58. Ómen

„Nem kell a boldogsághoz semmi, uram, a boldogságot nem lehet akarni. Nem kell hozzá sem szivárvány, sem naplemente. Sem nyugalom, sem béke, sem beteljesült vágyakozás... a boldogság egyszer csak hirtelen elárad, betölt, nem tudni, mitől. Lehet, hogy éppen esik, kopog a tetőn, és attól jön a boldogság, és átsuhan, megáll itt, kicsit elidőz, majd továbbáll. Lehet itt épp akkor, mikor jön szomorúság, gyász, szürkeség, ború és eső. Kilátástalan eső. És lehet, hogy a kopogásától mégis boldogság lesz akaratlanul és véletlenül. Áll az ember valahol az út mellett elhagyatottan, vár valamire, sár van és eső és hideg, és mégis egyszerre, érthetetlenül boldogság van.”

Nem túl kellemes Lia nélkül bulizni, de megértem, hogy miért nem lehet itt. Már annyira hozzászoktam, hogy mellettem van minden átmulatott éjszakán, hogy most tényleg hiányzik. Persze megígérte, hogy benéz, de addigra már lehet, hogy öntudatlanul fogok fetrengeni valamelyik szobában. Ismerős és ismeretlen arcok vesznek körbe, a házam zsúfolásig megtelt. Lassan orgiába kezd átmenni a buli, a három grácia ugyanis elkezdett gondoskodni a fiúkról. Egy pohár vodkával fekszem a kanapén és önelégülten vigyorgok. Úgy tűnik mindenki jól érzi magát a kábulat házában. Nem zargat minket senki, mindenki vigyorog, az asztalon pár csík kokain hever, ha valaki esetleg megkívánná. A sűrű fűszagú füstöt vágni lehet, Yv az asztalon táncol egy pasival. Ő is átpártolt hozzánk. Mióta nálam lakik megszokta, hogy minden éjjel buli van. Kedvelem a kis csajt, könnyen alkalmazkodott a körülményekhez és simán felvette velünk a tempót. Nem csodálom, hogy Lia legjobb barátnője. Neki se számít, hogy mekkora szarba mászik bele és ugyan úgy bulizik, ahogy a vadmacskám. Az én kicsi vadmacskám… Ahányszor eszembe jut a legújabb szerzeményem mindig mosolyra görbül az ajkam. Eleinte azt hittem, hogy ő is egy ribanc lesz a házamban, mint Amanda, Debby vagy Lily, de hamar rá kellett jönnöm, hogy ő több annál, mint egy szopós szájú kurva. Ő jobban hasonlít Jade-re. Neki is különleges helye van az életemben. Tudom, hogy nem mindennapi lány és legyezgeti a hiúságom, hogy hozzám tartozik. A személyisége lehengerlő és szeretem az irigykedő pillantásokat amivel mindig méregetnek, ha mellettem van. De nem ez a legjobb benne. Hanem az, hogy akárhányszor ránézek eszembe jut róla valami. Állandóan megihlet. Hol egy hasonlat, hol egy vers, mindig születik valami újdonság abból, ha nézhetem. Hiszen olyan gyönyörű. Főleg mikor alszik. De az se semmi, amikor bulizik és felszabadultan rázza a formás fenekét, miközben a szikrázó pillantásával engem bűvöl. Már attól is megkívánom, hogy rá gondolok. Szörnyűek ezek a hormonok… De legalább megszületik bennem az elhatározás, hogy magamnál maradok, addig amíg meg nem érkezik. De ez idebent képtelenség, így inkább felállok és az embereket félrelökdösve elindulok a hátsó terasz felé. A friss levegőre érve, azonnal érzem, hogy tisztulni kezd a fejem. Még mindig szédülök picit, de mégis felfedezem, hogy a Tobynak felállított hintában ül valaki. Nem látom ki az, de mégis zsigerből ráérzek, hogy Lia kapaszkodik a láncba és az ő haja omlik hátra. Lassú léptekkel közeledek felé, egészen addig, míg meg nem hallom a halk szipogást. Furcsa görcsbe rándul a gyomrom, mikor megcsapja az orrom az illata, amiből tudom, hogy tényleg a vadmacskám ücsörög idekint.
-    Lia – suttogom az éjszaka csendjébe, mire a hátrahajtott fejét felemeli és a szemembe néz. A kékeszöld  könnyes szempár világít a sötétben, a házból kiszűrődő fény pedig tompán megvilágítja a meseszép arcot is, amit egy apró vércsík torzít el. Ijedten vetődök elé és kétségbeesetten vizsgálom végig minden porcikáját. – Mi történt veled édes? – simogatom le a sós cseppeket az arcáról, majd a vért is letörlöm az ingem ujjával, ami a homlokán lévő horzsolásból szivárog.
-    Kisördög – szipogja és megpróbál mosolyogni, de nem futja többre egy fájdalmas grimasznál.
-    Megijesztesz, mondd már el, hogy miért vérzel – fogom meg mindkét karját és finoman megrázom. Félek, hogy valami komoly baja történt.
-    Se.. Semmi – nyöszörgi lehajtott fejjel, de erre bedühödök.
-    Ne mondd, hogy semmi. A semmitől nem vérzik a fejed és nem sírsz. Mi a franc történt? Bántott valaki? Megölöm akárki is az – sziszegem dühösen és megremeg az egész testem.
-    Nem – csóválja a fejét. – Senki nem bántott. Csak volt egy kis balesetem – kapja fel a fejét és megint a szemembe néz.
-    Miféle baleset? – húzom fel kérdőn a szemöldököm.
-    Összetörtem az apám kocsiját – suttogja. – Elloptam és nekimentem egy fának. Fájdalmat akartam okozni neki. Csak lefejeltem a kormányt, mikor nekihajtottam a fatörzsnek – szipogja és megint csurogni kezdenek a könnyek az arcán.
-    Lia – húzom le az ölembe és ringatni kezdem, mint egy gyereket bár most már végképp nem értek semmit. – Mondd el mi történt – suttogom a fülébe, miközben a hátát simogatom.
-    Összevesztünk, nem akartam tovább ott maradni, ő meg nem akart elengedni. Kicsit törtem zúztam, elszakítottam a ruhám – nyúl az aranyszínű csoda aljához, ami tényleg szétfoszlott. – Aztán beültem a kedvenc kocsijába, amiről mindig is álmodozott és elhajtottam vele. Aztán megláttam a fát és nem gondolkodtam csak nekimentem. Eléggé összetört – magyarázza zaklatottan. – Nem akartam egyedül lenni otthon, ezért jöttem ide, de megláttam a sok embert és hát a bulid… én… Mindegy – sóhajt fel, majd mocorogni kezd az ölembe. – Engedj el, inkább hazamegyek. Az lesz a legjobb – bólogat megint magának.
-    Nem mész te sehová – parancsolok rá, mire összerezzen, de nem tiltakozik. Ölbe kapom és úgy viszem be a házba. – Kifelé – üvöltöm el magam, mire lekapcsolják a zenét és felénk fordulnak az emberek. – Nem hallottátok? Vége a bulinak. Tűnés! – csattanok fel, miközben cipelem az édes terhem a lépcső felé.
-    Lia – vetődik mellénk Yv. – Mi van vele? – néz rám rémülten.
-    Semmi baja. Dobj ki mindenkit – szólok rá, mire lenyeli a kérdéseit, aprót bólint és teszi, amit kérek. A hálónkba lépve azonnal a fürdőbe viszem és leültetem a kád szélére. Már nem sír csak mered maga elé.
-    Nem kell ezt csinálnod – suttogja, mikor egy fertőtlenítőszeres vattával elkezdem letörölni az arcára száradt vért. Nem szólalok meg, nem tudom mit mondhatnék. Tudom, hogy milyen az apja és azt hiszem azt is tudom, hogy milyen ő. Csak egy módot tudok arra, hogy elmulasszam a fájdalmát. Azt a módot, amivel a sajátom is tompítom.
-    Nincs semmi baj – simogatom meg a homlokán lévő horzsolást, ami már nem is tűnik olyan ijesztőnek, mint az elején. Csak egy kicsi seb az egész. – Mindjárt jövök – simogatom meg az arcát, aztán átmászok a hálóba és a fiókomból kihalászom az egyik tasakot. Négy apró pirula hullik a tenyerembe. Kettőt azonnal le is nyelek, a másik kettőt neki szánom. A kádban ülve találok rá. Már nem könnyezik csak fájdalmasan mosolyog rám.
-    Nem ülsz be mellém? – simít végig a habon az alsó ajkát rágcsálva, mire elnevetem magam.
-    Szomorú vagy még? – térdelek a kád mellé és finoman végigsimítok a karján.
-    Kicsit – bólint, de a szeme már vágytól csillog.
-    Mert elfelejtetted bevenni a gyógyszerünket – suttogom vigyorogva, miközben az ajkaihoz emelem a két kis pirulát és gyengéden a nyelvére nyomom őket. Ő pedig engedelmesen nyeli le a tablettákat. Alig két perc alatt ernyed el a teste, mintha a feszültséget és a bánatát elfújták volna. Én is így érzem magam. Megint szédülök, tudom, hogy ő is, de mindketten élvezzük és ez így van jól. Semmi sem érdekel, csak simogatni akarom a vízcseppektől nedves, puha bőrt. Persze ő nem így gondolja. Ruhástól ránt be maga mellé és azonnal rám telepszik. A hajamba markol, tépi a szám és a ruháim. Én pedig ugyan ilyen hévvel viszonzom minden érintését. A nedves ing a padlón csattan, a fogai és a körmei a bőrömbe vájódnak. Igazi vadmacska… Szét akar tépni, magába akar olvasztani, ahogy én is őt. Fájdalmasan szisszenek fel, mikor a fogai a torkomba mélyednek és addig szívja a bőröm, míg el nem tolom magamtól. Ha nem tenném lehet, hogy kitépne egy darabot a húsomból. Elégedetten figyeli a művét, aztán megint egymásnak esünk. A nadrágomtól hatalmas bénázások árán sikerült megszabadulnunk, de ez is csak szítja a vágyaim. A várakozás megőrjít. Benne akarok lenni, a csúcsra akarok jutni. Vele vagy nélküle nem számít. Imádom mikor ennyire elveszíti a kontrollt. Nem uralkodik magán, csak kiéli rajtam a vágyait, ahogy én is rajta.
-    Kis hamis – nyúl a lábaim közé, a fülembe lihegve és az ujjait a fájdalmasan lüktető férfiasságom köré kulcsolja. – Megint nincs rajtad alsó – harap cseppet sem finomkodva a fülcimpámba miközben ütemesen mozgatni kezdi a kezét rajtam, mire a fenekébe markolok.
-    Nem is kell az ide – lehelem a szájába, majd egy újabb fullasztó csókban forrunk össze. A kádból már a víz nagy része a padlón kötött ki, a teste csúszkál a karjaim közt. Mégis egy határozott mozdulattal belé tudok hatolni. A hajsza pedig elkezdődik ezzel. Egymásba marva, lihegve hajtjuk egymást a beteljesülés felé, ami nem is várat magára sokáig, de amikor elér minket, még a kis lábujjunk is beleremeg a kielégülésbe. Még érzem, hogy a karomba bújik és egy nyálas csókot nyom a nyakamra, de aztán se kép se hang.


-    Hová indulsz? – üvölt rám Leena, már a szállodába. Csak a szokásos hátizsákom van nálam.
-    El, messze tőled – vágom rá, miközben belebújok a cipőmbe.
-    Ne merészelj most elmenni. Ezt meg kell beszélnünk – kiabál rám, de nem igazán érdekel. Dühös vagyok és az egész napos ordibálás sincs ínyemre.
-    Minek? – nézek rá fáradtan.
-    Mert a családunkról van szó. Mindjárt itt a karácsony és basszus Niko nem is figyelsz rám – szitkozódik mikor fütyörészni kezdek. – Az a hülye elmebajos tyúk elvette az eszed.
-    Arról aztán igazán vitatkozhatnánk, hogy ki az elmebajos – sziszegem, mert tudom, hogy Liára céloz.
-    Inkább fogd be – vág hozzám egy párnát, de ellépek előle. – Hová a fenébe mész? – kiabál megint.
-    Brandonhoz – vágom rá a kilinccsel a kezemben.
-    Remek. Az őrültek házába – üvölt utánam, de bevágom az ajtót és nem hallgatom tovább. Nincs kedvem a veszekedéshez, elég volt a tegnap esti, amikor hazajöttünk. A maradék két szabadnapom olyan helyen akarom tölteni, ahol jól érzem magam. Már az sem izgat, hogy Amerika másik felébe kell mennem ahhoz, hogy Brandon-nál lehessek. Tök mindegy, csak el innen. Messze tőle.

A kapucnim és a napszemüvegem mögé bújva jutok ki a reptérről. Olyan érzésem van, mintha itt Hartfordban is mindenki engem nézne. Nagy lépésekkel szelem át a parkolót, ahol nem nehéz kiszúrni Brandont, aki a hatalmas Hammer oldalának dőlve cigizik. Megnyugszom amint megpillantom őt és a monstrumot. A kocsiban el tudok bújni még akkor is, ha kiszúrja valaki, hogy itt vagyok.
- Azt hittem már a sárkány túszul ejtett – vigyorog rám, mikor meglát, mire én is elmosolyodom és olyan férfias módon megöleljük egymást. A kocsiba beszállva persze be nem áll a szája. Kifaggat mindenről és ő is mesél, ezzel pedig azonnal eléri, hogy ne foglalkozzak a sok nyakamban lévő szarsággal, csak röhögjek a baromságain. A város határába lévő óriási birtokot alig fél óra alatt érjük el, a kapuk szélesre nyílnak előttünk, majd be is csukódnak, amint átszáguldottunk rajta, hogy a fákkal takart ösvényen át a házhoz jussunk. Végre mindenfajta görcs elmúlik a testemben, mert tudom, hogy két tökéletes napnak nézek elébe, ahol senki nem fog cseszegetni. A küszöböt se idegesen lépem át, mint ahogy otthon szoktam és ha másért nem is, hát ezért megérte eljönnöm. A konyhába azonnal egy izzadt, büdös, torzonborz fazon csapódik nekünk. Zack. Elég ittas már, de a vigyora engem is mosolygásra késztet. Gyorsan lepacsizunk, majd ledobálom a cuccaim az egyik földszinti szobába, hogy aztán csatlakozhassak a kint lévő furcsa és különleges bagázshoz. Mindenkit ismerek már és mindannyian kitörő lelkesedéssel fogadnak, bár van egy sanda gyanúm arra nézve, hogy ez inkább az elfogyasztott töménytelen mennyiségű sör számlájára írható. Ugyan soha nem hittem volna, hogy valaha csatakosra izzadt, bűzlő, két keréken bűvészkedő emberekhez fogok menekülni valaha is, de most mégis ez a helyzet. Brandon és az ő különc, teletetovált, kissé őrült haverjai, akiket már ezer éve ismer és akikkel együtt tanult meg biciklizni. Mindig is tiszteltem a barátomban, hogy a gyerekkori cimboráival hiába jött össze neki az élet, tartja a kapcsolatot és mindent megoszt velük amije van. Ilyen a háza is és a kertben lévő hatalmas rámpák, amiken különböző hajmeresztő trükköket csinálnak a bringájukkal a fiúk. Persze az általános iskolai cimbik csoportja mára már kibővült és most vagy húsz veszett fazon rohangál a kertben és a házban. Vannak köztük művészlelkek és elmebajosok is, de mégis mind jól megértik egymást. Nem volt nehéz beilleszkedni közéjük nekem se. Itt nincs tabu, mindenki úgy fogadja el a másikat, ahogy van. Talán az egyetlen furcsaság, hogy egy nő sincs a közelünkbe a házban, de mire idáig érek a gondolkodásban, be is igazolódik, hogy téves az állításom.
- Kisfiam, nem úgy volt, hogy kimész Nikoért a reptérre? – hallok meg egy aggodalmaskodó hangot a hátam mögött. Brandon megforgatja a szemeit és elkezdi kifigurázni az anyukáját, de nem törődöm vele, inkább teli szájjal vigyorogva fordulok meg.
- Megjöttem – közlöm és mindkét kezemmel a közeledő nő felé kalimpálok, akinek szeretetteljes mosoly ül ki az arcára és amint elém ér azonnal egy anyai ölelésben részesít.
- Örülök, hogy itt vagy – súgja a fülembe Kelly.
- Én is – szorongatom meg még jobban Brandon anyukáját. Imádom őt, olyan, mintha kicsit az én anyukám is lenne. De azt hiszem ő minden itt lévő anyukája egy picit.
- Ettél már? – néz végig rajtam, mire én forgatom meg a szemeim. Mindenki ezt kérdezgeti tőlem, bár tudom, hogy ő nem azért, mert piszkálni akar, egyszerűen csak ilyen a természete.
- Kaja – csillan fel a fiúk szeme, mire Kelly elmosolyodik, de csak egy fél percre.
- Ti miért rohangáltok egy szál gatyában? – pirít rájuk. – Menjetek be és legalább egy pulóvert vegyetek fel – parancsol a srácokra. Úgy tűnik sosem fog hozzászokni, hogy az itt lévők, mindig egy szál gatyában fognak rohangálni, ha tél van, ha nyár. Nekik sosem számított, hogy esik a hó vagy fúj a szél, valószínűleg a mozgástól nem is érzékelik, hogy a hőmérő higanyszála fagypont felé közelít és hiába nincs hó, mégiscsak hideg van.
- Akkor kapunk enni? – lép mellénk Jace.
- Még meglátom – nyújtja ki Kelly a nyelvét, de a srácok bevonulnak, hogy felöltözzenek, Kelly pedig elmegy a birtok másik végében lévő ház felé, ahol ő lakik, Brandon apjával.

Kiterülve heverünk, már kezd elmúlni az alkohol hatása. Álmosan figyeljük Barndonnal a padlón szanaszét heverő haverjait, akik azt hitték az asztal alá tudnak inni minket. Tévedtek… Vigyorgunk mindketten, de aztán Brandon elkomorul.
-    Hiányzik Jesse – suttogja.
-    Tudom – suttogok vissza.
-    Lia? – néz rám, mire elhúzom a szám és úgy döntök inkább visszadobom a labdát.
-    Zoé? – kérdezem.
-    Felhívtam, de nem akart velem beszélni hetekig. De tegnap felvette – mormolja.
-    És? – noszogatom kíváncsian. Valami belső hang azt súgja, hogy az a lány jó hatással van az én őrült barátomra. Az már Jesse halálakor lejött, hogy nem közömbösek egymásnak. Még sose láttam, hogy Brandon bárkire is úgy nézett volna, ahogy arra a lányra és hát Zoé is bevallotta, hogy fontos neki Brandon, bár azt a mai napig nem értem miért lépett le egyik percről a másikra.
-    Találkozunk – néz rám félve, mire elmosolyodom.
-    Kedveled – somolygok, mire Brandon dühösen felszusszant.
-    Nem megyek vele sokra – vágja rá kissé csalódottan.
-    Meg vagyunk mi áldva barátom – döntöm a fejem a vállának. – Nem akarsz mesélni róla? – Mosolygok rá, mire aprót biccent, majd int, hogy kövessem. A hálószobájába megyünk, ahol mindketten a szőnyegre telepedünk egy-egy üveg sör társaságában.
-    Mire vagy kíváncsi? – Néz rám fáradtan.
-    Hol ismerted meg és mennyire csavarta el a fejed?
-    Egy bárban és azt hiszem, hogy túlságosan is – nevet fel öröm nélkül. – Dögös volt és kacér. De nem adta be a derekát és ez tetszett. Tudod mennyit güriztem azért, hogy gerincre vághassam? Vagy tízszer kellett vele randiznom, ha nem többször, mire ágyba bújt velem – nevet fel, mire megforgatom a szemeim. Brandon sosem változik.
-    Csak meg akartad dugni?
-    Aham – bólogat, miközben nagyot kortyol a sörből. – De miután sikerült, nem tudtam elmenni. Pedig kellett volna – mered maga elé. – De olyan édes volt, ahogy feküdt a mellkasomon és aludt. Nem bírtam kibújni mellőle. Úgy voltam vele, hogy elég lesz reggel – húzza el megint a száját.
-    Aztán reggel se mentél el mi? – kuncogok fel, mire ő is nevetni kezd.
-    Na ja. Reggelit csinált. Hülye lettem volna lelépni – röhög. – Félek – néz rám és a rémület tényleg megcsillan a kezében.
-    Mitől? – nézek rá kissé bután, de tényleg nem értem.
-    Hogy én is szerelmes leszek és, hogy pont Zoéba. Ő komoly csaj, nem fog sokáig elviselni. Talán nem kéne vele találkoznom – motyogja elgondolkodva.
-    Hülye vagy. Ha hiányzik és akarod, akkor beszélj vele és szedd fel. Minden nő megőrült érted – biztatom.
-    De ő nem. Niko, nézz ránk. Ebben a házban már mindenki közelebb van a harminchoz, mint a húszhoz és mégis mindenki szerint olyanok vagyunk, mint az óvodások. Oké mindenkit lehülyézek aki ezt mondja, de ha jobban belegondolsz, van benne igazság.
-    Egy jó tanácsot barátom ha megengedsz adok neked. Ne gondolkozz csak érezz – mosolygok rá, mire megrándul a szája széle.
-    Tudod barátom, jó lenne ha a saját tanácsod szerint élnél te is – veregeti meg a vállam, aztán beszélgetünk még egy jó darabig, míg el nem alszunk mindketten.


Pereg az időm és én csak egy helyben állva figyelem, hogy suhannak el a hetek, anélkül, hogy bármit is tettem volna. Idegesít, hogy nincs előttem semmilyen cél, így az egyetlen megoldáshoz folyamodok. Menekülök. Menekülök magam elől, az életem elől, menekülök minden elől. Csak dolgozni járok el, a szabadidőm pedig Alex-el töltöm, akivel sikerül mindenről elfeledkeznem. Karácsonyra se vagyok hajlandó hazamenni, kábult ködben telnek el az ünnepek. Egyre ijesztőbb a helyzetem, de nem tudom merre induljak el. Érzem, hogy valami nem oké, de nem tudok gondolkodni és azt hiszem nem is akarok. Kell egy kis magány, így elbújok a lakásomba pár napra. Próbálok nem összeomlani és erős maradni, de ezt nem tudnám megtenni, ha nem ragadnék papírt és nem kezdenék el írni. Minden bajt és bánatot, amit képtelen vagyok kimondani rímbe foglalok. Egyszerű a képlet, kiírom magamból a fájdalmam. Ki se dugom az orrom a nappalimból. Fogalmam sincs mikor zárkóztam be, és hány hívást nem fogadtam. Egyszerűen megállt számomra az idő. Hiába hallom, hogy kopognak, nem érzek késztetést arra, hogy ajtót nyissak. Hiába hallom a telefonom, nem állok fel és nem veszem fel. Nincs szükségem senkire és semmire. Bevásároltam az újév első napján, mikor eldöntöttem, hogy száműzöm magamra. Elég whiskym, cigim és kokainom van ahhoz, hogy ne kelljen kitenni a lábam a biztonságot jelentő vackomból. A sötétítőfüggönyöket is behúztam, amik tökéletesen kizárnak minden fényt a szobából, pár nap után így már azt se tudom, hogy mikor van nappal és mikor van éjszaka. Csak a füzetem, a tollam és takaróm létezik. Egyedül mosdóig vagyok hajlandó elmászni, aztán azonnal vissza is kucorodok a kanapémra, ahol a whiskys kávém kortyolgatva újabb szövegeken töröm a fejem. Ha épp semmi nem jut eszembe, akkor meg bámulom a plafont, vagy gyerekes mintákat rajzolgatok a lapok szélére.
Valaki persze megint nem hajlandó felfogni, hogy nem vagyok senkire kíváncsi. És ki más lenne az a valaki, mint Conor?
-    Lia, tudom, hogy benn vagy, nyisd ki – dörömböl az ajtón, de nem felelek. Amúgy sem vagyok olyan állapotban, hogy vendéget fogadjak. – Na jó elég – morran fel a fogadott bátyám az ajtó túloldalán, aztán hangos csattanást hallok, mire felkapom a fejem. A másodikra se kell sokat várni, de akkor már megadja magát az ajtóm és Conor beesik a szobámba. Meglepetten pislogok rá, miközben ő dühösen vizslat, majd rájövök, hogy nincs egyedül, ugyanis egy régi szöszke ismerős is megjelenik a küszöbön.
-    Hello – köszönök egy halvány mosollyal az arcomon, mire Launo elvigyorodik és integetni kezd.
-    Te csak ne hellóz – támad nekem Conor, a szemei pedig villámokat szórnak. – Mi a faszért nem nyitod ki az ajtót vagy legalább veszed fel azt a kibaszott telefont? – üvölt dobhártyarekesztő hangerővel.
-    Nem volt hozzá kedvem – rántom meg a vállam, mire úgy kezd fújtatni, mint egy dühös bika. Két lépéssel az ablakhoz lép és elrángatja a gondosan behúzott függönyöket, majd ki is tárja sarkig az ablakot, hogy némi friss levegő jusson be.
-    Nem volt hozzá kedved? Bezzeg kokózni meg vedelni volt kedved – kezdi el összeszedni a szerteszét heverő üvegeket és mindet a kukába hajigálja. Aztán a szövegeim felé nyúl, mire rémülten pislogok rá. Mielőtt összegyűrné őket vet egy pillantást a kézzel írt betűkre, de megtántorodik tőlük, így az egyik fotelbe huppan. - Ezt te írtad?  - néz rám kikerekedett szemekkel, mire az alsó ajkamba harapva bólintok egyet. – Te ilyeneket tudsz írni? – csodálkozik el még jobban, mire Launo is belép a birodalmamba és ő is magához vesz egy papírost. Mindketten csak merednek rám egy ideig, aztán Conor mindent összeszed és az asztalra helyez. – Főzöl nekünk egy kávét kiscica? – mosolyog rám Conor, ez a mosoly pedig visszaránt a földre az élők közé, a pokolból ahová magam száműztem.
-    Főzz magadnak – vágok hozzá nevetve egy párnát. – Amúgy sem érdemled meg. Betörted az ajtómat – vágom be az ál durcát.
-    Lau ha nem kapunk kávét, akkor ne is add át a levelét – áll fel Conor vigyorogva, tudván, hogy ezzel a mondattal felpiszkálta a kíváncsiságom.
-    Milyen levél? – kérdezek rá, miközben felülök.
-    Semmi, semmi – vigyorognak mindketten miközben cinkosan összenéznek, aztán meglátom, hogy egy boríték lóg ki Launo farzsebéből. Van egy sanda gyanúm, hogy kitől érkezett és nem bírom legyőzni a szívem. Megint az álnok áruló nyer, az eszem helyett. Pislogni sincs ideje a srácoknak, már fel is pattantam és elcsakliztam a hófehér borítékot. Az első dolog, ami az ölembe hullik, amint feltépem egy repülőjegy Koppenhágába. Elámulok, de az ismerős férfias kézírással írt sorok szabályosan sokkolnak.

Szükségem van rád. Hiányzol. Gyere ide. Kérlek.

Csak ennyi volt a fekete tintával írt üzenet és egy N betű a lap alján, amiből ha nem lettem volna eddig is biztos, hogy ki küldte a repülőjegyet, tudnám holtbiztosra, hogy Niko volt az. Felragyog az arcom és ugrálni kezdek örömömben. Hát mégis van valami jó ebben az évben. A depresszióm elfújták, mintha soha nem is lett volna. Launo és Conor nevetve veszik tudomásul, hogy boldog vagyok. Mintha szárnyakat kaptam volna. Nem gondolkodom, tudom mit akarok. Nem kérdés, hogy elutazom-e.
-    Ünnepelünk? – vigyorog rám a szöszi, mire a nyakába vetem magam, aztán, mint egy tornádó bevetem magam a fürdőbe, hogy lezuhanyozzak és felöltözzek. Mert ma tényleg ünnepelünk.
A munkahelyemre megyünk, mint kiderült szombat van, tehát adott a hely, hisz szombatonként itt mindig őrült buli van. Lauonot gyorsan bemutatom a csajoknak, Dawn biztosít róla, hogy még meg van az állásom és jövő héten ha lejárt a szabim mehetek vissza dolgozni. Csak ennyire voltam kíváncsi, na meg a kedvenc koktélomra, amit Nasztaszja villám gyorsan be is kever. Nem sokáig olvadnak a jégkockák a pohárban, mire a tánctérre érek már el is fogyasztottam a szivárványszínű italt. A fiúk körbevesznek én pedig megint önfeledten nevetek. Az érzelmi hullámvasút kocsija éppen felfelé tart. Azt hiszem épp itt volt az ideje, túl régóta volt a kedvem a béka feneke alatt. Pörgök, mint egy búgócsiga, a fiúk pedig képtelenek tartani a tempóm. Nyavalyog mindkettő, hogy üljünk le, de eszem ágában sincs. Táncolni akarok, szórakozni, élni, nevetni. Azért arra hajlandó vagyok, hogy a buli közepéről átmenjek a szélére, hogy míg Launo és Conor pihennek egy-egy üveg sörrel a kezükben, én ott ropjam tovább. Így ők is rajtam tudják tartani a szemüket és nekem se kell a lábamat lógatnom. Sokáig rázom magam egyedül, csak a zene ritmusára figyelek és teljesen kikapcsolom az agyam, de egyszer csak két kéz fonódik a derekam köré és valaki hátulról magához szorít. Borostás arc simul az enyémhez, majd a táncpartnerem a mély és rekedt hangján suttogni kezd a fülembe.
- Esőlány – búgja, mire azonnal összerándul a gyomrom. Megilletődve fordulok hátra és meglepődve veszem tudomásul, hogy nem más tart a karjaiban, mint Sean. Már az illatából is sejtettem, de most, hogy szemtől szembe állok vele, furcsán érzem magam. Még most is sármos, megint hatással van rám a belőle áradó meghatározhatatlan valami, amitől elakad a lélegzetvételem és olvadásnak indulok. A szemei furcsán csillognak, mint valami vadállatnak, aki elkapta a zsákmányát. A sötétszürke szempár megbabonáz és előhozza a kacérabbik énem, pedig ma este tényleg senkivel nem akartam kikezdeni. Most mégis az engem ölelő férfi nyaka köré fonom a karjaim, miközben előveszem a legbájosabb mosolyom.
- A titokzatos férfi – suttogom, túl közel az ajkaihoz, ezzel pedig azt érem el, hogy közelebb hajol és meg akar csókolni, de nem hagyom magam és nevetve elhúzódok az ajkai elől, hiába vágyom arra, hogy megízlelhessem. Tetszik is neki meg nem is a játékom, de a végén ringatni kezdi a csípőjét én pedig felveszem a ritmusát. Nem próbálkozik ugyan többször, de érzem, hogy kíván. Egy másodpercre se veszi le rólam a tekintetét, fogva tartja a pillantásom. Előbújik belőlem a kisördög, hátat fordítok neki és a fenekem az ágyékának dörzsölöm. Szinte azonnal megérzem a hatást, a halk nyögése és az egyre birtoklóbban körém fonódó karjai pedig önelégült mosolyt csalnak az arcomra. Látom, hogy Conor és Launo ugrásra készen figyelnek minket, de nem lépnek semmit. Ők is látják, hogy nincs kifogásom az ellen, hogy Sean öleljen magához.
- Ne játssz velem – suttogja a fülembe, amitől megborzong az egész testem. A forró lélegzetvételi csiklandozzák a bőrömet, a térdeim egy másodpercre megroggyannak, a tenyerem az alkarjára simítom.
- Nem szeretsz játszani? – pislogok rá ártatlanul a vállam fölött, mire elneveti magát, halkan, reszelősen.
- De igen, csak nem egy tömött klub táncterén – feleli, mire én mosolyodok el.
Sokáig nem hangzik el egy szó sem köztünk. A testünk beszél helyettünk is. Nem értem mi történik, csak abban vagyok biztos, hogy ez a férfi veszélyes vágyakat ébreszt bennem. Egyszer már megégettem magam, mikor így éreztem valaki iránt, de vakmerő vagyok és újból elkezdek sétálni a csapda felé, miközben imádkozom, hogy ne záruljon össze körülöttem, mikor rálépek. Persze valaki megint vigyázni akar rám, talán az őrangyalom, aki lehet, hogy már most tudja, hogy ennek a táncnak nem lesz jó vége. Russelt küldik az égiek, hogy mentsen ki az örvényből, ami ellenállhatatlanul kezd magába szippantani.
-    Lia, Dawn elvágta a kezét egy pohárral, nem tudsz beállni pár percre a helyére segíteni? – lép mellénk a biztonsági ember, mire felkapom a fejem és aprót bólintok. Kicsusszanok Sean kezei közül, de amint egy lépést eltávolodok tőle, elkapja a csuklóm.
-    Itt hagysz?  - néz rám vigyorogva, mire csak vállat rándítok. Ő pedig meglepetést okoz. Összefűzi az ujjainkat és követ a pulthoz, ahol a szomjas vendégek türelmetlenül toporognak. Gyorsan felveszem az egyik kötényt és már töltöm is tele a poharakat. Sean velem szemben ül egy bárszéken, whiskyt kortyolgat és lesi minden mozdulatom. Az ajkán játszó mosoly engem is vigyorgásra késztet.
-    Adsz egy slukkot? – perdülök elé, mikor látom, hogy rágyújt egy szál cigarettára. Nekem nincs időm rágyújtani, pedig ölni tudnék tíz perc meló után egy szálért.
Sean persze nem habozik, a számhoz emeli a sajátját, amibe mélyen beleszívok, miközben végig a szemébe nézek. A mosolyától megint jóleső görcsbe rándul a gyomrom, de nincs időm vele törődni. Újabb vendégek várnak az italaikra, akiket ki kell szolgálnom. Fél szemmel azért végig figyelek rá, látom, hogy Dawn leül mellé és egy puszit nyom a szája sarkába, amitől majdnem kiesik a pohár a kezemből. Hát őt ismeri a főnököm? Ráadásul, úgy tűnik elég bizalmas kapcsolatban állnak…  Pár percig tart az egész, aztán Dawn fel is áll és átveszi a terepet tőlem. Szó nélkül vonulok ki a pultból, majd ugyan ilyen némán haladok el Sean mellett, aki a csuklóm elkapva állít meg.
-    Mi a baj tündérem? – mosolyog rám. Pontosan tudja mi a bajom.
-    Meguntam mára a játékot – viszonzom a vigyorát. – Hazamegyek – teszem hozzá, mire egy fél másodpercre lelohad a mosoly az arcáról, aztán ugyanúgy felragyog, mintha nem történt volna semmi.
-    Hazakísérlek – áll fel, majd megszámlálatlanul dobja a pultra a whisky árát, egy komoly borravalóval megtoldva.
-    Nem – jelentem ki, de füle botját sem mozgatja.
A sarkamban liheg, míg az asztalunkhoz érek. Conorék kérdőn néznek rám, mikor elbúcsúzok tőlük, majd gyanúsan vizslatják Seant, ugrásra készen.
- Baj van? – suttogja a fülembe a fogadott bátyám, mire csak megcsóválom a fejem. – Holnap indulsz? – kíváncsiskodik, mire megint bólintok, aztán szorosan megölelem.
- Csak pár nap és jövök vissza. Vigyázz Yvre, jó? – nézek rá kérlelően, mire ő kezd bólogatni.
- Csak okosan – kacsint rám, mikor felmarkolom a táskám. Elnevetem magam, még egyszer megölelem a srácokat, aztán a kísérőmről tudomást se véve, elindulok hazafelé. Hallom, hogy követ, de nem félek tőle. Nem érdekel, hogy mit csinál, pedig érzem minden rezdülését a levegőben. Az érzékeim kiélesednek, hallom ahogy a motoros bakancs, ami la ábán van súrolja a talajt, hogy kattan az öngyújtója, miután kikutatta a bőrkabátjából a cigijét. Szinte látom, ahogy kifújja a füstöt a száján és azt is, ahogy mélyen magába szívja a káros anyagokat. A hátamban érzem a szürkéskék szempár minden pillantását, mintha csak lyukat akarna égetni belém. Amint a kulcsom a kapuba illesztem, az ujjai finoman végigsimítanak a karomon, mire végigfut rajtam a jóleső borzongás, az ég pedig nagyot dörren, aztán elered az eső, olyan hévvel, mintha az égiek dézsából öntenék ránk.
- Esőlány – suttogja Sean, ugyan azon a mély és rekedt hangon, mint mikor ma este hozzám simult. Önkéntelenül mosolyodom el a név hallatán, miközben fél perc alatt bőrig ázok, de úgy vagyok vele, hogy már úgyis mindegy, felesleges lenne menekülni a zuhatag elől.
- Talán valami ómen, hogy akárhányszor találkozunk, szakadni kezd az eső – fordítom az arcom az ég felé, csukott szemmel.
- Jó vagy rossz ómen? – simul hozzám Sean hátulról és gyengéden a nyakamba csókol, amitől összerándul a gyomrom.
- Még nem tudom – fordulok meg az ölelésében. – Egy biztos, hogy találkozunk még – simítok ki egy nedves fürtöt az arcából, mire megint megpróbál megcsókolni, de én ismét nevetve elhúzódom.
- Nem tetszik ez a játék, de legyen – húzódik el és újabb cigarettát vesz a szájába az eső ellenére is. – Vigyázz magadra tündérem – néz mélyen a szemembe, aztán sarkon fordul és elindul arra amerre jöttünk.
- Meg se próbálsz felkéreckedni valami hülye indokkal? – kiabálok utána, mire elneveti magát és megint úgy perdül meg a tengelye körül, mint Londonban.
- Volna értelme? – néz rám huncutul, mire megint mosolyogni kezdek.
- Talán igen, talán nem – vonok vállat, mire kivillantja a hófehér fogsorát.
- Talán majd egyszer megkérsz, hogy menjek fel, de nem a mai este erre a legalkalmasabb. De abban biztos lehetsz, hogy találkozunk még Cornelia Anders és ha egyszer majd felhívsz magadhoz, többé nem teszed ki a szűröm, a hideg januári esőbe – suttogja magabiztosan, majd elindul én pedig csak nézek utána míg el nem tűnik az utcasarkon.