49. Ragaszkodás

„Azt mondják, hogy a szerelem elvakít? Tényleg? Valójában semmi sem olyan tisztán látó, mint a szerelem. Ami vak, az nem a szerelem, hanem a ragaszkodás. A ragaszkodás az a kötődő állapot, amely abból a téves feltevésből származik, hogy valaki vagy valami elengedhetetlenül szükséges a boldogságodhoz.”


Napok, hetek, hónapok? Nem tudom. Talán évek teltek el azóta, hogy visszajöttem Európába. Szét vagyok csúszva teljesen. Csak egy dologban lelem örömöm és az a drog, ami most is munkálkodik a szervezetemben. Már a zene sem vigasztal. Fene tudja, hány gitárt és szállodai szobát tettem tönkre. Most meg itt ücsörgök egy svéd hotel párkányán.
- Gyere be azonnal – kiabálják többen, de nem igazán érdekel semmi. Meghúzom a vodkás üveget és bámulom az autókat, amik az utcákon keringenek. Nem, eszem ágában sincs kiugrani. Igazából jól vagyok. Csak egy kis magányra vágyom. Bentről veszekedés hangja hallatszik. Leena sír, Mad és Jari üvölt, Katja és Aleksi is vitázik miközben félig kilógnak az ablakból és próbálnak rávenni, hogy másszak vissza. Hópelyhek táncolnak körülöttem. Lekötnek. Gyönyörűek. Olyanok, mint az apró gyémántok, megülnek a pólómon és átáztatják az anyagot. Fel se tűnik, hogy remegek a hidegtől és attól, hogy a ruháim már teljesen átnedvesedtek a kis pihéktől. A fagyos szél az arcomba csap, az orrom már úgy nézhet ki, mint Rudolfé. Bár nem tudom mitől. A mértéktelen piálástól vagy a hidegtől?
- Katja húzódj be, csak az hiányzik, hogy kiess. Vigyáznod kell a babára – sipítozza Aleksi.
- Ő fog kiesni, ha nem hozzuk be – makacsolja meg magát Katja.
- Niko, mit csinálsz ott? – hallom meg Oliver hangját.
- Csak nézem az utat – suttogom.
- Tesó, gyere be. Hideg van. Egyáltalán, hogy kerültél oda? – kérdezi halkan. Ő az egyetlen, aki higgadt és, aki nem kiabál velem. Mosolyogva nézek a hang irányába. Ő is a hotelszoba ablakából hajol ki és kérdőn néz rám. Az én kisöcsém. Pedig utáltam mikor anyuék hazahozták. Nem akartam osztozni vele semmin. Aztán pár hónap múlva rájöttem, hogy lesz kire kenni, ha valami eltörik. Majd valami furcsa véd és dacszövetség alakult ki köztünk, ami azóta se bomlott fel. Én vagyok a bátyja, akinek vigyáznia kell rá. Mindig azt akartam, hogy felnézzen rám. Azt hiszem sikerült elérnem, hogy büszke legyen rám.
- Tia meg Eero kiabált velem. Nem szeretem ha kiabálnak – magyarázom fejcsóválva.
- Ezért másztál ki? – néz rám elnézően mosolyogva, mire aprót bólintok. Meguntam a fejmosást. Nem értem mi bajuk van velem. Megcsinálom a dolgom. Felállok a színpadra, énekelek, a kritikusok is folyamatosan dicsérnek. Nem lehet rám panasz. Ők mégis mindig csak veszekedni tudnak velem. Nem akarom. Utálom, ha kiabálnak velem. Értek én a szép szóból is, de ők mindig felemelik a hangjukat, mintha egy taknyos kölyök lennék. Most is ez volt. Meguntam. Csak mondták és mondták a magukét, hadonásztak a kezükkel az orrom előtt, túl közel jöttek, fenyegettek. Mit szépítsem? Bepánikoltam. Nem kaptam odabent levegőt. Egyszerűen felálltam és kijöttem ide. Azóta pedig megy a cirkusz.
- Hol van Lia? – kérdezem halkan. Őt akarom.
- Lia? – kerekednek ki Oliver szemei. Úgy néz rám, mint valami elmeháborodottra.
- Igen, Lia. Az előbb még bent volt – motyogom összezavarodva.
- Leena van itt – magyarázza Oli, mintha egy gyerekhez beszélne.
- Leena? – húzom össze a szemöldököm. Nem értem. Az előbb láttam Liát. Hova lett?
- Hol van Lia? – ismétlem el megint a kérdést. A kép változik. A faházikó teraszán ülök. Meleg van. Épp most kel fel a Nap. Mit keres itt az öcsém? Itt csak Liával szoktam lenni. – Hol van Lia? – kiabálok Oliverre. A rémület a hatalmába kerít. Nem mehetett el. Nem hagyhatott el. Szeret! Összeházasodunk.
- Niko – kúszik a fülembe egy sírós női hang. Leena… Vagy Lia? Itt csak Lia lehet! Ebben a világban csak ő létezik. Nincs Leena. Soha nem is volt. Nem létezett.
- Kulta – mosolyodok el és felállok, hogy megcsókolhassam.
- Niko – sikít fel, mikor megingok. – Óvatosan kicsim – suttogja kétségbeesve, mikor megtalálom az egyensúlyom.
- Gyere ki – nyújtom felé a kezem. Neki is meg akarom mutatni, a táncoló hópihéket.
- Inkább gyere te be – mosolyog rám kedvesen. A szemei. Van bennük valami fura. Mintha nem Lia lenne. Nem ugyanolyan színűek a szemei. Vagy csak a fény miatt látom így?
- Szeretsz? – kérdezem halkan, mire elmosolyodik.
- Hát persze, hogy szeretlek – bólogat bőszen. Őszintének tűnik.
- Akkor gyere ki – vágom rá.
- Niko, kérlek – suttogja elcsukló hangon.
- Ha szeretsz, gyere ki hozzám – üvöltök rá. Fogalmam sincs mi ütött belém. Lia félve bólint. Könnyek csillognak a szemeiben, majd pár kis csepp le is gördül az arcán. Ledobja a vállán lévő pokrócot és kilép az ablakból, de valaki megfogja a karját.
- Elment az eszed? Mind a ketten ki fogtok borulni – sziszegi Mika.
- Behozom – mosolyog rá az angyalom, majd kimászik hozzám. Amint a lába a földet éri, szorosan magamhoz húzom. Átölelem a derekát és mélyet szippantok a haja illatából. Valami itt sem stimmel, de nem foglalkozom vele. A karomban van, pedig azt hittem, hogy örökre elveszítem. Nem számít semmi csak, hogy nem ez történt.
- Táncolsz velem? – kérdezem és a választ meg se várva, ringani kezdek vele.
- Niko, elég – sírja el magát. – Félek, menjünk be.
- Mitől félsz kedvesem? – nyúlok az álla alá és tovább forgok vele. – A haláltól? – mosolygok rá és lecsókolom az arcán legördülő könnycseppeket.
- Niko, elég. Hagyd ezt abba – zokog fel és kétségbeesetten kapaszkodik a karomba.
- Mit? Szeretsz. Azt mondtad, hogy szeretsz! Hazudtál? – húzom fel az egyik szemöldököm kérdőn.
- Nem – csóválja meg a fejét. A szemei rémületet tükröznek. Remeg az egész teste a félelemtől én pedig élvezem, hogy a hatalmamban van. Múltkor ellenállt nekem, Los Angelesben, de most… Most az enyém. Azt teszek vele, amit csak akarok.
- Meghalsz velem? – nézek mélyen a szemébe és a párkány széléig húzom. Az egyik csőbe kapaszkodva dőlök előre az út felé, mire felsikít és szorosan lehunyja a szemeit. Rájövök, hogy nem Lia az, akit a karomban tartok, hanem Leena. Árnyékok játszanak a hófehér könnyáztatta arcon. Gyűlölöm őt. Miatta nem lehetek azzal akit szeretek. Vajon hol van Lia? – Mi lenne ha elengednélek? – csúsztatom lassan el a derekáról a kezem miközben még jobban hátradöntöm. Kétségbeesetten sikoltozik és kapaszkodik belém. Átkozott dög. Megkeseríti az egész életem. Le kéne dobni. Megszabadulni tőle örökre.
- Niko – sikít fel Tia is. Az ablakból kilógókra nézek. Mindenki fél. Nem tudják mi lesz a következő lépésem.
- Meghalnál értem Leena? – suttogom visszafordulva a karomban tartott nőhöz.
- Niko – nyöszörgi.
- Felelj – üvöltök a képébe, mire összerezzen és kinyitja a szemét.
- Bármit megtennék érted – suttogja.
- Hazug szuka – nevetek fel. – Hát legyen. – rántom fel majd az ablakig lököm. – Mássz be – sziszegem, aztán lehúzom a vodkám maradékát és egy másik ablakon én is bemegyek. Nem hiányzik az újabb fejmosás, kivágom az üres üveget a párkányra, majd összeszedem a cuccaim és anélkül, hogy a döbbent társaság egy szót is szólhatna kimegyek a szobából. Cynthiához menekülök. Neki van heroinja és megosztja velem az ágyát is. Még a folyosón is hallom, ahogy az a ribanc keservesen zokog. Talán nem itt tartanánk, ha múltkor nem feküdt volna le az egyik menedzserrel a saját ágyunkba…

- Max, kéne valami munka – nézek a pótapámra a kávém fölül. Még kócos és kómás, pedig már a harmadik bögre koffeinjénél tart.
- Miért nem szólsz apádnak? – kérdezi egy kisebb fáziskésés után.
- Szóljon neki a halál – dünnyögöm, mire Max felnevet.
- Nem láttad Pamet? – néz rám érdeklődve. – Le kell csesznem, mert egyedül kellett kelnem.
- Elvitte a fiúkat a parkba – bökök a hűtőn lévő cetlire, amit már ő is elolvasott, de úgy tűnik még nagyon reggel van neki.
- Ó, tényleg – csap a homlokára. – Szóval munkát akarsz – húzza el a száját és rágyújt egy cigire. Morfondírozik egy darabig, én pedig bámulom. Még most is sármos és dögös. Az életbe nem mondanám meg róla, hogy elmúlt negyvenöt éves. A hasa még most is feszes, a karján és a hátán még most is dagadnak az izmok, talán csak az arcán elmélyülő ráncok jelezhetik, hogy már nem húsz éves. Már nem bírja olyan jól az éjszakázást, mint tizenöt évvel ezelőtt, hisz mikor gyerek voltam reggel is pörgött, most pedig full kómás, a szemeit épphogy nyitva tudja tartani. Bár ahhoz, hogy képes volt napokig pörögni régen, a speednek és a többi drognak is köze volt. Felmerül bennem a kérdés, hogy milyen lenne az életem, ha anyu anno Max ágyába mászik be és ha az ő fejét csavarja el. Mi lenne ha ő lenne ténylegesen is az apám? Bár ha jobban belegondolok többet tett értem, mint Matt valaha is. Simán befogadott a házába, most pedig ha minden igaz azon gondolkodik, hol tudnék munkát vállalni.
- Pici lány, a helyzet az, hogy nekem is kéne valami meló – sóhajt fel gondterhelten, mire leesik az állam.
- De van munkád - vágom rá.
- Szar az egész – pöcköli le a hamut a cigijéről, majd a tenyerére támasztja a fejét. – Egy rakás drogos pasi, nulla elkötelezettséggel. Mind leragadtak a kilencvenes években, azt hiszik ők a királyok, pusztán azért, mert feltolják a szottyadt seggüket a színpadra. Nekem ez nem pálya – húzza el a száját. – Amint lejár a szerződésem kiszállok. Amúgy nem tudom milyen munkát szerezzek neked. Az apád kiadójánál vagyok – húzza el a száját.
- Nem akarok zenével foglalkozni – vágom rá, mire Max szemei kikerekednek. – Pincérnő, jegyárus, eladó, tök mindegy, valami gagyi munka kell – magyarázom.
- Hát… Van egy hely, de nem hiszem, hogy neked való – csóválja meg a fejét.
- Mi az? – vágok a szavába.
- Egy bár. Csapost keresnek. Olyat, aki jól néz ki – kacsint rám. - Fel szoktunk ott lépni. Egy füstös kis csehó, egy rakás ribanccal, olyan rossz arcú fickóknak, mint én – mosolyodik el.
- Tökéletes – bólintok. – Megadod a címük? – pattanok fel, majd egy papírt és egy tollat nyomok a kezébe, amin pár perc múlva a klub elérhetősége áll. – Miért akarsz amúgy még dolgozni? Mindened megvan. Soha többé nem kell színpadra állnod – nézek rá kérdőn.
- Mert Pamen és a fiúkon kívül ez az életem – mosolyodik el. – Gitárral a kezemben vagyok önmagam. Kell a zene, hogy életben maradjak – simogatja meg az arcom és magához ölel.
- Hát hozz össze valami újat – dobom fel az ötletet. – Ralph ha éppen nem rehabon ül, akkor otthon van. Te is tudod, hogy mikor munka volt képes volt tiszta maradni és jó abban, amit csinál. Tom és Joe se csinál semmi komolyat, ha jól tudom.
- Azt mondod, hogy alapítsuk újra a zenekart? – húzza fel az egyik szemöldökét kérdőn.
- Miért ne?
- Az apádat a többiek nem fogják megtűrni – sóhajt fel lemondóan.
- Keress egy másik basszerost – adom a kezébe a megoldást, mire elmereng. – Matt egy kretén.
- De az egyik legjobb basszusgitáros, akit ismerek – nevet fel.
- Elégedj meg a második legjobbal. Tom beverné a képét ha meglátná és szerintem Ralph is így van ezzel – magyarázom miközben én is rágyújtok egy cigire.
- Nem értem miért nem akarsz a zeneiparban dolgozni – néz rám értetlenül. – Átlátod a dolgokat, akár az anyád, baszott jó szövegeket írsz, akár az apád és olyan hangod van, mint nagyapádnak volt – mosolyodik el.
- A papa halott, az apám egy idióta, anyu meg nem ment semmire azzal, hogy mindent átlátott – túrok bele a hajába és játékosan megborzolom a keszekusza tincseket.
- Gyere velem – pattan fel és seggriszálva elindul a folyosón.
Amikor benyit a kis szentélyébe megáll bennem az ütő. Egyszer jártam itt, de tajtékzott a dühtől mikor rám talált, a fiával a kis magánparadicsomába. Hayden még csak három éves volt én meg alig tizenöt. Bújócskáztunk és úgy tűnt az ajtó mögötti terület a legjobb hely arra, hogy ne találjon ránk Pam. Persze tudtuk, hogy tiltott zónába lépünk, de arra nem számítottunk, hogy a mindig nyugodt, vicces pasas üvöltve dob ki minket a szobából. Pam majdnem helyben megszülte Cobyt. Ez a hely Max mindene. Itt vannak a gitárjai, a díjai, a cikkek, amiket róla írtak, a fotók, a videók, minden… Az egész élete ebben a szobában porosodik. A tárgyak felbecsülhetetlen értékkel bírnak. Az első gitárja ott van egy üvegvitrin alatt, a legelső Les Pauljával karöltve. Vagy ötven csodás hangszer van a szobában, a legnagyobb becsben tartva.
- Gyere már be – szól rám nevetve, mikor rám néz és felfedezi, hogy megtorpantam a küszöbön.
- Biztos? – kérdezem bizonytalanul.
- Nem eszlek meg – kacag fel, majd felkap egy gitárt, megpörgeti az ujjai közt, leveti magát az egyik fotelbe és pengetni kezdi a húrokat. Órákig nézem tátott szájjal, a földön törökülésben ülve. Csukott szemmel nyúzza a húrokat, annyira természetes számára az egész, mintha azzal a gitárral a kezében született volna. Én pedig csodálom őt azt hiszem. Nem bírom felfogni, hogy szorulhat egyetlen emberbe ennyi tehetség. Lehetetlen… Azaz lehetetlen lenne, ha nem a saját szememmel látnám. Még mindig képes elkápráztatni a kis bűvésztrükkjeivel. Azt hiszem nála jobban senki nem ért a húrok pengetéséhez. Persze mindig meglep, hogy tud újat mutatni. Hisz láttam én már a csúcson is és odalent a pokol legmélyebb bugyrában is.
Volt, hogy csatak készen, egy szál mackónadrágba, mezítláb lépett színpadra és brillírozott. De előfordult olyan is, hogy látszólag teljesen tiszta volt, a végén az apám mégis be akarta verni a képét, mert mikor már a hatodik számnál se találta a ritmust egyszerűen földhöz vágta a gitárját és levonult a színpadról. Nem azért volt Matt pipa rá, mert elbaltázta a dolgot, hanem azért, mert feladta. A közönség majdnem szétszedte a stadiont, Tom fején az egyik dühös rajongó üvege csattant. Elájult, kórházba vitték, minket pedig szó szerint ki kellett menteni az őrjöngő tömegből, mert felborították a kordont, szétszedték a színpadot és alig két percre rá, hogy kocsiba tuszkolva elhajtottak velünk betörtek az öltözőkbe is.
Az órára pillantva rájövök, hogy indulnom kell. Alex utálja ha kések…
- Max, mennem kell – suttogom, nem akarom megzavarni, olyan, mintha transzba esett volna.
- Akkor menj – mosolyodik el és tovább játszik. Mintha nem ebben a világban lenne…
Az ajtót halkan csukom be magam után. A két huligán a folyosón ül és vigyorogva hallgatják, ahogy az apjuk gitározik.
- Mi van csirkefogók? – nézek rájuk vigyorogva.
- Csss… - pisszeg le Coby és nagyon csúnyán néz rám. Mintha megzavartam volna valamit, amit csak ő érthet és a bátyja és ezért fő és jószágvesztés járna. Pam is felbukkan a folyosó végén, mosolyogva nézi a fiait a falnak dőlve, mire elindulok felé.
- Mit csináltam? – kérdezem értetlenül ugyanis mindkét kisfiú úgy nézett rám mikor megszólaltam, mintha megkínoztam volna őket. Pedig eddig szerettek…
- Semmit – kuncog fel, majd karon ragadva a nappaliba vonszol. – Imádják ha Max játszik. Nem lehet őket elvontatni az ajtóból. Zenész vér csörgedezik az ereikben – somolyog büszkén és a pillantása ellágyul. – Coby nyűgös baba volt, de mikor Max gitározott… Mintha csoda történt volna. Azóta se múlt el. Órákig képesek ott ücsörögni és nem lehet hozzájuk szólni – kuncog.
- Értem – bólintok vigyorogva. – De én most lelépek. Majd jövök – nyomok egy puszit az arcára.
- Aztán vigyázz magadra kislányom – szól utánam, mire elnevetem magam…
- Igen anyu – vágom haptákba magam, majd már ott sem vagyok.
Alexhez lassan csukott szemmel is eljutok, a vaskapuk anélkül nyílnak meg előttem, hogy bármit is csinálnék. Szinte eltáncolok az ajtóig. Az előtérben Joshuával találom szembe magam, aki egy pohár borral a kezében járkál fel-alá.
- Szia – lépek mellé vigyorogva, mire megáll és rám mosolyog.
- Hello – ölel meg, majd egy puszit nyom az arcomra.
- Alex? – nézek rá kérdőn.
- A kertben van – bök a fejével a nappali felé, ahol ki lehet jutni a kertbe. Gondolkodás nélkül indulok ki. Alex hintázik, nem vesz észre, mert háttal ül nekem. Mosolyogva somfordálok mögé. Még mindig nem értem, hogy lehet ennyi arca. Harminc évesen hintázni? Erre is csak ő képes…
Aztán amint mellé érek hallom, hogy beszél, majd azt is felfedezem, hogy nincs egyedül. Egy gyerek kacag fel, az ölében és Alex vele nevet. De vajon, hogy kerül a pokolfajzat házába egy körülbelül hároméves kisfiú?
- Sziasztok – lépek eléjük mosolyogva, hogy felhívjam magamra a figyelmet.
- Á, szépség – vigyorodik el Alex és egy csókért kezd nyújtózkodni, amit természetesen azonnal meg is kap. Bár ez egy ártatlan puszi, ahhoz képest amikkel üdvözölni szoktuk egymást, de mindketten tekintettel vagyunk a közelünkben lévő kiskorúra.
- Hát ő kicsoda és honnan loptad? – simítok végig a kis srác puha tincsein, aki édesen mosolyog rám. A szemei kísértetiesen hasonlítanak valakiére, de nem esik le először a dolog.
- Nem loptam – vágja be Alex a mű durcát, majd elneveti magát, hisz tudja, hogy nem veszem be a színjátékot. – Cornelia ő itt Toby. A fiam – teszi hozzá.
- A fiad? – nyögöm ki ledöbbenve. Egyszer a sírba visz ez a pasi a kis titkaival. – Van egy fiad? – kérdezem halkan. Hát persze… A szemei ugyan olyanok, mint Alexé. Hogy nem jöttem rá… Ugyan olyan lehetetlenül hosszúak a szempillái és ugyan olyan tengerszínűek a szemei. – Miért nem mondtad soha? – nyöszörgöm letaglózva.
- Nem tudom… Sosem jött szóba – ránt vállat és le sem veszi a szemét a gyerekéről.
- Idióta – sziszegem dühösen, majd elindulok befelé. Hirtelen kerít hatalmába a düh. Nem azért vagyok mérges, mert van egy gyereke, hanem azért, mert nem szólt róla. Ez már a második ilyen húzása. Először azt nem mondta el, hogy szereti a fiúkat, mondván azt hitte, hogy tudom, most meg az derül ki, hogy van egy gyereke. Egyáltalán kitől van? És mi az, hogy sosem jött szóba??? Ó, te jó ég!
A fülemen is gőz jön ki, se nem hallok, se nem látok, egy cél lebeg a szemem előtt, kijutni innen a lehető leggyorsabban. Persze ez most sem olyan egyszerű, mint amilyennek én azt hiszem. Az ajtóban Jadebe ütközöm.
- Hé, hé, hé! Csibém már nem is köszönsz? – ölel magához.
- Eressz – szűröm a szavakat a fogaim közt és próbálom ellökni az utamból, de nem hagyja. Csak azért is elém áll. – Jade, engedj ki vagy esküszöm, hogy megütlek – sziszegem mélyen a szemébe nézve és a kezeim önkéntelenül is ökölbe szorulnak.
- Nem vagy te olyan erős – ragadja meg a karom majd kituszkol az ajtón, de nem hagy egyedül, beszállunk a kocsijába.
Képek cikáznak a szemem előtt. Helsinki. Niko és az a csodaszép zöld szempár, abban a füstös kocsmában. New York. Mira. Mentők, rendőrök, apu, a temető. Cleveland. Ryan, heroin, tűk, prostik. London. A ventilátorok, amik az arcomba fújták a hideg levegőt. Carol néni, a metró, az éjszaka, amit Nikoval töltöttem, a csalódás, a fájdalom és a bőrkabátos idegennel váltott csók. Chicago. Pete. Andy. Az összes őrültség, halálvágy, de nem én haltam meg, hanem ő, az én édes medvém. A habzó szája, ahogy ott fekszik az ágyon fennakadt szemekkel… Most is látom magam előtt, olyan tisztán, mintha ebben a pillanatban történne. Aztán Nashville és megint Niko, majd Sante Fe és Alex.
Igen Alex. Azt hittem ez a buborék örökre megmarad. De kipukkadt. Talán túl nagyra fújtam… Már negyedszerre. Remek. Sose tanulok semmiből.
- Lia, szállj ki – rázogat meg Jade én pedig értetlenül nézek rá, majd ki a szélvédőn. – Megérkeztünk – suttogja halkan.
- Oké – suttogom. Megint rádöbbenek, hogy milyen gyorsan telik az idő. Míg én emlékeztem, addig Jade egy kávézóba hozott. Az ablakokat vastag porréteg fedi, de nem csak emiatt nem lehet belátni, a belső teret színes régi virágmintás sötétítőfüggönyök fedik el az utcán sétálók előtt. Egy alig villogó neontábla hirdeti, hogy nyitva van a hely. Jade gyorsan beterel, de amint átlépem a küszöböt, úgy érzem megfulladok. Sűrű tömény füst terjeng az egész helyen, amin alig lehet átlátni. Felfedezem a marihuána és cigi illatát, de a sarkokban füstölők is égnek és pár ember vízipipázik egy-egy hatalmas párnán ülve. Lassan szokok hozzá a füsthöz, ami egy kicsit csípi a szemem, de nem vészes a dolog. Jade határozottan halad a pult felé, ahol két kávét kér, majd az egyik sarokba vonszol ahol levágódik a párnákra.
- Min akadtál ki? – néz mélyen a szemembe.
- Van egy fia – vágom rá, mire felnevet. – Ne nevess – sziszegem dühösen és rágyújtok egy cigire. Már úgyis mindegy az itteni levegőnek...
- Veszek neked egy laptopot – mosolyog rajtam, mikor egy furcsa szemű, alacsony lány mellénk lép. A kávés tálcán nem csak a csészék vannak, hanem egy ezüst tányérkán két szál marihuánás cigi is lapul. Már meg se lepődök, hogy Jade ilyen helyeket is ismer. Bár nagyon remélem, hogy egy rendőrségi razzia se lesz itt, míg megisszuk a kávénk. A lány földig hajol Jade előtt, majd amint elénk tette a kért italunkat elhátrál. – Toby miatt ne legyél kiakadva – gyújtja meg Jade a füves cigit és végigfekszik a földön heverő párnákon.
- Nem szólt róla – csattanok fel és mélyen letüdőzöm a füstöt.
- Alex nem tudja, hogy kell veled bánni és te se tudod, hogy hogyan kell vele – mosolyodik el az arcom bámulva. – Ő azt hiszi olyan vagy, mint egy groupie, aki mindent tud róla. Te viszont még nem tartod magad annak és nem tudsz róla semmit – magyarázza vigyorogva. – De ezért vagyok én csibém. Megtanítalak rá.
- Akkor sem szólt arról, hogy van egy fia. Már nem azért, de miről kéne még tudnom? És hol van a gyerek anyja? És… - tenném fel a további kérdéseim, de Jade lepisszeg és felül.
- Toby csak Alex egyik hóbortja. Egy lengyel modellribanc pár hétig velünk utazgatott, Alex azt hitte szerelemes, a csajnak meg imponált, hogy vele lehet. Aztán összevesztek, a lány lelépett, majd pár hónap múlva felbukkant, mondván, hogy gyereket vár. El akarta vetetni magát, de nem jött be. Addigra Alexnek új szerelme volt – mosolyodik el kedvesen. – A gyereket viszont akarta. A lányt ide költöztette, de nincs köztük semmi. Mikor Alex itthon van, Toby is fel-felbukkan. Olyan Alexnek, mint valami játékbaba. Szereti, de nem volt soha az apja. Nem is lesz – néz rám azzal az ellágyult pillantásával, ami mindig uralja a tekintetét mikor Alexről beszél.
- Ez tiszta őrület – emelem fel a kezeim és lehunyom a szemem.
- Lia, az Isten szerelmére, mit vártál? – csúszik mellém Jade, majd szikrákat szó szemekkel néz a szemembe. – Mi a szent Úr Istent vártál? – sziszegi az arcomba és az állam is megszorítja. Félelmetesen néz ki. Mintha át akarná harapni a torkom.
- Nem tudom – nyöszörgöm. - Fogalmam sincs, hogy mit vártam – suttogom és érzem, hogy kezdek lehiggadni.
- Sosem tévedtem még csibém, de ha hisztizel akkor azt hiszem inkább keresek valaki mást a helyedre – morogja. – Mellette akarsz lenni vagy sem? – néz rám fürkészően.
Hogy mellette akarok-e lenni? Nem tudom. Semmit sem tudok. Gondolkodnom kell. Lesöpröm magamról Jade kezét és elveszem a saját vicces cigim. Andalító zene szól a háttérben, a füst eltelíti a tüdőm, az érzékeim lassan tompulnak. Választanom kell. Vagy itt maradok vagy hazamegyek. Egyelőre nincs másik út előttem. Csak ez a kettő. A mérleg egyik fele győz.
- Akarom őt – inkább, mint, hogy hazamenjek. Sose tudnék fejet hajtani az apám előtt. Akkor inkább ehhez az őrült élethez alkalmazkodom. Nem bírnám Matt-nek beismerni, hogy nélküle, a neve és a pénze nélkül elbukok. Nem. Vele szemben nem szenvedhetek vereséget.
- Akkor tanulnod kell – vágja rá Jade. – Mindent tudnod kell róla, azt is, hogy mikor megy wc-re. Jegyzed meg, hogy az internet az egyik legjobb barátod. Használd csibém, a szemed és a füled, a szíved és az agyad mellett. Minden információt még a legapróbbat is el kell raktároznod. Nincs hiszti, nincs rosszkedv. Mindig mosolyognod kell. Nem magunk miatt élünk, hanem értük. Nem a barátnője vagy, hanem a múzsája. Nem számoltathatod el, hogy kivel van, mikor és hol. Azt csinál, amit akar, de ha szüksége van rád, neked a rendelkezésére kell állnod. A groupie mindent megtesz. Mindent csibém és soha nem ők a hibásak, hanem mi. Ha nem tetszik a rendszer most még elmehetsz, ha nem akkor pedig kijavítjuk a hibáid – mosolyog rám és valami furcsa fény csillan meg a szemeiben.
Én viszont kiválasztottam az utam alig egy perce. Nem tehetek semmit, nincs már értelme ellenkezni és nem is akarok. Csak szívom a füvet és nézem az elszántan szikrázó kék szempárt. Ismét ugrottam, vakon, biztonsági háló nélkül. Most sem érzek semmit. Várom, hogy jöjjön aminek jönnie kell és csak remélhetem, hogy jól jövök ki a dologból. Hogy van-e biztosíték? Nincs, egyértelműen nincs. De miért is lenne? Ez nem az a játék, ahol van biztosíték. Ez inkább az orosz rulettre hasonlít. Vagy akkor sül el a fegyver mikor a halántékomhoz tartom, vagy akkor, amikor az ellenfél teszi ugyan ezt… A játék vége mindenképpen tragikus, de aki élve áll fel az asztaltól az elmondhatja magáról, hogy nyert. Egy újabb esélyt az életre.
És mi lesz ha pofára esek? Fogalmam sincs. Egy biztos, hogy magam döntöttem. Én választottam, egyedül. Senkit nem hibáztathatok ha rosszul sül a dolog.
Hónapok óta élek zenészek mellett, de azt hiszem csak most cseppentem bele igazán a dologba… Még fel sem fogtam mivel jár az egész, pedig tudhatnám. Egy zenészt láttam felemelkedni, egyet meghalni, egy összetörte a szívem és egy… Egyre mától én vigyázok. Nem érzem a dolog súlyát. Fogalmam sincs mi lesz. Talán a fű és a kávéba öntött rum hibája, hogy nem vagyok képben. Majd holnap… Holnap kitisztul majd minden.


Cynthia a nyelve hegyével táncolja körbe az ajkaim vonalát. Most először képes vagyok meglátni az előnyét annak, hogy nem ment el múltkor. Heves kis ribanc és kedves hozzám mindig. Befogadott mikor Leenat az ágyunkba egy másik pasassal találtam és majdnem megöltem a fickót. Nála mindig menedékre lelek. Nem tudom mi benne neki a jó, de tényleg boldognak tűnik, mikor az ágyában fekszem. Oké, persze alaposan megkúrom, nem lehet rám panasz, de mást nem kap tőlem és a keféléseink nekem is élvezetet okoznak. Mindegy is. Nem számít miért van itt. A lényeg, hogy nekem kapóra jön mindig…
Neki nem számít, hogy be vagyok lőve, hogy berúgtam, hogy nem eszem, hogy nem vagyok magamnál. Ő szeret és elfogad úgy, ahogy vagyok. És most erre van szükségem. Egy emberre, aki nem akar tőlem semmit, aki gondoskodik rólam, meghallgat, átölel, ha kell kielégíti a vágyaim, de sosem kér számon. Egyszerűen elenged ha mennem kell és nem kérdezi mikor jövök ismét. Viszont ha beállítok, én vagyok az első, minden más háttérbe szorul. Szeretek a szemébe nézni. Mindig csodálattal, szinte szerelmesen néz rám. Bár lehet, hogy a szerelmet keverem már a vággyal. Azt hiszem a vörös hajú maca kicsit bolond, de édes Istenem… Mindenkinek megvan a maga perverziója. Nekem Leena az, Cynthiának meg én.
- Kérsz reggelit? – duruzsolja a számba.
- Inkább szopj le – nyomok egy puszit az ajkaira, mire elmosolyodik és máris teljesíti a kívánságom. Talán őt kéne elvennem…
Órákat töltünk az ágyban, aztán míg én fürdök, ő hozat fel némi kaját, amit egy üveg whiskyvel öblítünk le. Pár csík kokain után kábultan nevetgélünk az ágyon, aztán bedobom a szunyát. A telefonom csipogására kelek. Hat sms, kilenc nem fogadott hívás és mind Leenatól. Ideje visszamennem a saját szobámba azt hiszem… Bár tuti megint össze fogunk veszni. Ez a szabadnapom volt és nem vele töltöttem… Hm... Őszintén? Leszarom. Lassan kezdek öltözni, mire Cynthia is felébred és a hátamhoz simulva a fülcimpám kezdi rágcsálni, amitől önkéntelenül is felkuncogok.
- Maradj még – kérlel halkan.
- Nem lehet – mosolyodok el.
- Rendben. Itt megtalálsz, ha kellek – simít végig a gerincem vonalán, majd rágyújt egy cigire és némán, mosolyogva nézi, ahogy felöltözöm. Még egy csók és kilépek az ajtón. Egy emelettel kell csak feljebb mennem, de az ajtóban mégis megtorpanok. Nem vagyok biztos abban, hogy be akarok-e menni. De a telefonom megint csörögni kezd a zsebembe, aztán kinyílik az ajtó és egy kisírt szemű nővel találom szembe magam.
- Végre – sóhajt fel megkönnyebbülten és a nyakamba veti magát. – Annyira féltem – zokog fel. – Niko, miért nem vetted fel a telefonod? – néz rám könnyes szemekkel Leena, miközben csak lóg rajtam, én pedig az ajtófélfába kapaszkodom.
- Nem kell a dráma – sóhajtok fel, majd eltolom magamtól és beljebb megyek.
- Niko kérlek. Mi történik veled? Mi történik velünk? – csúszik le a földre tanácstalanul. Átkulcsolja a lábait és csak néz rám értetlenül. – Már meg se csókolsz – szipogja.
- A saját ágyunkba vitted fel azt a pasast – sziszegem.
- Sajnálom – suttogja.
- Ne sajnáld – vetem oda, miközben töltök egy pohár vodkát és lehúzom. Nem is tudom mit bajlódok a pohárral, le is teszem és üvegből iszom a többit. Rágyújtok egy cigire és levetem magam a kanapéra. Bámulom a plafont, mert Leenara nem tudok nézni. Fáj… Szó szerint kínt okoz, ha a szemébe kell néznem. Ahányszor az arcára nézek, ami olyan ártatlannak tűnik, akár egy angyalé, eszembe jut, hogy egy másik faszt szopott a saját ágyunkban. A mi ágyunkban. Nem érdekel ha egy hotelszobába csinálja, én is ágyba bújok mással, de íratlan szabály volt, hogy a közös házunkba nem viszünk mást. Az szent volt. Az a miénk volt. De ő bemocskolta ezt is.
- Mit tegyek, hogy megbocsáss? – csúszik mellém.
- Miért kéne megbocsátanom? – pillantok mégis rá. Még most is csodaszép nő. Hiába, a drogok, a pia és minden más függősége. Semmi sem tudja csorbítani a szépségét. Lia után, ő a második leggyönyörűbb nő a világon. Vajon hol rontottuk el? Régen boldogok voltunk, szerettük a másikat, tudtunk együtt nevetni, élni. Most pedig… Minden porrá égett. Mégis belesajog a szívem a szép emlékekbe. Hol van az a tűz, ami állandóan égetett, mikor ennyire közel volt hozzám? Már csak a szívem melengeti egy kicsit. Csak annyira, hogy visszatartson attól, hogy ne lökjem el magamtól.
- Bármit megteszek – susogja halkan. – De ne csináld ezt velünk – simít végig az arcomon, olyan gyengéden, hogy összerándul a gyomrom. Muszáj lehunynom a szemem. Fáj. Ennyit érzek. Minden egyes szava, érintése fájdalmat okoz. Nem tudom mit akarok. Szeretem és gyűlölöm és fogalmam sincs melyik érzés az erősebb.
- Menjünk aludni – fogom meg a kezét, mire aprót bólint feláll és együtt megyünk a hálószobánkba, ahol gyorsan levetkőzünk és a nehéz paplan alá bújunk. Együtt. Mint régen. A karomba bújik, mint egy kiscica. A ragaszkodását most is érzem és ismét rájövök, hogy olyan, amilyen, annyi hibát követ el amennyit, de hozzám tartozik. Szükségünk van egymásra. Mindig is szükségünk volt. Muszáj megbocsátanom, muszáj megbocsátania. Újra kell kezdenünk az egészet. Lassan nyúlok az álla alá, pár percig csak nézem a sötétben világító kék szemeket, amik félve vizslatják az arcom. Kétségbeesett és szerelmes. Olyan, mint én. Egymás nélkül elveszünk ebben a világban. Kell egy kapaszkodó, egy biztos pont, egy biztos ember, akihez mindig mehetek. Nála jobban pedig senki nem ért meg. Óvatosan csókolom meg. Kísértetiesen hasonlít ez a csók ahhoz, ami először csattant el köztünk. Bizonytalan és tapogatózó. Mintha nem élnénk évek óta együtt, mintha kiskamaszok lennék, akik azt se tudják mit csinálnak. Mégis végtelenül gyengéd a dolog, hisz benne van minden. Minden, amit mi ketten alkotunk a sok szar ellenére is.

Ragaszkodás. Ez az érzés mindent felülír. Akihez ennyire kötődünk, azt képtelenek vagyunk elengedni. Sose értettem miért, sose érti senki az okát, de mindenki tudja, hogy így van. A ragaszkodás, olyan, mint egy ász. Mindent lehet vele ütni. A szerelmet is amit egy másik ember iránt érzünk, a fájdalmat is, amit a pokolivá váló kapcsolatunk okoz. Elfeledteti a hibákat, a kínokat, mindent, mert kapaszkodunk a szép emlékekbe, a jó pillanatokba, abba az emberbe akivel mindezt régen átéltük. Mintha egy vaskos fa gyökere lenne ez. Nem tudjuk a gyökereket letépni, hisz hozzánk vannak nőve, táplálnak minket, nem engedik, hogy eldőljünk és ha mégis meg akarnánk szabadulni tőlük, nem engednek el. Kapaszkodnak a földbe, amit átszőttek, csak akkor szabadulhatunk, ha magunkból is otthagyunk egy darabot. De ha elvágjuk valahol a fa törzsét, a fa elpusztul. Gyökerek nélkül, hogy is lehetne életben tartani?