50. Munka

18+



„Milyen igaz a mondás, miszerint az embernek azért kell dolgoznia, hogy megmeneküljön a feszültségtől, amit a gondolkozás kényszere jelent.”


A hátsó ajtóhoz irányítottak, én pedig beléptem, a csehóba. Innen már nincs visszaút. Kell a meló, hogy véghez tudjam vinni a terveim. El akarok költözni Maxtől, ehhez viszont pénzre van szükségem. Rekeszek tucatjai közt haladok, a sötét borszagú folyosón. Bentről halk zene szól, de nem a pultot keresem hanem az irodát. Egy név van felfirkálva a kezemben tartott cetlire. Max azt mondta Dawn-t kell keresnem. Övé a klub.
- Te meg ki vagy? – hallok meg egy hangot a hátam mögül. A női hang élesen csattan a csendben, mire ijedten pördülök meg a tengelyem körül.
- Cornelia Anders, Dawn Shreve-t keresem, az állás miatt jöttem – húzom ki magam, de a nő fürkésző pillantásától feláll a szőr a karomon.
- Anders – húzza mosolyra a száját. – Max mondta, hogy jössz, gyere – bólint, majd egy ajtó mögött eltűnik. Mély levegőt véve követem, a félhomályban úszó helyiségbe, ahol szintén rekeszekben áll az alkohol, szinte elbarikádozva a csöppnyi íróasztalt, amin egyetlen kislámpa ég. A falakból dohos szag árad, de nem tántorít el még ez sem. A nő már az asztala sarkán ül, egy cigaretta füstölög az ujjai között, miközben vagy háromszor végignéz rajtam.
- Maga Dawn? – kérdezem ál- magabiztosan. Bevallom a nő félelmetes. Olyan negyvenöt körül lehet, a haja kócos, mintha ezer éve nem láttak volna a világosszőke fürtök fésűt. Az alakja viszont tökéletes. Hát nem így képzeltem el egy klubtulajt. Alig combközépig érő farmersort, fekete szegecses, magas sarkú bokacsizma, hozzá illó vastag karperecek, egy hófehér top és egy szintén fekete szegecses bőrkabát adja a szerelését.
- Én vagyok – bólint és a vérvörösre rúzsozott száját csíkká préseli. Szép nő, határozott, félelmetes. – Miért akar egy Anders lány nálam dolgozni? Az apád milliomos – sziszegi, majd mélyen beleszív a cigijébe.
- Az apám egy seggfej – vágom rá, mire megrándul a szája széle, de gyorsan rendezi a vonásait. A szemei viszont felcsillannak a kijelentésemtől és ezt nem tudja elrejteni. – Kell a pénz, el akarok költözni Maxtől és a saját lábamon szeretnék állni. Bármit elvállalok. Mosogatok, felszolgálok, bármit, ami kell – sorolom.
- Le is fekszel a vendégeimmel? – kérdezi miközben mélyen a szemembe néz.
- Hogy mi van? – kerekednek ki a szemeim, de úgy tűnik komolyan gondolja. – Basszus, nem – csóválom meg a fejem felháborodva. – Nem kurva vagyok. Max nem mondta, hogy… Ó anyám. Én azt hiszem inkább elmegyek – fordulok sarkon és magamban megfogadom, hogy amint hazaértem, kasztrálom Maxet, amiért ilyen munkát ajánlott nekem.
- Szerintem maradnod kéne – szól utánam, mikor már fél lábbal kinn vagyok az ajtón. – Bedoblak a mély vízbe, aztán majd meglátjuk – szökken talpra, majd elindul. – Gyere – int, én pedig követem, végig a szűk folyosón. – Nem prostit keresek, hanem felszolgálót. A kurvákat nem tűröm meg a báromban, ezért kérdeztem azt, amit. Ide járnak híres és elég gazdag faszok is, néhány lány pedig elcsábul és úgy gondolják ha egyszer szétteszik a lábukat az nem baj, pedig az. Hogy kivel és mit csinálsz a báron kívül leszarom, idebent viszont nincs szex. Tudsz koktélt keverni? – néz rám kérdőn.
- Anders lány vagyok – mosolyodok el, mire ő is felkuncog.
- Ezt igennek veszem. A szabályok nagyon egyszerűek, a jatt a tiéd, a kasszából pénz nem hiányozhat, ha bírod az estét maradsz, ha nem akkor soha többé ne gyere ide. Legyél gyors és bájos, bolondítsd magadba az összeset, ne kérdezz, ne beszélj csak ha kérdeznek. Ha valamelyik részeg disznóval baj van, a pult mellett áll Russel neki szólsz és elintézi. Érthető? – lép be a vendégek részére, ahol még fent vannak a székek az asztalokon.
- Igen – bólintok.
- Oké, van még valami. Ami idebent történik az itt is marad. Soha, semmi nem jut ki innen. Ha eljár a szád, elkenem. Ez a bár az otthonom és semmilyen rockcsitri nem veszélyeztetheti. Öltöző arra, bent találod a lányokat, mutatkozz be nekik szépen, ők adnak ruhát, aztán keresd meg Elvirát ő majd eligazít. Sok sikert, műszak végén találkozunk – paskolja meg a vállam barátságosan, aztán eltűnik, mintha nem is lett volna soha itt. Egy percet hagyok magamnak a bámészkodásra. A hely galériás és óriási. A falak tűzpirosra vannak festve, akárcsak Dawn ajkai. A pulttal szemben egy színpad foglal helyet, az asztalok mellett emelvények vannak, amikre sztriptízrudakat erősítettek. Érdekes hely, félelmetes és vonzó. Van benne valami, ami itt tartja az embereket.

Törökülésben ülök az egyik fotelben és cigizek. Várom a következő kérdést, a velem szemben helyet foglaló, zsíros hajú, szemüveges pasastól, aki valami belga újság riportere. Remeg a keze, amiben a papírját tartja, olyan, mintha félne tőlem.
- Öhm… Tehát. A dalokat te írod igaz? – néz rám és egy izzadtságcsepp csorog végig a halántékán. Szánalmas egy fazon.
- Ki más? – vetem oda hanyagul.
- Az egyik legjobb dalszövegírónak tartanak. Mi ad ihletet? – kérdezi remegő hangon.
- Hm... A nők. Imádom a nőket, imádok róluk írni. Mindig meglepetést okoznak és ezzel ihletnek meg. Nincs két egyforma habitusú csaj. Mindegyiket szeretem és gyűlölöm egyszerre. Kiszipolyoznak, megölnek, de ugyanakkor éltetnek és védenek is. Csodálatosak – mosolyodok el, majd karikákat fújok a plafon felé. Nem nézek többet a fickóra. Ő is untat. Ugyan azok a kérdések egész nap. Senkinek nincs fantáziája? Miért nem kérdeznek valami jobbat?
- Milyen volt az amerikai turné? – böki ki a következő papírra firkált kérdést.
- Jó – vágom rá.
- Kifejtenéd? – kérdezi halkan.
- Nem – csóválom meg a fejem. Halálra unom magam, le akarom koptatni ezt a kövér pasast aztán kivégezni a többit is és lelépni végre.
- Mikor jöttök hozzánk? – suttogja.
- Az asszisztensem kérdezd. Ő rendelkezik az időmmel – rántom meg a vállam és az öngyújtómmal kezdek játszani kínomba.
- Üzennél valamit a rajongóidnak?
- Éljetek, amíg tudtok – húzom el a szám. A pasi kikapcsolja a diktafont, kezet nyújt, majd kislisszol az ajtón és jön egy új a helyére. Egy nő. Magabiztosnak tűnik, de amint végignézek rajta, látom, hogy megremeg ő is.
- Hello, a francia ifjúsági magazintól jöttem, a nevem Julia Couteau – nyújtja felém a tökéletesre manikűrözött kezét mosolyogva.
- Niko Koskinen – búgom és lágy csókot hintek a kézfejére. A lány úgy néz rám, mint akit megbabonáztak. Végre valami izgalom a mai délelőttben. Kicsit sajnálom szegényt, hisz már most tudom, hogy az interjú alatt teljesen magamba fogom bolondítani. Játékból. De nagyon unatkozom… Valamivel el kell magam szórakoztatni.
- Kezdhetjük? – néz rám, majd helyet foglal velem szembe.
- Mit? - nézek mélyen a szemébe és elmosolyodom. Látom, hogy a nyakán lévő ér egyre szaporábban kezd pulzálni, uralkodnom kell magamon, mert különben elnevetném az egészet. Kis naiv liba. Már most a tenyeremből eszik, pedig nem csináltam semmit, csak a szemébe néztem.
- Az… Az… Az interjút – nyökögi.
- Ó, azt hittem valami izgalmasabbat akarsz csinálni – sóhajtok fel csalódottan, mire a lány szemei kikerekednek. Hát még mikor eldőlök a kanapén és elkezdem kigombolni az ingem. Úgy néz rám, mintha valami égből leszállt angyal lennék, én pedig élvezem, hogy alig két perc alatt a hatalmamba kerítettem. – Meleg van itt nem gondolod? – húzom le magamról a fekete anyagot, majd az egyik sarokba hajítom. Újabb cigire gyújtok rá, és mosolyogva figyelem, hogy ő is remegni kezd a puszta jelenlétemtől. Hihetetlenek a nők. Hát ennyi is elég ahhoz, hogy széttegye nekem a lábát? Pár mondat, egy pillantás és, hogy megszabadultam a felsőmtől. Ha felajánlanám neki, hogy megdugom, szerintem szó nélkül bukna rá a farkamra. De most még nem lehet… Első a munka csak aztán jöhet az élvezet.
- Szerintem pont jó – sóhajt fel és megnyalja a szája szélét, miközben a mellkasom bámulja. Buta picsa… Pár percig várok, de nem történik semmi. A csaj csak legelteti rajtam a szemeit.
- Kedvesem – szólok rá, de a füle botját se mozgatja, csak néz a szemembe, mint valami eszelős, szerelmes tini és még csak pislogni se pislog. – Julia – szólítom a nevén búgó hangon, mire megrázza a fejét és az arca paradicsom pirossá változik.
- Ó elnézést én csak… Basszus.., Én… Bocsánat – zavarodik össze teljesen, mire halkan felkacagok.
- Nincs semmi baj – állok fel, hogy elé lépve végig simítsak az arcán. Az ajkai megremegnek. Olyan, mint valami egérke és én vagyok a macska, aki a karmai közt tartja. – Kérsz egy italt? – lépek a bárszekrényhez.
- Nem. Köszönöm – csóválja meg a fejét.
- Te tudod kedvesem – mosolygok rá, miközben töltök magamnak egy pohárral, aztán visszasétálok és várom, hogy belekezdjen.
- Öhm… Tehát izé. Szóval akkor kezdhetjük az interjút? – néz rám várakozva, miután kipakol a táskájából.
- Persze – bólintok.
- Hogy telik egy napod? – teszi fel az első kérdést.
- Mikor turnézok vagy mikor otthon vagyok? – kérdezek vissza, mire ismét elpirul.
- Is-is – vágja ki magát.
- Hát Helsinkiben tök normálisan élek, mikor nincs munka. Felkelek, kávézok, filmet nézek, olvasok, este találkozom a barátaimmal vagy átmegyek a szüleimhez, a menyasszonyommal mozizok, mikor mi. A turné élet meg nem élet. Fárasztó. Szinte minden nap más városban vagyunk, de ezen kívül mégis monotonon telnek a napjaink. Délelőtt interjúk – húzom el a szám és jelentőségteljesen nézek rá, mire szégyenlősen elmosolyodik – esetleg fotózás, dedikálás, aztán próba majd koncert. Ennyi. Semmi izgalom – kacagok fel rekedten.
- Többen állítják, hogy nem igazán vagy hűséges a menyasszonyodhoz – suttogja kíváncsian és kétszer is elcsuklik a hangja. Kíváncsian fürkészi az arcom. Kis dög. Ő is csak a magánéletemben akar vájkálni. Remek. Hát legyen…
- Szerelmet fogadtam – vágom rá vigyorogva. Értsd ahogy akarod cicám… Úgyis össze-vissza fogsz hordani mindent a cikkedben, lehet még azt is kihozod, hogy buzi vagyok. Fene tudja. Újságíró vagy…
- Felreppentek a hírek miszerint új klipet készítetek. Lehet tudni valamit erről? – köszörüli meg a torkát.
- Biztos lehet, csak én nem tudok erről mesélni. Nem az én dolgom. A klipeknél csak annyi a feladatom, hogy rábólintsak valamire, majd eltolom a felvételre a hátsóm. Azaz inkább csak egy kocsiig, amit értem küldenek.
- Azt se tudod melyik dalból készül? – mosolyodik el.
- Vannak tervek, de erről még nem szeretnék beszélni. Maradjon titok – pattintom le a témát, mert igazából már el van döntve az egész, csak nem voltam soha olyan állapotban, hogy megjegyezzem legalább a dal címét. Újabb és újabb unalmas, fantázia nélküli kérdéseket zúdít rám. Többször szóba hozzá Leenat és a családom, ez pedig cseppet se tetszik. Hol kitérő választ adok, hol hazudok, hol kétértelműen felelek. Szegény lány teljesen összezavarodik. Állandó jelleggel zavarba hozom, bolondítom picit. Ennyi élvezet nekem is jár. Hirtelen kapcsolja ki a diktafont. Fel se tűnt, hogy az utolsó kérdésen is túl vagyunk. Meglepődve pislogok rá fél percig, majd leesik, hogy ennyi volt. Lassan pakolja el a cuccait és magyaráz valamit, de nem igazán figyelek rá. Egy ördögi terv villan be a fejembe. A magánéletemben vájkált… Ezt sosem szoktam annyiban hagyni. Ha valamire háklis vagyok, hát az ez. Senkinek semmi köze ahhoz, hogy kivel kefélek, kivel alszom el, kinek veszek virágot vagy kinek mondom azt, hogy szeretem. A kisördög kibújik belőlem pillanatok alatt, meg akarom leckéztetni ezt a kis tyúkot. Vagy csak a frusztrációm akarom levezetni rajta? Tök mindegy.
- Velem vacsorázol? – szegezem neki a kérdést, ezzel félbeszakítva a hablatyolását. A toll kiesik a kezéből és döbbenten fordul felém.
- Én? – kérdezi hebegve.
- Aham. Ma este nyolckor. A hotel éttermében. Aztán majd meglátjuk – búgom. Tudom, hogy minden nő megőrül attól ha a lehető legmélyebb hangon szólok hozzájuk, hát még ha rájuk is kacsintok egy szívdöglesztő mosoly kíséretében. Ő sem kivétel. Nem csalódom. Gondolkodik, az alsó ajkát rágcsálja, próbál rájönni arra hol a csavar, de nem megy neki. Szemét módon kihasználom, hogy hatással vagyok rá. De nincs lelkiismeret furdalásom egy percig sem. A lelkem elhagytam, a szívemmel együtt. Ottmaradt Los Angelesben.
Félénken bólint rá az ötletemre. Nyertem. Megint…

Nyikordul az ajtó, ami mögül hangos nevetés és élénk beszélgetés hallatszik ki, de amint a cipőm sarka koppan a fapadlón, mindenki elhallgat. Őt szempár fordul felém kíváncsian. Púder és émelyítő parfümszag terjeng a levegőben, ami csak még töményebbé válik mikor becsukom magam mögött az ajtót.
- Új lány érkezett – húzza el a száját egy szőke csaj, aki fura akcentussal beszél, majd visszafordul a fésülködőasztal felé és tovább rúzsozza a száját, de a tükörből továbbra is engem figyel.
- Helló – köszönök magabiztosan és egy mosolyt is kipréselek magamból. Nem akarok barátságtalannak tűnni.
- Szia – pattan fel két lány mosolyogva, majd mellém lépnek és azonnal karon ragadnak.
- Roxane vagyok – mosolyog rám az egyik.
- Én meg Maya – mutatkozik be a másik.
- Cornelia – mondom meg én is a nevem.
- Tök jó a cipőd, hol vetted? – néz rám Roxane.
- Öhm… - gondolkodom el a dolgon, de mire beugrik, hogy hol is vettem a lábamon lévő csizmát, egy szőke hajú, kék szemű kicsit bizarrul kinéző lány fordul felém.
- Hagyjátok már békén – szólal meg határozott hangon, mire a két lány lehajtott fejjel visszamegy a helyére. A szőkeség elegánsan felemelkedik a székből és tetőtől talpig végigmér, majd rágyújt egy cigarettára és világoskék színű szemei újból végigvizslatnak minden porcikámon. – Mi járatban erre Cornelia? – lépked közelebb hozzám. A lakkcsizmája sarkai hangosan koppannak a parkettán, miközben a résnyire nyílt ajkai közt kifújja a sűrű füstöt.
- Dawn mondta, hogy ide jöjjek és keressem meg Elvirát. Úgy tűnik itt fogok én is dolgozni – húzom ki magam és állom a pillantását.
- Én vagyok Elvira – nyújtja felém a kezét, amit azonnal meg is rázok. – Felső a szekrényben – bök az egyetlen ütött kapott fából készült réginek tűnő ruhásszekrényre. – A farmer és a csizma maradhat, de kicsit több smink kell – jár körbe. – Kötényt kint kapsz majd. Ma este a pultban leszel. Csapolni tudsz? – húzza fel az egyik szépen ívelt szemöldökét és ridegen néz a szemembe.
- Anders lány – köpi a szavakat az egyetlen csaj, aki eddig nem szólalt meg, majd ő is felém fordul. Kecsesen keresztbe teszi a hosszú formás lábait, a karjait pedig lazán összefonja a mellkasa előtt. – Miért akar Matt Anders lány itt dolgozni? Főleg, hogy mostanában Alex Corbisier-el hemperegsz – veti oda gúnyosan.
- Ahhoz neked semmi közöd – sziszegem, mire a lány szemei dühösen megvillannak.
- Na, hölgyek – mosolyodik el Elvira. – Nyugalom – csitít mindkettőnket, mire a barna hajú ribanc hátradobja a haját, feláll és kivonul. – Ő volt Kyra. Néha kicsit harapós, de ne vedd magadra, ma rossz napja van. Nasztaszja – szólal meg, mire a sminkelő, akcentusos lány ismét felénk fordul.
- Igen? – kérdezi.
- Rakj rá némi festéket, aztán mehet a menet. Roxane, Maya, nektek nincs véletlenül valami dolgotok? – néz rájuk kérdőn, mire mindketten mosolyogva felpattannak és az ajtó felé iramodnak, de ott egy fél percre még megállnak és visszafordulnak.
- Sok sikert – mosolyodik el Maya barátságosan.
- Örülünk, hogy itt vagy – kacsint rám Roxane is, mire én is elvigyorodom, és Elvira szája is halvány mosolyra görbül miközben megforgatja a szemeit. Nasztaszja feláll a helyéről, a székre bök, amire le is ülök.
- Csukd be a szemed – szól rám én meg teszem amit kér.
- Dawn elmondta a szabályokat? – hallom meg Elvire hangját magam mellől. Összerezzenek, nem számítottam rá, hogy olyan közel lesz hozzám, hogy szinte érezzem a leheletét a bőrömön.
- Igen – felelem.
- Egyet tuti kihagyott, mivel ezzel igazán ő nincs tisztában. Mi pincérnők vagyunk. A sztriptíztáncosokkal nem keveredünk. Ha be akarsz illeszkedni ezt jobb ha megjegyzed magadnak – veregeti meg a vállam, majd hallom, hogy elindul valamerre. – Kint találkozunk – szólal meg a távolból, aztán nyikordul az ajtó.
- Nem kell tartanod Elvirától. Rendes lány. Ő a kisfőnök mondjuk így, keménynek tűnik, de kenyérre lehet kenni – magyarázza Nasztaszja.
- És te? Honnan jöttél? – kérdezem halkan, miközben egyre több festék kerül az arcomra.
- Oroszországból – vágja rá. – Nem volt már semmi ami oda kötött. Itt jobb – magyarázza, mire szívem szerint felnevetnék. Mitől lenne itt jobb, mint máshol? – Kész vagy – állapítja meg, mire kinyitom a szemem, amit vastag fekete festékréteg keretez. Nasztaszja még beletúr a hajamba és összekócolja, lelakkozza és először mióta itt vagyok elégedetten elmosolyodik. – Gyönyörű lány vagy te Cornelia Anders – vigyorog rám. A tükrön át összekapcsolódik a pillantásunk, mire én is elmosolyodom. Ő sem panaszkodhat, hisz tényleg bájos, a hófehér bőrével és a ragyogó kék szemeivel.
- Köszönöm – biccentek egyet felé, mire elneveti magát.
- Öltözz, kezdődik a műszak. És kösd fel a bugyidat, az első nap mindig nehéz – nevet fel, majd kilibben ő is az ajtón.


Végre a saját szobámban vagyok. Leena amint megpillant elmosolyodik, felpattan a Tv elől és egy csókkal köszönt. Hosszan ölelem magamhoz, mélyeket szippantok a haja illatából. Igen, ezért is nem tudnám soha elhagyni. Ő a menedékem. Pár perc alatt elfelejtem mellette a mai napi szarságokat, fáradt vagyok, de a feszültség, ami egész nap bennem volt oldódni kezd pusztán attól, hogy a karomban tartom.
- Szereztem valamit - néz fel rám mosolyogva, majd kibontakozik a karjaimból, a hálóba rohan, aztán vissza. Olyan arcot vág, mint egy kislány aki megtalálta az elrejtett sütis dobozt. Imádni való tud lenni ilyenkor. Egy kis tasakot lóbál az ujjai közt, mire én is elmosolyodom.
- Mi van benne? – nyúlok a zacskó felé.
- Valami, ami elűzi a fáradtságod és a rosszkedved – simul hozzám ismét. A szemei csillognak, nem bírom ki, megint megcsókolom. Hosszan kóstolgatjuk a másik ajkait, egyre követelőzőbbé válunk, az ujjaim a csípőjére siklanak, ő pedig, az ingem markolja. Vágyom rá, de van egy vágy, ami még erősebb. Kell az a kis pirula, ami a tasakban lapul. Lassan szedem ki a kezéből anélkül, hogy elválnék tőle egy percre is. Amint a markomban lapul a nejlon valami furcsa megnyugvás uralkodik el rajtam. Nem tudom mi ez, de az biztos, hogy már most magabiztosabbá válok. Nálam van, amire szükségem van és ez a lényeg. Leena lassan válik el tőlem, a szemei egyre szenvedélyesebben csillognak, nem tudom miért. Talán miattam, talán a drog miatt. – Előbb szívjunk be – suttogja izgatottságtól remegő hangon. A kezemnél fogva az asztalhoz húz, ahol már ki van készítve egy kicsi mozsárszerű valami. A tabletták a kerámiába hullnak, Leena pedig porrá zúzza őket. Áhítattal és talán kissé türelmetlenül is figyelem a mozdulatait. Olyan akár egy profi… A kezem megremeg, nem bírom a finom porról levenni a szemem, a vérem egyre sebesebben száguldozik az ereimben, már alig várom, hogy pár perc múlva eluralkodjon rajtam az a kellemes zsibbadtság, az-az eufória, ami lassan mindennapossá válik az életemben, ami nélkül lehet, hogy már lélegezni se tudnék. Annyiban vagyok biztos, hogy szükségem van a kábulatra. Nem akarok józan lenni. Egy percig sem. Soha többé. Nem akarok gondolkodni, nem akarok érezni, nem akarok emlékezni. Nem akarok semmi mást csak lebegni. Figyelem, ahogy az asztalra önti a mozsár tartalmát, majd gyors mozdulatokkal csíkokat formáz belőlük egy bankkártyával. Megremeg a gyomrom, a tenyerem izzadni kezd, egyre szaporábban szedem a levegőt. Egy dolog villog a szemem előtt: KELL!!! Most! Azonnal! Leena mikor végez mosolyogva fordul felém és egy szívószálra hasonlító műanyagot ad a kezembe. Nem gondolkodom, az orromhoz teszem és két csíkot azonnal felszívok, majd a kezébe nyomom szívószálat. Pár másodpercig, a kanapénak döntött háttal szipogunk, várjuk a drog hatását, ami nem késlekedik sokat szerencsére. Ellazulok, a gyomromban lévő gombóc megszűnik, a kezem nem remeg tovább, a vállaimban érzett görcsök kilazulnak, az agyam lassan eltompul, megszűnik a fájdalom, ami a szívem gyötri állandó jelleggel.
Mire észbe kapok Leena már a nyakam csókolja, az ujjai az ingem gombolgatják, bárgyú mosoly ül ki az arcomra. Lassan nyúlok utána és húzom az ölembe, hogy ott szeretkezzünk a nappali kellős közepén, a ruháinkból csak annyira kibújva, amennyire nagyon muszáj. Lassan vezet magába, majd még annál is lassabban emelkedik fel és le, miközben az ujjaim a csípőjébe vájnak. Halkan nyögdécselünk mindketten, miközben mélyen a másik szemébe nézünk. Az arca kipirult, a pupillája kitágult, a mellei finoman ringanak az arcom előtt. Még most is hihetetlen, amit a testemmel tud művelni. A végletekig felhúz, hogy aztán megálljon, miközben tövig benne vagyok. Hosszú percekig nem mozdul, elmélyedünk egymás tekintetében. Szerelmesen csillognak a szemei, gyengédség sugárzik belőlük. Szeretem mikor ilyen. Az én Leenám… Lassan hajolok közelebb hozzá, a hosszú tincsei közé túrok, majd a tarkójánál fogva lejjebb húzom, hogy a telt és édes ajakit birtokba tudjam venni. Hosszasan csókolózunk, a nyelvünk kergetőzik, az íze elbódít, talán a drognál is jobban. Aztán újra érzem, hogy megmozdul és meg sem áll egészen addig, amíg meg nem feszül a testünk és egymás szájába nyögve el nem élvezünk. Csak szorítom magamhoz a derekánál fogva, az arcom a nyakába temetem, miközben próbálom megrendszabályozni a légzésem. Bolond voltam mikor felmerült bennem, hogy elhagyom. Nem tudnék élni nélküle. Szükségem van rá még a levegőnél is jobban. Ő mindig megért, hozzá bármikor hazamehetek. Nélküle elvesznék a világban. Senki más nem tudja úgy fogni a kezem ahogy ő.
- Szeretlek – puszilgatom mosolyogva.
- Én is szeretlek. Nagyon, nagyon, nagyon – fogja a két tenyere közé az arcom és újabb csókban forrunk össze. Tudom, hogy igazat mond, és ettől megszáll a teljes nyugalom és megkönnyebbülök. Helyre fogjuk tudni hozni a kapcsolatunk. Szeretjük egymást. Csak ez számít.
- Öltözz – tolom el magamtól, vigyorogva.
- Miért? – néz rám értetlenül.
- Megyünk vacsorázni – kuncogok fel. – Csak még gyorsan lezuhanyzom előbb – nyomok még egy csókot az ajkaira, majd vele együtt feltápászkodom.
Alig húsz percbe telik míg elkészülök, bár a pulcsimmal valami nincs rendbe. Mintha kicsi lenne… Épphogy az övcsatomig ér és minden egyes mozdulatomnál felcsúszik, arról nem is beszélve, hogy úgy feszül rajtam, mintha a második bőröm lenne. Leena nevetése eltereli a figyelmem a tükörképemről, a hasát fogja a röhögéstől és még a könnyei is kicsordulnak, miközben engem bámul.
- Mit nevetsz banya? – lépkedek hozzá közelebb mosolyogva, majd elkapom a derekánál fogva és megcsókolom. Ezer éve nem hívtam banyának, pedig mikor megismerkedtünk mindig ezzel viccelődtem. A gyönyörű banya, aki az első percben megbűvölt.
- Kicsim, miért az én pulcsim vetted fel? – kérdezi levegő után kapkodva, miután elengedem, majd ismét kibukik belőle a röhögés.
- Ó… - világosodok meg hirtelen. Na ja… Ez kicsit ciki. De a drognak hála, nem húzom fel magam a szerencsétlenkedésemen, sőt… - Nem baj – mosolygok rá. - Kész vagy? – forgatom körbe, mire enyhe pír jelenik meg az arcán. Tényleg egy bombázó. A farmer második bőrként feszül rá, kiemelve a formás fenekét, a póló alól a két kis feszes melle hívogatja a tenyerem. A magas sarkú a lábán még jobban meghosszabbítja az így is lehetetlenül hosszúnak tűnő csodákat. – Gyönyörű banya – csókolok a nyakába, mire felkuncog és összefűzi az ujjainkat.
- Többször kéne betépnünk – susogja a számba, mire elnevetem magam.
- Ha nem vagyok betépve, akkor is gyönyörűnek talállak – kacsintok rá. – És van valaki, akinek meg akarom mutatni, hogy mit nem cserélek le semmiért – fogom meg a kezét, majd bezárjuk magunk mögött az ajtót. A folyosón beavatom a tervembe, ő pedig lelkesen bólogat és édesen kuncog. Látom rajta a kárörömöt, olyan, mint valami rossz kislány, aki élvezi ha elveheti mások babáját, de a huncutul csillogó szemeivel megint megbabonáz. Hiányzik Lia, de most minden más megvilágításba kerül.

Őrület. Azt hiszem ez a legjobb szó arra, ami a bárban uralkodik. Rossz arcú fickók és alul öltözött lányok mindenhol. Egy gombostűt sem lehetne leejteni a táncparketten. Szabad asztalról pedig senki nem álmodhat. Telt ház van. Jó pár hírességet is felfedezek az asztaloknál, akik már alkoholgőzt árasztanak magukból. Hajnali három van és ahelyett, hogy egyre kevesebben lennének, még inkább megsokszorozódik a tömeg. Ha még egy whiskys üveget le kell emelnem a polcról, letörik a karom ez az egy, ami biztos. A vádlim feszül, a fejem zsong, a kezem is remeg, de tartani kell a veszett tempót. Egy vendég sem várhat, három percnél többet az italára. A zene dübörög, a rudakon pörgő lányok egyre több ruhától szabadulnak meg, a pasik legnagyobb örömére. A poharak csúszkálnak a pulton. Egy izzadt bőrnadrágos fazon újabb rendelést üvölt a fülembe. Kifogy a hatodik whiskys üveg is ezzel. És ez csak az én sorom… Egy izzadtságcsepp végigcsorog a gerincemen, de nincs megállás. Édesen kell mosolyogni, pedig szívem szerint lefeküdnék az alkoholfoltos padlóra, lehunynám a szemem és aludnék. Egy perc szünet sincs. A többiek vigyorogva figyelik minden mozdulatom. Úgy tűnik ők nem fáradtak még el. Jobban bírják a megfeszített tempót, mint én. Visítani tudnék a fáradtságtól, de erre sincs időm. Hirtelen üvöltözésre leszek figyelmes. Egy üveg csattan a falon, otromba káromkodás hangzik fel, Russel eltűnik a pult mellől. Fogalmam sincs mi történik. Csak csapolok, töltöm a töményebbnél töményebb szeszeket és koktélokat keverek. Figyelem, hogy Nasztaszja, hogy flörtöl a vendéggel, hogy Elvira, hogy rázza a csípőjét, majd kivágódik a pulthoz vezető hátsó ajtó és Dawn is megjelenik. Nem teketóriázik, azonnal elkezdi kiszolgálni a sorban állókat.
- Csipkedd magad – kacsint rám mosolyogva, majd már le is teszi az így is elég illuminált állapotban lévő fruska elé a tequilás poharat. Teljes gőzre kapcsolok, de úgy érzem, hogy képtelenség, hogy felvegyenek ide. Bénának érzem magam, lassúnak és szerencsétlennek. Nem tudom riszálni a csípőm mosolyogva, miközben ezer rendelés zsong a fejemben és próbálom tartani a lépést. Képtelenségnek tűnik. A többieknek viszont úgy tűnik mégis megy.
- Kilenc whisky tisztán, négy kóla, hat korsó sör és egy jéger – hajol Kyra közelebb hozzám miközben beüvölti a rendelést. Magamban mormogom, hogy mit is kell adni, nehogy elfeledkezzem akár egyetlen pohárról is. A mosolyom, azt hiszem inkább vicsorgásra emlékeztet, de legalább rendíthetetlen. Russel hirtelen visszatér mellénk, Dawn egy zacskó jeget nyom a kezébe, mire rápillantok. Az arca fel van dagadva, hallom, hogy egy verekedést rendezett le a tömegben, de ő is kapott egyet. Hát tényleg nem a finom hölgyeknek és uraknak van ez a hely kitalálva…
- Záróra – üvölti el magát Dawn hajnali fél hatkor. Már az ő sminkje is valahol az állán van, a haja a kócosnál is kócosabb. Nem akarom tudni, hogy én hogyan nézek ki. A lányok leteszik a kezükben lévő üvegeket, ezzel jelezve, hogy tényleg bezárt a bazár. Én is követem a példájukat. A különbség annyi, hogy kénytelen vagyok a végén a pultba kapaszkodni. A térdeim remegnek, a fáradtság ólomsúlyként telepedik rám. Arra sincs erőm, hogy összerogyjak és meghaljak. A megmaradt tömeg csalódottan, morogva szedi össze a holmiját, majd Russel rájuk csukja az ajtót. És még ekkor sincs vége, csak azután mehetünk átöltözni, hogy az egész hely, csillog villog. Mindenki szaporán dolgozik, minél gyorsabban le akarunk lépni. Már lépnék be az öltözőbe, mikor Dawn megállít.
- Holnap ötre gyere be. Aláírjuk a szerződésed – mosolyog rám. – Jó voltál – kacsint egyet, mire ledöbbenek. Azt hittem azt mondja, hogy soha többé nem akar látni. Erre…
- Mi? – kerekednek ki a szemeim.
- Fel vagy véve – somolyog, amitől teljesen meglepődök. Aztán a hatalmába kerít az öröm, visítva ugrok a nyakába.
- Köszönöm, köszönöm, köszönöm – skandálom, ő meg csak nevet.
- Na elég ebből – tol el magától. – Semmi érzelgősség. Húzás haza – veregeti meg a vállam.



Van, aki szereti a munkáját, van, aki muszájból csinálja. Van, aki az álmait éli és van, akit az álmai éltetnek. Van, aki szereti monotonitást és van olyan is, aki nem tehet mást. Pénzből élünk és ugyan sokan mondják, hogy nem tesz boldoggá a vagyon, de ha egy garas sincs a zsebünkben, éhen halunk…