55. Szeretlek bántani

18+



„Ha nem lehetsz az enyém, akkor én leszek a tiéd. Vedd el az egész lényemet, vagy egy részét, vagy csak egy darabot, ahogy akarod! Csak akarj engem!”


Úgy bámul rám, mintha minimum hat fejem lenne, én pedig kezdek pánikba esni.
- Nem tetszik igaz? – nyögök fel. – Figyelj én, nem tudtam mit is adhatnék és… - magyarázkodom, de belém szorul a szufla, mikor feláll és nagy léptekkel közelíteni kezd felém. Közvetlenül előttem áll meg, majd a derekam után kap és olyan csókot ad, amibe szó szerint beleszédülök. A nyelve finoman tör utat a számba, majd amikor a nyelvemre talál, úgy érzem elönt a forróság. Gőzöm nincs mi történik, egy biztos, hogy ha nem kapaszkodom belé, összeesem. Ijedten sikítok fel, mikor a levegőbe kerülök. Niko felszabadultan nevet, miközben pörög velem. Úgy tűnik meg se kottyan neki, hogy emelget. Mintha csak egy tollpihe lennék a kezében.
- Hogyan? Honnan tudtad? – vigyorog rám és a szemei is boldogan csillognak.
- Brandon segített. Az első példányok eltűntek, de ezt gondolom tudod – harapok az alsó ajkamba. – Mondta, hogy gyűjtöd a könyveket és, hogy imádod Poe-t. Én meg tudtam, hogy hol lehet megszerezni ezt – bökök a kezében lévő tárgyra. – Elég sérültek voltak a lapok, de összefűzték a cikkeket és bekötötték neked. Csak a versei vannak benne, de azt hiszem nem nyitottad még ki – mosolyodok el szégyenlősen, mire fürkészően néz rám.
- Miért, mi van benne? – néz rám kérdőn, de a kezei gyorsabban járnak. A finom bőrkötést, óvatosan kezdi bontogatni, aztán kihullik belőle az, amit én válogattam össze. Egy vékony kis füzetkére emlékeztet csak a földön heverő könyvecske. Amint kinyitja és meglátja, hogy az ő mesés dalszövegeit is lefűzettem, leesik az álla. – Ilyen nincs – lapozza fel a füzetet. – Ez… Nem létezik – csóválja a fejét hitetlenkedve.
- Szerintem gyönyörű amiket írsz, megérdemeltek egy rendes borítást – mosolygok rá.
- Kulta – sóhajt fel, majd a két tenyerébe fogja az arcom. – Te vagy életem legszebb ajándéka – suttogja miközben nagyon komolyan néz a szemembe.
- Ahogy nekem te – mosolygok rá és a szívem csordultig telik szerelemmel. Tényleg szeretem, hiába minden, nem tehetek ellene semmit. Ő a mindenem. Soha senkit nem tudtam még így szeretni.


Az ajándékom teljesen ledöbbent. Lia olyan boldoggá tesz, mint amilyen még talán soha nem voltam az eddigi életem folyamán. Mintha minden titkom ismerné, anélkül, hogy egyet is elárultam volna neki. Nem csinálunk igazából semmit délelőtt, csak csókolózunk és bámuljuk egymást, összebújva. Gyönyörű és percről percre jobban lenyűgöz. Nem csak szép, de van esze és humora is és ott van benne az a tűz, amit mindig is imádtam. Kiismerhetetlen és ez is tetszik benne. Mégis mire az óra négyet üt feszültté válok. A tenyerem izzad, a testem meg-megremeg, én pedig nem tudom mitől van ez. Hisz nem vitázunk, csak pihenünk egymás karjai közt. Lia úgy tűnik alszik, így óvatosan kibújok az ágyból, de amint a talpam a földet éri, az ujjai a csuklómra fonódnak.
- Hová szöksz? – dünnyögi.
- Csak keresek valami piát. Innom kell valamit – magyarázom.
- Van víz mellettem – nyitja fel az egyik szemét mosolyogva, de csak a fejem csóválom a javaslatát hallva.
- Alkohol kell. Mindjárt jövök – hajolok le hozzá és egy gyors puszit nyomok a szájára. Ha nem érezném ezt a sürgető kényszert arra, hogy alkoholhoz jussak, talán rendesen is megcsókolnám, de úgy érzem, ha nem jutok hozzá legalább egy üveg sörhöz, felrobbanok. Gyorsan slisszolok le a konyhába és a hűtőben kezdek kutakodni, ahol találok egy üveg bort szerencsére.
- Niko – trappol utánam Lia idegesen, de most nem bírok vele foglalkozni. A bornyitót keresgélem, nem tudok rá figyelni. – Niko – szól rám kicsit erélyesebben.
- Nem tudod hol a bornyitó? – forgatom ki a fiókokat, miközben mosolyogva nézek rá.
- Te… Jesszusom – kapja a szája elé ijedten a kezét, de a figyelmem ismét a bor felé irányul, hisz megtalálom a dugóhúzót. Rutinosan nyitom ki, majd azonnal meghúzom az üveget, de amint lecsúszik az első korty a torkomon, Lia kicsavarja a kezemből az üveget.
- Hé, mi bajod van? Add vissza – nyúlok az üvegért, amit a háta mögé rejt. – Lia, nincs kedvem játszadozni, add ide azt a bort. Ha kérsz töltök neked is – mosolygok rá, de a felé nyújtott kezem remegni kezd, akár egy Parkinson kórosé és úgy érzem magam, mint valami éhes vámpír, aki nem vérre, sokkal inkább alkoholra szomjazik.
- Elég – csattan fel Lia, én pedig nem értem mi a baja. – Mióta csinálod ezt? – lengeti meg az üveget az orrom előtt. Ezzel pedig csak azt éri el, hogy én is felbőszülök, akár egy bika a vörös posztót látva.
- Mit csinálok? – emelem fel én is a hangom.
- Mióta piálsz? – tér rá a lényegre, mire hátrálok egy lépést. Dühösen vizslat és talán a kétségbeesés is ott csillog a szemében.
- Nem vagyok alkoholista, ha erre akarsz célozni – vágom rá sértetten.
- Akkor miért remeg a kezed? – szegi fel az állát.
- Nem tudom – csóválom meg a fejem.
- Niko, te is tudod, hogy miért. Mert rászoktál erre a szarra – teszi le a pultra az üveget, aztán közelebb sétál. – Ne csináld ezt – néz rám könyörgően. – Nem szokhatsz rá. Te nem – öleli át a derekam, én viszont nem akarok hinni a fülemnek.
- Te komolyan azt hiszed, hogy rászoktam? – nézek rá felháborodva.
- Attól félek, hogy igen – bólint. – Mikor volt az utolsó olyan nap, hogy egy kortyot sem ittál? – kérdezi félve. A szavai egy arculcsapással érnek fel, de el is gondolkodtatnak. Hirtelen tör rám a felismerés…
- Los Angelesben, mikor veled voltam – suttogom és a falra szegezem a pillantásom. Még mindig remegek, még mindig úgy érzem, hogy kell egy korty a nyugalmamhoz, de ledermedek. Képtelen vagyok megmozdulni. Lia finoman a kezembe csúsztatja a kezét és a kanapé felé kezd húzni, majd mikor látja, hogy teljesen le vagyok fagyva, kicsit meglök, így a puha bőrre huppanok, ő pedig szorosan mellém telepedik. Mindkét kezem megfogja, majd fürkészni kezdi az arcom. Nem vagyok hajlandó a szemébe nézni, mert bánt a feltételezése.
- Niko, nézz rám – suttogja halkan.
- Nem vagyok alkoholista – jelentem ki ellentmondást nem tűrően.
- De ha így folytatod tovább az leszel – jelenti ki keményen, mire mégis ránézek. – Hetek óta minden nap iszol. Miért? – kérdezi nyugodtan, én pedig elgondolkodom.
- Mikor kiszálltál a kocsiból én… A francba. Muszáj volt berúgnom. Nem akartam érezni semmit. De józanul csak rád tudtam gondolni. Csak rád. A fájdalomra a szemedben, arra, ahogy egyszerűen elsétáltál, ahogy beléptél azon az átkozott kapun és hozzá menekültél előlem. Muszáj volt innom vagy betépnem, hogy tudjak aludni. Te nem tudod milyen ez – nyögök fel. – Ha lefeküdtem józanul és lecsuktam a szemem láttam, ahogy azzal a féreggel szeretkezel. Hallottam, hogy azt mondod neki, hogy szereted. Láttam, ahogy átölel, ahogy megérint, ahogy megcsókol. Ahányszor lehunytam a szemem, mindig ott lebegett a szemem előtt, hogy épp ő ölel magához, hogy mellette fekszel, hogy az ő fülébe nyögdécselsz és azt hittem, hogy meghalok. Nem kaptam levegőt, nem tudtam se aludni, se enni a féltékenységtől. Hánynom kellett magamtól, bűntudatom volt, mert azt tettem veled – hunyom le szorosan a szemem. Nem bírom kimondani, hogy megerőszakoltam. – Tudod milyen úgy élni, hogy gyűlölöd magad? Nem bírok azóta szinte tükörbe se nézni. Minden percben szembe köpném magam, érted? – fakadok ki, mire csak halványan elmosolyodik, finoman megsimogatja az arcom, aztán magához ölel és puszik tömkelegével szórja tele a bőrömet. A karjaim maguktól fonják körbe a vékony derekát és szinte belebújok az ölelésébe. Most sem értem, hogy honnan tudja, hogy erre van szükségem, de mégis ráérez. Annyira ösztönösen tudja, hogy mikor mit csináljon… Elképeszt. Ezekért az apróságokért szerettem bele. És az isteni illatáért, amiből most is mélyeket szippantok.
- Nincs szükséged piára – susogja.
- Ha mellettem vagy nincs – sóhajtom, miközben az ölembe húzom. Tényleg így gondolom. Most, hogy a karomban van, hogy megérinthetem, nem érzem a kényszert arra, hogy igyak. Ő is képes megnyugtatni. Ha magához ölel, akkor megszűnik a belső feszültség. Sokáig simogatja a hátam és a hajam, én pedig újból belezúgok. A gyengédség, ami belőle sugárzik meghódítja a szívem. Ólmos fáradtság telepedik rám, és majdnem elalszom a vállán, mikor kicsit elhúzódik tőlem és a két meleg tenyere közé fogja az arcom. Elgondolkodva néz rám, majd végigsimít az orromon és a szemem alatti sötét karikákon, aztán nagyot sóhajt.
- Mióta nem pihented ki magad rendesen? – kérdezi halkan, az én szemeim pedig kikerekednek a meglepetéstől.
- Honnan veszed, hogy… - kíváncsiskodom, mire csak elneveti magát, azzal az angyali, gyöngyöző kacajjal, amit úgy imádok hallani és amitől mindig belém ragad a szufla. Azt is elfelejtem, hogy fiú vagyok-e avagy lány, ha nevetni hallom. Most se járok másképp. Fogalmam sincs mit akartam alig fél perce kérdezni tőle.
- Feszült és nyúzott vagy. A szemeid mindent elárulnak Niko – somolyog. – Nem mellékesen olyan görcsök vannak a válladban, amilyeneket még életemben nem tapintottam – húzza végig az ujjait az említett testrészen. – Éjjel végig forgolódtál és motyogtál valamit, ami azt jelenti, hogy nem alszol elég mélyen – suttogja. – Többet kéne pihenned – teszi hozzá.
- Nekem nincs időm pihenni – húzom el a szám. – Idejét se tudom már mikor aludtam ki magam. Talán tizenöt évesen – gondolkodom el, mire értetlenül összeráncolja a homlokát. – Akkor álltunk össze a fiúkkal zenélni. Azóta dolgozom – nevetek fel keserűen. – Tíz év Kulta. Tíz éve nem pihentem ki magam. De ezt pont neked magyarázom? Te tudod milyen ez az élet. Nincs megállás, soha – veszek mély levegőt.
- Gyere – mászik ki az ölemből, majd feláll és a kezem után nyúl. Gondolkodás nélkül követem. Per pillanat a világ végére is vele mennék. De csak a hálószobáig visz, ahol az ágyra ültet, lehúzza a felsőm, aztán mosolyogva lelök a matracra. Nem igazán érzek magamban erőt arra, hogy megint szeretkezzünk, de persze nincs ellenemre a dolog hisz állandóan kívánom. De újból meglepetést okoz, mikor nem mászik utánam, hanem a fürdőbe lép és egy tubus testápolóval tér vissza.
- Mit csinálsz? – könyökölök fel, mikor mellém dobja a krémet és gyorsan hátrafogja a haját.
- Fordulj hasra – mosolyog rám, miközben az ablakhoz lép és behúzza a sötétítő függönyöket. Gyanakodva figyelem a mozdulatait, tippem sincs arra nézve, hogy mit forgat abban a gyönyörű buksijában. – Gyerünk már – noszogat nevetve, majd feloltja az éjjeliszekrényen lévő kislámpát, ami halvány kellemes fényt áraszt magából. Lassan fordulok hasra, de a gyanakvásom nem múlik el. Figyelem, ahogy vigyorogva az ágy mögé lépked, aztán kirángatja alólam a takarót, majd fölém mászik és hátsómra ül. – Még mindig csontos vagy – kuncog fel édesen, mire finoman a combjára csapok. Érzem, ahogy egy puszit nyom a lapockáim közé, majd felveszi a matracon heverő tubust.
- Te most meg fogsz masszírozni? – döbbenek le, mikor a meleg krémes tenyerével a vállamhoz ér és nekiáll fellazítani az izmaim.
- Micsoda lángelme vagy – kuncog halkan. Én is elmosolyodom, majd lehunyom a szeme és élvezem a kényeztetést. Hol gyengéden szinte simogatva ér hozzám, hol erőből, már majdnem durván dögönyöz. Néha felszisszenek, hisz fájdalmat okoz, ahogy a vállaimból próbálja kigyúrni a görcsöket, de ettől eltekintve, hihetetlenül kellemes amit csinál.
- Még soha senki nem masszírozott meg – dünnyögöm, mikor már vagy húsz perce kényeztet.
- Pedig nem ártana – susogja a fülembe, aztán áttér a karjaimra. Félálomba kerülök, érzem, ahogy egyre jobban feloldódom, már nem vagyok annyira feszült. Egyszerűen kiürül minden a fejemből, csak arra koncentrálok, ahogy Lia simogat, néha a hajamba túr, néha az arcom, a homlokom és a halántékom cirógatja végig, aztán a gerincemen futkároznak az ujjai, le egészen a fenekemig, hogy aztán áttérjenek a csípőmre és a derekamra, egészen addig míg mély álomba nem zuhanok. Még érzem, ahogy mellém gördül, betakar, egy lágy puszit nyom a számra, kisimítja a homlokomba lógó hajszálakat és csak annyit suttog, hogy:
- Szép álmokat királyfim.

Hirtelen pattannak ki a szemeim. Odakint még korom sötét van, de Niko nyöszörög mellettem. A homloka ráncba szalad, a teste feszült és olyan picire kuporodik össze amennyire csak lehet.
- Niko – simítom a tenyerem a karjára, de nem kel fel, elhúzódik, majdnem az ágyról is leesik, miközben tovább dünnyög. A bőre gyöngyözik a verejtéktől, én pedig kicsit megijedek. – Kelj fel – szólok rá, mire hirtelen felüvölt, aztán olyan lendülettel ül fel, hogy a feje az államnak csapódik, mert elhúzódni sincs időm. Felszisszenek a fájdalomtól, de amint rápillantok, mindenről megfeledkezem. Zaklatottan mered maga elé, miközben remeg. – Hé – csúszok mögé és szorosan átölelem. – Nincs semmi baj – puszilgatom a vállát, miközben a kezem után kap és szorosan összefűzi az ujjainkat. – Csak álmodtál – magyarázom a lehető legmegnyugtatóbb hangon.
- Tudom – kapkod levegő után. – Tudom.
- Elmeséled? – kérdezem halkan, miközben ringatom, akár egy gyereket.
- Nem tudom – suttogja rekedten. – Nem emlékszem pontosan. De rossz volt, nagyon rossz – rándul össze, mire finoman simogatni kezdem.
- Feküdj vissza – húzom magammal. Nincs benne ellenállás, eldől a matracon, de tudom, hogy még mindig nincs minden rendben. Nyakig betakarom és szorosan a hátához bújok. – Nincs semmi baj – simítom a mellkasára a tenyerem, az arcom pedig a tarkójához hajtom. Érzem, hogy még mindig szaporán ver a szíve és a légzése sem egyenletes, de ennek ellenére megfogja a kezem és még közelebb préseli magát hozzám. A lábaim az övéhez igazítom, ahogy a felsőtestem is, felveszem az ő testhelyzetét és minden porcikámmal hozzá simulok.
- Te vagy most a nagykifli – suttogja pár perc csend után.
- Igen, te viszont csukd be a szemed és aludj – simogatom a hasát a hüvelykujjammal.
- Nem akarok – csóválja meg a fejét.
- Niko – dörrenek rá finoman. – Aludj. Vigyázok rád – suttogom a fülébe, majd játékosan a fülcimpájába harapok, ezzel pedig elérem, hogy elmosolyodjon. Lassan fordítja felém a fejét, én pedig tudom, hogy mit akar. Nem habozok, azonnal megcsókolom. Sokáig ízlelgetjük egymást, de mielőtt több lehetne belőle elhúzódom. – Ne rosszalkodj – mosolygok rá. – Pihenned kell – nyomok egy gyors puszit a szájára, majd ismét a hátához dörgölőzöm. A testéből áradó meleg és fűszeres illat lassan újra elbódít, pedig fenn akarok maradni, míg vissza nem alszik.
Mégis majdnem elalszom, de meghallom a mély hangját, ami visszarángat az álom határából.
- Kulta – suttogja.
- Hm? – Dünnyögöm álmosan.
- Azt hiszem örökre megbabonáztál – mondja nagyon halkan, mire kinyitom a szemem. – Hiába veszek el mást, tudnod kell, hogy amíg csak élek a tiéd lesz a szívem és lelkem. A testem odaadhatom másnak, de ezt a kettőt elvetted tőlem, bár az is lehet, hogy én adtam oda neked, egy azért biztos soha nem kérem vissza semelyiket. Persze majd ha gyerekem születik osztoznod kell ezen – húzza a mellkasára a tenyerem, ami alatt ütemesen ver a szíve. – De hidd el, hogy mindig nálad lesz, bárhol is legyek, bármilyen messze is tőled… - susogja és valószínűleg folytatná is, ha nem szakítanám félbe.
- Fogd be Niko. Ne mondj nekem ilyeneket – nyögök fel és próbálom visszatartani a könnyeim, de azok mégis alattomosan kibuggyannak a szemem sarkán. Érzem, hogy megmozdul, majd szembe fordul velem.
- Te sírsz Kulta? – néz rám azokkal a gyönyörű zöld szemeivel meglepetten, amik még a sötétben is világítanak.
- Nem – szipogok és megpróbálom letörölni a könnyeim, de mielőtt az arcomhoz érhetnék elkapja a kezem és az ajkaival tünteti el a sós cseppeket.
- Ne sírj kicsim – ölel szorosan magához, én pedig mindent megteszek ennek érdekében. – Te vagy az első nő az életemben, akiből nem ábrándultam ki két hónap után – simít végig a hajamon. – Az első akitől állandóan elakad a lélegzetem.
- Hagyd abba – könyörgöm halkan.
- Nem Kulta. Ezt tudnod kell – susog tovább. – Ha hamarabb ismertelek volna meg, akkor nem választhatna el tőled senki és semmi. De nem így történt. Hiába átkozom emiatt az eget, a sorsot és a Földet, na meg az összes szentet, nem lehet megváltoztatni a múltat. Leena hamarabb rám talált és megígértem neki, hogy szeretni fogom. Tudom, hogy hülyeség, hogy ki se nézi belőlem senki, de én mindig betartom a szavam. Megígértem neki, hogy elveszem és vele öregszem meg és betartom még akkor is, ha tudom, hogy veled talán még boldogabb lehetnék. Képtelen vagyok elengedni őt. Nem tudom megmagyarázni miért, de nem megy. Már nem vagyok belé szerelmes, sőt az is lehet, hogy sosem voltam, csak egy múló kábulat volt az egész, de minden hozzá köt Lia. Ezerszer végiggondoltam már, milliószor lejátszottam magamban, hogy mi lenne ha mégis szakítanék vele és veled élnék és mindig ugyan arra jutottam. Nem tehetem meg. Nem csak miatta nem, hanem miattad sem – néz mélyen a szemembe, miközben az ujjai folyamatosan az arcomat simogatják. Sorban folynak végig a könnyek az arcomon, csendesen zokogok, nem akarom hallgatni, de nem szólok többet közbe. Csak túl akarok lenni rajta. Minden egyes kiejtett szó egy rozsdás szög a szívemben. Tudom, hogy bele fogok halni, mégsem teszek semmit, hogy elkerüljem… Ha ismét bele kell pusztulnom ebbe az átkozott szerelembe, hát legyen. – Nem tudnál velem lenni sokáig. Tudom, hogy azt érzed most, amit én, de csak azért, mert még nem éltél velem. Kulta én képtelen vagyok arra, hogy rendes kapcsolatban éljek. Mindig úton vagyok, mindig dolgozom, mindig csinálok valamit és nem jutna rád elég időm, pedig te megérdemled, hogy foglalkozzanak veled. Olyan nő vagy akit a tenyeremen kéne hordoznom, de nem megy. Leena már megszokta, hogy önző vagyok és figyelmetlen. Te nem tudnád – mosolyodik el, de ezt inkább csak érzékelem, mintsem látom. - Én szűk látókörű vagyok, önfejű, türelmetlen és kibaszottul féltékeny. Csodálom, hogy Leena bírja mellettem, bár tudom, hogy amit én nem adok meg neki, azt a boldogságot másnál keresi. Nem érdekel, hogy néha gyűlöl, az sem, hogy megcsal, de ha te tennéd ezt, abba beleőrülnék. Ha az enyém lennél, birtokolni akarnálak, ketrecbe zárni, hogy soha senki ne vehessen el tőlem. De te nem vagy egy tárgy - nevet fel keserűen. - Neked mindent meg kell kapnod, amit csak akarsz. Egy rendes szerető férjet és egy csomó füvön rohangáló tündéri angyalkát.
- Te is megadhatnád ezt nekem – nyöszörgöm.
- Nem – ingatja meg a fejét. - Nem tudod mennyire fáj, de én ezt nem adhatom meg neked. Sose lesz már normális életem, mert zenész vagyok. A munkám az első és ezt nem tudom összeegyeztetni a szerelemmel, a családdal. Nem tudom hogyan kell mindkét szerepben megfelelni – sóhajt fel, mintha belefáradt volna az egészbe. – Ha nem irtóznál az életmódomtól, akkor talán megtaníthatnád nekem, de így… – harapja el a mondat végét.
- Ki mondta, hogy irtózok attól, ahogyan élsz? – ülök fel hirtelen az ágyon, kiszakítva magam a karjai közül, miközben dühösen és értetlenül bámulok rá. Nem értem honnan veszi ezeket a marhaságokat, aztán azt hiszem, hogy megvilágosodom, de mire rájövök, hogy nem, már késő, ugyanis megered a nyelvem. – Oké, felfogtam már régen, hogy nem akarsz engem, de legalább ne keress kifogásokat. Leenat szereted jobban, nincs ezt hova ragozni – támadok neki. Csalódott vagyok, azt hiszem ezért csinálom. Megpróbálok a szavainak más értelmet adni, hogy bűnbakot csinálhassak belőle, hogy ráfoghassam azt, hogy nem lehetünk együtt. Persze a lelkem legmélyén, tudom, hogy senki nem hibás ezért. Egyszerűen csak így alakult. Megpróbálok kibújni mellőle. El akarok menekülni, nem akarom tovább hallgatni az okait annak, hogy nem lehetünk boldogok. Minek? Semmi értelme. Így van és kész. Persze nem enged el. Amint lecsusszannék az ágyról, mindkét kezével a derekam után kap és visszaránt maga mellé. Körbetekeri a csípőm a lábaival, a felsőtestem pedig a karjaitól nem tudom megmozdítani. Most ő bújik a hátamhoz, ő hajol a fülemhez.
- Hülyeségeket beszélsz és ezt te is nagyon jól tudod, igazam van? – suttogja a fülembe. A meleg lehelete csiklandozza a bőröm, ettől pedig azonnal elgyengülök és erőtlenül dőlök a mellkasának. Megszűnik minden ellenállásom. – Szeretem Leenat, de nem úgy ahogy téged. Úgy soha senki iránt nem éreztem még. Ennyire intenzív érzéseket soha senki nem váltott még ki belőlem. Megőrjítesz Kulta – leheli a fülembe. – Minden egyes pillanatban magam mellett akarlak tudni, még akkor is ha tudom, hogy nem lehet. Mindig kívánlak, mindig csókolni akarlak és ölelni. Életemben nem voltam még senkire ennyire féltékeny, soha senkit nem akartam még ennyire birtokolni, soha senki nem tudott olyan pikk pakk felhúzni, mint ahogy te tudsz. Soha senkire nem tudok olyan eszeveszetten dühös lenni, mint rád. Érzem minden egyes rezdülésed, ha fáj neked valami, olyan mintha nekem is fájna. Ha boldog vagy én is az vagyok, ha mérges vagy én is az vagyok. Ha félsz hát én is félek. Szóval ne merészeld azt mondani nekem, hogy nem akarlak téged, mert ez hazugság. Akarlak, de nem lehetséges. Nem vagy képes az én világomban létezni és ezt te is tudod, hisz kicsinek úgy éltél, ahogy most én, mert az apád is zenész volt és gyűlölted, ugyan úgy ahogy engem is meggyűlölnél egy idő után, mert nem vagyok melletted mindig. Tudom, hogy mire vágysz még akkor is ha nem mondod ki, ha magad sem vagy tisztában ezzel.
- Igen és mégis mit akarok? – kérdezek vissza gúnyosan, de igazából csak a bánat beszél belőlem.
- Le akarsz telepedni, rendes munkát akarsz, férjet, gyereket, egy otthont, ami a tiéd és azé, akit szeretsz. Még nem törtél ki abból, amibe a születésedkor csöppentél, de ki fogsz. Egyetemre fogsz menni, amint eldöntötted, hogy mit szeretnél csinálni, lesz egy jó állásod és meg fogsz ismerkedni egy csodálatos emberrel, aki nem úgy él, mint a vándorcirkuszosok. Aki minden reggel ott lehet melletted, akivel együtt indulhatsz el dolgozni, akivel nem egy hotelszobában fogtok élni, minden nap másik városban, hanem egy rendes házban, amit ti közösen rendeztek be, ahol együtt főzitek meg a vacsorát, ahol együtt nézitek a Tv-t és ahol együtt hajtjátok álomra fejeteket. Szerelmes leszel majd másba, aki rá fog jönni, hogy te vagy a világ legcsodálatosabb nője és aki majd soha nem enged el. Ő majd lehozza neked a csillagokat az égről, biztosít neked mindent, amire szükséged van és egy szép napon megkéri a kezed, te pedig igent fogsz mondani. Összeházasodtok, majd szülsz egy rakás gyereket, akiket ketten felneveltek. Nézed majd az unokáid a férjeddel karöltve és egy gyönyörű őszi napon mikor már nagyon, nagyon öreg leszel és minden álmod teljesült, elalszol örökre – suttogja keserűen, én pedig ismét elsírom magam. Tényleg erre vágyom, de ezt vele akarom. Csak vele.
- Senki nem léphet a helyedre – nyögöm ki.
- Ne mondd ezt. Túl fiatal vagy Lia, előtted az egész élet és nem zárhatod be a szíved. Nem engedem – fűzi még szorosabban a karjait körém. – Miattam nem.
- Miért csinálod ezt? – veszek mély levegőt miközben szorosan lehunyom a szemem. – Miért kínzol?
- Hogy megértsd, hogy miért nem lehet. Neked az a jövőd, amit az előbb elmondtam. Nekem nem. Én elveszem Leenat, gyerekeim lesznek, akik lehet, hogy utálni fognak, mert nem lehetek mellettük mindig. Még jobban a munkámba fogok temetkezni, egyre több lemezt készítek majd, ami turnéval jár. Körbeutazom az egész világot, alkoholista drogfüggő faszfej leszek, aki prostikkal múlatja az idejét. Ha mákom van szívrohamot kapok, ha nem tüdőrákot. Ha meg még jobban ki akarnak velem cseszni az égiek, valami kurva miatt AIDS-es leszek. Tíz év múlva meghalok, sajnálnak majd egy darabig aztán vége.
- Miért kéne így lennie? – kérdezem nagyon halkan.
- Mert így kell lennie – válaszolja.
- Nem kéne – húzom el a szám és próbálok úrrá lenni a fájdalmamon. Minden képet magam elé idézek, amiről az előbb beszélt és nem érzem úgy, hogy van a dolognak értelme. Máshogy gondolkodom, de nem osztom meg vele az érzéseim. Felesleges. Ő már döntött. Ahogy én is. – Engedj el, rá akarok gyújtani – szólalok meg határozott hangon. A bilincsként körém fonódó végtagjai, talán a döbbenettől azonnal meglazulnak, én pedig kipattanok mellőle és meg sem állok a konyháig. Nem remeg a kezem, mikor kiveszek egy szál cigarettát a dobozból és a számhoz emelem. Odakint hóvihar dúl, a szél erősen fúj, a fák hol erre dőlnek, hol arra, a hófehér hatalmas pelyhek kavarognak az éjszakában, elhomályosítva mindent. Mintha a táj is érzékeltetni akarná, hogy mi van bennem. Az ajkaim keserű mosolyra húzódnak, miközben mély levegőket veszek. A könnyeim az arcomra száradnak, a fagyos levegő borzongatja az egész testem, de nem érzem, hogy fáznék. Felkapom a pulton heverő telefonom, hogy üzenetet küldjek Brandonnak. Pár szó csak, de biztos vagyok benne, hogy ő tudni fogja ennyiből is, hogy mit akarok.


Hagyok neki pár percet csak aztán sétálok utána. A konyhaablakon át figyeli a tájat, az ujjai közt ott füstölög a cigaretta. Nem látom az arcát, de biztos vagyok abban, hogy nem sír. Erős lány, még akkor is ha néha megzuhan. Újabb pofont adtam neki, mégsem érzek bűntudatot. Ő az életem és bármit megteszek azért, hogy boldog legyen. Mellettem nem lehet az. El kell felejtenie és ha ehhez fájdalmat kell neki okoznom hát legyen. Inkább most fájjon neki, mint később. Inkább gyűlöljön, még akkor is, ha én még a gondolatát se bírom elviselni annak, hogy így érez, minthogy egy életen át szenvedjen miattam és egy olyan szerelemért, aminek nem lehet jövője. Fiatal még, túl fogja élni, tovább fog lépni és akkor majd rájön, hogy jobb ez így. Neki. Nekem nem, én nem akarom elengedni. Nem ismerek nála lélegzetelállítóbb embert. Nem azért dobogtatja meg a szívem, mert a külseje gyönyörű, hanem azért, mert belül is az. Tudom, hogy ő a másik felem. Sikerült ráébrednem. Kezdek egyre világosabban látni, de mégsem változtatok a döntésemen. Leenat veszem el és ettől az elhatározásomtól senki nem tántoríthat már el. Az izzó, mindent felforgató, szenvedélyes szerelmet elengedem. Meg kell elégednem azzal, amit kaptam, hogy Lia boldog legyen. Ha Leena és én összeházasodunk, akkor majd lemond rólam. Lia erős lány, ki fogja bírni, hiába tűnik olyan törékenynek és sebezhetőnek, nem az. Ő a legerősebb ember, akit ismerek. Mintha érezné, hogy mögötte állok, lassan megfordul és halványan rám mosolyog. Most is büszke és káprázatos. A gyönyörű zöldeskék színű szempárba nézek és megremeg a gyomrom. Talán egy idióta vagyok. Mi van ha mégis menne? Mi van ha nem kéne lemondanunk egymásról? Nem szabad erre gondolnom. Lehetetlen. Nem rúghatom fel a saját magam által felállított szabályokat. Lassan lépkedek felé, majd mikor összesimul a testünk, a tenyerem a derekára simítom. Még a vállamig se ér, mégis úgy érzem, hogy fölém magasodik, ahogy ott áll szálfa egyenesen, rendíthetetlenül, felszegett állal, mosolyogva. Erre csak ő képes. Még mindig látszik a szemén, hogy sírt, de a mosolya eltereli a figyelmem. Oda se nézve, nyomja el a csikket a hamutálba, aztán lábujjhegyre ágaskodik, a tarkómra csúsztatja a tenyerét, ezzel kényszerítve, hogy lehajtsam a fejem és megcsókolhasson. Mindkét karom köré fonom és megemelem, hogy még könnyebb legyen a dolgunk. Olyan könnyű akár egy tollpihe, simán fellépkedek vele a lépcsőn, vissza a hálóba anélkül, hogy egy percre is elválnának az ajkaink egymástól. Amint elfekszünk a puha matracon, azonnal vetkőztetni kezdem. Szeretkezni akarok vele, gyengéden, minden egyes pillanatot kiélvezve. Nem tiltakozik, lágyan simogat és gyengéden csókol, míg el nem érem, hogy a testünk meztelenül fonódhasson össze. Az illata teljesen elszédít, az érintése pedig feltüzel. Én is cirógatom mindenütt, csak az ujjbegyeimmel érek hozzá és újra elképeszt, hogy mennyire puha és lágy a bőre. Nincs nála kívánatosabb nő a világon. Mohón tapadok a nyaka selymes bőrére, majd a fogaim közé veszem és erősen megszívom miközben a nyelvemmel is simogatom. Halkan szisszen fel, de nem tiltakozik az ellen, hogy megjelölöm. Önelégült vigyor kúszik az arcomra, mikor szemrevételezem a művem a hófehér bőrén. Lágyan simítok végig a vörös folton, mire megemeli a fejét és most ő veszi birtokba az én nyakam. Fáj, ahogy megszívja a bőröm, mégis felkuncogok. Birtokolni akarjuk a másikat és ugyan mindketten tudjuk, hogy a pecsétünk alig pár nap múlva eltűnik a másik testéről, de addig is jó érzés a tudat is, hogy mindenki számára egyértelművé tettük, hogy egymáshoz tartozunk…
- Ha te is, akkor én is – mosolyog rám, miközben ugyan olyan öntelt mosoly jelenik meg a szája szélén, mint az előbb az enyémen.
- Nincs szükség jelre ahhoz, hogy a tiéd legyek – kacsintok rá, miközben az orrom az orrához dörzsölöm.
- Biztosra megyek – susogja a számba, miközben a hajamba túr. Mosolyogva csókolom meg. A végtelenségig izgatjuk a másikat. Minden érzékeny ponton elidőzünk, remeg a testem mikor a belső combom cirógatja és karcolgatja a körmeivel. Az sem érdekelne, ha ebbe a másodpercbe meghalnék. Szeretem és szeret, semmi más nem kell. Lassan kerekedek fölé, hogy végigcsókolhassam a bőrét. Minden egyes négyzetcentimétert végigkóstolok és élvezettel hallgatom, ahogy nyöszörög és mozgolódik alattam. Persze én vagyok erőfölényben így, nem nehéz lefognom a vékony testet. Szerintem ő sem tudja eldönteni mit akar, hol eltol magától, hol a hajamba markolva még közelebb húz a melleihez és még a mellkasát is kidomborítja, ezzel teljesen felkínálja nekem az édes halmokat, amiket nem vagyok rest megízlelni. Amint rájön mire készülök, a körmei a vállamba fúródnak. Felkuncogok, miközben a köldökébe csókolok, aztán egyre lejjebb haladok, míg le nem érek a combjai közti forrósághoz, ahová azonnal befurakszom a nyelvemmel. Ízlelni akarom, érinteni, látni, ahogy elveszti az uralmát a teste felett. Az íze megrészegít, az illata elbódít, egyre többet és többet akarok belőle, de Lia el akar húzódni. Kénytelen vagyok lefogni, az élvezettől vergődő lányt, aki tehetetlenül adja meg magát akaratomnak és szorosan lehunyt szemmel, az alsó ajkába harapva nyöszörög, a kezével pedig a hajam markolja. A combjait simogatva egy fél pillanatra felnézek az élvezettől eltorzuló arcába, mire felnyitja a szemeit, amikben olyan eszeveszett vad vágy ég, mint amilyet még soha senki szemében nem láttam.
- Kérlek – nyöszörög halkan, mire megint öntelt mosoly kúszik az arcomra.
- Mire kérsz? – búgom halkan, mire a karom után kap, hogy magára húzzon, de nem engedek neki. – Mondd ki, hogy mit szeretnél – puszilgatom a combja tövét, mire hatalmas sóhaj hagyja el a gyönyörű ajkait.
- Csókolj meg – suttogja, mikor a hasa alján húzom végig a nyelvem. Mosolyogva kúszok fel hozzá, hogy teljesítsem a kérését, a szenvedélye viszont meglep. Mire észbe kapok, már a hátamon találom magam és ő repít a csillagokig engem a csókjaival és az érzéki simogatásaival, amitől lángol a bőröm és forr a vérem. A tetoválásaim megint körberajzolja a nyelve hegyével, mert pontosan tudja, hogy megőrülök tőle. Főleg amikor a hasam alján lévőt tünteti ki a figyelmével, alig pár centire az ágaskodó férfiasságomtól. A lepedőt markolom, de mikor megérzem, hogy az ajkai közé vesz, elpattan az a bizonyos húr és a hajába túrok az ujjaimmal. Nem bírom visszafojtani a torkomból feltörő morgást, ahogy nyelve végigcikázik rajtam, majd az ujjait is beveti a játékba, tényleg az élvezet határáig sodor. De nem így akarom, hogy vége legyen. A maradék önuralmam összeszedve, rántom fel magamhoz, hogy magam alá gyűrhessem. A szemei csillognak, akár a csillagok az égen és ugyan azokat az érzéseket látom visszatükröződni a tekintetében, mint ami valószínűleg az enyémben is ott van. Kifulladásig csókolom az édes ajkait, miközben a combjai közé furakszom, amivel szinte azonnal körbekulcsolja a csípőm. Nem bírom tovább türtőztetni magam, lassan belé hatolok, az érzéstől pedig egyszerre nyögünk fel. A testéből áradó forróság tényleg elveszi az eszem, a fogaimat összeszorítva kényszerítem magam arra, hogy ne kapkodjak, hanem lassan mozogjak csak. Nem vagyok már magamnál, az extázis amit az okoz, hogy egyek vagyunk, teljesen kikészít. Csak ő létezik a számomra, ő az egész világom. A szívem úgy kalapál, hogy tényleg kezdek attól tartani, hogy szeretkezés közben múlok ki. Hiába a lassú tempó, patakokban folyik rólam a víz, amit Lia az ujjaival ken szét a bőrömön. Úgy szorít magához, mintha az élete múlna rajta, nem hagyja, hogy az arcára nézzek, a tarkómnál fogva a nyakhajlatába húzza a fejem, nekem meg nincs erőm tiltakozni, még akkor sem, ha a vészcsengők beindulnak bennem. Ráérzek, hogy titkol előlem valamit, de nem számít. Egymás fülébe sóhajtozunk, aztán felrobban minden körülöttünk és magával sodor a gyönyör. Megszűnik a tér és az idő, csak ő marad és én meg a szerelem, amit érzünk. A szíve dobbanásait a mellkasomon érzem, most is remeg a teste, mint ahogy mindig, én pedig elégedetten vigyorgok, miközben össze-vissza puszilgatom az arcát és mellé gurulok, ő pedig azonnal a mellkasomhoz bújik. Csak magamban suttogom el, hogy szeretem, aztán lehunyom a szemem és elalszom.


A nyugodt egyenletes lélegzetvételeiből tudom, hogy mikor alszik el. Félve nézek fel az arcára, de nem kell csalódnom. Tényleg álmodik. Mosolyogva bámulom egy darabig a gyönyörű arcát, aztán hangtalanul kibújok mellőle.
Már most fizikai kínokat okoz, hogy elhagyom, de nem tehetek mást. Meg akarom mindkettőnknek könnyíteni az elválást és most, hogy lényegében mindketten elmondtuk, hogy szeretjük a másikat, tudom, hogy kínszenvedés lenne a reptéren elbúcsúzni tőle. Talán nem bírnám elengedni. Talán ő sem tudna. De ha egy valamiben igaza van, az az, hogy nekünk nincs jövőnk együtt. Lehetne, de sosem lesz. És ezt be kell nekem is látnom. Míg várom, hogy megrezzenjen a zsebemben a telefon, leülök az ágy szélére és figyelem, ahogy alszik. Most békés és nyugodt, nem sejt semmit. Fogalma sincs arról, hogy megszakad a szívem, mert egy szó nélkül hagyom itt. Azaz mégsem egy szó nélkül, hisz a párnámon hagytam neki valamit. Egyetlen papírlapon pár sor, ami talán végérvényesen megpecsételi a sorsunk. Kizárom az érzéseim, muszáj hideg fejjel gondolkodnom, még akkor is ha ez a világ legnehezebb dolgának tűnik most. Tudom, hogy gyáva vagyok, de nem bírnék reggel szembe nézni vele. Nem tudnék még egyszer a szemébe nézni. Nem bírnám ki, hogy ne mondjam el neki, hogy ő a mindenem. Azok a bársonyos mohazöld szemek kicsikarnák belőlem a vallomást, amit sosem szabad kimondanom.
A helyzet az, hogy belefáradtam az egészbe. Nem akarok küzdeni értelmetlenül. Nem akarok itt maradni vele, hisz minden egyes másodperc, amit mellette töltök veszélyes rám nézve. Hisz percről percre jobban beleszeretek.
A felmentő sereg szerencsére még azelőtt megjelenik a ház előtt, hogy elbizonytalanodnék. A telefonom rezegni kezd, majd abba is hagyja. Mély levegőt véve egy utolsó csókot nyomok Niko ajkaira, vigyázva, hogy fel ne ébredjen, kisimítom az egyik homlokába lógó göndör barna tincset és mosolyogva állok fel mellőle, hisz látom, hogy az ő szája is felfelé görbül.
- Aludj csak hercegem – suttogom a szoba csendjébe.
A holmim már az előszobában van, csak fel kell öltöznöm és kinyitnom az ajtót. Nehéz lenyomni a kilincset, de mégis megteszem. Kisétálok Niko életéből. A küszöbön viszont valaki olyan áll, akire nem számítok.
- Mika? – kerekednek ki a szemeim, mire mosolyogva megölel.
- Brandon a kocsiban van – bök a limuzin felé a fejével. – Én itt maradok. Szüksége lesz rám reggel – sóhajt fel, mire lehajtom a fejem. – Biztos vagy benne, hogy elmész? Tényleg feladod Lia? – nyúl a szőkeség finoman az állam alá, így kényszerítve, hogy a szemébe nézzek.
- Mennem kell – sóhajtok fel, de még a meggyőződésem ellenére is hazugságnak tűnik az állításom. Igazából nem kell elmennem, de a saját szívem érdekében nagyon ajánlott, hogy a lehető leggyorsabban lelépjek.
- Te tudod – húzza el a száját. – Menj, még a végén lekésitek a repülőgépet – engedi el a kezem, aztán meg is gondolja magát. Szorosan ölel magához az izmos karjaival, én pedig próbálok nem összeomlani.
- Vigyázz rá és ne hagyd, hogy igyon – suttogom a fülébe, majd egy puszit nyomok a frissen borotvált arcára, felkapom a sporttáskám és nagy léptekkel elindulok a rám váró autó felé.
- Bele fog pusztulni, mert szeret téged – kiáltja utánam Mika, de nem fordulok vissza. A sofőr kezébe nyomom a táskám és bemászok a kocsiba Brandon mellé, aki amint meglát csak kitárja a karjait, amik közé úgy bújok akár egy kisgyerek.
- Ugye nem fogsz sírni? – kérdezi a hajamat simogatva.
- Belül mindörökké zokogni fogok, de ne aggódj, nem áztatom el a pólód – nézek fel rá és tényleg nem hullajtok egyetlen egy könnycseppet sem. Kívül nem. A szívem viszont vérzik, fáj és tudom, hogy ez a seb sosem gyógyul meg, hogy ez a szerelem sosem múlik majd el.