52. Otthon

„Egy barát akkor is jól ismer téged, ha esetleg évekig nem találkoztok.”


- Minek neked autogram? – Néz rám Yv értetlenül, miközben utat török magunknak a turnébusz felé.
- Kell és kész – vágom rá nevetve. – De, ha gondolod, visszamehetsz a srácokhoz – bökök a fejemmel a parkoló másik végébe.
- Megyek is – bólint rá. – Én veled ellentétben, nem hülyültem meg – kacag fel. - Siess.
Nézem Yv távolodó alakját. Amint beszáll az autóba, elkezd csepegni az eső. Meglepetten nézek fel az égre. Ez valami jel akar lenni? Ahányszor a szabad ég alatt vagyok Seannal esik az eső. Mosolyogva csóválom meg a fejem. Butaságokon gondolkozom, már megint… Nagy léptekkel indulok el a busz felé. Az ajtónál már több tucat lány lézeng, várják a zenekar tagjait. Ők tényleg autogramot akarnak. Én nem. Én csak tudatni akarom, hogy itt vagyok, biztosítani akarom, hogy ne felejtsen el, hogy ne csak egy legyek a sok közül. A fekete busz falának dőlök és várok. Nem nehéz kitalálni mikor érkeznek meg a fiúk. Izgatott nyüzsgés támad, én viszont nyugodt maradok. Csak bámulom, miközben aláírogatja az orra alá dugott lapokat, figyelem, hogy mosolyog, hogy mindenkihez van egy-egy kedves szava. Beszélget a rajongóival, fotókat készít velük, aztán kiszúrja az alakom. Mosolyogva nézek a szemébe és önkéntelenül is kitolom a mellkasom, de aztán vissza is húzom, mert félő, hogy a topom szegélyén kibuggyannak a melleim. Az meg nem lenne túl jó. A mosoly lelohad az arcáról, a szemeibe vágy költözik. Ázunk az esőben mindannyian, de számomra megszűnik a külvilág. Valami láthatatlan örvény szippant magába. Olyan érzésem van, mintha ezer éve ismerném, pedig ez nincs így. A tekintete simogat, olyan akár a langyos nyári zápor, ami végigcsorog a bőrömön, ami eláztatja a hajam és minden porcikám. Nem érdekel, hogy az apám lehetne, mert vonzó férfi és különleges is. A hajamból és a ruháimból lassan csavarni lehet a vizet, de nem foglalkozom ezzel se. Sean lassan int egyet, hogy menjek közelebb és ez az a jel, amire eddig vártam. Érdeklődik irántam, felkeltettem a kíváncsiságát és ezt akartam elérni. Hát sarkon fordulok és elindulok vissza, a fiúkhoz, akik Alex házáig visznek, hogy ott folytassuk tovább a bulizást, mintha mi sem történt volna.


- Niko – simogatja valaki az arcom. – Ébredj – suttogja az ismeretlen hang. Hasogat a fejem és hihetetlenül álmosnak érzem magam, de kinyitom a szemem, hogy megnézzem mi is van. Zoé néz velem farkasszemet, aki kivörösödött, karikás szemekkel ül az ágyam szélén.
- Brandon? – Nyögök fel, miközben feltornázom magam.
- A kanapén, de neked menned kell. Aleksi kinn van Brannel, ő szólt, hogy keltselek fel – susogja. Kedves lány, tekintettel van a mellettem még nagyban szuszogó Leenara és a többi srácra, akik szanaszét hevernek a szobában.
- Aludt valamit? – Kérdezem, miközben folyamatosan dörzsölöm a szemem.
- Nem – suttogja halkan. – Egész este csak meredt maga elé, aztán hajnalban ismét sírni kezdett, most meg a plafont bámuljuk némán szakaszba került – sóhajt nagyot. – Nem tudom, hogy nyugtassam meg – csóválja meg a fejét tanácstalanul.
- Fontos neked – jelentem ki, bár inkább kérdésként állná meg a helyét a mondatom.
- Az – bólint. – Figyelj, nem vagyok naiv, tudom, hogy neki csak egy újabb csinibaba vagyok, de nem tehetek róla. Sajnos nem tudom irányítani ezt – bök a mellkasára és szégyenlősen elmosolyodik.
- Már másodszorra látlak vele, ez nagy szó – szorítom meg a kezét bíztatóan. – Ha van hozzá elég türelmed, akkor még bármi megtörténhet. Ismerem Brandont, ő is vágyik arra, hogy valaki szeresse, tudom, hogy milyen mikor irigykedik arra, hogy Leena és én együtt vagyunk. Neki is szüksége van valakire, aki mellett felébredhet. Persze nincs könnyű dolga azoknak a lányoknak, akik velünk akarnak kezdeni. De ezt észrevetted már – mosolygok rá, mire ő is rám villant egy mosolyt. Igazán bájos lány. – Csak szeresd őt és éreztesd vele, hogy mellette állsz.
- Köszönöm – suttogja halványan mosolyogva, mire aprót biccentek és a lehető leghalkabban kimászok az ágyból. A nappaliba lépve Aleksit látom meg először, aki mellett Brandon ül. A fejét a kanapé háttámlájának támasztja és tényleg a plafont bámulja. Szinte nem is pislog. A szemei vérben forognak, az arca nyúzott és falfehér. Ijesztő… A mindig pörgő, mosolygós srác, most magába roskadva ül. Fáj így látni őt. Aleksi halkan beszél hozzá, de nem reagál. Egyszer mozdul csak meg, mikor Zoé mellé ül, és a kézfejére csúsztatja a tenyereit, összefűzi az ujjaikat. Én is odasomfordálok.
- Délután jövök, cuccoljatok össze és lelépünk Helsinkibe, ott nem zargat majd senki – támasztom a homlokom Brandonéhoz. – Nem hagyhatod el magad bármennyire is fáj – suttogom mélyen a szemébe nézve, de csak üveges tekintettel bámul vissza rám. Finoman megszorítom a vállát, majd intek a fejemmel Aleksinek, aki azonnal felemelkedik, vállon veregeti Brandont és egy együtt érző pillantás után követ a folyosóra.
- Nagyon szarul van – állapítja meg.
- Az egyik legjobb barátja volt – túrok bele a hajamba, majd rágyújtok egy cigire, bármennyire is tilos. Nem tudom mit kéne tennem. Egy biztos, hogy ma hazamegyünk és a fiúkkal elbújunk a toronyba és csak az egy hét múlva esedékes koncertnél toljuk elő az orrunk.


- Velem jössz? – Ugrik valaki a nyakamba reggel. Lia…
- Hová kiscica? – Nézek rá álmosan, de mégis mosolyogva.
- Meg akarok nézni egy lakást. Alex megbeszélésen van, Maxet nem akarom ezzel piszkálni, Yv meg elbújt a papírjai közé és ruhákat tervez – puszilja meg az arcom vigyorogva.
- Miért nem költözöl be a hotelba? Elintézem – ásítom. Nem igazán értem minek neki lakás. Mondjuk, azt se tudom miért nem itt lakik, Alex házában. Úgy érzem sok mindenről lemaradtam míg távol voltunk egymástól. Megváltozott, már nem csak egy kis csitri. Mintha kezdene felnőni. Bár ne tenné… A pajkos, játékos fény ugyanis ezalatt a pár hónap alatt teljesen kihunyt a szeméből. Olyan, mint valami járkáló hulla, aki néha mosolyog, de amúgy komor és üres.
- Édes vagy, de nem akarok senkin élősködni. Ideje a saját lábamra állni – simogatja meg az arcom finoman. Jól esik az érintése. Nem izgat ugyan fel, pedig valljuk be dögös még most is, de nem bírok máshogy nézni rá, mint az egyik legjobb barátomra. Az én édes néha doromboló, néha karmoló kiscicámra, aki alig pár nap alatt belopta magát a szívembe és hónapok múltán se bírtam kiverni onnan. Aki miatt képes voltam otthagyni Helsinkit és visszajönni ide, Amerikába. – Annyira hiányoztál – suttogja halkan.
- Tudom, te is nekem – ölelem magamhoz sorosan. Nem értem a kapcsot, ami hozzá köt, de ott van. Olyan, még most is, mint a testvérem, pedig hónapok óta nem találkoztunk és igazán sose töltöttünk együtt sok időt. Érthetetlen és mégis olyan természetes az egész.
- Ugye sokáig velem maradsz? – dünnyögi a nyakamba, amitől felkuncogok, hisz a lehelete csiklandozza a bőröm.
- Itt maradok kiscica, ne aggódj – kacsintok rá vigyorogva, miután felemeli a fejét. – Nikoval találkoztál azóta? - Nézek rá fürkészően, na nem mintha nem tudnám a választ. Launo mindenről tud és mindent továbbított nekem. Tiszta forró drót… Viszont kíváncsi vagyok, hogy mi történt. Ugyanis erről se Lia, se Niko nem mondott egy szót sem.
- Igen, de nem akarok erről beszélni – komorodik el.
- Fáj? – Kapom el a csuklóját mikor ellépne mellettem. Ki akarok csikarni belőle legalább egy vallomást, egy csöppnyi érzelmet, de van amire én se számítok.
- Tudni akarod az igazat Conor? – Néz rám összeszűkült szemekkel. – Megölt. Nem érzek semmit. Semmit érted? Se boldogságot, se fájdalmat, nem hiányzik, nem szeretem, de nem is gyűlölöm, mert nincs bennem semmi – bök a mellkasára, én pedig megrémülök a tekintetétől, ugyanis tényleg egy hulla mered rám. Semmi érzelem nincs benne, csak egy kiégett nő pislog rám. Valaki, aki pár hónapja még tele volt élettel, most pedig a váza van már csak meg annak, aki valaha volt. Félelmetes. Mihez tudnám hasonlítani a leginkább? Egy porcelánbabához. Gyönyörű, törékeny, de belül üres.
- Lia… - suttogom elképedve, de a szavamba vág.
- Ne Liázz itt nekem! Ez van – rántja meg a vállát. – Ha nem tetszik menj el – néz a szemembe, mire köpni nyelni nem bírok.
- Nem megyek sehová – vágom rá sértetten. – Azaz de, lakást nézni – állok fel nagy elánnal, majd a fenti hálók egyikébe csattogok, felöltözöm, felkapom a kocsikulcsot, aztán visszamegyek hozzá, hisz ő már indulásra kész.
Egy nem túl bizalomgerjesztő helyre megyünk. A házak falai tele van firkálva különböző, nem túl művészi graffitikkel, az utcán fojtogató bűz terjeng, a vakolat nagy része már le van hullva a falakról, a bérház tövében pedig több rosszarcú fickó ácsorog. Valahonnan hangos üvöltözés hallatszik, majd valami csattan, aztán a hangok elhalkulnak. A kapuban állók rendesen megbámulják az autót, amivel érkezünk és amikor kiszállunk, fütyülni kezdenek.
- Mi van csinibaba, eltévedtél? – Lép egy nagydarab fekete srác Lia mellé, aki csak bájosan mosolyog. Nem tűnik rémültnek. Bezzeg én. Hányni tudnék. Szívem szerint visszaszállnék a kocsiba és padlógázzal hajtanék el.
- El lehet húzni – morgok a fickóra, mire gyilkos pillantást lövell felém, de azért visszavonulót fúj. – Lia, ide kár bemenni, nem lakhatsz itt. Ez Los Angeles leggázabb része – ölelem át a derekát miközben a fülébe suttogok. Még mindig csak bámulnak minket a fiatal srácok, abszolút nem tetszik nekem ez a hely, nem akarok túl sokáig itt tartózkodni. De nem számolok valamivel. Lia makacs, mint az öszvér, és ha valamit egyszer a fejébe vesz, azt kisbaltával lehet maximum kiverni onnan.
- Bemegyek, ha akarsz, ülj vissza az autóba vagy akár haza is mehetsz – mosolyog rám, majd mély levegőt vesz, felnéz a romos épületre, hogy aztán határozott magabiztos léptekkel elinduljon befelé. Bevallom, elgondolkodom azon, hogy itt hagyom az önfejű banyát, de nincs szívem hozzá. Mi van ha a házmester még a kapuban lévőknél is szörnyűbb? Ha Liának baja esik? Nem, azt nem bocsátanám meg magamnak. Nincs más választásom, követnem kell a szőke cicust. Mire utolérem, már kopog az egyik földszinti lakás ajtaján, ahol egy ötven körüli, erősen kopaszodó, elhízott pasas nyit ajtót, egy szál koszos ujjatlan trikóba és kinyúlt kifakult mackónadrágban meg gumipapucsban, ami alól a besárgult, ápolatlan lábujjkörmei is kilátszanak. A hónaljszőréről már ne is beszéljünk. Borsódzik a hátam ettől a helytől, ezektől az emberektől, pedig férfi vagyok. Lia meg úgy viselkedik mintha világ életében ilyen helyeken élt volna, ilyen emberek közt.
- Segíthetek? – Kérdezi rekedten, majd köhögni kezd. A szemei fénytelenek, látszik rajta, hogy nem veti meg az alkoholt, de a meglepettség kiül az arcára.
- Azt írták, hogy van itt egy kiadó lakás. Szeretném megnézni – mosolyog rá Lia rendíthetetlenül. A férfi végignéz mindkettőnkön, látszik az arcán a meghökkenés. Azt hiszem csóró, szakadt, sunyi alakokhoz van szokva. Megértem… Lia tényleg nem ide való.
- Tony Johns vagyok – mutatkozik be. – Máris hozom a kulcsot – krákogja.
- Lia, tűnjünk el innen. Nem gondolhatod komolyan, hogy… - kezdek bele a meggyőzésébe, de megint félbe szakít.
- Komolyan gondolom, szóval megköszönném, ha befognád – somolyog az orra alatt, miközben türelmesen vár a házmesterre, aki pillanatokon belül elő is kerül. Inkább nem szólok egy szót sem, követem őket felfelé.
- A lift nem működik, leszakadt múlt hónapban. Még szerencse, hogy nem volt benne senki – közli a pasi faarccal, miközben felfelé baktatunk, a szerintem életveszélyesnek minősíthető lépcsőkön, amiken a korlát ragad a mocsoktól. Arról már ne is beszéljünk, hogy inog az egész kapaszkodó. A falak be vannak ázva, a vakolat itt bent is hullik a mennyezetről, nem csak kint, cigarettacsikkek és üres üvegek hevernek a sötét folyosókon szanaszét. Semmi levegő nem árad be, az egyetlen ablak is olyan koszos, hogy nem lehet kilátni rajta.
- Nem lehetne villanyt kapcsolni? Az orromig se látok – morgok, miután megbotlottam egy kitört lépcsőfokban.
- Lehetni, lehetne, de én az ön helyében uram nem próbálkoznék vele. Még nem volt időm ezen az emeleten megjavítani a kapcsolót, tehát per pillanat ráz egy kicsit – fordul hátra továbbra is krákogva.
- Remek – sziszegem.
- Amúgy sem mindig működik, ki van égve a körte a legtöbb helyen, vagy ellopták az égőt azok a suhancok – morogja az orra alatt, mire kikerekednek a szemeim. Ez csak vicc. Itt nem lehet élni! – Na már meg is érkeztünk – magyarázza zihálva, majd beilleszti a kulcsot a negyediken lévő lakás zárjába és kinyitja az ajtót. – Menjen csak előre kedveském – mosolyog Liára nyájasan, aki belép az ajtón. Látom, hogy stíröli a vén kéjenc, de ráharapok a nyelvemre és inkább én is belépek a koszos kis lukba. – Nem túl nagy, tudom én, kicsit koszos is, mert már hónapok óta nem lakik itt senki, de ki lehet pofozni – magyarázza a pasi.
- Ezt? – Nézek körbe kikerekedett szemekkel. A konyhát és a nappalit semmi sem választja el egymástól a helyiség kicsi és úszik a koszban, a nyitott ajtón át belátni, egy alig gardróbszekrény méretű sötét lukba egy másikon pedig egy mocskos fürdőszobába. Az egész hely kicsi, egyetlen ablakkal, ami a tűzlépcsőre néz, a zár lötyög az ajtón, a foltos tapéta mállik, a villany sem tűnik túl biztonságosnak. A padló poros, a bútorzat pedig egyetlen kis rozoga asztalból és két hozzá tartozó székből áll. – Na húzzunk innen – sóhajtok fel, de Lia még egyszer körbenéz.
- Kiveszem – mosolyog a pasira.
- Micsoda? – Emelkedik két oktávot a hangom. - Nem – vágom rá.
- Conor – sziszegi villámokat szóró szemekkel. – Elnézést magunkra hagyna egy percre? – Fordul Tony felé mosolyogva, aki aprót biccent és kilép a szobából.
- Elment az eszed? Itt nem lakhatsz – ragadom meg a karját.
- Erre van pénzem. És nem is olyan rossz. Oké, ki kell festeni és takarítani, meg lecserélni a zárat de amúgy nincs vele baj.
- Elvágják a torkod álmodban – csattanok fel. – Felzabálnak éjjel a patkányok meg a csótányok.
- Conor, hagyd abba. Kiveszem és kész – pirít rám, majd elindul a házmesterhez, hogy megbeszéljék a részleteket. Én meg feladom. Tudom, hogy hiába koptatom a szám, ő már eldöntötte, hogy itt akar lakni és bármit is tennék, nem tudnám soha lebeszélni a dologról.


A reptéren várunk mind a beszállásra. Leena nagyban telefonál, Brandon a kávéját kavargatja és próbál láthatatlanná válni, Aleksi Katja finoman domborodó pocakját simogatja, míg mi, többiek a műanyag székeken heverészünk. El tudnék aludni, itt a hátizsákomon feküdve is. Gőzöm nincs mikor pihentem ki magam utoljára. De nem is fontos. Mosolygok folyamatosan, mert végre hazamegyünk. Oké, otthon is lesz még pár fellépés, de az valahogy mindig más, mint a külföldiek.
- Már nem is emlékszem milyen otthon lenni – sóhajt fel Mad mellettem, mire elnevetem magam.
- Már csak pár óra – suttogom erőtlenül.
- Remélem Launo nem tette tönkre a lakásom –morogja Mika. – Ha a régi dobszerkómnak valami baja lett én kicsinálom – somolyog.
- Lazacot akarok. Otthoni lazacot – nyalja meg Jari is a szája szélét, miközben a hasát simogatja és fáradtan mosolyog ránk.
Tényleg mindenkire ráfér már, hogy otthon legyen. Hónapok óta távol vagyunk Helsinkitől, lenyomtunk vagy harminchat koncertet, kiosztottunk vagy hatmillió aláírást, csináltak rólunk vagy tíz fotósorozatot és kilencszáz interjút. Itt volt már az ideje, hogy hazamenjünk. Megérdemeljük a pihenést.
- Fiúk – csattog mellénk Tia, amivel felzavar a félálomból, így kinyitom a szemem. Ő is szörnyen néz ki. A mindig csinos nő, most kócos és sötét karikák éktelenkednek a szemei alatt. Eero se néz ki jobban, az egyik széken ülve alszik.
- Hm? – Nézek rá kérdőn.
- Egy hét szabitok van, utána koncert, majd újabb két nap és utána csinálnak rólatok egy újabb fotósorozatot egy nagyobb interjúval egybekötve. Aztán már csak pár rádiós és Tv-s szereplés, hat koncert és vége márciusig – darálja le, majd elmosolyodik az utolsó szónál.
- Nekem nem – húzom el a szám.
- Nem, neked nem – simít végig a lábszáramon együtt érzően. Utálom mikor ilyen sajnálkozva néz rám. – Téged még páran szétkapnak addig és azt hiszem, Aleksinek is lesz egy köre a pici miatt januárban – néz a turbékoló gerlepárra ellágyulva.
- Nem lehet róluk valahogy elterelni a figyelmet? – Nézek én is feléjük.
- Nem hiszem. Már tudja mindenki, hogy Katja az első Kulo-s utánpótlással várandós. Kíváncsiak az emberek – sóhajt fel ismét.
- És ha én csinálok valamit? – Köszörülöm meg a torkom.
- Nem tudsz tenni értük semmit – csúsztatja a tenyerét a térdemre. – A baba szenzáció számba megy otthon. Beszéltem Aleksivel, tudom, hogy nem akarja majd mutogatni a kicsit, de a fotósok tuti pofátlankodni fognak. Megpróbálok mindent, hogy nyugtuk legyen, de te is tudod, hogy ha valami érdekli ezeket a hiénákat, akkor addig mennek, míg meg nem kapják, amit akarnak. Felesleges botrányt csinálni, hogy rád terelődjön a figyelem, mert gondolom ez fordult meg az okos kis buksidban, igaz? – Néz rám mosolyogva, mire én is elvigyorgom magam. Tényleg ismer, mint a tenyerét. Ismét lehunyom a szemem és ott a reptéren, a táskámon feküdve elalszom. Leena kelt fel, mikor felszólítanak minket a beszállásra. Szó szerint vánszorgok a folyosón, majd amint elfoglaltam a helyem a gépen ismét álomba merülök és hazáig fel se ébredek.
A terminálból kilépve mélyet lélegzek a csípős, hideg levegőből. A sötét felhők eltakarják a Napot, de nem tudja ez se elrontani a kedvem. Hazajöttem. Az utcák, az emberek, az üzletek, a buszok… Minden olyan ismerős, mintha csak két napig lettünk volna távol. Mindenki felélénkül, kivétel Brandont, akit karon ragadva húzok egy üres taxi felé. Nem a Leenaval közös házunkba megyünk, hanem az én kis váramba, ahol meglepő rend fogad, mikor belépek. Az arcom majd szétreped a vigyortól, az otthonomat látva. Egyesével simítok végig a bútorokon, majd a konyhába megyek. Leena úgy rohangál, mint a mérgezett egér, a bőröndöket a fürdőbe húzza, hogy ki tudja mosni a szennyest, Brandon csomagját is elveszi, aki érdekesen méregeti a forgószélként rohangáló lányt. Ez ő. Kicsit rendmániás a szentem, de ha neki ez kell, had csinálja. Engem jobban érdekel, hogy van-e valahol sör. A hűtőhöz lépve viszont felfedezek egy cetlit, amin ismerős írás díszeleg.


Kaja a hűtőben, a kamra is fel van töltve, nem kell boltba menned, mindannyiótoknak jut. Holnap viszont hazaugorhatnál, hogy elhozd az ajándékaim, aztán mehetsz is a dolgodra.
Anya

Önkéntelenül is felkuncogok. Nem az én anyám lenne, ha nem ilyen üzenet várna tőle…
- Brandon – kiabálok ki a barátomnak, aki búbánatos képpel becsoszog.
- Mi van? – Kérdezi halkan.
- Kérsz egy sört? – Nyitom ki a hűtőt, mire aprót bólint. – Holnap eljössz velem anyuékhoz? Szerintem örülne neked – nyújtom felé az üveget.
- Mindegy – von vállat, mire nagyot sóhajtok. Tudom, hogy imádja a szüleim és azt hiszem anyuék is a harmadik fiúkként tekintenek rá. De most úgy tűnik, még ez sem villanyozza fel őt. Én pedig, nem tudom mit tegyek. Letelepszünk a kanapéra, bedobunk valami hülye filmet, sörözünk és ennyi. Megmozdulni sincs kedvem, bezzeg Leena pörög ezerrel.
- Ülj már le – szólok rá mikor hatodszorra húz el a Tv előtt.
- Máris – mosolyog rám, de persze, hogy továbbra is sürög forog, majd eltűnik a fürdőben. Én pedig azt kívánom, bárcsak hazamenne, és egyedül hagyna egy kicsit minket. De nincs pofám megkérni arra, hogy húzza el a csíkot.


Nyakig festékesen nézek körbe az új otthonomba. Conor a földön ül, Yv pedig nekem dőlve szemléli a művünket.
- Holnap már költözhetek is – vigyorodom el büszkén. Sikerült lakható állapotba hozni a lakást, bár háromnapnyi takarításba és szerelésbe telt, de kész vagyunk
- Mégis hol fogsz aludni? A földön? – Morog Conor.
- Szerzek egy matracot – mosolygok rá.
- Kiscica, ez őrültség – szökken talpra.
- Ne morogj már – simulok hozzá békítőleg.
- Akkor sem tetszik, hogy itt fogsz lakni – sziszegi.
- Hagyd abba – szólok rá ismét. Kezdem unni, hogy folyamatosan nyavalyog, mert ebbe a házba költözöm.
- Lia, figyelj, igaza van. Oké, most kipofoztuk a kéglit, de attól még ez nem egy biztonságos környék – sóhajt fel Yv is.
- Elég volt – csattanok fel. – Miért nem tudtok támogatni? Végre van valami, ami az enyém. Lassan betöltöm a húszat, a saját lábamra akarok állni. Miért olyan nagy baj ez? – fakadok ki.
- Nem az a baj, hogy egyedül akarsz élni, hanem az, hogy itt akarsz lenni. – mutat körbe Conor.
- Ha nem tűnt volna fel, csak erre van pénzem – nézek rá gyilkos pillantással. – De tudod mit? Nekem tetszik, és ha nektek nem felel meg, akkor nem kell ide jönnötök – emelem fel a hangom.
- Lia… - kezdene bele Yv a meggyőzésembe, de elveszítem a kevéske türelmem maradékát is.
- Semmi Lia. Itt fogok lakni – sziszegem, majd bevonulok a fürdőbe, hogy levegyem a festékes ruháim.


- Velem jössz Los Angelesbe? – Köszörüli meg Brandon a torkát.
- Los Angeles? – Kerekednek ki a szemeim.
- A temetésre – suttogja.
- Mikor? – Ülök fel. Szívem szerint már most csomagolnék, ugyanis Lia Los Angelesben van.
- Három nap múlva – böki ki, mire elhúzom a szám.
- Nem lehet. Koncert van – nyögök fel. A fejem tudnám a falba verni emiatt, két okból is. Brandonnak tudom, hogy szüksége van rám és ott van Lia is. Egy újabb alkalom arra, hogy lássam, bár megígértem magamnak, hogy soha többé nem keresem, de érzem, hogy nem bírom ki. Akarom őt. Legalább csak látni, tudni, hogy jól van. Megőrjít, hogy semmi hírem nincs róla hetek óta.
- Rakd át – vágja rá.
- Nem lehet – csóválom meg a fejem kétségbeesve, mire Brandon elhúzza a száját.
- Értem – bólint, majd feláll, felkapja a telefonját és a cigijét a dohányzó asztalról és az ajtó felé indul.
- Hé, hová mész? – rohanok utána.
- Valahová, ahol számíthatok a barátaimra – fordul sarkon dühösen.
- Brandon – nyögök fel. – Ne csináld ezt. Számíthatsz rám, de tudod, hogy nem mehetek – kezdek magyarázkodni, de azonnal le is int.
- Kussolj – üvölt rám. – Egyszer van rád szükségem a kurva életbe. Egyetlen egyszer baszd meg!
- Brandon én… - szakítom félbe, de a dühtől vöröslő arca meggátol abban, hogy folytassam.
- Nem – kiabál torka szakadtából. – Én mindig ott voltam veled. Ha Leena félrekefélt és kibuktál azonnal repülőre ültem és jöttem. Lassan többet vagyok Helsinkiben, mint otthon és mindezt miattad teszem! Ha klipet kell forgatni a kibaszott zenekarodnak. jövök és megcsinálom, ingyen és bérmentve, mert a barátomnak tartalak. Ha szükséged van akármire, én itt vagyok! Ha hülye vagy, melletted állok, ha elveszettnek érzed magad, én fogom a kezed, ha be akarsz tépni, én ott vagyok veled, ha kínlódsz én mindig megpróbálok segíteni. Te mit tettél értem eddig? Mit baszd meg? Kellettél volna most! Egyszer ebben a rohadt életben nekem kellenél és te nem vagy velem. Idehoztál, de le sem veszed arról a ribancról a szemed – bök a fejével a fürdő felé. – Meghalt a legjobb barátom. Halott érted? És én nem tudom, hogy mit tegyek. Hiányzik! És kéne valaki, csak egyetlen ember, aki mellettem áll. Azt hittem te leszel az vagy Zoé. Azt hittem bennetek bízhatom. Azt hittem, hogy ti majd segítetek. De ő visszament Amerikába, mondván nem bírja nézni, hogy ennyire magam alatt vagyok, és nem akarja látni többet, hogy bedrogozva fetrengek a földön. Gondoltam nem baj, mert itt vagy te, aki majd segít és… és nem is tudom mit hittem – húzza el a száját keserűen. A hangja sértettségtől csöpög. - Egy önző rohadék vagy, aki csak magával foglalkozik. Egy karrierista seggfej, semmi több, aki képtelen a munkáját háttérbe szorítani, a barátjáért. Tudod megértem, hogy Lia nem küzdött érted. Még az a köcsög is jobb, mint te. Te képtelen vagy szeretni bárkit is magadon kívül. Hányom kell tőled – sziszegi gúnyosan, majd sarkon fordul és kilép az ajtón, amit olyan erővel vág be maga után, hogy majdnem kiszakad a helyéről.
Leforrázva állok az előszoba kellős közepén, tátott szájjal bámulom a csukott ajtót, miközben milliónyi gondolat cikázik át a fejemen. Igaza lenne? Tényleg szar barát vagyok? Tényleg ilyen vagyok? Megérdemeltem amit mondott? Vagy csak a fájdalom miatt vágta ezeket a fejemhez? Miért hozta fel Liát? Miért szúrt oda, ahol tudja, hogy a legjobban fáj? Komolyan gondolta? Menjek utána? Hagyjam, hogy megnyugodjon? Mit tegyek?
- Mi történt? – Lép mellém Leena, egy szál törölközőbe. – Hol van Brandon? – Simít végig a karomon.
- Elment – suttogom, majd megpördülök és a konyhába vágtatok. Szúr a mellkasom, fájnak az előbb elhangzott szavak, amik még mindig a levegőben lógnak, amik felkavarták a lelkem. Csak egy gyógyírt ismerek erre, és az, az alkohol.
- Niko – rohan utánam Leena és kicsavarja az üveget a kezemből. – Mondd el mi történt – fogja a két tenyerébe az arcom, miközben könyörgően néz a szemembe. De most nincs kedvem vele beszélgetni.
- Hagyj – húzódok el tőle, de nem enged el. A szívem feldübörög a mellkasomban, nem tudom miért, de úgy érzem, kettészakadok, hogy minden kicsúszik a kezemből és nem marad semmim az égegyadta a világon. A szerelmet már elvesztettem, most a legjobb barátom is elhagyott? Mi jöhet még? Felbomlik a zenekarom, majd Leena is kisétál az ajtómon? Kapkodva veszem a levegőt. Nem is tudom, mit érzek. Dühös vagyok? Vagy csak félek? Talán az utóbbi. Igen, a rettegés ránt magával. Világ életemben egy dologtól féltem és az, az volt, hogy egyedül maradok. Hogy egy szép napon a kutya sem lesz rám kíváncsi. És most úgy tűnik, szépen lassan valósággá válik a rémálmom. Liát már elvesztettem és most Brandon is megharagudott rám. Mit rontok el? Miért? Teljesen összezavarodom. Igen, szörnyű ember vagyok, mindig is tisztában voltam ezzel, de mostanában egyre többen vágják a fejemhez a hibáim. A hibákat, amiken nem tudom, hogy változtassak, amiken talán nem is akarok változtatni. Talán mindenkit elmarok majd magam mellől. Talán így kell lennie? Fent kell tartani az univerzumnak az egyensúlyt? Ha valaki a munkájában megmássza a csúcsot annak az a sorsa, hogy a magánéletében minden tönkremenjen? Hogy csak felszínes kapcsolatai lehessenek, felszínes barátságokkal és szerelmekkel? Az Istenért! Nem! Én boldog akarok lenni. Csak boldog… Olyan nagy kérés ez?