeretem. Csak másképp. Alexben magát a zenészt imádom, Nikot viszont vagy mindenestül gyűlölöm vagy mindenestül szeretem. De honnan is tudhatnám mit érzek igazán? Az én fagyos érzelemmentes szívem honnan tudhatná, hogy melyik az igazi szeretet? Világ életemben önző voltam, ezt tanultam a szüleimtől is elvégre… Csak anyut, Yvet és Mirát szerettem, na meg talán Conort és egy kicsit Petet. De ezek nem hasonlíthatóak ahhoz, amit akkor érzek, mikor meglátom Nikot, de ahhoz sem, amit Alex vált ki belőlem egyetlen mosolyával. Teljes káosz.
- Szépség… - dünnyögi Alex álmosan, miközben kibotorkál a hálóból, ezzel viszont kizökkent a bámulásból és a gondolkodásból. Azt hiszem jövök neki egyel… Ha nem kel fel, lehet még jobban belegabalyodok a dolgokba. A Tv-t gyorsan kikapcsolom és rámosolygok. Édes, ahogy megpróbálja kidörgölni a csipát a szeméből, majd nagyot nyújtózkodik, én pedig elfelejtek levegőt venni. A pólója megemelkedik és a hófehér bőre kivillan. Hirtelen vetődik mellém, majd a karomba bújik. - Kérek egy csókot – nyöszörgi, én pedig azonnal teljesítem a kívánságát. Lassan kóstolgatjuk a másik ajkait, majd még annál is lassabban gabalyodik össze a nyelvünk. Kifulladásig csókolózunk, majd vigyorogva elválunk és a homlokunk a másikéhoz támasztjuk. Alex a nyelve hegyével körbe-körbe rajzolgatja a szám, míg az összes kávéíz el nem tűnik róla.
- Nincs több koffein a fincsi szádon - biggyeszti le az ajkait, mire felnevetek…
- Mit kapok, ha mégis van? - incselkedek vele, mire kinyitja az egyik szemét.
- Akármit - vágja rá.
- Hm… Ma velem maradsz? - kérdezem halkan.
- Veled - suttogja és a combom kezdi cirógatni.
- Akkor tessék - nyomok egy bögrét a kezébe. Tudtam, hogy kettőt kell felhozatni…
- Istennő vagy - vigyorog rám, majd azonnal felül. Most én dőlök az oldalának, és én hajtom a fejem a vállára. Mélyen lélegzem be a tiszta és természetes illatát. Szeretem, mert megnyugtat, hogy az orromban érzem a hozzá tartozó semmihez sem hasonlítható illatot. Nem használ parfümöt, ez tényleg ő. Csak azzal, hogy mellettem van elfeledkezem Nikoról teljesen. Mintha nem is létezett volna soha, mintha soha nem szerettem volna. Ez Alex… A tudta nélkül segít rajtam és meggyógyít.
- Hol van Jade? - kérdezi halkan.
- Elment, azt írta, hogy Los Angelesbe találkozunk majd - nézek rá félve a szempilláim alól. Alex elhúzza a száját, de nem szól egy szót sem. Inkább tovább kortyolgatja a bögréje tartalmát. Mit ne mondjak meglep a reakciója. Azt hittem dühöngeni fog, hogy felborítja az üvegasztalt és szétszedi a hotelszobát, de nem. Átkarolja a vállam és puszit nyom a fejem búbjára, mire én viszonzásul a nyakába csókolok. Ma nem gonosz kismanó. Elővette az angyalka énjét. Úgy is mosolyog rám, mintha Isten követe lenne, akinek az feladata, hogy minden fájdalmat kitöröljön a szívemből a puszta jelenlétével. A tengerszínű szemei tisztán ragyognak felém, amitől nagyot dobban a szívem. Imádom mikor így néz rám. Annyira ártatlannak tűnik ilyenkor. Teljesen bele tudok bolondulni ezekben a pillanatokban. A csalfa szívem azt súgja, hogy ő a tökéletes férfi. Pedig messze áll ám a tökéletestől. Számomra mégis az. Ha ez így megy tovább még a végén átveszi Niko helyét és beleszeretek. Ami valljuk be elég nagy őrültség lenne és amúgy is… Lehetetlen. Ha Niko is itt lenne a szobában, minden idegszálammal rá koncentrálnék valószínűleg. Őt akarnám, de nincs itt és nem is lesz. Így hát megengedem magamnak, hogy Alexet szeressem. Persze nem örökké és visszavonhatatlanul. Csak mára szól ez a szerelem. Meg talán holnapra. De semmiképp nem végleges.
- Randizol velem? - kérdezi mosolyogva, mire kikerekednek a szemeim.
- Tessék? - kérdezek vissza, mert nem vagyok biztos abban, hogy kristály tisztán értettem.
- Azt kérdeztem, hogy randizol-e velem ma - kuncog fel, a ledöbbent arcomat látva. - Semmit nem tudok rólad és hát… Mindegy, a lényeg, hogy mi lenne, ha ma elmennénk sétálni, ebédelni meg ilyesmi - dobja fel az ötletet. - Beszélgethetnénk. Szeretek veled beszélgetni, de olyan kevésszer tesszük - bizonytalanodik el a hangja. - Nem muszáj - visszakozik hirtelen. – Megértem, ha nem akarod és nem vagy kíváncsi rám és jobban szeretnél az ágyban maradni és… - kezd bele, de a mutatóujjam a szája elé teszem, mire azonnal elhallgat.
- Érdekelsz - suttogom. - Minden érdekel, ami veled kapcsolatos. Csodálatos vagy és szívesen randizok veled ma. Bár azt hiszem ezt az elején kellett volna, de tök mindegy - kuncogok fel, mire az ő arca is felragyog.
Van, hogy közömbös számunkra, az akinek a szemébe nézünk vagy akivel együtt vacsorázunk, de előfordul olyan is, hogy egy bizonyos személynek csak a látványától is úgy érezzük, mintha átgázolt volna rajtunk egy kamion… Kétszer. Vagy inkább háromszor. Néha megijedünk az érzéstől, néha pedig csak hagyjuk, hogy elsodorjon. De mi van akkor ha két személy is őrjítően hat ránk és nem tudjuk eldönteni, hogy melyik személy részegít meg minket jobban?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése