51. Más

„Bár meg akarom érteni a szerelmet, és bár sokat szenvedtem azok miatt, akiknek odaadtam a szívem, azt hiszem, képtelen vagyok már szeretni, mert úgy látom, hogy azok, akik megérintették a lelkem, nem tudták fölébreszteni a testem, azok pedig, akik megérintették a testem, nem tudtak közel férkőzni a lelkemhez.”


A legeldugottabb asztalhoz telepedünk Leenaval, leadjuk a rendelésünk és várunk. Ugyan, még van jó fél óra addig, míg a lánykának meg kell érkeznie, mégis ezerrel sasoljuk az asztalt, amit lefoglaltam pluszba.
- Niko - simítja a tenyerét az asztalon pihenő kezemre.
- Igen banya? – Nézek rá mosolyogva.
- Szeretnék kérdezni valamit, de ne kiabálj jó? – Néz rám félve, amitől megrémülök.
- Baj van? – Fűzöm össze az ujjainkat. Megcsalt valakivel megint? El akar hagyni? Vagy mi van? A tekintete megrémiszt…
- Csak szeretném tudni, hogy ki az a lány, akivel együtt voltál Los Angelesben? – böki ki és azonnal lesüti a szemét.
- Honnan tudsz róla? – Kérdezem meglepetten. Erre igazán nem számítottam.
- Mindent tudok – húzza el a száját keserűen, majd rágyújt egy cigire. – Ő más, mint a többi, igaz? – Néz fürkészően a szemembe. Hazudjak? Nem! Sose hazudtam neki igazán. Talán ott van a hiba, hogy elrejtettük a lapjainkat. Talán ideje kiteríteni őket. Talán… Talán akkor helyre jönnek a dolgok. Mély levegőt veszek. Nem igazán örülök annak, hogy beszélnem kell erről, de megteszem, mert meg kell tennem.
- Igen, ő más, mint a többi – suttogom és most rajtam a sor, hogy lehorgasszam a fejem.
- Szereted? – Nyúl finoman az állam alá és mélyen a szemembe néz.
- Nem tudom. Néha úgy érzem, hogy igen – vallok színt, mire fájdalmas grimaszba torzul az arca. – Nem hagynálak el érte soha! Más a két érzés. De nem kell félned. Soha többé nem találkozunk. – suttogom.
- Miért nem? – Kérdezi kíváncsian. Látom, hogy tényleg érdekli Lia. Fel akarja mérni, hogy mennyire fenyegeti a kapcsolatunkat.
- Bántottam – susogom rekedten. Még most is összeszorul a szívem, ha rá gondolok és arra a reggelre mikor szinte megerőszakoltam. – Nem is egyszer. Amúgy is van valakije – sorolom.
- És ő szeret téged? – Teszi fel a következő kérdést.
- Nem hiszem. Nincs mit szeretni rajtam – csóválom meg a fejem keserűen. – A családomon kívül csak te tudsz engem szeretni – simogatom meg gyengéden az arcát.
- Ez nem igaz – mosolyodik el. – Sokan szeretnek téged. De egy valamit jól jegyezz meg kicsim! Nálam jobban senki nem fog szeretni. Soha senki – hajol közelebb hozzám és gyengéden megcsókol. Valahol mélyen érzem, hogy igaza van. Ő látott bennem mindig valamit, amit képes volt imádattal figyelni. Ő az egyetlen, aki képes lenyelni az összes baromságom, aki mindig mindent megbocsát nekem, aki tényleg minden hibám ismeri, és ezekkel együtt elfogad és szeret. Lia nem ismer… Ő páros lábbal rúgna ki, ha tudná, hogy mekkora egy mocsadék tudok lenni. Leena viszont tudja, hogy milyen, ha bezárkózom hetekre a toronyba és elő se jövök onnan. Ő tudja, hogy milyen, ha napokig nem veszem fel a telefont és nem adok életjelet magamról. Ő tisztában van vele, hogy mennyire önző vagyok és, hogy mennyire nem tudok figyelni másra. Ő nem borul már ki azon, ha elfelejtek telefonálni, mikor megígérem. Ő nem sértődik meg, ha nem veszem észre, hogy új frizurája van, ha elfeledkezem az évfordulókról. Ő tudja, hogy képtelen vagyok figyelni az ilyesmire és ennek ellenére szeret. Más nő nem viselné el, ha egy hosszú turné után nem vele foglalkoznék, hanem dalokat írnék, vagy a haverokkal söröznék.
- Tudod – suttogom, mikor elválunk egymástól. – Csodállak – mosolyodok el, mikor az arcára nézek.
- Miért? – pislog rám meglepetten. Tényleg nem érti.
- Mert elviselsz – kuncogok fel. – Tudom, hogy nehéz velem élni.
- Hát… Takaríthatnál picit többet és a koszos zoknijaid se mutatnak túl jól a lámpaburán – nevet fel, mire egy féloldalas mosolyt villantok rá. – De tudod, lehet, hogy rendetlen vagy és évente maximum egyszer fogsz portörlő rongyot a kezedbe, lehet, hogy szeretsz egyedül lenni és kizárni a világodból, lehet, hogy utálod, ha néha korlátozni akarlak és rád kényszeríteni olyan dolgokat, amiket te nem akarsz megcsinálni…- sorolja.
- Mint például a porszívózás – teszem hozzá viccesen, mire elneveti magát.
- Vagy, hogy a szennyes holmid pakold bele a kosárba – bólogat bőszen, mire belőlem is kitör a nevetés, hisz tudom, otthon mennyit patáliázunk ezen. – De ennek ellenére te vagy a legcsodálatosabb ember, akit ismerek – húzza végig az arccsontomon az ujját puhán, amitől megremegek. Színtiszta, feltétel nélküli szeretet csillog a kék szemekben. Igen, ezt senki más nem érzi irántam az anyámon kívül. Csak ő. – Bár tök jó lenne, ha lemondanál arról az álmodról, hogy otthon nem csinálsz mást, csak gitározol alsógatyában és sört vedelsz a barátaiddal – kuncog fel – mert bármily meglepő a koszos edények nem mossák el magukat – ró meg kedvesen, mire elnevetem magam. Néha úgy beszél velem, mintha az anyám lenne.
- Mondd, hogy minden olyan lesz, mint régen – puszilom meg az ujjait egyesével.
- Csak akarnunk kell – bólint. – De azt hiszem megérkezett a kiscsaj – bök a fejével a bejárat felé. – Tipikus újságíró – húzza gúnyos mosolyra a száját, majd nagyot kortyol az italából. Hát, ha valamihez Leenanak orra van, azok az újságírók. Kilométerekről képes kiszúrni őket.
- Ő az – bólintok. Kicsípte magát rendesen a kis liba. A szoknyája nem sok dolgot hagy a fantáziára, a blúza feszül a mellein. Sosem értettem, hogy miért jó az, ha egy nő két számmal kisebb felsőt vesz fel. Nem lesz tőle semmivel sem kívánatosabb. Leena elfújja az asztalon égő mécsest, hogy a jótékony homály biztosan takarjon minket. Nézzük, ahogy a pincér az asztalhoz kíséri a lányt, aki kecsesen helyet foglal, majd pár perccel később kihoznak neki egy üveg pezsgőt. Leenaval egyszerre nevetünk fel… Szegény liba még nem tudja, hogy nem lesz mit ünnepelnie.

Kicsit még mindig álmos vagy, de Alex vár rám. Minden porcikám nehéznek érzem, a szemhéjaim is majd leragadnak, de nem számít, mert mennem kell. A harmadik kávém veszem meg a házához közeli kávézóban, majd félkómásan botladozok el a vaskapukig, ami már nyílik is, amint elé érek. A ház csendes, nem tudom hol vannak a srácok. A nappaliba lépve viszont meglepődök. Yv a kanapén kuksol vérvörös szemekkel és a csak bámul maga elé.
- Kicsim – lépek mellé ijedten, mire rám kapja a vérben forgó szemeit.
- Szia – suttogja rekedten.
- Mi a baj? Mit csinálsz itt? Miért sírtál? – Zúdítom rá a kérdéseim. Szörnyen néz ki.
- Szakítottunk – sóhajt fel, mire mindent megértek. Na igen, Yv világ életében rosszul viselete a kapcsolatai végét.
- De miért? – Nézek rá kérdőn, miközben magamhoz ölelem.
- Azt hiszem nem illettünk össze. Összepakoltam és eljöttem. De lehet, hogy hülyeséget csináltam – szipogja.
- Mi történt? – Simogatom a haját és hirtelen megfeledkezek minden bajomról. Csak ő számít.
- Veszekedtünk állandóan. Azt mondta, hogy rátelepedem, de ő nem akart soha elengedni, hogy veled legyek. Mindenfélét egymás fejéhez vágtunk, aztán vége lett – vonja meg a vállát. – Azt hiszem elhanyagoltalak miatta… Sajnálom – néz rám könnyes szemekkel.
- Yv – nevetek fel. – Semmi baj. Felnőttek vagyunk, nem kell állandóan összenőve élnünk – magyarázom, mire ő is elmosolyodik és aprót biccent.
- Apropó, miért nem itt laksz? – Néz rám kérdőn.
- Nem tudnék Alexszel élni, azt hiszem. Még nem tanultam meg az ő szabályai szerint játszani. Könnyebb Max-el – mosolygok rá. – Majd pár hónap múlva. Talán…
- Engem befogadott – suttogja.
- Látom – kacagok fel. – De van munkám. Lassan elköltözök Maxtől és akkor jöhetsz velem – nézek rá bizakodva.
- Imádom a lelkesedésed – húzza el a száját.
Sokáig beszélgetünk. Mindkettőnknek szüksége volt némi lelkizésre. Aztán apró léptek dübörgésére leszek figyelmes, majd valaki mellénk ugrik.
- Bekapcsoljátok a tv-t? Kezdődik a mese – pislog ránk, az apjára megszólalásig hasonlító kisember, a hatalmas, óceánszínű szemeivel.
- Ó, persze – bólogatok. – Melyik adón van? – Nézek rá.
- Nem tudom. Apa tudja – csóválja meg a fejét. A göndör tincsek össze-vissza repkednek a heves fejrázástól a levegőben. Yv elkerekedett szemekkel néz a kisfiúra.
- Hát te meg ki vagy? – Kérdezi a barátnőm.
- Toby Corbisier – nyújtja felé a csöpp kis kezét, mire Yv rám mered egy fél percig, aztán megrázza a felé nyújtott kis mancsot. – És te ki vagy?
- Yvonne vagyok, Lia barátnője és a papádnak dolgozom – magyarázza kedvesen.
- Ez az – kiált fel Toby izgatottan, mikor a mesecsatornához érek és már nem is foglalkozik velünk. Yv viszont feláll, majd a konyha felé biccent a fejével. Amint kiérünk, halkan nekem támad.
- Van egy fia? – Néz rám döbbenten.
- Aham – bólintok. – Én is nemrég tudtam meg. – sóhajtok fel.
- És? – Noszogat.
- Mit és? – Nézek rá kérdőn.
- Mik a terveid? Elhagyod? – Teszi csípőre a kezét.
- Nem, miért hagynám el? – kérdezem értetlenül.
- Van egy gyereke – néz rám, mintha elment volna az eszem.
- Feltűnt – bólogatok bőszen.
- Nem vagy normális, ha vele maradsz – csóválja meg a fejét.
- Yv – sóhajtok fel. – Annyi pasival jártunk már, voltak köztük kedvesek, seggfejek , kalandorok, álnokok, csalók, nyápicok és sorolhatnám. Alex is csak egy – kacsintok rá.
- Te tudod – rántja meg a vállát. – Én nem szólok bele.
- Szeretlek – ölelem meg, mire kacagva paskolja meg a lapockám.
- Én is te őrült nőszemély és bízom benned. Tudom, hogy tudod, hogy mit csinálsz – suttogja a fülembe, mire fülig szalad a szám.
- Így is van. Felmegyek Alexhez – nyomok egy puszit az arcára, majd a lépcső felé veszem az irányt.
Már az ajtóból hallom a hangját, ami feszülten cseng.
- Nem anya. Nem akarok menni. Nem érdekel. – magyaráz, miközben fel-alá járkál. – Anya kérlek – sóhajt nagyot és végigszánt a haján. – Ne sírj, jó? –Változik meg a hangszíne mikor belépek, de úgy tűnik, észre sem vesz. Egy cigit vesz a szájába, majd meggyújtja. A homloka hirtelen szalad ráncba. – Anyu, tizenöt éves korom óta dohányzom, tudom, hogy egészségtelen, de szeretek cigizni. Hogy drogozom-e? Most ezt komolyan kérdezed? Igen, anyu be szoktam tépni, de erről is tudsz. Na jó, elég – vesz egy mély levegőt. – Nem vagyok keresztény, nem akarok bíró lenni, se ügyvéd, tanár meg végképp nem. Zenész vagyok. Egy biszexuális, drog és alkoholfüggő, láncdohányos zenész. Érted? – Sziszegi dühösen. – A te fiad ez. Nem több és nem kevesebb. Leszarom , hogy mit gondolnak a szomszédok, vagy az apám kollégái. Ez vagyok én, és nem fogom megjátszani magam soha, senki kedvéért. Boldog vagyok így. Miért nem tudjátok ezt megérteni? – Fakad ki, majd lehuppan a fotelbe és ekkor észrevesz. Int, hogy menjek közelebb, én pedig teszem amit kér. Nem hagyja, hogy a karfára üljek, egyenesen az ölébe húz és összefűzi az ujjainkat. A hüvelykujjammal a kézfejét cirógatom és hagyom, hogy a nyakamba temesse az arcát miközben a szabad kezemmel a tarkóján lévő hajszálakat borzolom össze. Tudom, hogy feszült, de hogy mitől… az rejtély. Bár van egy olyan tippem, hogy az anyukája miatt. Jade tanácsát megfogadtam és kiderítettem mindent róla. A szüleivel neki is érdekes a viszonya. Azt akarták, hogy valami normális állása legyen, de ő másképp döntött. A tanár anya és az ügyvéd apa pedig, egy jól nevelt báty után kudarcnak könyvelik el, hogy Alex nem követte őket a pályájukon és úgy él, ahogy. Nem barátkoztak még mindig meg azzal, hogy Alex a saját neméhez is vonzódik, hogy dohányzik, iszik, drogozik és nem róla mintázták a tisztes állampolgárokat.
- Oké, hazamegyek, nyertél. De viszek valakit – motyogja a telefonba. – Nem, nem fiút, nyugodj meg – csóválja meg a fejét. – Én is szeretlek. Szia anya – nyomja ki a hívást. Majd elhajítja a telefont az ágy felé és szorosan ölel magához.
- Minden rendben kisördög? – Kérdezem halkan.
- Az anyám kiborít – nyög fel, de alig értem mit mond, ugyanis az arca még mindig a nyakamban van. – Szeretem, ne értsd félre, de a kispolgári, bigott katolikus nézeteivel kicsinál egyszer. Miért bűn az, hogy biszex vagyok? – Néz rám a gyönyörű szemeivel, mire elmosolyodom és megsimogatom az arcát.
- Nem bűn – nyomok egy csókot az ajkaira.
- Mégis néha úgy kezel, mintha maga az ördög lennék, pusztán azért, mert megcsókolok egy-egy srácot – hunyja le a szemeit.
- Ha látta volna, amit én láttam… – kuncogok fel, mire ő is elmosolyodik.
- Már nem lenne köztünk – somolyog édesen. – Tudod, anyut nem értékeli, hogy a pasikat is szeretem. Szerinte ez bűn – horgasztja le a fejét.
- És az apukád? – Simogatom meg a vállát.
- Ő nem igazán beszél velem – húzza el a száját. – A bátyám, azt tette amit, ők akartak, ügyvéd lett, felesége van és egy tündéri kislánya, kertes házban él, rendszeresen hazamegy, én viszont… Én pasikat kefélek, újságokban szerepelek, zenélek, csúnyán beszélek, itt vagyok huszonkilenc évesen, van egy fiam, de az anyja nem a feleségem, viszont három bige is él a házamban, akiket dughatok. A piáról és a drogról ne is beszéljünk. Érted mi a baj? Nem ezt az életet képzelték el nekem. Azt akarták, hogy én is apu irodájában dolgozzak, megterveztek mindent előre és áthúztam tizennégy évesen az összes számításukat, mikor bejelentettem, hogy buzi vagyok, és lelépek.
- De nem is vagy meleg – mosolygok rá.
- Oké, de akkor ez még nem volt előttem teljesen tiszta. Hol fiút akartam, hol lányt. Aznap mikor összecuccoltam, mondván zenész leszek, épp a fiúval akarok élni résznél tartottam. Mindegy. Sosem fognak megérteni – bújik vissza a nyakamba és mély levegőkkel nyugtatja magát. Nem tudom kimutatni, hogy együtt érzek vele, hogy mellette állok, sajnos a szívem még mindig nem funkcionál. Pedig a szavak a nyelvem hegyén vannak. Csak simogatom, és nem szólok egy szót sem. Nem megy. Aztán hirtelen beugrik valami.
- Eljössz velem holnap este egy koncertre? – Kérdezem a feje búbját puszilgatva.
- Milyen koncert? – Emeli fel a fejét és látom, hogy a kíváncsiság ott csillog a szemében.
- Red and Black – vágom rá, mire Alex elhúzza a száját.
- Sean zenekara – fintorog.
- Ismered? – Nézek rá kérdőn, mire aprót bólint és újabb cigit kotor elő a zsebéből.
- Igen, mikor megláttalak először, ő is ott volt. Nem vagyunk jóban – kuncog fel idegesen. – Az a pasi beteg. El bírod képzelni, hogy milyen lehet, ha én mondom rá, hogy be kéne csukatni? – Húzza össze mosolyogva a szemöldökét, mire elnevetem magam.
- Tetszik a zenéjük – sóhajtok fel és megrebegtetem a szempilláim, hátha annak ellenére is eljön velem, hogy nem szimpatizál az idegenemmel.
- Nekem is, de ha elmondod neki, én megöllek – néz rám cinkosan.
- Ez azt jelenti, hogy…- Nézek rá reménykedve, mire bólogatni kezd.
- Igen, elmegyek veled – mondja ki, mire felsikítok és a nyakába vetem magam. Ott csókolom ahol érem, ő pedig folyamatosan kuncog. Aztán hirtelen megvilágosodok.
- Miről nem tudok még? – Fúrja a tekintetét az enyémbe gyanakvóan, mikor elhúzódom tőle. Az alsó ajkamba harapok, aztán nagy levegőt veszek és kibököm.
- Egy barátom is velünk jönne – pislogok rá ártatlanul, mire ráncba szalad a homloka.
- Yv? – Kérdezi, mire megcsóválom a fejem.
- Nem, Conor. Ma éjjel érkezik Helsinkiből. Hónapok óta nem láttam és tudod, míg Finnországban voltam fontos lett a számomra – magyarázom.
- Keféltetek? – Kérdezi hanyagul, miközben mélyen beleszív a cigarettájába és az óceánszínű szemeivel az arcom vizsgálja.
- Nem – csóválom meg a fejem.
- A te barátaid az én barátaim is – suttogja végül, mire leesik az állam. Túl sima volt a dolog.

Egymás kezét fogva figyeljük Juliat, aki egyre feszültebben tekintget az ajtó felé. Már másfél órája vár. Egy biztos, miszerint kitartó és nagyon viszket a puncija.
- Mehetünk szerintem – szorítja meg Leena a kezem, mire mosolyogva bólintok. Kéz a kézben sétálunk a lányhoz, majd Leena az asztallapjára ül, én pedig hátulról simulok a döghöz. A tenyerem azonnal a szoknyája aljához csúsztatom, majd a vékony anyag alá bújtatom a kezem és a combját kezdem cirógatni. Hallom a lány elakadó lélegzetvételét, mire Leenaval azonnal összenézünk.
- Velem nem szeretnél interjút készíteni? – Néz a riporterre gonoszul mosolyogva. – Miközben a vőlegényem kefél? – Teszi hozzá gúnyosan. A lány meg se tud szólalni, nem, hogy megmozdulni. Az ujjaim egyre feljebb csúsztatom és a belső combját cirógatom, amitől remeg az egész teste. Bár, lehet az sem tesz jót neki, hogy a nyakába szuszogok. Látom, hogy a karján feláll a szőr, az ér pedig úgy pulzál a nyakán, hogy félő menten elpattan és itt a hotel éttermében vérzik el a kiscsaj.
- Én… - nyög fel a lány.
- Semmi te – hajol Leena az arcába. – Komolyan azt hitted, hogy le fog cserélni rád? – Kuncog fel. – Egy jelentéktelen kis senki vagy. Mondd meg az összes hozzád hasonló kurvának, hogy esélyük sincs. Jobb vagyok nálatok és engem szeret. Ezt írd meg abban a cikkben – fogja az állkapcsát az ujjai közé és olyan erővel szorítja, mintha össze akarná roppantani.
- Bocs szivi, de őt választottam már egy ideje. Remélem most már megérted miért – suttogom a kiscsaj fülébe és kihúzom a szoknyája alól a kezem. – Dögös, magabiztos, határozott, vicces, nincs nála jobb – nézek Leenara, majd a tarkójára csúsztatom a tenyerem és ott a riporter orra előtt, alig öt centire, olyan csókot váltunk, amitől azonnal megkívánom. A nyelve a számba siklik, és olyan hévvel esünk egymásnak, ami már-már közszeméremsértőnek minősül. Kényszert érzek arra, hogy lelépjünk, így megragadom Leena kezét, aki véletlenül ráborítja a pezsgőt a lányra, miközben feláll. Nem érdekel már semmi, csak egy dolog, hogy végre fenn legyünk a szobánkba. Szó nélkül hagyjuk ott a riportert, majd egyenesen liftek felé húzom Leenat, viszont van amire én se számítok. A hotel előtt riporterek állnak és Brandon nevét üvöltözik, amitől megállunk hirtelen mindketten és az ajtó felé fordulunk. Nem vagyok biztos benne, hogy a barátomról van-e szó, de valami arra késztet, hogy ne szálljak be a liftbe. A vakuk ezerrel villognak, majd kivágódik az ajtó és két ember támogatja be Brandont az ajtón, aki alig áll a lábán. Azonnal elengedem Leena kezét és odarohanok hozzá, de hallom, hogy ő is szorosan a sarkamban jár.
- Haver, haver mi van veled? – Nyúlok a hóna alá, ugyanis a lány aki vele van alig bírja megtartani. Ha csak be lenne rúgva akkor nem üldöznék ennyien. Aztán valami meleg és nedves hullik a kézfejemre, a cipőmre és a padlóra. Könnyek. Brandon után többen is bejönnek a hotelba, mind sírnak, de nem értem miért. Kezdek pánikolni a könnyes szemű férfiakat látva.
- Mi a fene történt? – Néz Leena a Barndonnal lévő lányra.
- Meghalt – zokog fel.
- Meghalt? Ki halt meg? Brandon – rázom meg egy kicsit a zokogó barátom.
- Jesse – böki ki, mire megáll bennem is az ütő. Leena is lesápad, Brandon pedig egyszerűen összecsuklik a sírástól. A másik számomra ismeretlen szintén síró sráccal a kanapéig visszük. Leena eltűnik mellőlem, de alig egy perc múlva egy pohár vízzel tér vissza, amit Brandon szájához emel.
- Nem kell – üvölt rá és kilöki a kezéből a bögrét, ami ezer darabra törik a padlón. Mindenki minket bámul, de per pillanat ez tud a legkevésbé foglalkoztatni. Nem igazán ismertem Jesset, alig párszor találkoztunk, de az biztos, hogy nagyon közel állt Brandonhoz. Általános iskolás koruk óta barátok voltak és most nincs többé. Alig két évvel volt idősebb nálam és most halott. Nem érzem azt a fájdalmat, amit Brandon, de mégis megdöbbenek a hír hallatán. Bran egész testében remeg, fel-felzokog, miközben szorosan ölelem magamhoz és a vele lévő lány is a hátát simogatja, de lehetetlen megnyugtatni. Körülöttünk ismerős és ismeretlen arcok vannak, egy közös van bennük, hogy mind sokkos állapotban vannak. Leena a vállamra dönti a fejét és Brandon haját simogatja, aki a tenyérét a mennyasszonyom kézfejére simítja és összefűzi az ujjaikat.
- Mi történt? – Kérdezi Leena halkan, a lánytól.
- Buliztunk, de Jesse nem érezte jól magát. Nem is ivott semmit – szipogja, Brandon pedig ismét rázkódni kezd a karomban. – Aztán úgy döntött, hogy hazamegy. Mondtuk, hogy hívunk neki egy taxit, de nem akarta. Aztán mi is elindultunk egy másik helyre, de le volt zárva az út, a baleset miatt. Bran felismerte a kocsit, kiszálltunk, aztán… Aztán a mentősök pont betették az autóba a testét – sírja el magát. – Azt mondják esélye sem volt.
Ismét néma csönd uralkodik el a hallban.
- Vegyél ki nekik egy szobát – szólok Leenara, aki aprót bólint, nyom egy puszit Brandon homlokára és a recepcióhoz vonul. Próbálom megnyugtatni a teljesen összeroppant férfit, de semmire sem megyek. Nem tudom mit mondhatnék. Nem is lehet ilyenkor mit mondani. Leena visszatér a kulcsokkal, majd felmegyünk a hatalmas lakosztályba. Brandon azonnal a bárszekrényhez lép, elkap egy üveg whiskyt és a felét szinte egyszerre lehúzza. Szinte mindenki követi a példáját. Előkerülnek a kabátzsebekből a kokainos és füves zacskók. Senki nem akar érezni semmit. Csak szállni akarunk. Szállni Jesse után, még akkor is, ha tudjuk, hogy őt már nem érhetjük el.

Úgy tapadok a kordonra, mint egy kisgyerek a cukorkabolt kirakatára. Látni akarom, hallani. Nem tudom mi hajt, de akarom. Yv kezét szorongatom. Conor és Alex valahol a bárpultnál iszogat. Furcsa mód elsőre megtalálták a közös hangot. Mondjuk, min csodálkozom? Mindketten nőfalók.
- Mosolyogsz – állapítja meg Yv nevetve, mire vigyorogva ránézek.
- Jó napom van – vonok vállat.
- Conor rendes tagnak tűnik, és jó hatással van rád – simogatja meg a kézfejem.
- Egy szoknyapecér, de imádom. Majd te is megismered. Lesz rá időnk – kuncogok fel.
- Remélem is, ha már úgy döntött itt marad – bólint vigyorogva. Aztán a fényeket lekapcsolják és sötétség borul az egész klubra.
Hátulról élénk sikítás hangzik fel és engem is magával ragad az extázis. Már nem tudok Yvre figyelni. Hirtelen felgyulladnak a lámpák és meglátom azt, aki miatt ide jöttem. A stílusa lenyűgöz, nem tudom ki válogatja össze a ruháit, de a látványt még tökéletesebbé varázsolja. Fogalmam sincs, miért van rám ilyen hatással ez a pasi, de mégis beleremeg a gyomrom, már a látványába is. Egy szó jut eszembe a mikrofonállvány előtt álló, dohányzó férfiról. Tökéletes.
- Khm… Halkabban, még a végén berekedtek és akkor ki fog a koncert végén sikítozni? – nevet fel és egy édes mosolyt villant fel. – Szépen összegyűltünk, úgy látom. Mit gondoltok róla, megérte eljönni? – Búgja bele a mikrofonba, miközben kifújja a füstöt. A sikítás dobhártyaszaggatóvá válik, a feszültség már most tapintható a levegőben. – Úgy hallom igen – kacag fel és összenéz a zenekar többi tagjával, de őket nem látom. Csak egy emberre vagyok képes fókuszálni és az ő. – Hát akkor srácok, tegyünk arról, hogy a koncert végén is így gondolja a tisztelt publikum. Érezzétek kurva jól magatokat – üvölt bele a mikrofonba, mire a többiek a húrok közé csapnak és ezzel elindul az őrület. A fehér ing, ami a testét takarja már a második számnál szétszakad, a gombok szanaszét repülnek a levegőben, a lányok elfelejtenek lélegezni a csont sovány felsőtestet látva. Nem tagadom, az én tüdőmben is ott reked a szufla és eltátom a szám. A nadrág most is épphogy takarja a lényeget, a bordái élesen kirajzolódnak a hófehér, vékony bőre alatt. És ahogy rázza magát… Mint valami rossz ribanc. Ha nem ő csinálná kinevetném, de így… Így begerjedek. Le akarom tépni róla, a szorosan rátapadó fekete farmert, ami alá aligha fért be egy alsónadrág is… Még a karján lévő tű nyoma sem riszt vissza. Olyan vonzalmat érzek iránta, amit eddig csak egy ember tudott kiváltani belőlem. A fagyos szívem, ami hetek óta halott, most megdobban. És ehhez csak annyi kell, hogy a napszemüvegét a homlokára tolja és a szemeit az enyémekbe mélyessze. Megremeg az egész testem ettől a pillantástól, hát még a mosolytól amit rám villant. Látom a szemében, hogy felismert, mire elővarázsolom a legcsábosabb mosolyom. Az őrület a tetőfokára hág, mindenki egy emberként pattog körülöttünk, teljesen rápréselve minket a kordonra, ami iszonyatosan hideg. Libabőrös az egész testem, de nem tudom, hogy a színpadon álló férfi miatt vagy azért, mert a hasam a jeges fémhez ér. Legközelebb nem csak egy a melleimet alig takaró topban és csípőig érő bőrnadrágban jövök…
Seanról patatokokban folyik a víz, az izzadság csak úgy csillog a bőrén, de nem tűnik fáradtnak. A már azt se tudom hányadik cigijére is rágyújt, iszik egy korty sört, majd odamegy egyesével a zenekara tagjaihoz és súg valamit a fülükbe. Nem értem miért, de mind rámkapják a tekintetük, mikor beszél hozzájuk, aztán elvigyorodnak és aprót bólintanak. Aztán meghallom az első akkordokat és már értem mire készült ennyire és miért néztek rám a színpadon állók úgy, ahogy.
- Ma este le akarlak venni a lábadról – búgja a sorokat, miközben egy könnyed mozdulattal leugrik a színpadról és így pont elém kerül. Az előttem lévő részre könyököl és mélyen a szemembe néz, én meg lebénulok a tekintetétől. Mindenki meg akarja érinteni, de ő csak egy emberhez ér hozzá és az én vagyok. Az egyik tincsem az ujjai köré tekeri, majd közelebb húzza a sajátjához az arcom. Az ajkainkat alig egy milliméter választja el egymástól, de még így is tud énekelni. – Én mindent meg tudok adni neked baby. Te mindent meg tudsz nekem adni? – Énekeli mélyen, mire kiráz a hideg és a meleg egyszerre. Önkéntelenül futtatom végig a nyelvem a szám szélén, mire elmosolyodik. Aztán leesik valami, ami addig nem. A hatalmába kerített és a markába kerültem. De mire ez tudatosodik bennem, ő már ismét a színpadon áll és beképzelten vigyorog le rám. Na majd meglátjuk, meddig fogsz mosolyogni… A régi tűz ismét feléled bennem. Ami azt hittem örökre kihunyt, most újra lángra lobban. Érzek ismét. Nem fájdalmat, nem hiányt, csak puszta, emésztő vágyat és olyan őrült vonzalmat, amit eddig csak Niko iránt. Vele is így kezdődött minden, de a történelem most nem fogja megismételni önmagát. Valamit megmozgatott bennem, amit mélyre ástam magamban. De ő a felszínre hozta. Nem tudom mi történik, zúg a fejem, forog velem a világ és új tervek születnek meg bennem. Csodálattal tekintek fel a színpadra. A királylány újra flörtölget a sárkánnyal…

Felkavarodott minden. Új vágyak éledtek. Újabb barát halt meg. Új szerelem született? Elmúlt a régi? Az ingatag kapcsolat stabilizálódott? Vége lenne egy történetnek? Vagy csak egy új fejezet kezdődött el? Az utak véglegesen elágaztak?