56. Kés

„Gyűlöllek, mert gyűlölsz engem,
hasonlítunk voltaképpen,
A különbség annyi, hogy engem éppen
Sose köp szembe a tükörképem!”


Reggel hiába keresem magam mellett a meleg, karcsú, illatos testet, csak a hideg lepedőt tapintom. Jeges félelem árad szét bennem, mikor a kezem egy papírlapot érint. Kinyitom a szemem és már tudom, hogy Liát nem fogom a házban találni. Csalódott vagyok és nem értem, miért lépett le. Az ujjaim közt forgatom a félbehajtott lapot. Nem reménykedek, tudom, hogy nem csak a boltba ugrott le tejért, tekintve, hogy közel s távol egy bolt sincs. Ha kilépett az ajtón az csak azért van, mert elhagyott. Furcsa, de annyira nem vagyok meglepődve a dolgon, bár fáj, mégsem kezdek el átkozódni. Bámulom az írást és szomorúan mosolyogva értelmezem a négy apró sort.

„Kedvesem, fáj, hogy ezt kell mondanom:
tegnap még szerettelek, ma már gyáván elfutok.
Ez csak egy levél, szavakba önteni nem tudom,
nem hazudok neked, nincs miért maradnom.”

- Hát ezzel búcsúztál Lia? – sóhajtok fel és a hajamba túrok. A papír kiesik az ujjaim közül. Gyorsan magamra kapom a boxerem. Már nekem sincs miért ebben a gyönyörű házban maradnom, a telefonom viszont a konyhában van. És még valaki ül az asztalnál.
- Te? – kerekednek ki a szemeim, mikor meglátom Mikát, aki együtt érzően mosolyogva biccent. – Miért nem állítottad meg? – támadok neki.
- Lett volna értelme? – dobja vissza a labdát összehúzott szemöldökkel, mire felszusszantok. Utálom, hogy igaza van.
- Elköszönhetett volna – morgom, miközben a telefonról megfeledkezve, leülök a barátom mellé és rágyújtok egy cigire.
- Minek? – kérdez vissza megint, mire csak egy nagyon csúnya pillantást kap válaszul. – Haver, nem azért, de szent meggyőződésem, hogy mazochisták vagytok mindketten. Állandóan kínozzátok magatokat. Ő lelép és szenved, te itt maradsz, visszatérsz állandóan ahhoz a döghöz és ugyan úgy szenvedsz, ahelyett, hogy a sarkatokra állnátok és élnétek az életeteket együtt – morogja.
Nem szólok semmit, csak nézem a füstölgő cigarettát a kezemben. Nem gondolkodom, nem is tudnék talán. Inkább csak előhívom az emlékeket életem két legcsodálatosabb napjáról. Tegnap még ő ült itt mellettem. Tegnap még boldog voltam. Most nem vagyok az. Keserűen nevetek fel. Tényleg ilyen az élet? Az egyik nap így, a másik nap meg úgy? Nevetséges.
- Min nevetsz? – néz rám Mika kérdőn.
- Az élet iróniáján – kuncogok továbbra is, mindenfajta öröm nélkül. – Az egész világon ünnepelnek, nők, sőt fiúk ezrei hevernek a lábam előtt, annyi pénzt kerestem, hogy nagyjából el se tudnám költeni, mindenki tudja ki vagyok, ezrek dúdolják a dalaim, cégek versenyeznek azért, hogy reklámozzam a cuccaikat, újságírók adnák el a lelküket egy interjúért velem. Akármit megkaphatok. Akárkit. Végigkefélhetem a világ minden nőjét, elcsábíthatom akár az angol herceg feleségét is, teletölthetek egy medencét a pénzemmel és kurvák tömkelegével fürödhetek benne. Otthagyhatom ezt az egész kibaszott szart a picsába és vehetek magamnak egy szigetet, ahol nem kell csinálnom semmit csak vakargatni a tökeim és bámulni a tükörképem, miközben lányok százai suttogják a fülembe, hogy mekkora császár vagyok és mégsem vagyok boldog – nevetek még jobban. – Azt hinné az ember, hogy mindenem megvan, hisz sikeres vagyok, gazadag, jóképű, jó a humorom, a testem, döglik értem minden liba, van egy dögös menyasszonyom és mégsem vagyok elégedett – csóválom meg a fejem. – És miért nem vagyok az? Mert beleszerettem egy tizenkilenc éves kis fruskába, aki nem lehet az enyém. Kifogtam az egyetlen olyan halat a tóból, akit vissza kell dobnom a vízbe, hiába vágyom rá. Érted te ezt? – nézek rá eszelősen nevetve. – Boldogtalan vagyok nélküle. Alig pár órája mehetett el és halottnak érzem magam. Pedig még az illata is itt kering a levegőben és a csókját is érzem a számon. Zavar, hogy nem tudom, hogy hol van és kivel. Idegesít, hogy nem vagyok abban sem biztos, hogy biztonságban van-e – magyarázom.
- Brandonnal ment el. Párizsba. Aztán Los Angeles az úti cél – suttogja, mire kikerekednek a szemeim. Megint Párizs?
- Miért pont Párizs? – kérdezem magamtól, de most nem vagyok ura önmagamnak így a szavak hangosan is elhagyják a számat.
- Azt írta Brandonnak, hogy vigye oda, mert meg kell látogatnia valakit – magyarázza Mika.
- Vajon kit? – lesek rá, mire csak megrántja a vállát.


- Miért jöttünk ide mókuska? – kérdezi Brandon, mikor kiszállunk a kocsiból.
- Majd meglátod - mosolygok rá.
Hó borít mindent, fázósan húzom össze magamon a kabátom, de a kezem így is fázik. Nem hoztam kesztyűt.
- Kidet temették ide? – néz rám Brandon kérdőn, mikor átlépjük a kaput.
- Senkimet – somolygok.
- Akkor minek a virág? És a bor? – bök a kezemben lévő üvegre.
- Ne kérdezősködj. Te akartál velem jönni, akkor meg maradj csöndben és kövess – kuncogok fel, miközben célirányosan haladok a hófedte ösvényen. Az ismerős sírhoz, a szokott módon jutok be. Csak átugrom a kerítést, Brandon pedig követ.
- Rajongó – nyüszít fel, mikor meglátja a sírfeliratot.
- Hé, ne beszélj így a szerelmem előtt – bököm meg a vállát játékosan, aztán a teljes figyelmemet a kő alatt nyugvó férfi felé fordítom.
- Tudja, hogy megcsalod? – incselkedik Brandon, miközben a nálam lévő poharakba töltöm a bort, ahogy az mindig is lenni szokott.
- Még magamat is megcsalom – szólok vissza, de nem nézek rá. A hópelyheket finoman eltávolítom az arany betűkről, amik Jim nevét adják ki. – Egészségedre drágám – emelem magasba a poharam, majd összekoccintom Brandonéval a törékeny kristályt és lehúzom az édes vörösbort. Megint érzem a tagjaimban azt a különös bizsergést, amit mindig, mikor itt vagyok.
- Nem értelek téged Lia – néz rám Brandon fürkészően, az arcára pedig tényleg kiül az értetlenség.
- Nem is kell. Inkább fogyasszuk el az ajándékom – húzom elő a táskámból a kokaint, amit alig pár pillanat alatt csíkká formázok és amit Brandonnal is megosztok.

Pár nap ezután kimarad az életemből. Halvány lila dunsztom sincs arról, hogy kerülünk vissza Los Angelesbe, de tény, hogy mikor legközelebb teljesen tisztán kinyitom a szemem Amerikában vagyok, egy taxiban, Brandon mellett. Fáj a fejem és iszonyat szomjas vagyok, álmosan pislogok a mellettem ülőre, aki csak bárgyún vigyorog.
- Felkeltél Csipkerózsika? – kuncog fel, majd egy üveg vizet nyom a kezembe, mintha csak kitalálná a gondolataim.
- Ne ilyen hangosan – suttogom grimaszolva, ugyanis, olyan érzésem van, mintha a fejemben egy egész zenekar lenne. Persze nem bírja ki nevetés nélkül.
- Szörnyen nézel ki – borzolja össze a hajam, mire megint csak grimaszolni tudok.
- Hova megyünk? – kérdezem halkan, rekedten.
- Hazadoblak, aztán megyek vissza Helsinkibe mókuskám – magyarázza.
- Vigyél Alexhez – nyögök fel. Már napok óta nem láttam és úgy érzem itt az ideje, hogy találkozzam a kisördöggel.
- Aludnod kéne – suttogja Brandon.
- Hagyjál – szorítom össze a szemeim. – Csak vigyél hozzá – nyöszörgöm, ugyanis tényleg kibaszottul szarul érzem magam.
- Lia, napok óta nem voltál józan, ahogy én sem – magyarázza halkan.
- Mi történt? – nézek rá összeszűkült szemekkel.
- Nem is tudom – gondolkodik el. – Csak pár emlékkép maradt meg. Párizsban betéptünk Jim Morrison sírjánál, aztán a hotelben buliztunk és szarrá vertük a szobát, pár idegennel. Jah igen, krekk partyt tartottunk. Fogalmam sincs mennyi szart szedtünk be. Valami dereng arról is, hogy a repülőtéren némi töménnyel öblítettünk le pár nyugtatót, aztán felszálltunk és se kép se hang. Azt hittem neked több maradt meg – bámul rám, mintha azt várná tőlem, hogy én váltsam meg a világot. Na arra viszont várhat.
- Párizs még úgy ahogy megvan – harapok az alsó ajkamba. Emlékszem valami pasasra, akivel nagyban smároltunk, mikor Brandon leszedte rólam. És igen, a terülj, terülj asztalkám látványa is élénken belém égett. De minden homályos. Az ablak felé fordulok, de zavar a napfény. A táskámba túrok, hogy megtaláljam a napszemüvegem. Most, hogy már félig meddig látok, elszörnyedek az üvegből visszatükröződő arcképemtől. A hajam kócos, az arcom nyúzott és ha levenném a napszemüvegem szerintem szívinfarktust kapnék a látványomtól. A hófehér pólóm füstszagú és vörösborfoltos, a farmerem mindkét térdemen ki van szakadva, a karomat pár zúzódás borítja és a fejemen is van egy baszom nagy pukli. Hirtelen beugrik, hogy a zuhanykabinba ugráltam és énekeltem, ami nem volt jó ötlet tekintve, hogy akkorát estem, mint még soha. Akkor nem éreztem, hogy fáj, na de most. Még ülni is rosszul esik, van egy olyan tippem, hogy a hátsómon és a derekamon is van egy-egy lila folt. Még, hogy józanul végig tudom csinálni… A faszt. Sikerült teljesen kivetkőznöm önmagamból.


Nem tudom melyik csaj nyelve lóg a számban, de nem is izgat. Még csak hét óra van, de ez sem számít. Mióta elment semmi sem számít. Berúgva, betépve heverünk a srácokkal a Leenaval közös lakásom nappalijában. Még Aleksi is itt van, mert Katjaval összekaptak. Ő ugyan csak borozott, de látszik a szemén, hogy nem azért vihorászik, mert jókedve van. A pia és a fű édes keveréke mindenkinél meghozta a várva várt hatást. Hogy hogyan keveredtek ide a cicusok? Azt sem tudom. Egyik nap még egyedül voltam Mikaval, másnap már Jari és Mad is mellettem ücsörögtek, aztán Aleksi is csatlakozott, most meg két ribanc is ül az ölemben, dehogy hogyan és miért arra képtelen lennék választ találni. Minden ködös, homályos, talán a drog miatt, talán a piától, összefolynak a napok és az órák, az események pedig jótékony homályba burkolóznak. Húz a fejem, szédülök, az jelenlévők arca elmosódik, a fülem is zúg, de az ajtó csapódása egy fél percre magamhoz térít.
- Takarodjatok – üvölt egy ismerős hang, mire bárgyú vigyor költözik az arcomra.
- Leena, hát hazajöttél? – kérdezem mosolyogva és próbálom a tekintetemmel megkeresni a hang tulajdonosát, ami nem is olyan nehéz, hisz előttem áll és az ölemben ücsörgő cicababát próbálja leszedni rólam.
- Kifelé – üvölt magából kikelve, majd egyesével kidobja a lányokat. – Nem szégyelled magad? – támad aztán Aleksinek, aki szintén ködös tekintettel mered rá.
- Kéne? – kérdezi bután, mire Leena őrjöngeni kezd.
- Húzzál haza a nejedhez – rángatja fel a kanapéról, de Aleksi sem józan, így amint a talpára áll meginog és visszadől, egyenesen Jari ölébe. Mindannyian felnevetünk, Leena arca pedig elvörösödik.
- Alig pár napot voltam távol és bordélyt csináltál a házunkból – lép elém, majd akkora maflást kever le nekem, amitől azonnal kijózanodok és ezzel egy időben dühös is leszek. Magamat is meglepve felpattanok, mire újból pofon vágna, ha nem kapnám el a csuklóját.
- Ezt ne merészeld még egyszer – sziszegem az arcába, miközben teljes erőmből szorítom a karját.
- Niko a sarkára állt – röhög fel Mad és előrébb dől, hogy jobban lásson.
- Nincs popcorn? – kérdezi Mika is miközben gyermeki fény csillan a szemében.
- Kuss, zavarjátok a filmet – pirít rájuk Jari, aztán megint röhögni kezdenek, de én már érzem, hogy ez nem lesz ilyen mókás.
- Engedj el ez fáj – néz rám Leena és a szabad kezével a mellkasom kezdi püfölni, mire azt is elkapom és egy gyors mozdulttal a fotelbe lököm.
- Kurvára leszarom – nézek rá érdektelenül, majd az asztalhoz botorkálok és megint meghúzom a vodkás üveget. Nem akarok józan lenni egy percig sem, de sajnos Leena megjelenése magamhoz térített.
- Mit képzelsz te magadról? – pattan fel a bőrről, majd ismét elém áll és kiveri a kezemből az üveget, ami hangos csattanással ér padlót. A fiúk vigyorogva figyelik az eseményeket, de én nem vagyok már mókás kedvemben.
- Menj el Leena – sziszegem miközben az ablakon bámulok ki.
- Ez az én lakásom is – kiabál. – Nézz rám, ha hozzád beszélek  te seggfej– ragadja meg a karom és rángatni kezd, amit nagyon nem viselek jól. – Kurvákat hozol ide? Pont ide? A lakásunkba?
- Ez az én lakásom, ugyanis én vettem és azt csinálok, amit akarok, tehát ha úri kedvem úgy tartja ki is dobhatlak – nézek mélyen a szemébe, miközben fenyegető hangon beszélek és elhúzódom tőle, hogy ne ráncigáljon tovább.
- Baszódj meg. Elvette az eszed a pia meg a drog. Be vagy lőve és így keféltél ezekkel a kurvákkal? Remélem legalább húztál gumit, te ostoba barom. Ha teherbe ejtettél egyet is én megöllek – üvölt, mint a sakál.
- Higgadj már le te hülye picsa – emelem fel én is a hangom, mire megint nekem esik. Üt, karmol és rugdos, ahol csak ér, miközben káromkodik, mint egy kocsis.
- Velem ezt nem csinálod – püföli a mellkasom. Kénytelen vagyok lefogni, a síró hisztérikát. – Nem fogok más fattyára vigyázni, aki debil lesz, mert az apja egy narkós köcsög!
- Az a baj, hogy neked nem hagytunk a drogból? Vagy, hogy nem basztak meg a fiúk? Fasz kell Leena? Nem intéztek el elegen Milánóban?  Irigykedsz a cicusokra? – kacagok fel gúnyosan, miközben erősen tartom, de kiszabadul a szorításomból és megint felpofozna, ha nem húznám el a fejem időben, így viszont csak a körme mélyed az arcomba. Azonnal odakapok a fájó ponthoz és meglepve veszem észre, hogy vérzik a seb. – Takarodj innen! Nem mondom el még egyszer – szűröm a szavakat a fogaim közt, de nem ért a szóból.
- Gyűlöllek Niko Koskinen! Tiszta szívből gyűlöllek! Egy undorító mocskos féreg vagy, egy beképzelt öntelt seggfej, aki már csak a farkával tud gondolkodni. Hány csajt dugtál meg míg nem voltam itt? Mennyi kurvával csaltál meg? Fizettél is nekik? Egyáltalán feláll még a nyomorult kis pöcsöd? Tudod a drog nem tesz jót – sziszegi.
- Menj el – kiabálok vele tovább, mire megszólal a csengő, de nagyon nem tud izgatni.
- El akarsz hagyni? – kerekednek ki Leena szemei.
- Igen – kiabálok vissza reflexből. – Ha tudni akarod én is gyűlöllek, mert csak egy ócska ribanc vagy. És ha már itt tartunk, csak, hogy tudd beleszerettem valaki másba, aki nálad ezerszer csodálatosabb és dögösebb és fiatalabb is. Olyan feszes a segge, hogy diót lehetne rajta törni, sokkal szebb nálad minden porcikája és elrabolta a szívem, mert nem egy féltékenykedő, haszonleső, hisztérikus hárpia. Itt volt két napig és a nap huszonnégy órájában csak szeretkeztünk. Szeretkeztünk hallod? Téged csak megbaszni szoktalak, mert nem érdemelsz többet, vele viszont szeretkeztem és kurvára jó volt, olyan jó, mint amilyen veled sohasem. Még most is hallom, ahogy a fülembe nyögdécsel és látom az arcát miközben elélvez – vágom a képébe. – Azt akarod, hogy őszinte legyek? - megyek a konyhába nagy léptekkel és felmarkolom a pulton lévő papírhalmokat, amin dalszövegkezdemények tucatjai vannak, mire megfordulok Leena már mögöttem áll. – Ezt mind neki írtam, mert bele vagyok zúgva és csak rá vágyom! – vágom hozzá a lapokat. - Azt akarom, hogy mellette kelhessek fel reggelente és tőle akarok gyereket, mert szeretem tiszta szívből. Érted te ribanc? Beleszerettem abba a lányba, mert okos, gyengéd, szenvedélyes, tudok vele beszélgetni akármiről, meghallgat és vigyáz rám és kedves is velem, nem olyan, mint te, te buta picsa. Tőled undorodom és ki nem állhatom, hogy mellettem vagy – fakadok ki.
- Dögölj meg Niko – suttogja, majd látom, ahogy teljesen elborul az agya. – Dögölj meg – csillan meg a szeme és felkapja a konyhapultról az egyik kést. – Sosem leszel boldog mással. Soha! Inkább megöllek – sziszegi és megpróbál ténylegesen is leszúrni, de elhajolok előle. Életemben először megrémülök egy nőtől, de ahogy eszelősen közelít felém a nagy késsel, tudom, hogy nem tréfál. – Odaadtam neked a szívem, mindenem és ezt érdemlem? Lecserélnél egy kis ribancra? – hadonászik felém az éles pengével, mire egyre jobban hátrálok. A fiúk azt hiszem sokkot kapnak, ahogy az ajtóban álló szomszéd is, ugyanis Jari időközben kinyitotta az ajtót. – Inkább kinyírlak, de te nem hagysz el engem. Nem hagyom, hogy megalázz és lecserélj. Én nem vagyok egy koszos rongy, vagy egy ócska ruhadarab, amit kivághatsz a kukába, miután ráuntál. Ha nem veszel feleségül megöllek – üvölt torka szakadtából, a könnyei pedig úgy hullnak, mint a záporeső. Azt hiszem ez a mákom, ugyanis ha tisztán látna és a könnyei nem homályosítanák el a látását, ebben a percben tényleg leszúrna. Mad hirtelen felfogja, hogy mi történik és Leena mögé oson, hogy lefoghassa, még azelőtt, hogy ténylegesen is kárt tenne valakibe, de rosszul sül el a dolog, ugyanis ahogy Leena megérezi, hogy valaki a háta mögött áll,  még jobban bepánikol, amitől nem gondolkodik csak cselekszik. Egyszerűen megfordul és mintha csak egy paradicsomot akarna felszelni a barátomra támad. Mad fehér pólója a hasánál vörösre színeződik és szétnyílik, alig fél perc alatt, én pedig azt se tudom mit tegyek. Az események felgyorsulnak. Leena felsikít, én pedig kicsavarom a kezéből a kést és messzire hajítom. A menyasszonyom, egyszerűen térdre borul és zokog, de most vele van a legkevesebb időm foglalkozni, két lépéssel a megtántorodó barátom után nyúlok, aki teljesen ledöbbenve mered a sebére.
- Ez a liba megvágott – néz rám, mintha csak az ujján húzódott volna végig a penge.
- Bassza meg – káromkodok, miközben lenyomom Madet a földre. Felrángatom a pólóját, hogy megnézzem mennyire súlyos a sérülése és megkönnyebbülve nyugtázom, hogy ugyan hosszú, de látszólag nem mély sebet ejtett rajta Leena. – Megmaradsz ugye? – nézek mélye a barátom szemébe, aki csak bólogat és tátog, mint a partra vetett hal.
- Hívtam a mentőket – telepedik mellénk Jari és ő is megvizsgálja Madet.
- Kettyós a csaj – bök Leenara. – Ki is nyírhatott volna – emeli fel a hangját és azt hiszem csak most esik le neki, hogy pár percig mind életveszélyben voltunk. – Be kéne csukatni – magyarázza, én pedig igazat adok neki. Leena teljesen összeomlik, mire megfordulok, már a haját tépve visít, mire azonnal karon ragadom és bevonszolom a fürdőbe, hogy betegyem a hideg víz alá. Nem tiltakozik, bár nem is tudna azt hiszem. 
- Elment az eszed? – ráncigálom meg a zuhanykabinban a jeges víz alatt állva. – Meg is ölhetted volna. Normális vagy? – kiabálok, ő meg csak sír és levegő után kapkod, de nem tud meghatni.
- Engedje el – szól rám a szomszéd, mikor cseppet sem finomkodva Leena arcába irányítom a vizet, amitől végre nem karmolja és csipkedi magát, hanem egyszerűen elernyed, a zuhanytálcába ül ruhástul és csak mered a falra, miközben tovább sír.
- Ne mondja meg, hogy mit csináljak maga barom – csattanok fel, ugyanis a fószerhez végképp nincs türelmem, most.
- Nem beszélhet így velem – kéri ki magának a szomszédom, mire elborul az agyam.
- Úgy beszélek, ahogy akarok – lépek ki a kabinból csurom vizesen és a mellkasánál fogva elkezdem kifelé taszigálni. – Húzzál innen a jó büdös picsába – üvöltök torkom szakadtából, ugyanis az én agyamig is eljut, hogy mi történt az elmúlt percekben. – Ki hívott egyáltalán ide? – kérdezem idegesen.
- Hallottam a kiabálást és elegem lett a napok óta tartó dorbézolásából – magyarázza dühösen. – Nem lehet önöktől aludni és most ez – mutat körbe a lakásban.
- Ha nem tetszik, költözz el – sziszegem.
- Feljelentem csendháborításért – vágja rá.
- Takarodj innen a gecibe. Ki vagy te, hogy megmondd, hogy mit csinálhatok és mikor, mekkora hangerővel hallgathatom a zenét? Jelents csak fel, kibaszottul leszarom.
- Mit képzel magáról? – támad nekem. – Nem viselkedhet így velem. Én csak meg akartam kérni, hogy hagyja abba ezt az idegesítő ricsajozást… - kezd bele, de már se nem látok se nem hallok.
- Kotródj vissza a mocskos kis vackodba te buzeráns köcsög vagy esküszöm elvágom azzal a kurva késsel a torkodat, mielőtt szólhatnál a rendőrségnek – pöccenek be teljesen miközben kitaszigálom a férfit a folyosóra, aki látja, hogy most már tényleg nem vagyok ura önmagamnak.
- Megbánja még ezt maga is, meg az őrült barátnője is. Majd meglátja – kiabál a saját küszöbéről, mire felkapom az ajtó mellett álló komódon lévő üres whiskysüveget és hozzávágom a fickóhoz, de időben becsukja az ajtót, így csak a fát találom el.
- Ha olyan kurva bátor ember vagy, itt fenyegetőzzél. Sunyi kis patkány, tudom, hogy te adod le a lapoknak az infót, de egyszer úgyis kinyírlak – kiabálok a folyosón, majd bevágom az ajtót magam mögött, de alig fél perc múlva valaki kopog is. Először a mentősök lépnek be, akik seperc alatt elviszik Madet, miután biztosítanak róla, hogy nincs komoly baj, aztán persze a fakabátok is tiszteletüket teszik nálam. Nem csak a szembe szomszédom hívta ki a rendőröket, hanem még két ismeretlen bejelentő is volt, akik hallották a balhét. A patkány amint meglátja, hogy megérkezett a rendőrség azonnal előmerészkedik és lelkesen mesélni kezdi, hogy megfenyegettem és hozzávágtam egy üveget.
- Igaz ez? – néz rám az egyenruhás. Percek óta a fotelben ülök és cigizem. Próbálok lehiggadni, de káosz uralkodik a fejemben. Tudom, hogy elvetettem a sulykot a szomszéddal, de megrémültem attól, hogy Mad megsérült és attól is, hogy úgy tűnt Leena teljesen bekattant. Szerencsére most alszik a nyugtatóknak hála, amit Jari adott neki, Aleksi meg elment Maddel. Lassan minden rendeződik, Mika épp a vért törli fel a padlóról, hisz Mad nem akart feljelentést tenni, így a zsaruk megengedték, hogy eltüntessük a foltokat.
- Igen – vallom be. Kár is lenne tagadni.
- Kíván feljelentést tenni az ügyben? – néz a rendőr a szomszédomra, aki önelégülten elvigyorodik és azonnal bólogatni kezd. Nem csalódtam… Elhúzom a szám, elnyomom a cigim, felveszem a cipőm, anélkül, hogy bárki egy szót is szólna hozzám. Nem ez az első ilyen eset, tudom mi következik. Amint felhúzom a kabátom hátranyújtom a kezemen a bilincs pedig kattan a csuklómon.
- Kihozlak – néz rám Jari, mire csak aprót biccentek. Tudom, hogy minden követ megmozgatnak majd, bár nem lesz könnyű. Halálos fenyegetés, kábítószerrel való visszaélés és szándékos károkozás kerül a bűnlajstromomra. 



- Hej ha – füttyent egyet Jade, amint meglát.
- Ne szólj egy szót se – emelem fel mindkét kezem, miközben beljebb lépkedek.
- A tékozló lány visszatért – húzza el a száját Louis.
- Fogd be – mordul rá Jade, mire a kis herceg sértődötten felhúzza az orrát és eltűnik a lépcsőn. – Mi történt? – néz végig rajtam Jade.
- Kicsit buliztam – köszörülöm meg a torkom, majd felcsapom a napszemüvegem a homlokomra.
- Kicsit? – kerekednek ki Jade szemei. – Úgy nézel ki, mint a mosott szar. Fürödj meg és öltözz át, így nem láthat meg Alex – taszigál a fürdőszoba felé. Hagyom magam, mert úgy érzem nincs erőm semmihez. Még tiltakozni se. Jade kulcsra zárja az ajtót, majd rám parancsol, hogy vetkőzzek. Nem érzem a tagjaim, zsibbad mindenem, a mosdókagylóba kapaszkodva tartom meg magam, ha nem kapaszkodnék, azt hiszem egyszerűen összerogynék. Sírni támad kedvem, de egyenlőre egy könny sem hagyja el a szemem. Csak bámulom a szakad, koszos csontsovány lányt, aki a tükörből visszanéz rám és nem tudom ki az, aki a napszemüvege takarásából engem mérget. Nem ismerek magamra, sosem voltam még ennyire lepusztult. Most még egy útszéli kurva is jobban mutat nálam. És a legrosszabb, hogy ilyen pocsékul is érzem magam. Bűntudatom van, mert egy szó nélkül hagytam ott, abban a kis paradicsomban, a férfit, akit szeretek, aki nélkül csak félembernek érzem magam. Szánalmas vagyok. Nem kéne így éreznem, nem kéne hiányoznia, nem kéne, hogy lelkiismeret-furdalásom legyen azért, mert elhagytam. Nem így kéne lennie, mégis így van.  A kezem megremeg, a düh pedig szétárad bennem, akár a méreg. Megfertőzi az összes sejtem, a szívem, a lelkem, átitatja a gondolataim, a vérem és a bőröm alatt is megérzem, alig pár másodperc alatt. Dühös vagyok magamra és rá is. Mindenkire. A világra. A szívemre és arra is, hogy nem tudom kiverni a fejemből. A napszemüveget leveszem magamról és még jobban megdöbbenek. A szemeim vérben forognak, a fehér rész vörösnek tűnik, a pillantásom fátyolos, de mégis ha a homály mögé nézek, meglátom ott is a tehetetlenség szülte pusztító haragot. Ott van a sötét karikák fölött, az elmosódott festékréteggel borított szemhéjaim alatt.
- Lia – hallom meg Jade hangját. – Mit csinálsz? – pislog rám kérdőn.
- Nem tudom – nyögök fel, de nem nézek rá. Csak azt a szörnyen kócos, kialvatlan, borzalmas állapotban lévő lányt figyelem, aki engem is néz az üvegen át. Azt, aki én vagyok.
- Be vagy tépve – sóhajt fel Jade, mire erőtlen, reszelős hangon felnevetek.
- Bár be lennék – kuncogok és vetkőzni kezdek. Automatikusan merülök bele a kádba, de megmozdulni képtelen vagyok. Jade mosdat meg, míg én csak bámulom a csempéket. Próbálok gondolkodni, de ez sem megy. Állandóan Niko arca cikázik végig a szemem előtt. A zöld szemek, amik megbabonáztak. Amik most is megbénítanak. Próbálok másra koncentrálni, de képtelenség.
- Csibém – nyúl finoman Jade az állam alá és maga felé fordítja az arcomat. Együtt érzően mosolyog rám, a kék szemek megértően figyelik minden rezdülésem. – Szerelmes vagy a finnedbe – suttogja halkan, mire végre eltörik a mécses. Nem hisztériázom, nem zokogok, egyszerűen csak a forró cseppek csorogni kezdenek az arcomon, mintha valaki megnyitotta volna a csapot, de közben néma vagyok. – És el kell hagynod – rakja össze a kirakós minden darabját. - Nem omolhatsz össze kiscsibe – húz magához. – Nem szabad – simogatja a vizes hajam. – Tudom mit érzel – nyom egy puszit a homlokomra. – De túl leszel rajta – szorítja meg a kezem – úgy, ahogy én – teszi hozzá miközben mélyen a szemembe néz. Csodálom az erejét, hogy még most is képes mosolyogni. Erőt ad, hogy mellettem van. Nem tudom megmondani miért, de vakon bízom benne. Kérdés nélkül csúsztatom a tenyerem a tenyerébe, hogy kihúzzon a kádból. Percekig csak figyelem, ahogy az-az áhítatos mosoly játszik az ajkain. Tudom, hogy a saját szívének királyára gondol. Akire nem merek tippelni, hisz fogalmam sincs mégis hány férfi áll a pártfogásában.
- Ki az? – találom meg a hangom hirtelen, mire a tükörben találkozik a pillantásunk.
- Alex – vágja rá, mintha teljesen egyértelmű lenne, nekem mégsem az.
- De ő itt van és szeret téged, a maga módján – magyarázom, mire megint elmosolyodik.
- Sosem lehet az enyém, ezért fogom elengedni. Ahogy te is elengedted a saját herceged – magyarázza miközben a hajam fésüli.
Jade alig egy óra alatt csodát tesz velem. Embernek érzem magam tőle és még egy kis mosolyt is sikerül kipréselnem magamból. A fürdőből kilépve azonnal megpillantom Alexet, aki a fal tövében ücsörög egy üveg whisky társaságában.
- Megint visszajöttél – mosolyog rám, mikor meglát, nekem meg nagyot dobban a szívem, hisz az arca tényleg azt tükrözi, hogy várt, hogy hiányoztam neki.
- Mindig visszajövök hozzád – mosolyodok el. Egyszerűen a karjai közé vetem magam, mire megdermed egy fél percre, a meglepettségtől. Sajnálom Jadet, mert végig kell néznie, ahogy a férfi, akit szeret, mást ölel át, de nekem is szükségem van a kisördögre. A bőre édeskés illatára, a puha fekete tincsekre és azokra a hatalmas gyönyörű óceánszínű szemekre.
- Írtam neked – suttogja a fülembe kicsit bódultan, miután felfogta, hogy tényleg itt vagyok.
- Mit írtál? – húzódom el és érdeklődve fürkészem az arcát.
- Dalt – húzza ki magát büszkén és úgy pislog rám azokkal a gyönyörű szemeivel, mint valami imádni való kisgyerek. Elfeledkezem Nikoról, mert a kisördög elfelejteti velem. Főleg mikor megragadja a csuklóm és magával rángat az emeletre, ahol a gitárja is van. A szőnyegre ül és játszani kezd, engem pedig teljesen elvarázsol. Sosem értettem, hogy születhet valaki ilyen tehetségesnek. Mi lehet a titka? Olyan törékenynek tűnik most is, akár egy baba. Talán az is. Egy gyönyörű baba, amivel imádnak játszani. De ő ezt tudja. A szövegből kiderül, hogy lebuktam.
- Tudom a dalt szereted és nem az énekest – hangzik fel az első sor, én pedig lehajtom a fejem. Érzem, hogy engem figyel, de nem tudok erre mit reagálni, Igaza van. Nem őt szeretem, hanem azt, hogy művész, hogy zenél. Talán igaz a mondás, hogy minden lány, a párjában az apját keresi. Ha ezt az elvet követem minden világos. Elvégre Matt is zenész, ráadásul nem is rossz abban, amit csinál.  Sőt, az élet ezen területén tökéleteset alkot. Mindig, mindenkor. Hiába rossz apa, hiába rossz ember, hiába volt rossz férj, zenészként tökéletes, ahogy Ryan és Pete is az volt és ahogy Niko és Alex is az. Nem értem miért van ez így. Sosem értettem. Csak azt tudom, hogy imádom őket mikor alkotnak. Hisz lenyűgözőek.
Kusza az egész dal, de nem számít, mert az enyém. Az én soraim, én kaptam, nekem írta. Miattam született. Kezdem érteni Jade miért mondja mindig azt, hogy hiába okoz neki Alex annyi fájdalmat, megéri mellette maradnia. Az utolsó akkordok után csak nézünk egymás szemébe. Szégyenlősen mosolyog rám én pedig el vagyok varázsolva. Lassan kúszok hozzá közelebb, a tenyerem az arcára simítom és gyengéden megcsókolom.


- Koskinen – üvölt be az egyik zsernyák a koszos cellába, ahol három elhízott bűzölgő disznóval vagyok bezárva. Fázom és éhes vagyok, aludni is tudnék, ugyanis a sitten lévő kényelmetlen matrac mindenre alkalmas csak arra nem, hogy az ember pihenjen rajta. A bűzhöz már hozzászokott az orrom, de a nyirkos, hideg cella még mindig borzongatja a testem. Lassan állok fel, hogy elvánszoroghassak a rácsig, ahonnan egy szobába visznek. Az ügyvédem már bent vár. Tudom, hogy ki fog vinni innen, de a homlokán lévő ráncok nem igazán nyugtatnak meg. Újabb kihallgatás következik, végigvesszük megint, hogy mi történt, leellenőrzik a vallomásom, amit megint aláírok.
- Mások ezért az autogramét sorban állnak – mosolygok a nőcire, aki behozza a papírokat, de nem értékeli a poénom. Fáradtan sóhajtok fel, mikor egyedül maradunk a mentőangyalommal.
- Szarban vagy – vereget vállon Hessu. – Szép kis óvadékot szabtak ki és egy komoly bírságra is számíthatsz – morogja.
- Leszarom – rántom meg a vállam, miközben a remegő kezem ökölbe szorítom. Nem azért remeg a kezem, mert félek az ítélettől, hanem azért, mert megint érzem a torkomba kúszó gombócot. Görcsös vagyok és nehéz a légzésem is. Nem tudom mitől van ez, csak azt tudom, hogy mitől múlik el. Azzal nyugtatom magam, hogy már nem sok idő kell és kimehetek innen. Szerencsére igazam van, közlik velem tíz perc várakozás után, hogy elmehetek. Visszakapom a cuccaim, de van amire nem számítok. Az anyám áll a hátam mögött, mikor megfordulok és cseppet sincs jó kedvében.
- Mit csináljak veled te gyerek? Állítsalak sarokba, mint mikor kicsi voltál? – néz rám szúrós szemekkel mire elmosolyodom. Az én anyukám…
- Szia – lépek hozzá és szorosan megölelem, amit azonnal viszonoz.
- Mit műveltél már megint? – kérdezi aggódva.
- Csak fel lett fújva – próbálom nyugtatni.
- Niko – pirít rám. – Ne vedd ezt félvállról. Megfenyegettél egy embert, hogy elvágod a torkát és Mad is kórházban kötött ki – magyarázza idegesen.
- Anyu, nyugi. Nem gondoltam komolyan, tudod, hogy nem ölnék meg senkit. Mad jól van? – kérdezem és most az én hangom lesz aggódó.
- Kutya baja. Nem lehet kárt tenni abban a hatalmas monstrumban, te is tudod. Kapott pár öltést, ennyi – simít végig az arcomon, bennem pedig azonnal megszűnik a jeges félelem. – Lehetett volna nagyobb baj is belőle – suttogja.
- Tudom, de nem bírtam megfékezni Leenat – hajtom le a fejem. Újból leperegnek előttem az események, újból elönt a düh. Fogalmam sincs mi lesz ezután. – Ő hogy van? – célzok a menyasszonyomra.
- Ki van borulva. Féltett téged és nagyon megbánta, amit tett. A szokásos – morogja anyu.
- Otthon van? – kérdezem halkan.
- Igen – bólint anyu. – De te előbb eljössz velem és eszel valamit, mert le vagy nagyon fogyva. Mikor ettél utoljára rendesen? – karol belém, miközben a kijárat felé haladunk.
- Nem tudom – rántom meg a vállam. A kijáratot fotósok tucatja zárja el. Egy pillanatra visszahőkölök, de már késő. A meglepett képemről ezer fotót készítettek. Cifra káromkodás szalad ki a számon, mire anyu csak elnézően mosolyog és a fejemre húzza a kapucnimat.
- Nyugodj meg, nem hiányzik, hogy visszakerülj a cellába – suttogja, majd elindul előttem én pedig szorosan a sarkába haladok. A rendőrök próbálják távol tartani tőlünk a fotósokat, de lehetetlennek tűnik eljutni a kocsiig. Remek, megint botrányhős lettem. Mintha nem foglalkoztak volna eddig is elegen a magánéletemmel. Komolyan ezeknek nincs jobb dolguk? Sosem fogom megérteni, hogy az emberek miért nem magukkal törődnek. Ideges leszek és szívem szerint az összeset leütném, de az tényleg nem lenne szerencsés. Két percbe telik, hogy a kocsihoz jussunk, ahol megint meglepetés vár. Tia és Eero ül elől. Amint becsukódik az ajtó mindkettő nekem esik. Hallgatom a fejmosást és nem jutok szóhoz. Nem értem miért van mindenki ennyire kiakadva, mert lecsuktak egy napra. De most mit mondhatnék? Hülye voltam, tény. Viszont az, amit most kapok túlzás. Minden hülye baromnak le vagyok hordva, de próbálom kikapcsolni az agyam. Egyik fülemen be a másikon meg ki.
- Na jó elég volt. Csönd legyen – csattan fel anyu tíz perc után. – Ő az én fiam, maximum én szúrhatom le ha idióta. Megtörtént, hagyjátok békén mindketten – sziszegi fenyegetően.
- De hát a tetteivel… - kezd bele Eero, mire anyu elveszíti a türelmét.
- Tesz eleget ahhoz, hogy ez a kis incidens ne legyen meghatározó az életében. Nem fognak elpártolni a rajongók mellőle azért, mert egy részeg pillanatában elküldte a búsba az idegesítő szomszédját. Madről és a drogról nem tud a nép, gondolom így is marad a dolog. Tehát hagyjátok békén végre. Teletömte mindkettőtök zsebét, sikerült kiszipolyoznotok, igazán befoghatjátok a szátokat. A munkatársai vagytok, a barátai, mellette kéne állnotok, nem pedig lebaszni. Nem bankot rabolt az ég áldjon meg titeket. Mi van veletek? – kérdezi idegesen, mire mindenki meglepetten pislog rá.
- Szeretjük őt, de néha annyira… – sóhajt fel Tia elharapva a mondat végét, mire anyu elmosolyodik.
- Tudom, de nem veszitek számításba soha, hogy ő is ember. Hibázik és gyakran hülye, de mindent megtesz a bandáért és ezt ti sem tagadhatjátok le. Tudom, hogy milyen a fiam, nekem nem kell bemutatni. Nem könnyű vele, de nem is olyan nehéz, igazam van? Sztárt faragtatok belőle, abból a nagyreményű, ambiciózus kis srácból, aki elküldte hozzátok a demóját és most már úgy is kezelitek. A rock Isteneként. De nem az. Csak egy ember, erről pedig hirtelen mindenki elfeledkezett, még ti is. Pont ti, akik tudjátok, hogy sebezhető. Meg tudjátok mondani mikor aludt utoljára nyolc órát egyhuzamban? Hogy mikor volt egyetlen szabad hete? Már élni sem hagyjátok. Persze, hogy néha megkattan. Félre ne értsétek, nem védem. Egy idióta volt, de felfújjátok a dolgot. Eero, mikor néztél utoljára Niko szemébe? És te Tia? Miért nem veszitek észre, hogy nem bírja a hajtást? Fáradt és elege van. Nem eszik és nem alszik rendesen. Igazam van? – néz rám, mire tátott szájjal bámulok rá. – Ne nézz így – neveti el magát. – Minden az arcodra van írva. Csak ez a két jómadár itt – bök Tiára és Eerora – nem akarja látni, azt ami igazából egyértelmű.
- Én… - sóhajt fel Eero és a visszapillantó tükörben összeakad a pillantásunk.
- Nem kell bocsánatot kérnetek csak vegyetek vissza egy picit – szólal meg ismét anyu. – És most rakjatok ki ott – bök az egyik étterem elé. Tia és Eero pedig fülüket farkukat behúzva parkolnak le és köszönnek el tőlünk.