54. Születésnap

16+

http://www.youtube.com/watch?v=1tD3QoZj7qk&feature=related

"Nekem rejtvény vagy, amit nem tudok megfejteni,
Nekem egy vers vagy, amit nem fogok elfelejteni,
Nekem egy ajándék vagy, amit nem tudok kibontani,
Nekem te vagy az egyetlen szó, amit nem tudok kimondani."


Hát persze, hogy nem úszom meg a szülinapi partyt. A kedvenc kocsmánk tömve van mikor belépek és egyszerre üvölti a nép, hogy Isten éltessen, mert tudják, hogy én, mint ateista, ezen mindig kiakadok... Persze már megszoktam és csak röhögök rajtuk.
Mindenki eljött aki számít, kivétel egy valaki. Brandon. Bevallom csalódom mikor nem ugrik a nyakamba, ahogy minden évben szokott, de azért mégis mosolygok. Itt van az öcsém, a barátnője, Mad, Jari, Mika, Aleksi, Katja, Launo, Tia, Eero és még egy csomóan eljöttek azért, hogy engem ünnepeljenek, pedig mondtam, hogy nem akarok felhajtást. Leena vigyorogva áll mellettem, de tudom, hogy nem marad egész este. Hajnalban indul Milánóba, dolgozni. Ha őszinte akarok lenni nem bánom, tőle ez a legnagyobb ajándék. Na jó ez gonosz volt, mert nem csak ezt kaptam, hanem egy régi Cd-t is, amire már ezer éve vadásztam. Tényleg örültem neki, de ennek ellenére mozgatja a fantáziám a sarokban álló asztal is, ami roskadásig meg van pakolva különböző dobozokkal és ajándék szatyrokkal. Mire lehámozom magamról a kabátom már túl vagyok pár felesen, mindenki meghív valamire én pedig alig győzöm legurítani az italokat. Tényleg jól érzem magam, bár alig egy óra után érzem, hogy több töményet nem tudok lehúzni. Kellemesen zsong a fejem, mikor Leena egy tortával a kezében megjelenik és mindenki egyszerre kezdi énekelni finnül a Boldog születésnapot című, nagyszerű szerzeményt. Zavartan vigyorgok miközben elfújom a gyertyákat és azt kívánom, hogy bárcsak Brandon is itt lenne. Ez sajnos nem teljesül, hiába reménykedek benne, de Leena éjfélkor lelép egy csók után és akkor tényleg beindul a buli. Táncos lányok bukkannak fel, akik sajnos csak egyetlen szám erejéig maradnak, de igazából nem is izgatnak annyira. Poénnak veszem az egészet és teszek egy pipát a listához, ami a fejemben van. Persze van, amire én sem számítok. Naivan azt hiszem, hogy innentől kezdve csak dumálgatunk és poénkodunk egymásról, hogy ismét lesz vodkaivó verseny, de ehelyett valami ezer éves diszkózene csendül fel. Könnyesre röhögöm magam, mikor meglátom, hogy Mad, hogy táncol a legcikibb Bee Gees számra, aztán Katja addig nyafog míg én is beállok. Van itt minden kacsatánctól elkezdve a pörgős rocky-ig, a sok pörgéstől forgástól felfordul picit a gyomrom ezért leülök. Hirtelen bevetődik mellém valaki én pedig nem hiszek a szememnek.
- Bocs haver csak késett a gépem és el kellett rejtenem az ajándékod. Milyen érzés vén fasznak lenni? – kérdezi, miközben mókásan megrángatja a szemöldökét. Eddig bírom, hogy ne ugorjak a nyakába, akár egy hülye gyerek és az asztalon átmászva jól megölelgetem azt, aki egész éjjel hiányzott nekem.
- Ne haragudj – veregetem meg a hátát és majdnem elsírom magam örömömben. – Annyira örülök, hogy itt vagy Brandon – kiabálom túl a tömeget.
- Komolyan azt hitted, hogy kihagyom? Egy öntelt pöcs vagy öregem, de én választottalak a barátomnak. Nem hagylak cserben és nagy nap a mai – rikolt fel, aztán felráz egy üveg pezsgőt, felrángat az asztalra és ott táncolok innentől kezdve, Brandonnal karöltve. Az agyam teljesen eltompítja az alkohol, kiütöm magam rendesen azt hiszem, a kép sokszor elhomályosul, néha ki is esik egy-két mozzanat, de végre drog nélkül is jól mulatok. A ködön át hallom és érzékelem, hogy ketten a karom alá nyúlnak és kivonszolnak a hidegre, majd egy autóban kötök ki, ami a toronyig visz.
- Haver, ébresztő, zuhanyozz le – rázogat Brandon. Halovány lila gőzöm sincs arról, hogy hogyan kerültem be a fürdőbe, de nagy nehezen összekapom magam annyira, hogy beálljak a zuhany alá, ami kicsit kijózanít. Így rájövök, hogy lassan virrad, de mégsem érzem magam fáradtnak. A meleg víz jót tett és a fogmosás végképp felfrissített. A szekrényből kivett ruháimnak már nincs füst és tömény alkoholszaga, így pedig egészen embernek érzem magam. A fürdőből kilépve Brandon keresésére indulok, aki önelégülten vigyorog rám az egyik bárszékről.
- Mi van? Be vagy szívva? – boxolom vállon játékosan, de csak megcsóválja a fejét. Tudom, hogy sántikál valamiben, de hogy miben… Na azt nem tudnám megmondani.
- Húzd le – nyom egy bögre kávét a kezembe én pedig megiszom. Mire megfordulok, a kabátomat nyomja a kezembe, mire értetlenül nézek rá.
- Hova megyünk? – kérdezem mikor felveszi a cipőjét.
- Az ajándékodhoz – kacsint rám.
- Miért mit kapok? Egy repülőgépet? Brandon ne szórakozz – nevetek fel.
- Öltözz már – dörren rám finoman, mire vonakodva ugyan, de felveszem a cipőm és a kabátom. És ekkor feltűnik valami. A hátizsákom Brandon kezében van.
- Brandon, hova megyünk és az miért van nálad? – bökök a kezére, miközben gyanúsan méregetem.
- Bízz bennem jó? Nem rabollak el.
Innentől kezdve pedig egy szót sem tudok kiszedni belőle. Vagy két órán át autózunk Finnország olyan részére, ahol még sosem jártam. Se előttünk, se mögöttünk nincs már semmi és hiába kérdezgetem Brandont, hogy mi az úti cél nem felel csak öntelten vigyorog. Tényleg kezdek ideges lenni, de leparkolunk egy ház előtt. Összezavarodom, tippem sincs mit keresünk itt, ahol a madár sem jár, egy mesébe illő kis kunyhónál, ahol egy lámpa sem ég.
- Mondd, hogy nem vetted meg nekem ezt a házat – nyöszörgöm, mire dühösen felciccent.
- Hülye vagy. Jogsid sincs, hogy jutnál el ide? Az ajándékod odabent van. Ugyan nem csomagoltam be, mert tudod, hogy béna vagyok az ilyesmihez, de szerintem örülni fogsz neki. Na tünés – lökdös ki a kocsiból, majd a kezembe nyomja a hátizsákom.
- Te nem jössz? – nézek rá kérdőn.
- Nem – vágja rá. – Ne feledd fiam, csak három napod van – nyújtja ki a nyelvét, majd mielőtt megszólalhatnék vagy bármit is kérdezhetnék egyszerűen elhajt, engem itt hagyva a semmi peremén. Káromkodások hosszú sora hagyja el a számat, miközben nézem a távolodó autót, de ez nem segít rajtam. Bevallom fázom, így inkább úgy döntök, hogy Brandon átkozása helyett bemegyek és kiderítem, hogy miért hozott ide ez a marha. De ha csak bosszúból vagy poénból tette én tuti behúzok neki egyet. A házban kellemes meleg van, de vaksötét. Kénytelen vagyok villanyt kapcsolni, a szám viszont tátva marad mikor körbenézek.


Hallom, ahogy egyre feljebb lépked, ahogy nyikorognak a talpa alatt a lépcsőfokok. Mosolygásra késztet, hisz hallani azt is, hogy siet. Sosem a türelméről volt híres. Miért pont most lenne másképp? Nyílik az első ajtó, de ott nem talál semmit. Nyílik a második, mire halkan motyog valamit. Tudom, hogy most ez a szoba jön. Visszafojtott lélegzettel várok, szerencsére nem kell sokáig. Az ajtó megnyikordul és a szoba megtelik az illatával, amiből mélyet szippantok, hisz olyan régóta nem éreztem már. Az ablak előtt állok, az üvegből látom, hogy lesápad. Az arcára kiül a döbbenet. Látszik rajta, hogy nem hisz a szemének, én pedig elmosolyodok.
- Lia? – nyöszörgi, azon a csodálatosan mély hangján, mire mély levegőt véve szembe fordulok vele. Nem esik nehezemre mosolyogni. Végre újra érzek. A szívem a torkomban dübörög, de próbálom adni a hűvöset, a magabiztosat.
- Nem engedtem Brandonnak, hogy masnit kössön a nyakamra – suttogom, de így is meghallja. Megrázza a fejét, mintha azt hinné, hogy csak hallucinál, de valóság vagyok. Még én sem értem, hogyan és miért, de itt vagyok Finnországban. Foghatnám Brandonra, hogy ő rángatott ide, de nem kellett háromnál többször elmondania a tervét ahhoz, hogy meggyőzzön arról, hogy itt a helyem. – Boldog születésnapot – sétálok elé, majd a kezébe nyomok egy zacskót, amiben az én ajándékom lapul. Izgulok, hogy tényleg tetszeni fog e neki, amit végül vettem. Ha nem, akkor kinyírom Brandont, ugyanis ő mondta, hogy ennél jobb dolgot nem kaphatna.
- Túl sokat ittam – suttogja alig hallhatóan, miközben hol rám, hol a kezében lévő szatyorra néz.
- Niko – nézek rá mosolyogva, miközben a tenyerem az arcára simítom. Ismét érzem a villámcsapásokat, amiket mindig mikor hozzáérek. – Itt vagyok – mosolygok rá, mire csak bámul rám. Tényleg nem tudja eldönteni, hogy igazi vagyok e, ez látszik az arcán. – Itt vagyok veled – suttogom el még egyszer, hogy biztos lehessen a dolgában.
- Én… Én… Istenem – sóhajt fel, majd elmosolyodik és szorosan magához ölel, úgy, hogy a levegőt is kipréseli szinte a tüdőmből. Én is csak vigyorogni tudok. Úgy érzem, ott vagyok, ahol lennem kell. A karjai közt. Kit érdekel a többi? – Nem hiszem el – kuncog fel, miközben felemel és megpörget a levegőben. – Tényleg itt vagy – kacag felszabadultan, miközben csillogó szemekkel néz rám, én meg csak bárgyún bólogatok, miközben szorosan kapaszkodom a nyakába. – Annyira, de annyira… - kezd bele, de én úgy érzem, hogy ideje befogni a száját.
- Csönd – suttogom, miközben egyre közelebb hajolok hozzá és megcsókolom. Az ajkai most is olyan édesek, mint mindig, a nyelve most is türelmetlenül tör utat a számba. A karjai most is birtoklóan fonódnak körém, én pedig most is elveszek benne. Nincs mit mondanunk egymásnak. A testünk beszél helyettünk. Brandonnak igaza volt, hiába minden még most is szeretem. Csak őt szeretem. Finoman kap a karjába, majd meg sem áll velem az ágyig, ahol gyengéden a matracra fektet. A sapkáját azonnal lehúzom a fejéről, mert bele akarok túrni a hajába. A göndör tincsek kuszán ölelik körbe az arcát, ami elbűvöl. A boldogságtól csillogó zöld szemektől nem tudok szabadulni, miközben végigsimítok a halántékán, le a nyakáig, majd a tenyerem a tarkójára csúsztatom és újabb csókcsatába bonyolódok vele. Megint fuldoklom a kisugárzásában, abban az őrült szexualitásban, amit magából áraszt. Az illata eltelíti a tüdőm és az összes érzékem életre kelti. Ismét érzek, ismét dobog a szívem…
Olyan gyengéden ér hozzám, mintha porcelánból lennék, ahányszor megérint megremeg a testem. De nem kezd el vetkőztetni azonnal, amivel meglep. Csak végignéz rajtam újra és újra, mintha minden egyes vonásom meg akarná jegyezni, miközben simogatja az arcom és lágy puszikkal szórja tele a bőröm. Lassan simogatom le róla az ingét, amit mosolyogva tűr, aztán ő is lassan megszabadít a farmeromtól, amit utána az övé követ. Próbálok fölé kerekedni, hogy átvegyem az irányítást és véget vessek a totojázásnak, de nem hagyja. Finoman lefogja a csuklóim és a tekintetét az enyémbe mélyeszti.
- Ne – suttogja, miközben mosolyogva megcsóválja a fejét.
- Mit ne? – kérdezek vissza értetlenül, de én is vigyorgok közbe.
- Csak maradjunk így egy kicsit, jó? – támasztja a homlokát az enyémnek, miközben a csuklóm belső felét cirógatja. Nem értem mi van vele, de aprót bólintok. Simogatom a hátát, le egészen a fenekéig, majd a karjain is végigtáncolnak az ujjaim, hogy aztán az arcán kalandozhassanak újra. Élvezem, hogy ismét érinthetem a puha illatos bőrét, ami az enyémhez simul. Ugyan zavar, hogy nem vagyunk teljesen meztelenek, a fehérnemű mindkettőnkön ott van, de nem próbálom kihámozni az alsójából. A testem ugyan követeli a beteljesülést, de van Niko szemében valami, ami meggátol, abban, hogy sürgessem. Azok a bársonyos mohazöld szemek úgy csillognak, akár a csillagok az égen. Hirtelen a hátam alá nyúl, majd hanyatt dől, engem magára rántva. A hajam sátorként omlik az arca fölé, a szőke tincsek keverednek a párnán szétterülő barna kuszasággal. Niko karjai finoman a derekamra fonódnak, miközben ránk húzza a paplant. Nem értem még mindig, hogy mit akar, hiába próbálkozom. Mintha nem akarna velem szeretkezni… Csak csókolózunk és csókolózunk, majd mikor már zsibbadni kezd a nyakam a mellkasához bújok és hallgatom az életerős, ütemes szívdobbanásokat. Nem tudom meddig fekszünk így összebújva, egymásba gabalyodva, de egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy az ujjai már nem mozognak. Kíváncsian pillantok fel az arcára, ami nyugodt és békés, az ajkai résnyire nyílva, a szemhéja meg-megrebben miközben álmodik. Mosolyogva figyelem a vonásait. Csak most tűnik fel, hogy megint mennyire sovány, a bordái élesen kirajzolódnak a hófehér vékony bőre alatt és a csípőcsontja is teljesen kiáll. A szemei alatt sötét karikák éktelenkednek és biztos vagyok abban, hogy nem csak a tegnap éjjeli tivornya hatása, hogy ennyire ki van merülve. Most is gyönyörű, de sebezhető is egyben. Sokáig nézem, ahogy alszik, majd én is álomba merülök.


Egy idegen ágyban térek magamhoz. A szám valamiért fülemig ér, pedig reggelente általában morcos vagyok. Talán az álmom miatt van jó kedvem… Amiatt a képtelen mégis csodálatos álom miatt. Túl sok volt tegnap a tömény, de mégis megvolt a jótékony hatása. Álmomban Lia mellettem volt. És most ugyan nincs sehol, de mégis megérte ennyire berúgni, hisz legalább álmomban láthattam és érezhettem. Már csak azt kéne kiderítenem hol vagyok… Na meg, hogy hogyan kerültem ide. Lassan kászálódik ki a súlyos hófehér paplan alól és egy szál alsógatyában próbálom felkutatni a ház tulaját. Csak remélni merem, hogy nem valami bányarémmel töltöttem az éjszakát… Bár az is lehet, hogy nem történt semmi, ugyanis szex után sosem veszem vissza az alsógatyám, ez pedig úgy tűnik az éjjel rajtam maradt. A lépcsőhöz érve friss kávéillat csapja meg az orrom, amit követve a konyhába jutok. A ház üresnek tűnik, de aztán feltűnik, hogy a teraszajtó nyitva van és a hideg szél finoman lengeti a függönyt. Visszamászok a hálóba, hogy felvegyem legalább farmerom, aztán kifelé indulok. Persze előtte töltök magamnak egy bögre fekete kávét. Már a színén is látszik, hogy nem finnel volt dolgom az éjjel. Én ugyan mindenhogy szeretem a koffeint, de az évek alatt megtanultam, hogy csak mi finnek isszuk hígan, minden más általam ismert nemzet erősen szereti a fekete nedűt. Felkapok a fehér bőrkanapéról egy plédet mielőtt kilépnék, a hidegbe. A lélegzetem eláll, amint megpillantom a tájat. Alig száz méterre a háztól egy kis tó helyezkedik el, amit sűrű havas erdő övez. Leírhatatlan, ahogy az égig érő magas fenyők körbeveszik a befagyott tavacskát, aminek a partján két madár tollászkodik és aminek a közepéig egy kisebb stég is benyúlik. Mintha valami mesébe csöppentem volna. Meg akarom csípni magam, hogy nem álmodom-e, de aztán egyik kábulatból a másikba esem, hisz meghallom a legédesebb hangot, amit ezer közül is képes lennék felismerni.
- Felébredtél? – szólal meg oldalról Lia, mire azonnal felé kapom a fejem. Csak tátogok, mint a partra vetett hal, ahogy nézem a takaróba csavart vékony testét, az álmos és kissé nyúzott arcát, a kócos hosszú hajzuhatagot.
- Úgy tűnik nem – bököm ki rekedten, mire elneveti magát. Valami mélyen megmozdul bennem, ahogy meghallom a csilingelő nevetését. A gyomrom apróra zsugorodik, ahogy figyelem a hófehér arcát, a vidáman csillogó szemeit, és a kecses ujjait, amivel a kávésbögréjét fogja.
- Mikor hiszed már el végre, hogy nem álmodsz és nem is vagy berúgva? – néz rám mosolyogva, miközben felhúzza az egyik szemöldökét.
- Nem tudom – suttogom, miközben a lábaim maguktól indulnak el a hintaágy felé, amin kuporog. Lassan ülök le mellé és elmélyedek a tekintetében. Félve nyújtom az arca felé a kezem, rettegek, hogy ha hozzáérek semmivé foszlik, de muszáj kiderítenem, hogy hallucinálok-e.
Forróság önt el, amint a puha bőréhez érek. Hát nem álom… Itt van, velem. Az arcát a tenyerembe simítja akár egy kiscica, majd megpuszilja a hüvelykujjam.
- Jó reggelt – néz mosolyogva a szemembe. Nem bírok megszólalni, a bögrém a földre helyezem, majd a másik kezem is az arcára simítom és megcsókolom. Most már tényleg biztos vagyok a dolgomban. Egy álom nem tudna ennyire felizgatni, egy álomtól nem verne ennyire hevesen a szívem, egy álom nem viszonozná így a csókom. Kifulladásig ízlelgetem a mézédes ajkait, majd zihálva válok el tőle.
- Mit keresel te itt? – nézek rá nevetve.
- Ha szeretnéd, haza is mehetek – kuncog fel, mire lesápadok. Csak azt ne! – Ne vágj már ilyen ijedt képet – kacag tovább, miközben a karomon lévő plédet szétbontja és a hátamra teríti, majd addig helyezkedik, míg félig ülő pozícióba a mellkasomnak nem tud dőlni. – Én vagyok Brandon szülinapi ajándéka, fogalmazzunk így – mosolyog rám, miközben a kezembe nyomja a kávém.
- Nem hiszem el – nevetek fel ismét.
- Itt vagyok – somolyog, miközben összefűzi az ujjainkat egy fél percre, míg megszorítja a kezem, aztán elenged, hogy a számba nyomhasson egy cigarettát. Csend telepedik ránk, pedig tudom, hogy sok mindent meg kéne beszélnünk, de mégis annyira jó így ülni vele, kettesben, a puha, meleg takaróba bugyolálva, a mesés tájat kémlelve, hogy nincs szívem megtörni a varázst.
- Gyönyörű nem? – kérdezi halkan egy idő után.
- Az – bólintok, de közbe őt figyelem, amitől ismét mosolyogni kezd. – Hol talált meg Brandon? – kérdezem kíváncsian, mire az arca elkomorul és elfordítja rólam a pillantását. A tavacskát kezdi bámulni, engem pedig elkap a pánik. Vajon mi történhetett?
- Most egy bárban dolgozom – kezd bele mégis a mesélésbe, de még mindig nem néz rám, ami eléggé zavar. – Miután eltemették a barátját bejöttek inni. Véletlen volt az egész – mosolyodik el, de már ismerem annyira, hogy tudjam rejteget előlem valamit.
- Történt valami igaz? – kérdezem félve. A hangom csak egy rekedt suttogás, mégis hallja, hisz aprót bólint.
- Kiöntötte a szívét nekem. Elmondta, hogy összevesztetek és, hogy mennyire fáj neki az, hogy meghalt Jesse. Ugye így hívták? – néz rám kérdőn, mire én is bólintok egyet. Mély levegőt vesz, az alsó ajkába harap, miközben bűnbánóan néz rám, ettől pedig szörnyű gyanú költözik belém. Az egész testem megmerevedik, de nem akarok nekitámadni. Egészen addig nem, amíg nem vagyok biztos a dolgomban. Bár a feltételezésem is őrült kínokat okoz. – Megvárta míg végzek, aztán együtt ittunk tovább a haverjaival. Hazakísért és… - harapja el mondat végét, mire ökölbe szorul a kezem.
- És? – noszogatom.
- Majdnem lefeküdtünk egymással – böki ki halkan, mire úgy pattanok fel, hogy majdnem őt is felborítom. De nem bírok tovább mellette ülni. A féltékenységtől elborul az agyam, a kávésbögrét messzire hajítom, miközben úgy érzem szétszakadok. Nézem az erdőt és azt kívánom, hogy jöjjön ki onnan valami vadállat és tépjen darabokra, hogy megszűnjön ez a kín, amit Lia szavai okoztak. Persze nem jön semmi, hiába rimánkodok. Nem érzem a hideget, mégis lúdbőrözik az egész testem. Üvölteni akarok, felpofozni, de képtelen vagyok arra is, hogy egyáltalán rá nézzek.
- Miért jöttél ide? Azért, hogy elmondd, hogy Brandon megkefélt? Fájdalmat akartál okozni? - sziszegem fájdalmas hangon. Nem tudok kiabálni, bármennyire is akarok. Úgy érzem magam, mint egy kivert kutya, akit nem elég, hogy megvertek és éheztettek, de még át is gázoltak rajta kétszer, miután kivágták a kocsiból a hideg esőbe. – Ha ezt akartad sikerült. Bosszút álltál Lia – nyögök fel, miközben az egész testem remeg. Visítani tudnék a kíntól. Hát ezért van itt? Ezért hozta ide Brandon? Bosszút álltak mindketten?
Lia karjai gyengéden a derekam köré fonódnak, majd a meztelen hideg hátamra apró csókot nyom. Nem bírok megmozdulni, egyszerűen lemerevedek. Az agyam még most se igazán dolgozta fel, hogy a nő, akit szeretek lefeküdt a legjobb barátommal. Elárultak mindketten…
- Nem figyelsz – suttogja a lapockáim közé. – Nem feküdtem le vele Niko. Kicsin múlott, de nem tettük meg. Megértem ha undorodsz tőlem, de Brandonra nem szabad haragudnod. Ő állt le, én azt hiszem nem tudtam volna megtenni. Tudom, hogy amit tettem az megbocsáthatatlan, de akkor és ott úgy éreztem, hogy szükségem van rá. Te nem tudod milyen érzés úgy élni, hogy nem érzel semmit. Brandon képes volt legalább megnevettetni. Úgy nézett rám, mint egy igazi nőre. Nem lökött el magától – susogja. – Sajnálom – teszi hozzá, majd elenged. – Most elmegyek, majd szólok a srácoknak, hogy küldjenek érted egy kocsit. Nem így akartam – nyöszörgi sírós hangon. Nem látom az arcát mégis tudom, hogy komolyan gondolja. A szavai a szívemben megforgatják a kést. Hibázott, de miattam van az egész. Én löktem más karjaiba. Miattam nem érzett semmit. Ha innen nézem, érthető a dolog. Tudom, hogy Brandon milyen tud lenni. Ő kedves és figyelmes, ha arról van szó. Liának pedig erre volt szüksége. Nem okolhatom őket. És végül is nem tettek semmit. Én voltam az ökör. Nem hallgattam meg Brandont mikor kellett volna, Lia viszont megtette. Ellöktem magamtól Liát és nem egyszer belé rúgtam, Brandon viszont odafigyelt rá. Mire megfordulok, Lia már nincs sehol. Mint egy őrült, úgy rohanok utána. Épp a kabátjába bújik bele az előszobában, a táskája pedig a földön hever.
- Nem mehetsz el – lépek elé és kiveszem a kezéből a sapkáját. – Most nem – csóválom meg a fejem, miközben lesegítem róla a kabátot. Értetlenül pislog rám, de hagyja, hogy a kezét megfogva a nappaliba vezessem. A kanapéra ülök vele szemben és egy ideig fürkészem az arcát. Látom rajta, hogy tényleg bánja és ugyan fáj, hogy Brandon is megérintette mégse kérhetem számon őket. Lia nem a barátnőm… Nem tartozik hozzám. Fogalmam sincs mit kéne mondanom, ezért egyszerűen nekiesek és megcsókolom. Talán kicsit durva vagyok, de be akarom bizonyítani, hogy hiába minden, én vagyok a legjobb… Ami tegnap éjjel elmaradt, azt most bőségesen bepótoljuk. Szeretkezünk a kanapén és a földön, egészen késő éjjelig. Próbálom a lehető legtöbbször eljuttatni a mennyországba és azt hiszem sikerül is megmutatni, hogy tökéletesen ki tudom elégíteni minden vágyát. Nincs szüksége másra, csak rám…
Kimerülten pihegünk a puha szőnyegen, a mellkasunk szaporán süllyed és emelkedik, a testünk izzadtan remeg, az órák óta tartó megerőltetésnek hála, de a vigyorunk levakarhatatlan. A haját simogatom az egyik kezemmel, a másikban pedig egy cigi füstölög. Valahogy úgy érzem, hogy most minden tökéletes. Elégedett vagyok. Persze van valami, amit még el kéne mondanom. Finoman nyúlok a mellkasomon pihenő lány álla alá, aki kíváncsian, mégis vidáman figyeli az arcom.
- Lia én… – csuklik el a hangom, mire zavartan megköszörülöm a torkom. Azt hiszem el is pirulok annyira zavarban vagyok. Bevallom, félek, mint a gyerekek a mumustól. Hisz ez a szó az én mumusom… Sosem voltam jó ebben. Nem szoktam csak úgy kimondani. A családomon kívül eddig egy ember hallotta tőlem, tehát elég nagy dolog, hogy ennyire kikívánkozik belőlem ez a vallomás. - Tehát én szere…- bökném ki végre, de Lia megelőz. A számra tapasztja az ajkait, ezzel megakadályozva, hogy befejezzem, amit akartam. A csók ellen sincs ugyan kifogásom, mégis rosszul esik, hogy nem hallgatott végig. Mikor abbahagyja az ajkaim ostromlását, ismét neki akarok futni a vallomásomnak, de a mutatóujját a szám elé csúsztatja és finoman megcsóválja a fejét.
- Ne mondd ki Niko – suttogja. Az arca sápadt, az ajkai remegnek, ugyanúgy, ahogy a keze. Tudom, hogy ez már nem a kielégültségtől van, egyszerűen csak… fél. Fél? De mitől? Hisz nem várok semmit cserébe. Akkor miért nem akarja hallani, hogy szeretem? – Ne mondd el. Tudom, hogy mit akarsz mondani és hidd el, hogy én is így érzek irántad. A francba is hát, persze, hogy így – fogja meg a kezem majd a mellkasára csúsztatja, ahol eszeveszett iramban dübörög a szíve, amitől elmosolyodom.
- Akkor miért nem akarod hallani? – túrok a hajába, miközben mélyen a szemébe nézek.
- Emlékszel mit mondtál Los Angelesben? – kérdezi miközben összeráncolja a homlokát. – Annak súlya lenne – mosolyodik el halványan. – Ha kimondanánk, akkor az végérvényes lenne. Nem elég csak a tudat? – kérdezi halkan, miközben végig mosolyog.
- Jobb szeretném hallani – kacsintok rá, mire megforgatja a szemeit és elvigyorodik még jobban.
- Azt várhatod – vágja rá nevetve.
- Egyszer úgyis kimondom. Lehet, hogy nem ma, az is lehet, hogy csak évek múlva, de egyszer, amikor így fogunk feküdni egymás karjaiban, nyugodtan, békésen, kielégülten – vigyorodom el, miközben a mosolygós arcára nézek és elnyomom a csikkem a mellettünk lévő hamutálba – ki fogom mondani, hogy mit érzek irántad.
- Te is tudod, hogy lehet, hogy soha többé nem fogunk így feküdni – suttogja elgondolkodva, mire összeszorul a szívem. – Megnősülsz – néz fel rám a szempillái alól.
- Tudom – bólintok, miközben szorosan magamhoz ölelem. – De ez nem fog semmin változtatni Lia. Soha semmin, mert te is a részem vagy, ugyan úgy ahogy ő – puszilok a hajába.
- Miért fáj ennyire? – kérdezi halkan a mellkasomba bújva.
- Mindig fáj Kulta. Mert fájnia kell. Ha nem élnénk meg a poklok poklát, honnan tudnánk milyen a boldogság? – kérdezem a plafont bámulva. Tudom miről beszél. Az én szívem is sajog, hiába van a karomban. Pár percig csendben fekszünk, aztán hirtelen a fejem mellé könyököl és nagyon komolyan néz a szemembe.
- Ígérd meg… Sőt… nem is… – rázza meg a fejét. – Esküdj meg Niko, hogy boldog leszel. Esküdj mindenre, ami számodra szent, hogy nagyon, nagyon boldog leszel vele. Esküdj meg nekem – követeli. Az arcomtól alig fél centire van az arca, miközben elszántan néz a szemembe.
- Hogy lehetsz ilyen? – kérdezem csodálttal teli hangon. Hát még így is, hogy tudja, hogy szeretem és mégis mást veszek feleségül, én számítok neki? Az én boldogságom?
- Ne terelj – parancsol rám, ellentmondást nem tűrően. – Csak esküdj. Kérlek szépen – néz rám könyörgően.
- Esküszöm - csúsztatom a tenyerem a tarkójára, majd lerántom magamhoz, hogy meg tudjam csókolni. A csóktól persze ismét felizzunk mindketten és újra egyé válunk.

A karjai közt ér a reggel. Álmosan pislogok fel, az ismerős arcra. Niko is most ébredezik. Amint sikerül résnyire nyitnia a szemeit és megpillant elmosolyodik. Szinte azonnal lehajol hozzám, hogy egy gyengéd csókban forrhassunk össze. Talán tovább is mennénk, ha a gyomrunk nem kordulna meg. Vigyorogva válunk szét, majd elnevetjük magunkat. Olyan jó ez így… Meg bírnám szokni, hogy minden reggel így ébredjek. Vele. Még egy kicsit hozzábújok. Mélyeket szippantok a bőre illatából és csukott szemmel lustálkodom a meleg testhez préselődve. A tenyerem a hasán pihentetem, az ujjaim maguktól rajzolják körbe-körbe a köldöke körülötti érzékeny bőrt, egészen addig míg le nem fogja a kezem.
- Hagyd abba – suttogja komolyan, mire megilletődve nézek fel rá. Amint meglátom, hogy a szemei ismét vágytól homályosak, elmosolyodom. Jó érzés, hogy ilyen ártatlan mozdulatokkal is képes vagyok feléleszteni a benne élő, szexre éhes vadállatot. Nem bírom ki, hogy ne gonoszkodjak egy kicsit, így elveszem ugyan a hasáról a kezem, hogy egy másik érzékeny pontjára simíthassak. – Ne játssz a tűzzel – mordul fel, mikor megérzi, hogy a belső combjára helyezem a tenyerem. Nem bírom ki, elnevetem magam. Ő sem bírja ki mosolygás nélkül, de biztos, ami biztos alapon, kihúzza a kezem a takaró alól, finom csókot nyom a kézfejemre, miközben mélyen a szemembe néz. Olvadásnak indulok abban a pillanatban, amint a bársonyos zöld szemekben felfedezem a pajkos fényt. Olyan, mint valami csíntalan kisgyerek. És én imádom, a szívem minden egyes dobbanásával egyre jobban és jobban. Szinte biztos vagyok benne, hogy soha többé, senkit nem fogok így szeretni. Ahogy a kezét figyelem feltűnik valami, ami eddig nem.
- Nincs rajtad jegygyűrű – forgatom a kezét, de az ujján csak egy vastag ezüst csillog, semmi más. Niko halkan felkuncog, majd egy gyors puszit nyom a számra.
- Nem vettem gyűrűt. Leena kezén sincs semmi. Majd az esküvő után lesz – suttogja el az utolsó mondatot. Tudom, hogy nem akar fájdalmat okozni, de azt hiszem ő is rájött, hogy könnyebb nekem, ha nyíltan beszél róla, ha én is kérdezhetek a leendő feleségéről.
- De akkor, hogy kérted meg a kezét? – ráncolom össze a homlokom.
- Tényleg kíváncsi vagy rá? – néz rám felvont szemöldökkel.
- Igen – bólintok. – Figyelj, tudom, hogy van egy menyasszonyod. Nem jobb, ha nem beszélhetünk róla és tabuként kezeljük, hogy megnősülsz – magyarázom, mire elhúzza a száját, aztán ismét mellém heveredik.
- Tudod apu mindig azt mondta, hogy egyetlen nőnek szabad csak ékszert venni. Akivel le akarom élni az egész életem. Ha ékszert veszel az örökre fog szólni, mindig ezt mondta. Mikor először megkértem Leenat, hogy jöjjön hozzám, iszonyatosan be voltam rúgva. Épp azzal fenyegetőzött, hogy elhagy, mert nem vagyok képes normális kapcsolatban élni. Akkor még ő volt a mindenem. Tudod rózsaszín köd, meg minden ilyen nyálas baromság. Megijedtem, hogy tényleg faképnél hagy és csak úgy kicsúszott a számon. De csak úgy random jött az egész. Gondoltam, hogy majd egyszer bemegyek egy ékszerboltba és veszek valamit, de ahányszor elindultam mindig meggondoltam magam. Nem tudtam eddig rávenni magam, hogy jegygyűrűt vásároljak neki. Tudod, az végleges lenne – néz le rám vigyorogva. Tudom mire céloz… A tegnapi beszélgetésünkre.
- Értem – bólintok. De azért elgondolkodom a dolgon. Persze a gyomrom ismét félbeszakítja az elmélkedésem. Niko-val nevetve bújunk ki az ágyból, majd egy gyors zuhany után, együtt megyünk le reggelit készíteni, mintha egy pár lennénk. Bármennyire is nem vagyunk azok…

A telefonom reggeli után szólal meg, Lia int, hogy menjek és vegyem fel, míg ő elmosogat, de erre csak azután vagyok hajlandó, hogy a nyakába csókoltam. Nevetve konstatálom, a halk, vágyakozó sóhajt, ami elhagyja az ajkait, aztán elindulok a nappali felé, ugyanis ott berreg az idegesítő kis készülék, aminek a kijelzőjén Brandon neve villog.
- Ugye tudod, hogy ha találkozunk, betöröm az orrod? – szólok bele nevetve.
- Elmondta mi? – sziszegi.
- El – vágom rá.
- Bassza meg. Na jó, figyelj én nem akartam, csak elkapott minket a hév. Hisz tudod milyen dögös. És egyedül éreztem magam ő meg ott volt és csak úgy sodródtunk az árral, de én… - darálja, míg közbe nem szólok.
- Elég. Orrba verlek, mert megérdemled, te is adsz nekem egy gyomrost, mert én is megérdemlem, aztán le van tudva – nevetek fel.
- Nem haragszol? – kérdezi félve.
- Ilyen születésnapi ajándék után? – kuncogok fel, miközben a konyhába lesek, ahol Lia a tányérokat törölgeti. – Viccelsz? – nevetek fel. – Életem legszebb napjait adod nekem, hogy haragudnék? – csóválom meg a fejem. Még mindig nem hiszem el, hogy itt van velem Lia, hogy kaptam újabb pár napot az élettől, amit vele tölthetek.
- És annak is örülsz, amit tőle kaptál? – kérdezi. Hallom a hangján, hogy vigyorog, de én lemerevedek.
- Meg se néztem még – gondolkodom hangosan.
- El voltál foglalva mi? Na spuri és lesd meg. Aztán nehogy letörjön a farkad a sok keféléstől. Jó mulatást haver – kuncog fel, mire megforgatom a szemeim.
- Köszönöm – suttogom, aztán gyorsan elköszönünk. Lia még mindig pakolászik, így sort kerítek arra, amiről eddig meg is feledkeztem. Az emeletre érve azonnal kiszúrom a kis zacskót. Nem tudom miért, de remegő kezekkel emelem ki a tárgyat a papírból. Amint meglátom, hogy mit kaptam tőle, egyszerűen lesokkolok. Kénytelen vagyok az ágy szélére ülni, mert a térdeim remegni kezdenek és félő, hogy nem sokáig tudnak már megtartani. Nem tudom eldönteni, hogy sírjak-e vagy nevessek. Csak simogatom az ajándékot, olyan gyengéden, mintha a tárgy érezne.
- Niko, minden rendben? – táncol be Lia a hálóba, aztán amint meglátja, hogy mit szorongatok, szégyenlősen elmosolyodik. – Ó… Hát megnézted? – kérdezi zavartan, mire csak aprót bólintok.