53. Akire nem számítanál...

„Ha - olykor egészen személyes - beszélgetéseink során ki is adott néha egy-egy információmorzsát a magánéletéről, igazából semmit sem tudtam arról, milyen ő. Megalkottunk egy kis világot, a saját kis szabályaival, és ebben a világban fal volt közöttünk, melyet nem léphettünk át, legfeljebb táncolhattunk rajta egy kicsit egy-egy pajkosabb napon.”


A klubban, már csak pár ember lézeng a pult mögött. A háttérben még mindig szól a ritmusos zene, amire alig négyen táncolnak, egy asztalnál komoly diskurzus folyik, bár mindegyik fazon erősen ittas már, mégis olyan képet vágnak, mintha éppen valami világmegváltó terveket szövögetnének. Mulatságos őket figyelni, miközben Maya folyamatosan kommentálja az eseményeket. Alig vannak ma. Ha valaki bejön az is maximum egy pohárkával hajt le, majd távozik is. Mondjuk, hétfő van és hajnali kettő. Min is csodálkozom? Bár Los Angeles sosem alszik, de ma még sincs akkora pörgés, mint mondjuk hétvégén. Szeretem a hétfőket. Nyugodtak. Nem kell kapkodni, van időnk leülni és beszélgetni. A lányokkal egész jól megtaláltam a közös hangot. Bár Kyra, még mindig nem kedvel, de a többiek úgy tűnik befogadtak. Dawn is kezd emberszámba venni, már nem csak új lányként emleget. Pár fickó lép be a bárba, akiken megakad mindannyiunk szeme. Zakóban, ingben és farmerban vannak mind és szörnyen néznek ki. Mint a kifacsart citrom. Letelepednek a legnagyobb asztalhoz, csak egyikük jön a pulthoz, hogy leadja a rendelésüket. Úgy tűnik erősen be vannak állva mind, a pultnak támaszkodó fazon, nyakkendője már meg sincs kötve, csak úgy lóg a nyakában, az inge is kilóg a nadrágjából. Nem tudnám megtippelni, hogy mi lehet a foglalkozása, egy biztos, hogy nem üzletember. Inkább olyan szakadt tornacipő, farmer, pólós stílust képviselhet az átlag hétköznapokon. De úgy látom a szemén, hogy ma valami különleges alkalomból mégis kiöltözött. A napszemüvegét hanyagul forgatja az ujjai között, így feltűnik, hogy a kézfeje is ki van tetoválva, nem csak a nyaka. Valószínű, hogy a ruhái alatt még több kacifántos minta van elrejtve, de a fekete ingen semmi sem sejlik át. Valahonnan ismerősnek tűnik a fickó, de nem tudnám megmondani honnan. A fáradt karikás szemeivel végignéz az italkészleten, majd kikér pár üveg whiskyt és magához inti Dawnt, aki úgy tűnik, ismeri a pasast. Alig pár mondatot beszélnek, majd Dawn együttérzően végigsimít a pasi vállán, akinek könnybe lábad a szeme, majd a tenyerébe temeti az arcát, hogy senki ne lássa, hogy sír. Furcsa jelent, de itt már semmin nem lepődök meg. Alig három hete dolgozok itt, de azt hiszem, nem sok újat tudnak már mutatni a vendégek. Különleges hatással van ez a hely a betévedőkre. Többen közönséges álatokká válnak, mindenfajta gát és félelem nélkül. Szégyentelenül smárolnak az újdonsült párocskák hétvégente, bár tudják ők is, hogy az ismertségük egy éjszakáéra fog szólni. Van aki, csak tátott szájjal ücsörög és iszik, van aki ,magába roskad és van aki, felpörög. Van aki, keménynek érzi magát és van olyan, aki nyúlbélává válik percek alatt. Van valami furcsa vibrálás a levegőben, ami mindenkire másképp hat. Én megnyugszom tőle, azt hiszem. Itt nincs időm gondolkodni, itt dolgoznom kell. Mindig van mit csinálni szerencsére. Kivétel ma. Még két óra eltelik, mire úgy döntök, hogy mivel úgy sincs semmi dolgom, rágyújtok. Dawn szerencsére hátra enged, ugyanis a pult mögött nem lehet dohányozni. Nasztaszja és Roxane unalmukban a tánctérre mennek, hogy mulassanak egy kicsit meló közben, bár azt hiszem, inkább arra megy ki a játék, hogy a bárban lévő pasik figyelmét felkeltsék és rávegyék őket, hogy még többet igyanak. Mosolyogva vonszolom ki magam a hátsó ajtón, majd a fal tövébe guggolok, hogy nyugiban elszívjam a cigim. Alig járok a felénél, mikor ismét nyílik az ajtó. Nem nézek fel, van egy tippem arra nézve, hogy valamelyik lány jött utánam, de aztán egy férfi kezd káromkodni mellettem. Hallom, hogy az öngyújtóját kattogtatja, de próbálok láthatatlanná válni. Nincs kedvem ma a részegekhez. Bár ha őszinte akarok lenni mostanában semmihez sincs kedvem. Minden értelmetlennek tűnik.
- Nincs tüzed? – Köszörüli meg a pasi a torkát, mire azonnal felkapom a fejem.
- Brandon? – Nézek rá összeszűkült szemekkel. Semmi kétség. Ő az. Bár szörnyen néz ki.
- Lia? – Döbben le.
- Mit keresel itt? – Kérdezzük egyszerre, majd mindketten elnevetjük magunkat. Int, hogy kezdjem én, mire azonnal kibököm a választ.
- Itt dolgozom.
- Halotti toron vagyok – bök a klub felé a fejével.
- Halotti toron? – Kerekednek ki a szemeim, mire szomorúan bólint és megremeg a szája széle.
- A legjobb barátom volt – suttogja. Nekem pedig azonnal eszembe jut Mira és Pete.
- Sajnálom – hajtom le a fejem. Az emlékek nekem is fájdalmat okoznak. Vannak olyan sebek, amik sosem hegednek be, amik időről időre újra feltépődnek. Vannak emberek, akiket sosem felejt el az ember. Tudom mit érezhet Brandon, bár ő ezt nem tudhatja.
- Miért tennéd? Nem is ismerted – horkant fel, miközben elveszi az öngyújtóm.
- Lehet, hogy nem ismertem a barátod, de tudom milyen elveszíteni valakit – nézek rá, mire elkerekednek a szemei. Nem tudom mit láthat rajtam, de meglepettnek tűnik.
- Leülhetek? – Kérdezi halkan.
- Persze – bólintok mosolyogva, mire azonnal mellém kuporodik. Hosszú percekig bámulunk magunk elé, néha-néha beleszívunk a ciginkbe, de egy szó sem hangzik el. Aztán hirtelen a mellettem ülő férfi megremeg és rázkódni kezdenek a vállai. Próbál elbújni előlem, el akarja rejteni a könnyeit, de nem hagyom. Fogalmam sincs mi hajt, de eldobom a csikkem és a remegő test felé nyúlok. Érzem a forró cseppeket a karomra hullani, pár másodpercig tiltakozik az ölelésem ellen, megpróbál elhúzódni, de nem engedem és végül megadja magát. Zokogva dől az ölembe, míg én fogom a kezét és simogatom a haját.
- Elmúlik ez valaha? – Szipogja pár perc után, fájdalmas hangon. Alig értem mit mond, ugyanis a hasamba dünnyög, de végül is csak sikerül megfejtenem mit akar.
- Őszintén? Nem. Halványodni fog, de el nem múlik. A barátnőm több mint fél éve halott. Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rá. Sokszor álmodom vele. Pokoli – suttogom, miközben összefűzöm az ujjainkat és szorítom a kezét.
- Annyira hiányzik – zokog fel újra, mire még szorosabban ölelem magamhoz. Olyan elveszettnek tűnik, és én annyira tudom milyen ez. Mintha kihúznák a lábad alól a talajt és valami ingoványba löknének, ahonnan nem tudod, hogy mássz ki.
- Tudom – csitítom. – Tudom – suttogom újra és nekem is lecsorog egy könnycsepp az arcomon. Újból belém mar a kín, újból felrémlik előttem Pete és Mira arca. Megborzongok az emlékektől. Hát ezek szerint a fájdalmat mégis képes vagyok érezni. Remek…
- Tudod, – ül fel, miközben letörli a könnyeit, a zakója ujjával. – Nem hittem volna, hogy te leszel az, akinek elsírhatom a bánatom – remeg meg a hangja.
- Biztos más is meghallgatna – mosolygok rá és egy zsebkendőt nyújtok felé, amibe azonnal ki is fújja az orrát.
- Tévedsz – vesz pár mély levegőt, amivel nyugtatni próbálja magát, majd a falnak dől és mélyen a szemembe néz. – Mindenki elhagyott – mered rám üveges tekintettel. – Mindenki – suttogja.
- Brandon annyi barátod van, aki szeret… - kezdek bele, hisz láttam Helsinkiben amit láttam.
- Tévedsz. Csak azok vannak itt, akiknek szintén fontos volt Jesse. De ők inkább csak haverok és nem barátok. A barátom halott, a másik pedig elárult, mert egy önző rohadék – szipog, miközben a kivörösödött szemeit az égre emeli. – Volt egy lány is, akiről azt hittem, hogy szeret, de kiderült, hogy nem számítok annak a szukának. Csak addig voltam jó, míg mosolyogtam és ökörködtem neki. Míg vittem ide-oda. Most pedig… Itt van? – Tárja szét a karjait. – Nincs basszus. Sehol sincs. Senkim sincs. Csak az anyám szeret, senki más. Hülye voltam, hogy megbíztam az emberekben – suttogja még mindig zaklatottan. Miközben beszél el-elcsuklik a hangja. Nem szólok közbe, látom, hogy még nem beszélte ki magából a sérelmeit, de szeretné. Ismét megfogom a kezét, ezzel jelezve, hogy itt vagyok és figyelek rá, mire egy halvány mosolyt kapok. – Tudod, azt hiszem életemben először szerettem egy nőt, és ez szar. Nem szabadott volna – csóválja meg a fejét. – Kurvára fáj, hogy elhagyott mikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. Azt mondta, hogy tönkreteszem magam és ő nem fogja végignézni, ahogy kinyírom magam bánatomban, majd repülőre ült és elment valahová. Alig másfél héten belül minden felborult – húzza keserű mosolyra a száját. – Gondoltam nem baj, majd találok másik csajt, addig meg a barátaimra támaszkodom és ekkor jött a következő pofon. Niko elvitt Helsinkibe, azt hittem velem lesz majd a temetésen is, de ő is egyedül hagyott, nem jött velem – magyarázza, mire hirtelen elfelejtek levegőt venni. Tudtam, hogy szóba fog jönni a zöldszemű, de mégis váratlanul ér, hogy kimondta a nevét. Az ereimben megfagy a vér. Még mindig hatással van rám, az is, hogy megemlíti valaki. Talán mégsem tudtam kikapcsolni teljesen az érzéseim. Csak a szélsőségek szűntek meg. A szeretet és gyűlölet múlt csak el azt hiszem. Viszont még most is megmozgat bennem valamit az emléke. Annak az emléke, hogy ő volt az eddigi életem során az egyetlen férfi, akit tiszta szívből képes lettem volna szeretni, de ahányszor a kezébe adtam az életem, mindig eldobott magától. Keserűség jár át ugyan, de nem okoz kínt a tény, hogy nem kellettem neki. – Összevesztünk és csomó mindent a fejéhez vágtam, mert nem mondta le a koncertjét miattam – teszi hozzá. – Hülye vagyok mi? – Nevet fel gúnyosan.
- Mindenki hülye. – mosolygok rá. – Figyelj, nem tudom meddig maradsz itt, de ha gondolod én itt vagyok – suttogom, magamat is meglepve, de Brandon döbbente azt hiszem még az enyémnél is nagyobb. Valljuk be nem indult fényesen a kapcsolatunk és nem vagyunk kifejezetten jóban, bár rosszban sem, de valamiért szeretnék segíteni neki feldolgozni a veszteségét.
- Köszönöm – biccent egyet.
- Gyere menjünk be – állok fel, majd felé nyújtom a kezem és felhúzom őt is.
Dawn megengedi, hogy a pultnál beszélgessünk és az is kiderül, hogy Brandon és az ő kis őrült baráti köre törzsvendégnek számítanak itt.
- Vedd le a kötényed, el vagy engedve – veregeti meg Dawn a vállam mosolyogva, mire a nyakába ugrok. Gyorsan átöltözöm, majd csatlakozom Brandonék asztalához. Sztorizgatnak az elhunyt barátjukról, többször elkámpicsorodnak, de talán még többször nevetnek fel, a vicces emlékeik miatt. Kedvesek mindannyian, bár azt is be kell vallani, hogy nem az eszükért lehet őket szeretni. Olyanok, mint a nagyra nőtt gyerekek.
Brandon fél kézzel folyamatosan a derekam öleli, míg az én tenyerem a combján pihen. Úgy érzem szüksége van a fizikai kontaktusra, így nem húzódom el tőle. Bár valószínűleg amúgy sem tenném. Jó érzés, hogy megérint, hogy érzem a meleg tenyerét a hátamon, hogy többször a fülembe suttogva kommentálja az eseményeket. Ahogy fogy a whisky, úgy párolog el a búskomorság a fiúkból. Én se maradok le mögöttük, tisztán, gyors egymásutánba döntöm le a tömény alkoholt, ami viszonylag gyorsan érzeteti a hatását. Felszabadultabb leszek, játékosan flörtölgetek a srácokkal, de valamiért a figyelmem nagy része Brandonra irányul. A mocskos szájú, teletetovált, eszelős seggfejnek tűnő fickóról, kiderül, hogy egy nagyon is szerethető, csíntalan, pimasz kölyök, aki vágyik arra, hogy szeressék, ráadásul nem is olyan hülye, mint amilyennek mutatja magát. Sőt kifejezetten intelligens, bár az is igaz, hogy nem teljesen százas.
- Emlékeztek rá, hogy rázta a csupasz seggét Jesse, erre a számra? – Szólal meg Zack, aki már kicsit vontatottan beszél az elfogyasztott pia miatt, aztán felröhög, vagy inkább röfög. Én nem is tudom, milyen hangot ad ki magából, de mi már azon is röhögünk, ahogy ő nevet. Brandon és még három fickó azonnal felpattan, aztán mire kettőt pisloghatnék az asztalon állnak félig letolt gatyával és kissé buzisan rázzák magukat, mire kitör belőlem a nevetés. Nem tudom visszatartani, még a könnyeim is kicsordulnak. Hihetetlen, ahogy illegetik, billegetik magukat egymásba kapaszkodva és nem mellékesen hihetetlenül hamisan kornyikálnak közben.
- Nem vagytok normálisak – kapkodok levegő után a hasamat fogva.
- Szerintem jobbak vagyunk, mint a hivatásosak – kacag fel Brandon, majd elindul az egyik sztriptízrúd felé. Valahogy nem lep meg, hogy többen is követik. Leesett állal figyelem, hogy bukdácsolnak fel a kis emelvényekre, majd nekiállnak vetkőzni. Brandon direkt felém kezdi dobálni a ruháit, én pedig nem bírok megszólalni. Egyszerűen csak röhögök, ahogy kissé sután pörögnek a rúdba kapaszkodva, aztán egy nyakkendő hullik az ölembe, majd egy ing landol a lábamnál. Dawn is majd megpukkad a nevetéstől hisz valljuk, be ilyen produkciót se lát minden nap az ember. Aztán az egyik srác arca zölddé válik, egy forgás után, majd kidobja a taccsot. A srácok röhögnek rajta, majd megpukkadnak, de Dawn ezt már cseppet sem tartja mulatságosnak.
- Srácok a bulinak vége. Menjetek haza – lép ki, mire a fiúk dünnyögnek egy darabig, de azért csak visszaöltöznek, aztán elindulunk mindannyian.



- Vedd már fel – könyörgök a búgó telefonnak, de Brandon ismét kinyom. Napok óta hívogatom, de semmi. A hívásaimra nem válaszol, ahogy az üzeneteimre se. Rossz érzés, hogy nem áll velem szóba. Nem akarom elveszíteni, hisz az egyik legjobb barátom.
- Egyél valamit – bújik hozzám Leena, de most nincs kedvem.

- Hagyjál – sziszegem miközben ellépek mellőle és a fotelbe vetődöm.

- Niko – ül le a karfára, de most már igazán kezdek ideges lenni. Napok óta folyamatosan rajtam lóg. Kezd elegem lenni, hogy mindig körülöttem legyeskedik.

- Hagyj békén – kiabálok rá.

- Nincs kedved feljönni? – Pislog rám miközben megnyalja a szája szélét és az arcomba tolja a melleit. Komolyan, mintha süket vagy szellemi sérült lenne. Mit nem lehet megérteni azon, hogy hagyjon békén? Ezerszer kértem már, de nem érti meg. Most meg dugni akar. Remek. Nem volt elég az este? Mi lenne ,ha csak leülne mellém és nézné a tv-t? Csak azt akarom, hogy egy kicsit maradjon csöndbe és ne piszkáljon, mert át kell gondolnom, hogy mit csináljak azért, hogy Brandon újból szóba álljon velem.

- Leena, takarodj a jó büdös francba! – pattanok fel, mikor az ölembe akar csúszni. – Nincs hozzád most kedvem. Tűnj el – kiabálok, hátha felfogja.

- Most mi a picsa bajod van? – Kapja fel ő is a vizet és mérges pulykaként kezd fujtatni.

- Az baszd meg, hogy nem akadsz le rólam. Hagyjál békén! Levegőt se kapok lassan tőled. Egyedül akarok lenni basszus. Egyedül! Nem veled. Felfogod végre azzal a parányi agyaddal? Vagy ha mindenáron itt akarsz lenni, akkor kussolj el. Csak egy kicsit fogd be! Muszáj gondolkodnom, de ha félpercenként baszogatsz valamivel, akkor nem tudok!

- Persze, mindig te vagy az első. Rohadt szemétláda vagy! Miért kell így viselkedned? Itt vagyok veled, mert ha nem tűnt fel együtt élünk és veled szeretnék lenni kettesben. De nem is foglalkozol velem, csak ha áll a farkad. Egyáltalán miért itt vagyunk? – tárja szét a karjait. – Ez nem is az otthonunk, csak a te hülye mentsvárad – kiabál torka szakadtából. – Hozzád se lehet szólni három napja. Szükségem van rád basszus. Beszélgetni akarok veled, vagy elmenni sétálni, moziba, mit tudom én. Ez a hely szar hatással van rád! Egy hisztis pöcs lesz belőled. Miért nem tudsz velem beszélgetni? – Lepik el a szemét a könnyek.
- Miről akarsz beszélgetni? A legújabb szemfestékről vagy körömlakkról? – Ordibálok tovább, miközben rágyújtok egy cigire.
- Az esküvőnkről mondjuk – vágja rá, mire felnevetek.
- Leszarom az egészet. Megmondtam már, hogy azt csinálsz amit akarsz. Cseszek a virágokra meg a meghívókra is. Oldd meg a barátnőddel. Ott leszek, elveszlek és ennyi. A többi nem izgat, mert nem értek hozzá. Szabad kezed van, mit lehet erről még beszélni? – Tárom szét a karjaim idegesen.
- Mondjuk, hogy arany vagy fehérarany gyűrűt akarsz, hova megyünk nászútra és még van egy rakat dolog, amiben veled szeretnék dönteni, de neked nem számít az egész persze – csattan fel még jobban.

- Nem – nevetek fel keserűen. – Tényleg nem érdekel.

- Kapd be, te hülye barom – sápad le, majd az előszobába trappol, felvenni a kabátját és a táskáját.

- Te is azt fogod tenni mi? – Kiabálok utána gúnyosan, de már csak az ajtócsapódásra leszek figyelmes. – Remek – szusszantok fel dühösen, majd a hozzám legközelebb eső vázát felkapom és a falhoz csapom mérgemben. A kanapéra fekszem, és csak nézem a plafont. Nem gondolkodom, nem csinálok semmit. Megmozdulni sincs kedvem. Aztán megcsörren a telefonom. Nem reménykedek abban, hogy Brandon az, mégis felveszem, hogy legalább az esélyét megadjam a dolognak.

- Niko, hol vagy? – Szól bele Aleksi rekedten.

- A toronyban – sóhajtom.

- Átmehetek? – Kérdezi halkan.

- Baj van? – Ülök fel. – Fura a hangod – ráncolom össze a homlokom és a cigimet kezdem keresni a szememmel.

- Így is mondhatjuk. Készíts ki egy pohár vodkát, azaz inkább egy üveget. Öt perc és ott vagyok – darálja, majd kinyomja a készüléket. Már csak ez hiányzott. Vajon mi történhetett? Remélem nem Katjaval, vagy a babával van baj… De nem. Akkor tuti nagyon ki lenne bukva. Most meg inkább csak fura volt. Mintha sokkot kapott volna. Öt percen belül tényleg megszólal a csengő. Aleksi szellemként lép be miután megöleljük egymást, lassan vetkőzik le, majd sétál át a nappaliba, anélkül, hogy egy szót is szólna.

- Mi a baj? – Ülök le vele szemben és mélyen a szemébe nézek, de csak csóválja a fejét, majd az arcát a tenyerébe temeti.

- Hozd azt a vodkát – nyög fel, mire teszem, amit kér. Tényleg kezd megijeszteni, de nem akarom faggatni. Az évek alatt megtanultam, hogy Aleksi nem beszél, csak ha tényleg van mondanivalója, de akkor is kétszer átgondolja, hogyan fogalmazza meg a dolgokat.

- Haver – teszem a tenyerem a vállára, miután lehúztuk az első kupicát. – Mi van?

- Lányom lesz – nyöszörgi. A kezem lehullik a válláról. Szívem szerint felnevetnék, de mégsem teszem. Hátha van még valami. Amit csak harapófogóval lehet majd kihúzni belőle.

- És ez baj? – Kérdezem értetlenül.

- Hát nem érted? – Csattan fel. – Lányom lesz basszus. Kissrácok fognak a nyomában járni és én nem tudok lőni. Meg kell tanulnom lőni – magyarázza össze vissza és látszik rajta, hogy tényleg ki van borulva. – Kell egy pisztoly is. Meg rácsok.

- Mi van, börtönt nyitsz? – Kacagok fel. – Nyugi. Kislányod lesz, ez tök jó – veregetem meg a vállát és töltök még egy pohár vodkát mindkettőnknek.

- Nem, nem jó. El bírod képzelni, hogy ott fognak állni az ablakunk alatt azok a kis férgek és mind az én lányom bugyijába akar majd bejutni? Ha nem tudok lőni, akkor pedig be is fognak. Nézd meg magad vagy engem. Mi is minden lány bugyijába bejutottunk, mert az apjuk nem lőtt minket szitává. Pedig kellett volna – magyarázza idegesen, miközben remeg keze lába. – Én nem akarom, hogy ilyen kis suhacok menjenek a közelébe. És nem tudom, hogy akadályozzam meg – borul ki még jobban és remegő kézzel rágyújt egy cigire.

- Aleksi, neked elment az eszed – röhögök fel. – Nem fog a lányod bugyijába egyenlőre senki bejutni. Még meg sem született és mire a srácok be akarnak jutni oda,ahová nem szabad, addigra megtanulsz ,majd lőni – bíztatom, bár elég mókás az egész, mert alig bírom visszatartani a nevetésem.

- Ne röhögj ki basszus. Majd megtudod, hogy milyen, ha neked is lesz – vágja rá, mire görcsbe rándul a gyomrom. Igen, majd lesz. Leenatól. Valahogy mégsem dob fel ez a tény. Pedig mindig akartam gyereket, de a délelőtti után… Talán baromság az egész.


Brandon egyik keze a derekamon pihen, a másik kezében pedig a pezsgősüveget tartja. Már nem tudom, hogy min nevetünk, de az biztos, hogy a könnyeim folyamatosan csorognak. Ezek a srácok nem normálisak. Tudom, hogy a következő utcán le kell kanyarodnom, de olyan nehéz… Nem akarok még elköszönni tőlük. Hetek óta ez az első alkalom, hogy felszabadult vagyok és talán jókedvű. Érzem, hogy élek. Bevallom furcsa. Már elszoktam tőle, és most meg kell válnom tőlük és velük együtt az érzéstől is. Az utcánál satuféket nyomok, mire mindenki követi a példám.
- Elköszönök srácok, én arra lakom – bökök a szűk koszos utcácska felé.
- Arra? – ráncolja Zack a homlokát.
- Aham – bólintok, majd közelebb lépek hozzájuk és egyesével mindenkit megölelek, megköszönöm az estét, és biztosítom róla mindannyiukat, hogy a bárban bármikor megtalálnak. Brandon az utolsó, akihez odatámolygok, ő is alig áll már a lábán, én se vagyok túl stabil.
- Hazakísérlek – jelenti ki határozottan, mikor megölelem.
- Igazán nem kell – mosolygok rá és megsimogatom az arcát.
- De hazakísérlek – ismétli el, mire nem vitatkozom tovább, csak mosolyogva bólintok és belékarolok. Van valami a szemében, egy különös fény, amit meg akarok fejteni.
A srácok mennek tovább, sokáig hallom, ahogy tércselnek és nevetnek, aztán a hangjuk szépen lassan elhalványodik a sötét éjszakában és csak ketten maradunk. Brandon és én. Nem beszélgetünk, furcsa csend telepedik ránk, pedig eddig be nem állt a szánk. Aztán hirtelen megtorpan, és a falnak szegez, majd egyre közelebb és közelebb kerül az arca az enyémhez.
- Ha nem akarod, most állíts le – suttogja, miközben az arcomra simítja a tenyerét, de én nem teszek semmit. Alexen kívül mostanában nem nézett rám senki úgy, ahogy azt Brandon teszi. Követelőző, vággyal teli fény van a szemében, olyan, amire minden nő vágyik. Az érzés, hogy kellek valakinek, magával ragad. Brandonnak én, nekem pedig a szeme csillogása kell. A tudat, hogy akar. Nőnek érzem magam ismét. Olyan nőnek, aki voltam, mielőtt Nikoval találkoztam. Szükségem van erre, talán jobban is, mint a vízre. Nem habozok tovább, én csókolom meg. A szája meleg és pezsgő ízű, vele sincs égszakadás, földindulás, de kellemes és felébreszt bennem valamit. Többet akarok belőle és nem tudnám megmagyarázni, hogy miért. Eleinte gyengéden és puhatolózva csókol, mintha fel akarná mérni meddig mehet el, de én már az első pillanatban zöld utat adok neki. Nem akarok gondolkodni tovább, csak azt akarom, hogy vegyen el tőlem ma éjjel mindent és adja oda cserébe mindazt, ami ő. A feszültség vibrál a levegőben, vágyunk a másikra, akarjuk azt, amit mástól nem kaptunk meg. Be akarjuk gyógyítani egymás sebeit. A karjai a derekamra fonódnak, az ágyékát az enyémnek feszíti, így még biztosabb leszek abban, hogy kíván. Nem értem miért, de a testem reagál az érintéseire és én is akarom őt. El akarok veszni benne. Tudom, hogy hülyeség, tudom, hogy Niko legjobb barátja mégsem tudok egy biztos, stabil érvet sem felhozni az ellen, hogy miért ne tegyük meg. A nyelve finoman táncolja körbe az enyémet, aztán mosolyogva elhúzódik tőlem.
- Niko a világ legnagyobb balfasza amiért ezt elpazarolta – suttogja csukott szemmel. Nem válaszolok, egyszerűen megragadom a kezét és húzni kezdem a lakásom felé. A kapuban újabb csókcsatába keveredünk, a lépcsőkön is meg-megállunk, hogy egymásba gabalyodhassunk. Mire az ajtómhoz érünk, már nincs rajta a zakója és az inge is kigombolva lóg rajta. Na, nem mintha én jobban festenék. A pólóm már a mellem aljánál jár. Botladozva megyünk át a küszöbön, amint csukódik az ajtó Brandon ledobja a felsőjét és lehámozza a pólóm. A bőre forró, a csókja édes, ő pedig maga a két lábon járó tűz. Teljesen felhúz, azzal, hogy a nyakam bőrét harapdálja, hogy a fenekembe markolva emel fel, majd újból lecsap a számra miközben elindul velem a hálónak nem nevezhető luk felé, amiben csak egy matrac van még. Karmolom a hátát, kibontom az övcsatját és nem gondolkodom semmin. Felnőttek vagyunk elvégre… Senkinek nem tartozunk semmivel. Hát miért ne? Lassan dőlünk el a matracon, a nadrágom pedig pillanatokon belül le is kerül rólam. Amint a nappaliban köt ki az anyag Brandon fölé kerekedek és fölé hajolva a mellkasát kezdem simogatni és csókolni. Ő is cirógatja a derekam vonalát, csókolja a szám, de már jóval visszafogottabban, aminek nem értem az okát. Mikor a farmerja gombjához nyúlok, megragadja a csuklóm és zihálva eltol magától.
- Nem lehet – nyög fel hirtelen, mintha egyik percről a másikra megvilágosodott volna, miközben nagy lendülettel felül, én pedig ledermedek. – Niko a barátom – fordít nekem hátat és a tenyerébe rejti az arcát. Leforrázva ülök mellette. Nem értem, hogy gondolhatta meg magát egyik pillanatról a másikra… Azaz értem, és igazat is adok neki. Baromság volt az ,amit csináltunk, bármennyire is jól esett. Hirtelen kitisztul minden, a fejem tudnám a falba verni, amikor arra gondolok, hogy mi lett volna ha nem állít meg, ha tényleg megtesszük, ha komolyan lefekszünk egymással.
- Basszus – nyögök fel én is kínomban, miközben egy plédet húzok magamra.
- Ne haragudj Lia – fordul szembe velem és könyörgően néz a szemembe. – Kurva jó nő vagy, kibaszott jól csókolsz és én rohadtul kívánlak, de nem tudom megtenni – kezd el magyarázkodni, mire elmosolyodom.
- Nem gáz, sőt… Hülyék vagyunk – kacagok fel.
- Nem haragszol ugye? – Nyúl a kezem után, mire megcsóválom a fejem és megsimogatom az arcát.
- Nincs miért haragudnom. Megbántuk volna mindketten – sóhajtok fel. – Még szerencse, hogy időben megállítottál.
- Azt hiszem a legjobb az lesz, ha most elmegyek – kezd el felkászálódni a matracomról, de visszarántom magam mellé.
- Mi lenne ha mégis maradnál? – Kérdezem bizonytalanul.
- Ne kísérts – néz rám komoran.
- Nem a szex miatt. Csak úgy. Ha gondolod, vehetsz egy hideg zuhanyt és... Mindegy – csóválom meg a fejem lemondóan és az alsó ajkamba harapok. Lehajtom a fejem és várom, hogy elmenjen, de nem mozdul.
- Egyedül érzed magad – jelenti ki, mire meglepetten felkapom a fejem. – Maradok – simogatja meg az arcom mosolyogva. – De adj egy törölközőt, ha így nézel rám kelleni fog az a zuhany – kacag fel, mire én is elmosolyodom. Hálás vagyok, hogy nem akar semmilyen vallomást kiszedni belőlem, bár tudja, hogy igazat mondott. Tényleg egyedül érzem magam.
Miután mindketten lezuhanyozunk, összebújunk a pici matracon. Figyelem az arcát, ami most komoly. Sehol nincs a vicces fiú.
- Szeret téged, azért nem tettem meg – közli komoran, miközben a szemembe néz. Én pedig megmerevedek. Tudom, hogy kire céloz, de nem akarok többet hallani. Mégsem bírok megszólalni vagy közbevágni. Valahol mélyen érdekel, hogy mit gondol róla, rólunk… - Tudom, hogy bántott, de ő ilyen Lia. Ne zárd be magad miatta – mosolyodik el halványan, miközben a vállam simogatja.
- Hagyd abba – kérem mégis, de nem reménykedek benne, hogy eleget tesz a kívánságomnak.
- Te is szereted. Hát persze, hogy szereted – somolyog. – Nem lehet utálni, bármilyen is. Tudod ő a világ legnagyobb szörnyetege és ezt én mondom, aki a barátja vagyok. De sose láttam még senkire úgy nézni, mint ahogy rád nézett Helsinkiben. Higyj nekem, beléd van zúgva. Csak még ő sem lát a szemétől azt hiszem – magyarázza.
- Brandon, elég. Menyasszonya van. Kár erről beszélni – próbálok hátat fordítani neki, de nem engedi.
- Ha nem velem, akkor kivel fogsz beszélni róla? Összetörtél és ne is próbáld tagadni – teszi a mutatóujját a szám elé, mikor meg akarok szólni, hogy tiltakozzak. – Fáj, látom a szemedben, hiába próbálod elzárni. Szerelmes vagy az én drága barátomba. És igen Leena miatt nem könnyű a helyzet, de ha nem beszélsz róla, tönkre fogod tenni magad. Én meghallgatlak, hisz te is meghallgattál. Nem biztos, hogy tudok okos tanácsot adni, hisz Niko kiismerhetetlen, titokzatos és szeszélyes és hiába vagyunk évek óta barátok ,még én se mindig értem mit és miért tesz, de talán tudok felelni arra amire más nem – susogja a sötét szoba csendjébe.
- Nem akarok tudni róla – szisszenek fel, mire elneveti magát.
- Hát jó, akkor én mesélek. Van egy bringaboltom Londonban, de árulunk deszkákat, korikat meg mindenfélét. Ott találkoztam vele először. Oliver szeret a gördeszkázni és mivel Niko nincs oda a sportokért, mint tudjuk, rákeresett a neten, hol lehet kapni Angliában jófajta deszkát, mert venni akart egyet az öccse szülinapjára, bár abszolút nem jártas a dologban. Hát betévedt hozzánk én meg pont ott voltam a boltba. Felismertem, mert azelőtt jártam már Helsinkibe és ott láttam a helyi csatornán egyik este. Beszélgettünk, aztán nem is tudom. Csak úgy alakult. Este már együtt söröztünk. Furcsa srácnak tartottam, de volt benne valami mindig, ami miatt nem tudtam felállni és egyszerűen hazamenni. Az egész lényéből sütött a határozottság, mindig tudta mit akar, végig mosolygott és mégis hidegnek és tartózkodónak tűnt. Nem értettem sokáig. Aztán rájöttem Lia, hogy ő is fél. Szinte senkiben nem bízik meg. Viszont, ha valakit egyszer a szívébe fogad, azt senki nem tudja kiverni onnan. Tudom, hogy hihetetlenül hangzik, de hatalmas szíve van. Tudod ő a legbonyolultabb ember a világon. Hol hisztis, rosszkedvű, makacskodik és hozzá sem lehet szólni, hol pedig gyengéd, kedves és vicces.
- Nem vagyok ezzel kisegítve – horkantok fel rosszallóan, mire ismét elneveti magát.
- Ha Leena egyszer kivágja végre maga alatt a fát, hidd el, hogy megéri majd küzdened érte. Csodálatos ember tud lenni, bár nem könnyű vele. Ki kell tapasztalni, hogy mikor kell fogni a kezét, hogy mikor van szüksége arra, hogy valaki gyengéd legyen vele és szeresse, néha meg ott kell hagyni a picsába, hogy had főjön a saját levébe.
- De Leena nem vágja ki soha maga alatt a fát, tehát fogd be és aludj.
- Ki fogja – susogja. - Talán Niko születésnapján. Már nincs is olyan messze – suttogja.


- Hol bulizzunk? – Szegezi Mad nekem a kérdést. A délután folyamán valahogy mindenki itt kötött ki nálam.
- He? – Nézek rá tök értetlenül. Sajnos a vodka tompítja az agyam.
- Mindjárt betöltöd a huszonhatot, meg kell ünnepelni – magyarázza Jari, akinek persze elsőre leesik, hogy Mad mire célozgat.
- Nem tudom. Nem érdekel. Hülyeség az egész. Minek megünnepelni, hogy még egy évvel öregebb leszek? Nem akarok semmit – vonom meg a vállam érdektelenül, ugyanis kezdek álmosodni. Nem is csoda. Hajnali fél hat van egész éjjel dumáltunk és ittunk. Aleksi már kidőlt egy fél órája, Mika is lassan bóbiskol, Mad és Jari viszont még pörög. Had csinálják… Én most alszom inkább.