59. Koppenhága

18+

„Nem baj, ha ez nem valóság, nem baj egyáltalán, csak hadd álmodjam. Maradnék még: amíg átitat és új életre kelt a különös varázslat. Mintha visszataláltam volna a lelkem sarkában gubbasztó, édes mesével találkozó lényhez: - hogy hívnak? - szépség a nevem -, s mintha egymásba vesztünk, eggyé olvadtunk volna. Ringass, szépség! Semmiféle műkábulat, álszédület nem érhet fel hozzád; olyan vagy, gyönyörű, mint a szerelem.”

Segg részegen bámulom megint a plafont, egy rideg hotelszoba puha kanapéján fetrengve. Muszáj volt elmenekülnöm a fotósok és a rajongók elől. Nem hagytak már élni sem én pedig úgy éreztem megfulladok, így a hotel étterméből felmenekültem a szobámba. Ennyit a vacsoráról. Pedig jól nézett ki a cucc, a vacsorám mégis egy üveg vodka lett. Nem bírtam tovább. Nem akartam több fotót készíteni, nem akartam több autogramot adni, nem akartam több kérdésre felelni, de ezt senki nem értette meg. Én csak enni akartam, mégis ez lett belőle, mikor az egyik seggfej beszólt, hogy vegyem le a pólóm a képhez. Dühös voltam és nem értettem miért kell ezt csinálni. Zenész vagyok az Istenért, nem valami elcseszett chippendale fiú. Azért mert a színpadon leveszem a felsőm, ha csatakosra izzadtam a világítás alatt? Kapják be. Kapja be mindenki. Kapja be a egész világ.
A halk kopogás, eltereli a gondolataim. Bukdácsolva állok fel, hogy leüvöltsem annak a haját, aki megint zaklat. Persze a földre dobott ingembe majdnem hasra esem.
- A jó büdös kurva életbe – káromkodom el magam, miközben megkapaszkodom a falba, hogy visszanyerjem az egyensúlyom. Ma nem jön semmi sem össze… A kilincset igazából véletlenül nyomom le, hirtelen jön, hogy nem stabil a kapaszkodóm, így megint majdnem elzakózom, mikor az ajtó sarkig tárul. A látványtól pedig képletesen megint hátast dobok, ugyanis egy bizonytalan zöldeskék szempárral találom szembe magam. Na most vagy hallucinálok, vagy tényleg idejött. Tök mindegy. Nem érdekel, ha csak a vágyaim, nem valós kivetülése áll előttem, kihasználom a képzelőerőm minden előnyét. Ha pedig igazi akkor még jobb. Berántom magam mellé a szőke hajú lányt, aki a küszöbömön toporog és  azonnal lecsapok az ajkaira, miközben berúgom mögötte az ajtót. A boszorkányos nyelv az enyém köré tekeredik, mikor elnyílnak az édes ajkak, az ízéből pedig tudom, hogy valódi. Bizonytalanul próbál eltolni magától, de nem hagyom. Kiveszem a kezéből a táskáját és a földre hajítom, de egy percre se engedem el. Csak csókolom és csókolom, nem tudok betelni vele és őszintén szólva nem is akarok. Túl sokáig kellett nélkülöznöm és túlságosan hiányzott ahhoz, hogy most egy másodpercig is habozzak. Tudom mit akarok itt és most azonnal. Az illata eltelíti a tüdőm, már csak a ruhái idegesítenek, ezért azonnal bontogatni kezdem a vékony szövetkabát övét, majd a gombokat is kioldom, hogy aztán lesimogathassam róla a meleg anyagot. A testemből áradó hő és a szenvedély heve majd melegíti, nem kell kabát. Megfordul a fejemben, hogy legalább az ágyig el kéne vele valahogy botorkálni, mert nem úriemberhez méltó, hogy csak így letámadtam, de gyorsan tova is száll ez a gondolat, hisz a hálószobáig eljutni időbe telik, én pedig nem akarok várni, nincs hozzá türelmem, főleg úgy nincs, hogy a puha ujjai a meztelen hátamon simítanak végig, majd a derekamba kapaszkodik, hogy el ne essünk. Talán túl nagy hévvel estem neki, de most még ez sem érdekel. A tenyerem a felsője alá csúsztatom és felfelé kezdem simítani a vékony anyagot. Csak annyi időre válok el tőle, míg kibújtatom a pólóból, ami a táskája és a kabátja sorsára jut és a földre hullik. Összekapcsolódik egy másodpercre a pillantásunk, ugyan azt a vad, veszett és sürgető vágyat látom a szemében, amit valószínűleg az én pillantásomban is tükröződik. Ezt a gyanúmat az is megerősíti, hogy most ő kap a tarkóm után, hogy lehúzzon egy tüzes csókra, amitől még a fogaink is összekoccannak, de nem állíthat meg minket most ez sem. Tépjük a másik száját, érzem ahogy cseppet sem finomkodva mélyeszti a körmeit a mellkasom bőrébe, aztán végighúzza őket le a hasamon át a nadrágom szegélyig, célt érve pedig azonnal az övemmel kezd babrálni és amint megadja magát a bőrszíj az akaratának, a farmer gombjait cincálja szét, hogy a durva anyagból kiszabadíthassa a már-már fájóan lüktető testrészem. Most áldom a lustaságom és a rendetlenségem, hisz a nadrág alá reggel nem húztam alsót, hisz örültem annak is, hogy kettőig látok, főleg kávé nélkül, az előző esti tivornya után, így most szabaddá válik minden porcikám és ezt Lia ki is használja. Azonnal a kőkemény férfiasságom köré kulcsolja az ujjait és finoman simogatni kezd, míg én a rajta lévő tüllszoknya cipzárját tapogatom ki, ami gyorsan az ujjaim közé akad és gond nélkül lehúzódik, hogy aztán finoman lesimuljon a viselőjéről, aki azonnal ki is lép belőle, úgy ahogy én a nadrágomból az előbb. A csizmát ő rugdossa le magáról, a fekete csipke bugyit pedig hiába izgató, én tépem le róla, a melltartójával együtt, így már nincs semmi ami közénk állhatna. Olyan szorosan simulunk össze, hogy érzem a mellkasomon a szíve minden dobbanását. Újabb szédítő csókban forrunk össze, a tenyerem a fenekére siklik és finoman bele is markolok az izgató félgömbökbe, ő pedig a derekam karmolja végig, olyan erővel, hogy felszisszenek és átfut az agyamon, hogy ennek az együttlétnek nyomai maradnak, amit büszkén fogok viselni, ha kell életem végig is. Megpróbál elhúzódni, hogy a nyakam kényeztethesse, de nem hagyom neki. Szomjazom a csókjára, nem elég belőle, keményen tartom a tarkójánál fogva, hogy eszébe se jusson még egyszer elengedni az ajkaim és a nyelvem. Éreznie kell, hogy ha elhúzódik tőlem, abba belehalok. Olyan ez, mintha egy kómában fekvőt le akarnának kapcsolni az őt éltető gépekről. Szerencsére megérti, hogy mit szeretnék, így most ő tolja a számba a nyelvét, hogy végigsimíthasson vele a fogaimon, hogy bebarangoljon minden egyes négyzetcentimétert aztán újra összegabalyodjon az enyémmel. A végletekig húzzuk egymást, a húr pedig nálam pattan el hamarabb, mikor a fenekembe markol. Egy fél fordulatot téve, a bejárat mellett lévő komódnak lököm, amiről egy laza mozdulattal mindent lesöprök, hogy a tárgyak helyére, a velem lévő nő kerülhessen. Nem bírom ki, hogy ne simítsak végig a formás lábakon és ne cirógassam meg a belső combját, majd az ujjaim önkéntelenül is a forró, nedves pontra tapadnak, amitől Lia azonnal felnyög és a vállamba markol. Nem bírok tovább várni, a kezem helyét a férfiasságom veszi át, amire úgy tűnik az engem csókoló nem számít. Belészorul a levegő, mikor hirtelen tövig belé nyomulok és azonnal keményen, talán kissé durván is, de mozogni kezdek benne. Úgy érzem, mintha egymásnak lennénk teremtve. Nem kell bevárnom, lehetek önző, hisz pontosan tudom, hogy ami nekem élvezetet okoz, az neki is. Nem bírom visszafogni, a torkomból feltörő mély morgást, ami minden egyes lökésnél felszakad belőlem. A tenyerem a mellére simítom és tovább morzsolgatom az így is kőkemény mellbimbóit, amitől ő is bele-belenyög a csókunkba, amiből csak levegőért bukunk fel nagy ritkán. Hirtelen húzza fel a térdeit a csípőmig, amivel azt éri el, hogy még mélyebben belé furakszom, ez pedig úgy tűnik megadja neki a végső lökést, hisz megérzem, hogy a belső izmai összerándulnak körülöttem, miközben halk sikoly hagyja el a torkát, ez pedig az én végemet is jelenti. Az orgazmus elemi erővel söpör végig rajtam, olyan intenzíven, hogy beleremeg minden porcikám. Na igen, ilyen jó soha senkivel nem volt a szex és valószínűleg nem is lesz, hisz ez nem egy puszta dugás volt, hanem igazi szeretkezés. Minden alkalommal egyre jobb és jobb, ahelyett, hogy unalmasabbá válna.
Mindkettőnkről ömlik a víz, miközben lihegve, levegőért kapkodva, eget verő pulzussal kapaszkodunk egymásba. Az illata most még intenzívebb, az arcom a nyakhajlatába fúrom, hogy még inkább érezhessem a selymes bőr egyedi szagát, amikből mélyeket lélegzek. Nem tudom eldönteni, hogy józan vagyok e vagy még inkább megrészegültem a közelségétől. Mosolyogva puszilom meg a vállát, miközben a hátát simogatom és hallgatom a szapora lélegzetvételeit. Még most is remegnek a térdeim, félek, hogy nem bírom megtartani a saját súlyom, de igyekszem nem összecsuklani, bár kétségkívül biztonságosabb lenne elmenni az ágyig. Lassan, anélkül, hogy kihúzódnék belőle, emelem fel Liát, hogy a hálóba botorkáljak vele, aki készségesen kulcsolja körbe a derekam a lábaival, miközben csillogó szemekkel, boldogan mosolyogva néz a szemembe és apró csókok tömkelegével árasztja el az arcom, miközben a gerincem vonalát simogatja, aztán megérzem, hogy a titkos izmait összehúzza a lassan ismét tettre kész testrészem körül. Most már értem a huncut mosolyt, de a szexéhes énem megint a felszínre tör, ezektől az ingerektől. Kész szerencse, hogy Lia se kevésbé nimfomániás, ugyanis megint nem jutunk el a hálóig. Kacagva dőlünk el a nappali szőnyegén, ahol újabb gyönyörökben részesítjük a másikat, majd újból nekifutunk, hogy elérjük a célunk, az ágyat, de megint nem járunk sikerrel. Csak negyedjére jutunk be a hálóba, hogy végre a puha szaténlepedők közt is adózzunk a testi gyönyörök oltárán, egészen hajnalig, majd teljesen kimerülve, csatakosra izzadva egymás karjaiban aludjunk el.

Érzem, ahogy gyengéden félresimítja az arcomba lógó kósza tincsem, ezzel pedig azonnal felébreszt, de cseppet sem bánom. Inkább csukott szemmel élvezem, ahogy vigyázva, mit sem sejtve arról, hogy már ébren vagyok egy puszit nyom a szám sarkába, aztán azonnal el is húzódik. Hideg áramlik a takaró alá, mikor kibújik alóla, én pedig megborzongok. Fázom az ölelése nélkül, nem akarom, hogy elmenjen, de mire csukott szemmel a keze után kapnék, már le is csúszott az ágyról. Kénytelen vagyok kinyitni a szemem, de nem jutok szóhoz a látványtól, ami elém tárul. Egy szál fekete boxerben áll, nekem háttal, miközben nagyot nyújtózik. A hatalmas erkélyajtón beáramló Nap fénye finom fénnyel vonja körbe a márvány fehér testet. A bőre szinte átlátszó, a bordái, a csípőcsontja és a csigolyái is élesen kirajzolódnak alatta. A hófehér bőr gyönyörű kontrasztot alkot a testét borító fekete mintákkal és a göndör sötétbarna hullámos hajjal, ami most is kócosan lóg a válláig. Egy könnyed lépéssel a két szárnyú ajtó elé lép, majd sarkig tárja mindkét felét. A függöny meglibben a beáramló levegőtől, én pedig becsukom a szám, ugyanis csak most tűnik fel, hogy eddig nyitott szájjal bámultam Nikot. Mezítláb lép ki a hidegbe, a korlátba kapaszkodik. Látom, hogy megremeg a hidegtől, de nem jön vissza a meleg szobába. Csak áll szálfaegyenesen és kémleli a hófödte tájat. Én viszont nem bírom ki, hogy ne lépjek utána. Magam köré csavarom a takarót és nesztelenül követem. Úgy tűnik nem hallja meg a lépteim, se a takaró susogását, elmerengett nagyon. Csak akkor rezzen meg, mikor a hátához simulok és gyengéd csókot nyomok a lapockái közé, ahol ott virítanak a körmeim nyomai.
-    Jó reggelt – suttogom hozzábújva.
-    Felébresztettelek? – kérdezi halkan, miközben a hasán összekulcsolt kezeimre helyezi a tenyerét.
-    Igen, de nem baj – susogom a bőrébe.
-    Menjünk vissza – fordul meg az ölelésembe, majd a karjai közé kap és visszavisz az ágyba. A szemei gondterhelten csillognak, de mégis mosolyog. Hiába. Nem tud megtéveszteni, feleslegesen riszálja a hátsóját, miközben kimegy a nappaliba és egy tálcát egyensúlyozva tér vissza. A szemei mindent elárulnak. Együtt reggelizünk meg, majd hozzábújva kortyolom el a kávém, miközben megosztozok vele egy cigarettán. Szórakozottan simogatja a vállam, azt hiszem nincs is tudatában annak, hogy figyelem, se annak, hogy kacifántos köröket húzgál az ujjaival a vállamra.
-    Mi a baj? – simítom a tenyerem az arcára, mire rám kapja a meggyötört pillantását. Olyan, mintha egy álomból ébresztettem volna, mintha a kérdést se hallotta volna, de aztán kiderül, hogy mégis értette minden szavam.
-    Baj? Nincs semmi baj Kulta – lágyul el a pillantása, aztán közelebb hajol és egy gyengéd csókot hint az ajkaimra. Tudom, hogy mire megy ki a játék, de nem engedek. Most nem. Eltolom magamtól, mire értetlenül pislog rám.
-    Szenvedsz – suttogom mélyen a szemébe nézve. – Miért?
-    Én ne… -kezd bele, de a szájára teszem a mutatóujjam.
-    Ne hazudj. Nekem ne. Az igazat akarom hallani – ölelem át. Fészkelődni kezd, a hátát az ágytámlának veti, a lábaim pedig keresztberakja a combjain, majd mindkét karjával átölel, mint egy kisgyereket. Komolyan azt várom, mikor kezd ringatni, de ez nem jön el. Csak egy puszit nyom a számra, aztán bámulja az arcom. Látom, hogy járnak a fogaskerekek az agyában, többször mély levegőt vesz, de mégsem fut neki egyszer sem. Hirtelen furcsa arckifejezést vesz fel, az ujjai is megállnak a simogatásomba. Mire egyet pislognék, maga alá gyűr, a fejem két oldalán az alkarjára támaszkodva néz a szemembe, mintha onnan akarná kiolvasni a választ a ki sem mondott kérdésére, miközben a párnán szétterülő hajam simogatja.
-    Szeretsz? – kérdezi végül, mire elmosolyodom. Nem igazán értem, hogy jön ez ide, de ha ennyire tudni akarja…
-    Az életemnél is jobban – felelem őszintén és egy apró puszit nyomok a szép ívű szájára.
-    Nem – csóválja meg a fejét. – Mondd ki – néz könyörgően a szemembe. – Mondd, hogy szeretsz.
-    Nem – vágom rá csípőből.
-    Lia, az Istenért. Bevallottad és én is neked. Miért nem mondod ki azt az egyetlen kicsi szót, amit hallani akarok? – fakad ki.
-    Már megbeszéltük ezerszer, hogy… - kezdek bele, de megint csóválni kezdi a fejét és a szavamba vág.
-    Mondd, hogy szeretsz. Mondd ki, hogy szeretlek. Kérlek Kulta. Hallanom kell – fogja a két tenyere közé az arcom, de ellököm magamtól.
-    Nem – bújok ki a karjai közül. Felpattanok és a tőle legtávolabbi sarokig meg se állok. Ő meg csak ül az ágyon lehajtott fejjel és olyan elveszett kifejezés jelenik meg az arcán, amilyet még soha senkién nem láttam. Nem néz rám, a szőnyeg mintáit bámulja, miközben a száját harapdálja. Aztán nagy nehezen mégis erőt vesz magán és suttogni kezd.
-    Mi értelme van ennek? Ennek az egész őrületnek? A fájdalomnak? Micsoda? – kapja fel a fejét az utolsó kérdésénél.
-    Nem magamtól jöttem – suttogom elhűlve és megkapaszkodok a fotel karfájába, mert a zöld szemekből áradó mérhetetlen kín, tehetetlenség és kétségbeesés súlya alatt úgy érzem összerogyok.
-    Igaz. Én hívtalak, mert nem tudtam ellenállni a vágynak, hogy veled legyek. Nem értem Kulta – nevet fel keserűen. – Hogy csináltad? Hogy bolondítottál ennyire magadba? Miért nem vagyok képes elengedni? Hm? – néz mélyen a szemembe.
-    Ezt én is kérdezhetném – húzom el a szám, majd leülök és felhúzom a térdeim.
-    Nincs jövőnk – susogja, de ez most nagyon úgy hangzik a szájából, mintha saját magát akarná meggyőzni erről és nem engem.
-    Igen, ezt már kifejtetted párszor – húzom el a szám, aztán megint rájövök, hogy baromságot csináltam. Nem kellett volna idejönnöm. Csak újabb sebeket szerzek és semmi nem változik
-    Most meg mit csinálsz? – kérdezi értetlenül, mikor felállok és összeszedem a ruháim, hogy felöltözzek és visszamenjek Los Angelesbe.
-    Hazamegyek. Nincs itt semmi keresnivalóm – felelek, de nem nézek rá. Kezd elegem lenne ebből a játékból, ami csak fájdalmat okoz folyamatosan.
-    Nem – ragadja meg a karom és magához ránt. Olyan szorosan ölel, mintha soha többé nem akarna elengedni, a zöld szemek pedig elszántan csillognak.
-    Eressz el. Ennek semmi értelme, ahogy te is mondtad. Hülye voltam, de ez volt az utolsó alkalom. Vége van. Unom Niko, nagyon unom, hogy kihasználod azt, amit irántad érzek és azt is unom, hogy buta picsaként ahányszor hívsz jövök hozzád. Unom a szerető státuszt, unom, hogy csak egy prosti vagyok a számodra, akiért nem kell fizetned és azt is unom, hogy minden éjszaka után olyan sebeket ütsz a szívemen, amiktől úgy érzem megpusztulok. Unom, hogy minden veled töltött nap után, mikor elmegyek, romhalmazzá válok és, hogy komoly energiákat kell abba feccölnöm, hogy összeszedjem magam. Elég volt. És most engedj el szépen, hagyd, hogy felöltözzek, majd mondj búcsút, mikor kisétálok az ajtón, mert többet nem jövök vissza és ha minden jól megy soha többé nem találkozunk. De ha mégis, akkor fordulj el, mert én is ezt fogom tenni. Ha egymásba botlunk még valaha, akkor tégy úgy, mintha soha nem is ismertél volna.
-    Képes lennél rá? – néz rám meghökkenve. – El tudnád fordítani a fejed Lia? El tudnád felejteni ezt, ami köztünk van? El tudod felejteni, hogy hogyan dobban a szívem? – szorítja a tenyerem erővel a mellkasára. – El tudod felejteni a lélegzetvételeim? – hajol közelebb a nyakamhoz, amitől megborzongok, hisz az orrán kiáramló forró levegő perzseli a bőröm. – El tudod felejteni, az érintéseim? – simít végig finoman a karomon. – Az illatom? A csókjaim? A szavaim? El tudsz felejteni engem? – néz ismét a szemembe, de nem tudok megszólalni. – Én képtelen vagyok rá.
-    Mit akarsz Niko? – találom meg végre a hangom.
-    Hogy mit akarok? – mosolyodik el. – Tudni akarod, hogy mit szeretnék?
-    Igen – bólogatok.
-    Meghalni, most azonnal – mosolyog rám, mire elakad a lélegzetem és kigúvadt szemekkel pislogok rá.
-    Elment az eszed. Hogy mondhatsz ilyet? – fakadok ki, amint realizálódik bennem, hogy mit is mondott.
-    De ha ez minden vágyam, hogy most holtan essek össze, veled a karjaim közt?
-    Eressz el – lököm el magamtól, de erősebb nálam és visszaránt az ölelésébe.
-    Kulta, figyelj rám – nyúl finoman az állam alá és felemeli a fejem, hogy a szemébe nézzek, miközben fél karral szorosan a tart a derekamnál fogva. – Minden ember vágya, hogy boldogan haljon meg, nem? És én most az vagyok, mert velem vagy. És ebben a percben tényleg csak a hóhér csókjára vágyom, mert tudom, hogy lehet, hogy többé nem lesz megfelelő alkalom arra, hogy eljöjjön a vég.
-    Na jó, elég volt – sziszegem. – Megint önző vagy. Megint csak magadra gondolsz. Komolyan nem fogod fel, hogy mit művelsz megint?
-    Miért? Mit művelek? – néz rám értetlenül.
-    Bántasz, kínzol, fájdalmat okozol. Kezdem azt hinni, hogy erre specializálódtál – bontakozok ki a karjai közül, hogy rágyújthassak egy cigire.
-    Mire? – kérdez vissza, miközben minden mozdulatom árgus szemekkel figyeli.
-    Arra, hogy szenvedést okozz nekem – nézek nagyon komolyan a szemébe, mire lesápad.
-    De hát én nem… Kulta nem akarom, hogy fájjon neked – csóválja a fejét.
-    Akkor miért beszélsz halálról? Miért mondod nekem azt, hogy szeretnéd ha holtan esnél össze? Nem érted Niko? Ez engem bánt. Azt akarom, hogy élj és boldog legyél, erre ilyeneket mondasz nekem? Nem gondolsz bele, hogy ha esetleg tényleg valami bajod lenne én mit éreznék? Nem gondolsz bele abba, hogy valószínűleg belepusztulnék ha bármi történne veled? A fenébe – huppanok le dühösen az ágy szélére.
-    A halál nem rossz dolog Kulta – térdel elém mosolyogva.
-    Jah… Aki elmegy annak nem. De mi van azokkal akik maradnak? Túl sok embert vesztettem már el, szóval ne kérd, hogy nevessek ezen és jó ötletnek tartsam, a legnagyobb vágyad – morgom, mire elkomorul.
-    Nem az a legnagyobb álmom, hogy a kezed fogva itt és most megálljon a ketyegőm. Jobb lenne ha mondjuk ötven év múlva történne így – mosolyodik el és lehunyja a szemeit, mintha most képzelné el, hogy egy hófehér ágyon fekve szorítom a ráncos hosszú ujjait, ő pedig elalszik örökre.
-    Nem értelek téged – sóhajtok fel.
-    Nem is kell. Csak az kell, hogy maradj velem, amíg lehet – suttogja, majd feltérdel és megcsókol, amitől minden épelméjű gondolat elszáll a fejemből. A telefoncsörgés viszont megszakítja a pillanatnyi idillt. Niko elhúzódik, majd az éjjeliszekrényen lévő mobilja után kap, amin Tia neve villog. Bocsánatkérően néz rám, mikor felveszi aztán finnül kezd beszélni. Amint leteszi, szomorúan néz rám.
-    Mennem kell Kulta – ül az ágy szélére. – Van egy rádió interjúm – húzza el a száját.
-    Menj csak – simogatom meg az arcát finoman.
-    Itt maradsz? – kérdezi félve.
-    Nem tudom – sóhajtok fel. Tényleg elbizonytalanodtam. Az eszem azt súgja, hogy meneküljek el innen, a szívem viszont képtelen erre.
-    Jobb, mintha rávágtad volna, hogy nem – húzza el a száját, majd megint megcsókol. Lassan bontakozik ki az ölelésemből, hogy felöltözzön. Némán figyelem, hogyan húzza fel a nadrágját, hogyan csatolja be az övét, hogy a szekrénybe vakon benyúlva, előkap egy kissé gyűrött inget és belebújik, de a gombokkal nem sokat vesződik. Csak a középen lévőket gombolja be, így a hasa és a mellkasa hófehér bőre is kilátszik egy picit. A fürdőbe is eltűnik egy másodpercre, majd visszatér, immár tökéletesen kihangsúlyozott szemekkel. Nem értem minek a szemceruza… Anélkül is világít a zöld szempár, a fekete festék nélkül is csodálatosan néz ki. Neki nem kell semmi ahhoz, hogy vonzó és misztikus legyen. Persze kétségkívül, így még hangsúlyosabb a tekintete. Figyelem, ahogy fel veszi a kabátját, majd gondosan a nyaka köré tekeri a sálját. Előkerül a sapka is, ami alá betűri a kusza tincseit, de egy-két rakoncátlan fürt, így is kikandikál, aztán már csak a tornacsukáját kapja magára, ami elég kopott és ha nem autóval menne, tuti befolyna a hólé a lyukakon. Nagyot sóhajtva lép elém mikor elkészül, majd édesen elmosolyodik és megsimogatja az arcom. Úgy bújok a meleg tenyerébe, mint egy kiscica, ő pedig egy gyengéd puszit nyom a szám mindkét sarkába, hogy aztán egy tisztességes csókkal búcsúzzon.
-    Szeretném ha itt lennél mikor visszajövök – susogja a számtól alig fél centire. Az édes meleg lehelete kábítószerként hat rám, úgy kapaszkodok a szövetkabátba, mintha az életem múlna rajta. – Szükségem van rád – nyom egy újabb puszit a számra, de nem várja meg, hogy válaszoljak. Felkapja a gitárját, a telefonját a zsebébe csúsztatja a cigijével és a pénztárcájával együtt, majd egy bugyileolvasztó mosolyt villant rám és kilibben az ajtón. Én pedig tudom, hogy elvesztem. Esély sincs arra ezek után, hogy felüljek arra a gépre, ami visszavisz a biztonságot jelentő vackomba. Képtelen vagyok itt hagyni. Nincs hozzá erőm, hiába tudom, hogy ezzel a saját halálos ítéletem írom alá.


Az épületben ücsörgök és várok a soromra, Tia elmagyarázza nekem, hogy mi fog történni, de nem tudok rá figyelni. A gondolataim a szőke szépség körül forognak, aki ha minden jól megy, a hotelszobámban vár rám.
-    Niko – lök meg Tia, mire ránézek. – Mit mondtam? – mosolyog rám.
-    Öhm… - gondolkodom el, de fogalmam sincs arról, hogy miről beszélt. Az előző két perc kimaradt az életemből.
-    Itt van, igaz? – kíváncsiskodik. Tudom, hogy kire céloz , így vigyorogva bólintok, aztán mégis elkomorodok. Hisz nem lehetek biztos, hogy nem hagyott-e megint el.
-    Remélem, hogy még igen – suttogom.
-    Szedd össze magad, minél hamarabb végzel, annál hamarabb mehetsz vissza a hotelbe, hogy kiderítsd vár-e még rád a szívszerelmed.
-    Ugye nincs semmi dolgom azon a héten mikor megszületik Aleksi kislánya? – nézek rá, miközben hatalmas tempóval a naptárját lapozgatja, a pótanyám.
-    Nem nincs – csóválja a fejét. – Megígértem, mert tudom, hogy ott akartok lenni – mosolyog rám.
-    Úgy várom már, mintha nekem születne gyerekem – nevetek fel.
-    Kár, hogy az esküvőd nem várod így, ami alig két hétre rá esedékes – suttogja, de meghallom és elhúzom a szám. Na igen, vészesen közeledik annak az időpontja, hogy megnősüljek. Nem akarok belegondolni és nincs is rá időm, mert bejön egy nő és közli, hogy én következem. A riporter szerencsére jó fej, nem nyúl kényes témákhoz, főleg a zenekarról kérdezget és hogy mi történik két koncert között. Eljátszok két dalt is élőben, aztán szabadjára engednek. Mindenki kedvesen megköszöni, hogy eljöttem, sok sikert kívánnak, ez pedig jókedvűvé tesz, még úgy is, hogy rettegek, hogy ma éjjel egyedül alszom itt, Koppenhágában. Tia, nem akar feltartóztatni, pedig tudom, hogy szíve szerint kiterelne a rajongókhoz fotózkodni, de nem teszi, inkább kimenekít a mélygarázson át, amiért hihetetlenül hálás vagyok.
-    Maradhatsz még két napig, utána vissza kell jönnöd Helsinkibe – búcsúzik Tia, mire értetlenül nézek rá.
-    Te nem maradsz? – nézek rá.
-    Nem. Tudod van egy lányom, akit alig látok és szeretnék a lehető leghamarabb otthon lenni. Túl sok ideje vagyok tőle távol – mosolyodik el kedvesen, mire aprót bólintok. Megértem őt. Tudom, hogy egyedülálló anyuka és ugyan a kislánya apja sokat segít neki, hisz barátokká váltak az évek alatt, de mégis túl sok időt tölt velünk, hisz imádja a munkáját, de ez néha eltolja az egyensúlyt a családja és a zenekar közt.
-    Vigyázz magadra – ölelem át szorosan, majd kiszállok az autóból, ami őt tovább viszi a reptér felé és a lift felé veszem az irányt. Gyomorgörcsöm van, mikor kinyitom az ajtót, de a tömjén szag és az elsötétített ablakok, arra utalnak, hogy Lia itt van valahol.
-    Szia – bukkan fel a fürdő ajtajában, mire megkönnyebbülten elmosolyodom.
-    Szia – teszem le a gitárom, majd elé lépek és megcsókolom, amit azonnal viszonoz. Határozottan tetszik, ahogy a derekamba kapaszkodik, ahogy az arcomra simítja a tenyerét és ahogy a nyelve játszik az enyémmel. Már épp felkapnám, hogy a hálóban folytassuk tovább, de ekkor elhúzódik tőlem. Értetlenül, vágytól ködös szemekkel pislogok rá, ő meg csak mosolyog, mint egy angyal.
-    Hozattam fel ennivalót és kitaláltam, hogy mit csináljunk, már ha nincs több dolgod ma – magyarázza, miközben levetődik a földön heverő díszpárnára és belemártja a pitaszerű kenyeret az egyik tálkában lévő szószba. – Na gyere már – nevet rám, mire lehámozom magamról a kabátom, a sapkám és a sálam, aztán mellé telepedek.
-    És mégis mik a terveid? – húzom fel az egyik szemöldököm és egy pimasz vigyort villantok felé, mire megint nevetni kezd.
-    Nem az, ami neked – tuszkol a számba egy falatot, de valahogy az asztalon lévő bor jobban izgat, mint az étel.  – Ha már itt vagyunk elmehetnénk valahová.
-    Miért van olyan érzésem, hogy pontosan tudod hová akarsz menni? – nézek rá összehúzott szemekkel, mire egy újabb mosoly a válasz.
-    A hippi negyedbe. Egyszer anyu elvitt oda, mikor nagyon kicsi voltam. Lenyűgöző – mereng el, de én nem túlzottan örülök ennek az ötletnek.
-    Az a hely szörnyű, nem viszlek oda, találj ki valami biztonságosabbat – csúszok hozzá még közelebb, hogy egy puszit nyomhassak az édes telt ajkakra.
-    Mi van? – néz rám szörnyülködve. – Niko, az a hely eszméletlen. Oké, a turisták nem ezt gondolják, de pont te, mint szabad szellemű zenész zárkózol el tőle? Én imádtam, még akkor is ha csak négy éves voltam. Muszáj látnod – csillannak fel a szemei, a lelkesedése pedig megnevettet, hiába hallottam már ezer rémtörténetet Christiania környékéről.
-    Drogosok laknak arra – vágom rá.
-    Nem mintha mi nem élnénk droggal. Ne legyél képmutató – nyújtja ki a nyelvét, miközben mindkettőnknek tölt egy-egy pohár bort.
-    Kulta, gondolom testőrökkel rohangáltatok ott, mikor gyerek voltál, de nekem lövésem sincs, honnan szerezzek most bárkit, hogy ne lőjenek le minket a zsebemben lévő tíz euróért és három dollárért – kortyolok nagyot a vörösborból.
-    Tévedsz. Csak anyu és én voltunk és mint láthatod élek és virulok, ahogy az anyukám is. Sőt, őt kifejezetten királynőként kezelték, mikor betértünk egy ottani csehóba, hogy igyunk egy teát – magyarázza.
-    Oké, lehet. De az anyád egy őrült. Mindenki tudja, hogy hogyan élt akkoriban – kuncogok fel, ugyanis tényleg elég sok őrült dolgot megcsinált, amik mára már történelemnek minősülnek. Elég sok zenész életrajzában feltűnik Lia anyjának a neve, amit csodálok és egyben el is ítélek.
-    Úgy élt akkor is, mint most. Akár egy hippi – von vállat. – Büszke vagyok rá – húzza ki magát.
-    Az apádra miért nem? – merül fel bennem a kérdés, de csak későn veszem észre, hogy hangosan is kimondtam a fejemben járó szavakat.
-    Mert az anyám, hiába volt csapongó, lázadó és bolond, mindig törődött velem. Én voltam az első, nem a zene és nem a saját élete. Az apámnál pedig valahol a ranglista alján helyezkedtem el mindig is. De ha őszinte akarok lenni, valahol mélyen rá is büszke vagyok. Attól függetlenül, hogy utálom, azért amilyen, fel is nézek rá, mert mindig elérte, amit akart. Azt a tényt én sem tagadhatom le, hogy tehetséges – húzza el a száját, miközben valami furcsa fény csillan a szemében. Olyan, mint amilyeneket kicsiként láttam az arcán, amikor még csak álmodoztam arról, hogy egyszer hasonló sikereket érek el, mint Matt Anders és a zenekara. Felrémlik előttem az újságban látott fekete hajú kislány, akit az apja tart a karjaiban, aki próbál a szőke fürtök közé rejtőzni a villogó vakuk elől, majd megelégeli az egészet és a vagány halálfejes pólójában, csillag alakú napszemüvegében és műszörme bundájában pózolni kezd a kameráknak.  Akkoriban nem keltette fel a figyelmem, csak egy kiegészítő volt a képeken, a vele lévő felnőtt zenészek érdekeltek, de a sors úgy hozta, hogy most érte rajongok és nem a szüleiért.

Nehezen tudom csak rávenni Nikot, hogy a korai vacsora után megemelje a hátsóját és elinduljon velem Koppenhága utcáit felfedezni. De egy-két sokat ígérő csók után, kezes báránnyá válik. Ha valamibe anyámnak igaza volt, az-az, hogy a pasikat nem a gyomrukon, hanem a farkuknál fogva lehet a legkönnyebben megfogni. Hát főzni ezért nem tanultam meg… Amíg a hotel halljáig le nem érünk nincs semmi baj, de onnantól kezdve érzem, hogy feszültté válik, ami csak fokozódik, mikor kilépünk az utcára. Ahogy sétálunk folyamatosan figyel, mintha attól félne, hogy valaki rá akar ugrani.
-    Lazíts – nevetek rá és összekulcsolom az ujjaink, hogy tovább rángassam, az ismeretlen utcákon.
-    Menjünk vissza – morogja, mire megint elnevetem magam, aztán egy határozott mozdulattal a falnak lököm és megcsókolom. A karjai birtoklóan fonódnak körém, miközben a nyelveink őrült táncot járnak. Érzem, hogy a vágyai felélednek, így eltávolodom tőle, mielőtt olyat tennénk, amit a nyílt utcán nem lenne szabad.
-    Mi lenne ha nem kéretnéd magad és megpróbálnál picit szórakozni? A kutya nem figyel ránk, csak egy furcsa párocska vagyunk az emberek szemében, akik bóklásznak céltalanul. Most nem vagy rocksztár és én sem vagyok Matt Anders lánya. Nincs menyasszonyod és engem se vár otthon senki. Nincs köztünk több ezer mérföld távolság. Niko, csak mi vagyunk, ketten, magunkban – nézek mélyen a zöld szemekbe.
-    Szóval egy mesébe csöppentem? – mosolyodik el halványan.
-    Inkább egy hatalmas hazugságba, ami csak pár napig tart. Tölthetjük ezt az időt, úgy mintha a valóságban lennénk, gondolhatsz arra, hogy haza kell menned és vissza kell szoknod a mindennapi rutinba, de ki is szakadhatsz belőle, míg tart. Rajtad múlik melyiket választod.
-    Játsszuk el, hogy két átlagos szerelmes vagyunk, akik Dániába jöttek pihenni? Hogy nincs semmi gondunk és úszhatunk a rózsaszín émelyítően édes és mégis csodálatos vattacukorfelhőkkel? Játsszuk el, hogy csak és kizárólag az enyém vagy? Hogy szabadon lehetek veled, hogy nincs semmilyen kötelezettségünk?
-    Miért ne? Miért ne álmodhatnánk a boldogságról? – bújok hozzá, mire egy puszit nyom a számra.
-    Álmodsz velem Kulta? – suttogja az ajkaim közé.
-    Inkább rólad szeretnék álmodni.
-    A tiéd vagyok – búgja, mélyen a szemembe nézve.
És tényleg átadja teljesen az irányítást. Rám bízza magát, szó nélkül, mosolyogva követ a kezemet fogva. Nem kérdez, olyan, mintha vakon bízna bennem. Nem foglalkozik az őt bámuló emberekkel, olyan, mintha csak engem látna. Mintha mi lennénk ketten a Föld nevű bolygón. Mintha eddig vak lett volna, de most kinyílt volna a szeme. Teljesen más szemmel figyeli a házakat, az utcákat és a boltokat. Gyermeki elragadtatást tükröznek a csodálatos bársonyosan zöld szemei. Mindent megfigyel, de mégis én vagyok a középpontba. A sétálóutcán minden bódénál megállunk, az egyik helyen furcsábbnál furcsább sapkákat árul egy fiatal srác. Sokáig időzünk nála, ugyanis Niko mindent felpróbál és mindenről kikéri a véleményem. Az egyik rózsaszín, fehér csíkos csodát meglátva rajta, hangosan nevetek fel. Ő is tudja, hogy idiótán néz ki, de rátesz még egy lapáttal a dologra azzal, hogy grimaszolni kezd.
-    Hagyd abba, fáj a hasam a nevetéstől – kuncogok rajta, miközben a tükörképét nézegeti és csücsörít, majd puszit dob az arcképének, amitől még hangosabban kezdek nevetni és az eladó sem tudja visszatartani tovább a kuncogását.
-    Ne nevess ki asszony. Szerintem szexi vagyok. Meg kéne vennem, nem? – néz rám halálosan komoly arckifejezéssel, miközben a szeméig lehúzza a sapkát, amitől még groteszkebbül néz ki. A kőkemény, karrierista rocker, aki a színpadon úgy viselkedik, mint egy pózer ribanc, most olyan akár egy manó, a hatalmas bolyhos, csilingelős fejfedő alatt.
-    Ha tetszik – vonok vállat vigyorogva, mire a derekam után kap és hevesen szájon csókol. Levegőt is elfelejtek venni hirtelen és nem találom a hangom, mikor elenged. Egy szó nélkül mosolyogva teszi vissza a sapkát, majd biccent egyet az eladó felé, aki azonnal viszonozza a gesztust. A haja most még a szokottnál is kócosabb, a rakoncátlan barna tincsek az arcába hullnak. Csodálatos, ahogy a gyér fény megvilágítja a hófehér bőrét, de ami még gyönyörűbbé varázsolja az a mosolya, ami folyamatosan az arcán játszik. De nem csak a szája, a szemei is mosolyognak, engem pedig elvarázsol ez az új, gondtalan, kissé gyerekes, de kétségtelenül édes Niko.
-    Tudsz róla, hogy amikor mosolyogsz, akkor a varázsaltosnál is varázslatosabb vagy? – bújok az oldalához, mire azonnal átöleli a derekam és így indulunk tovább a célunk felé.
-     Tudsz róla, hogy a mosolyod késztet mosolygásra? – pislog le rám vigyorogva.
Azt hiszem életemben először elpirulok. Ez egy olyan bók, amire nem tudok mit mondani. Egymáshoz bújva andalgunk a hippi negyed felé. Úgy viselkedünk mint két szerelmes kamasz, folyamatosan ugratjuk a másikat, majd csókokkal békítjük ki egymást. Elhisszük a saját hazugságainkat, mert olyan jó hinni bennük. Feltűnik még valami azon kívül, hogy folyamatosan mosolyog, méghozzá az, hogy állandóan érintkezik a testünk. Fél centire se vagyunk hajlandóak eltávolodni a másiktól, pedig néha elég nehéz átfurakodni, így összetapadva, a tömegen, de megoldjuk, az emberek pedig elnézően mosolyognak ránk, azt hiszem ők is látják, hogy nem bírnánk most szétszakadni, akkor se ha az életünk múlna rajta. Egyszerűen pattognak közöttünk a szikrák, amik ugyan nem láthatóak, de mindenki számára egyértelműen érzékelhetőek. Sosem éreztem még így és biztos vagyok abban is, hogy már nem is fogok, így megpróbálom kihasználni a perceket.
Ritkulni kezdenek az emberek, ebből pedig mindketten tudjuk, hogy közeledünk, de már nem is érdekel Christiania, inkább Nikot figyelem, aki megint egy teljesen új arcát mutatja meg, én pedig csak most döbbenek rá, hogy hiába szeretem, nem ismerem és talán soha nem is fogom megismerni, ezzel pedig veszítek, hisz értékes és különleges, aki mellett képtelenség elmenni. Annyira szélsőséges személyiség. Titokzatos, de mégis, most, hogy figyelem minden rezdülését, megfejthetővé válik, akár egy nyitott könyv. A zöld szemek szinte könyörögnek, hogy nézzek a szíve és a lelke legmélyére, ahol pedig nincs más csak egy hétköznapi srác, aki vágyik a szeretetre és a törődésre, aki menedékre akar lelni és akiben annyi szeretet van, hogy talán az egész világnak elég lenne. Annyira elbambulok, hogy észre se veszem, hogy fellép az egyik virágágyás patkájára és tyúklépésben, mint a kötéltáncosok egyensúlyozik végig rajta, a kezemet szorongatva, akár egy kisfiú. A végére érvet nagyot ugrik, de rosszul érkezik, így majdnem mindketten elesünk. Hatalmas nevetésben robbanunk ki, a bénázásunk miatt, de amikor magához szorít, már a szemében csillogó szerelem miatt kapkodok levegő után, ami olyan erővel kólint fejbe, hogy beleszédülök. Ha nem kapaszkodnék meg a kabátjába, biztos vagyok benne, hogy képtelen lennék megtartani a saját súlyom, hisz ez a rengeteg érzelem egyszeriben mind rám szakad és a súlya mázsás kőtömbként telepszik a szívemre. Tudom, hogy ezt a pillanatot és ezt a nézést nem fogom elfelejteni míg élek. Szerencse, hogy a karjaiban tart, mert a remegő térdeim fel akarják adni a szolgálatot és ez csak fokozódik mikor közelebb hajol, hogy egy újabb csókban egyesüljünk, amibe belesűrítünk mindent, amit nem mondhatunk ki. Az íze és az illata megint elbódít, teljesen beleszédülök abba, hogy vele vagyok, ennyire közel hozzá. Talán csak most fogom fel igazán, hogy nem álmodok, tényleg itt vagyok vele. Érzem a lélegzetvételeit és a vastag kabáton át is átsejlik a szíve minden egyes életerős dobbanása. A szívé, ami most értem dobog. Mikor elválik tőlem, olyan, mintha álomból ébrednék, kótyagos vagyok és ahogy a pillantásunk találkozik, majdnem kiszakad belőlem, az-az egyetlen picinyke szó, ami nem jelent sokak számára semmit, de nekünk az egész világunkat felforgatná. Muszáj a nyelvembe harapnom, mert ha nem tenném kimondanám, hogy szeretem. Annyira ott van a nyelvem hegyén, annyira kikívánkozik belőlem a vallomás, hogy majdnem belehalok, de nem tehetem.