57. Eljegyzés

„Azt hiszem, a kisgyerek, egy négy-öt-hat éves kiskrapek agyában az a két fogalom, hogy apa és védelem, valahogy egyet jelent. Nekem az apám nem volt oltalom, nem volt pajzsom a világ ellen. A világ ellen, amitől sokszor féltem.”

Félve lépek a Leena-val közös lakásomba. Meglepő rend fogad, minden a helyén van, mintha nem történt volna semmi, a levegőben pedig valami különleges sütemény illat terjeng. Villámcsapásként rohamoznak meg az emlékek, hisz régen, mindig így várt itthon. Rend volt, halk zene szólt, ahogy most is, jó érzés volt belépni a közös otthonunkba. Vártam, hogy hazaérjek, hogy átöleljem és megcsókoljam. Együtt akartam lenni vele, együtt akartam vacsorázni vele. Régen minden olyan más volt. Együtt zuhanyoztunk, majd egy pléd alá bújtunk és valami buta filmet néztünk. Békés volt és én imádtam. Most pedig? Gyomorgörcsöm van és izzad a tenyerem. Fel vagyok készülve mindenre. Az újabb vitára, az ajtócsapkodásra, a sírásra és arra is, hogy ismét felpofoz. Mindenre, csak arra nem, hogy nyugodtan ül az asztalnál a konyhában a kávéját kavargatva. Pedig ez a kép fogad. Látszik rajta, hogy nem sokat aludt az éjjel, a szemei fel vannak dagadva és ki vannak vörösödve a sírástól. Lassan, egy szó nélkül telepedek mellé. Csak nézzük egymást és nem csinálunk semmit. Némák vagyunk, de ez sem jó. Beszélnünk kéne, de nem megy. Nem tudom mit mondhatnék. Aztán Leena nagyot sóhajt, az ajkai résnyire nyílnak engem pedig fejbe kólint a tömény alkoholszag. Elkerekedett szemekkel nézek rá és hirtelen mindent megértek. Nincs magánál, azért nem vitázik. Úgy pattanok fel mellőle, mint akit bolha csípett meg, majd két lépéssel a kukához megyek, hisz van egy sanda gyanúm, hogy nem csak a vodka van benne.
-    Tudtam – halászom ki a szemetesből az üres gyógyszeres dobozt, amiben a fájdalomcsillapítóm volt, amit még akkor írtak fel, mikor meghúztam a hátam, míg Leena rá nem bukkant és be nem szedte, akár a gyerekek a cukorkát. – Leena a fenébe – sóhajtok fel. – Ez nem játék – ülök mellé és a tenyerembe fogom az arcát. – Nem piálhatsz gyógyszerre – simogatom meg az arcát, ugyanis hiába minden még mindig féltem és aggódom miatta. – Belehalhatsz – suttogom remegő hangon, ugyanis tudom, hogy tényleg megtörténhet, abba pedig én is belehalnék, hisz ő a társam.
-    Miért ne? – buggyan ki két könnycsepp a szeme sarkán és olyan elkeseredetten néz rám, mint még soha. – Te már nem szeretsz és mindent elrontok – sírja el magát. Annyira törékeny, mint még talán soha.
-    Ne beszélj butaságokat – ölelem magamhoz.
-    Annyira sajnálom – zokog a karomban. – Én nem akartalak bántani se téged, se Madet. Én ezt nem így akartam. Nem akartam, hogy sitten végezd és nem akarom, hogy mást szeress. Azt akarom, hogy engem szeress és velem legyél boldog, de nem tudom mit tegyek. Mondd meg, hogy mit csináljak, hogy megint úgy nézz rám, mint mikor összeköltöztünk és egymásba szerettünk. Kérlek Niko, mondd meg – emeli fel a könnyáztatta arcát, hogy a szemembe tudjon nézni. – Én nem tudom. Nem tudom mit akarsz, mert sose mondod meg. Csak veszekszel velem és ellöksz magadtól – sír tovább én pedig belátom, hogy valahol neki is igaza van. Tényleg nem törődöm vele mostanában. Nem figyelek rá és nem vagyok vele eleget. Nem beszélgetünk egymással és nem osztok meg vele semmit. Nehéz beismerni, hogy nem csak ő a hibás, hanem én is.
-    Elutazunk – döntök hirtelen, hisz amúgy is pár nap múlva el kéne repülnünk arra az eljegyzésre. Miért is ne mehetnénk hamarabb? Legalább kipihenjük magunkat. Azt hiszem mindkettőnkre ráfér.


-    Csörög a telefonod – morog mellettem Alex, miközben finoman bökdösi az oldalam. Lassan kúszik az idegesítő dallam a fülembe, elhúzom a szám és az éjjeliszekrény felé nyúlok.
-    Hm? – dünnyögök bele a mobilomba, miután megtaláltam.
-    Ma délre gyere át hozzánk – szól bele az apám, mire elhúzom a szám.
-    Los Angelesben vagyok, esélytelen, hogy délre New Yorkba legyek és nincs pénzem repjegyre. Amúgy meg neked is szia, én is örülök, hogy hallom a hangod, remélem, hogy te is jól vagy – mormogom álmosan és próbálom kinyitni a szemem, de nem megy.
-    Cornelia ne szórakozz – csattan fel. – te is tudod, hogy Los Angelesben vagyok, mert holnap van az eljegyzési party, ahol te is meg fogsz jelenni, de ma is át kell jönnöd, mert ruhát kell választani neked. Világos? – kérdezi ingerülten.
-    Aham. Azt hiszem – dünnyögöm, miközben a hátamra gördülök.
-    Délben, nálunk. Van egy ajánlatom a számodra, szóval ajánlom, hogy időben itt legyél – szusszant fel dühösen, majd valakivel kiabálni kezd.
-    Halkabban – nyöszörgöm, ugyanis megint iszonyatosan fáj a fejem. A munka utáni bulizás kicsit megviselt.
-    Szedd össze magad. Na szia – nyomja ki a készüléket én pedig a szokásos morgással köszönök el a búgó vonaltól.

Alex-el kézen fogva lépek be a házba. Tudom, hogy apu sokkot fog kapni, amint meglát minket együtt, de pont ezért csinálom. A személyzet, úgy rohangál az előcsarnokban, mintha a fejüket akarná valaki venni, ebben pedig van is valami. A lépcső tetején apu kiabál a telefonba, miközben két pasi próbálja megtűzni a rajta lévő öltönyt. Amint meglát minket elhúzza a száját én pedig csak vigyorgok rajta, hisz látom, hogy nem tetszik neki a partnerem. Mégis lejön hozzánk és kezet fog Alex-el, aki megilletődve pislog rám. Sosem láttam még ilyennek. Meghökkenve figyelem őket, míg az apám rám nem mordul, hogy kövessem. A szivarszobában kötünk ki, ahová Alex nem hivatalos.
-    Miért hívtál ide? – vetődök le az egyik fotelbe, mire ő is helyet foglal. Egyszerre gyújtunk rá és nézünk egymás szemébe. Az arcát látva felfedezem a köztünk lévő hasonlóságot. Nem tagadhatom le, hogy a lánya vagyok, bármennyire is szeretném néha. Persze a lelkem legmélyén valahol büszke is vagyok arra, hogy ő az apám, még akkor is ha soha nem viselkedett apaként és emiatt haragszom rá.
-    Azt akarom, hogy viselkedj holnap. Tudom, hogy nem vagyok a szíved csücske és azzal is tisztában vagyok, hogy egy bosszúálló kis dög tudsz lenni, ha arról van szó, de a holnapi napot nem teheted tönkre. Nem engedem - magyarázza komolyan.
-    Mit kapok cserébe? – húzom fel mosolyogva a szemöldököm.
-    Feloldom a kártyáid – vágja rá, mire elfelejtek levegőt venni. Azt hittem valami pitibb dologgal akar megvesztegetni, de ez… Erre nem számítottam.
-    Visszakapom a pénzem? – kérdezem gyanakvóan. Ez ugyanis túl könnyűnek tűnik.
-    Igen, ha azt teszed, amit én akarok, ha azt veszed fel amit én akarok, ha befogod a szád és nem teszel gúnyos megjegyzéseket. Plusz kordában tartod az anyád. Nem akarok botrányt, ez Simona napja és ő fontos nekem. Érted?
-    Szereted? – merül fel bennem a kérdés, mire elmosolyodik.
-    Igen, de tudod te is, hogy ez milyen – dől hátra és kicsit lazább testtartást vesz fel. A feszültség eltűnik a levegőből, most nem harcolunk.
-    Ha még mindig anyuba vagy szerelmes, miért veszed el azt a lányt? - Kíváncsiskodom. Tényleg meg akarom érteni, azt amit eddig sosem fogtam fel ésszel.
-    Mert hiába vagyok szerelmes az anyádba. Sosem tudtunk együtt élni és nem is fogunk. Ő is más utakon jár és én is. Ez sosem változik – mosolyodik el. – Mindig te, Jen és az anyád lesztek a legfontosabbak az életemben, még akkor is ha ezt nem hiszed el. De öregszem Cornelia és akarok egy társat, akihez hazamehetek, aki mellett felkelhetek, aki támogat és szeret és nem csesztet. Simona pedig ilyen lány. Kedves, megértő és szeret. Ott lesz velem végig, míg meg nem öregszem – somolyog az orra alatt.
-    Te tudod – rántom meg a vállam.
Nem telik sok időbe felállítani a játékszabályokat és megállapodásra jutnunk.


-    Mi lenne ha mégse mennénk erre a bulira? – vetem fel Leena-nak az ötletet, miközben a szekrényben turkálok valami ruhát.
-    Eszedbe se jusson – mosolyog rám fáradtan, miközben lenyel három szem nyugtatót egy pohár whiskyvel. Hát ez lett a kiruccanásunkból. Együtt vedeltünk végig. De legalább nem veszekedtünk. Csak kiütve fetrengtünk az ágyban és nevettünk. Valahonnan még némi heroinra is sikerült szert tennie, így azt is sikerült elfogyasztanunk. De ma józanok vagyunk. Azaz voltunk. Leena alig fél órán belül ellazul a gyógyszer és a pia keverékétől. Eddig amúgy is tiszta görcs volt. Észre se vettem, hogy mennyire feszült és fáradt, bár nálam nem jobban. Megint érzem a szorongást. Nincs kedvem emberek közé menni. Itt akarok lenni a hotelszobában. Azt hiszem egy ideje undorom az emberektől. Félek tőlük vagy nem is tudom. Unom őket… Hisz mindenki akar tőlem valamit. Ha kiteszem a lábam az utcára végem van. Tuti megtámad valaki. Vagy egy aláírásért vagy egy fényképért, de leszólítanak. Aztán vannak, akik panaszkodni kezdenek az életükről és tőlem várják a megváltást. De nagyon eltévesztik a népek a házszámot. Nem vagyok pszichológus, mégis azt hiszik, hogy érdekel a problémájuk és majd én megmondom a tutit. De hát könyörgöm a saját életem se tudom már irányítani, nemhogy másokét.
Nem gondolkodom sokáig azon, hogy mit vegyek fel. Egy fekete ing és egy szintén fekete farmer tökéletes lesz, na meg a kedvenc tornacsukám. Míg Leena készülődik én bámulom a tv-t, bár nem tudnám megmondani, hogy mi megy benne akkor se ha az életem múlna rajta. Kicsit elbambulok, miközben kikapcsolom az agyam és próbálok felkészülni a rám váró megpróbáltatásokra.
-    Nincs kedved megfésülködni? – kérdezi halkan, a fürdőajtóból Leena, mire felkapom a fejem. A tüdőmben reked a levegő amint megpillantom, ugyanis lélegzetelállítóan gyönyörű. A haja egyszerű kontyba van csavarva, a sminkje tökéletesen passzol a ruhájához, ami a testére simul és kihangsúlyozza a vékony törékeny vonalait.
-    Azta’ – ülök fel, mire halványan elmosolyodik. – Álomszép vagy – nézek rá csodálattal, mire enyhe pír jelenik meg az arcán.
-    Rég mondtál ilyet, de köszönöm – lépked közelebb hozzám, majd az arcomba hulló tincseket hátrasimítja és egy szédítő csókban részesít. – Tiszta kóc vagy – somolyog, majd eltűnik a fürdőbe és valami fura illatú cuccal tér vissza, amit a hajamra ken és igazgatni kezdi a külön életet élő fürtöket. Az ujjai közt mégis kisimul a hajam és egész emberien nézek ki, már magamhoz képest. A festékkel eltüntettem a karikákat a szemem alól, az ingem nem engedi, hogy észrevegyék az emberek, hogy mennyire le vagyok fogyva és persze a karomon éktelenkedő tűszúrásnyomot is eltakarja.

A ház amibe belépünk lenyűgöző, de az én ízlésemnek túl puccos. Semmi otthonos nincs benne, bár lehet, hogy csak a pezsgőt hordozó pincérek és a vendégek teszik hideggé és barátságtalanná a kétségkívül gyönyörű házat. Valami furcsa vibrálás mégis van a levegőben, amit nem tudok hova tenni. Leena Simona elé rángat, aki mosolyogva üdvözöl minket és fogadja a gratulációnkat, majd kezdetét veszi a női csevej, de nem figyelek rájuk tovább. Engem lefoglal a sok zenész, aki a házban rohangál, na meg a pezsgő, amiből abszolút nincs hiány. Aztán egy ismerős hang üti meg a fülem.
- Mindjárt jövök – simítok végig Leena hátán, aki csak aprót biccent én pedig megyek arra amerről a zenét hallom. Épphogy belépnék a helyiségbe ahol a színpad van felállítva, mikor a házigazdának ütközöm.
- Te mit keresel a házamban? – néz rám szigorú tekintettel Lia apja. Nem bírok megszólalni, hirtelen minden világos lesz. Nem képzelődtem, tényleg az ő hangját hallom, ő énekel és ezek szerint ez az ő háza, azaz az apjáé. Már értem a vibrálást, már értek mindent. Csak tátogok, mint a partra vetetett hal.
- Meg vagyok hívva – szedem össze magam, mikor észreveszem, hogy Lia apja a biztonságiakat keresi a tekintetével. - A menyasszonyom, Simona legjobb barátnője – magyarázom, mire Matt homloka ráncba szalad.
- Ne menj a lányom közelébe – sziszegi, de én már most tudom, hogy nem hallgatok rá.

 
Niko már tíz perce eltűnt, úgy érzem ideje utána mennem és megkeresnem. Bár valószínűleg a zenészek bűvölték el és valamelyik kedvencével leállt társalogni. Talán épp Mattel. Mosolyogva indulok el a keresésére, de van amire még én sem számítok. Az egyik sarokban áll és egy hosszú szőke hajú lányt szorít a falhoz, aki alig ér a mellkasáig mégis elszántan magyaráz neki valamit. Azonnal felismerem, hogy kivel beszélget. A lány akivel a klipben szerepelt, akinek minden éjjel a nevét nyöszörgi, akinek azokat a dalokat írta. Tény és való, hogy gyönyörű a bokájáig érő aranyszínű keresztbe pántos ruhában, de mégis ellenszenves számomra. Talán azért, mert tudom, hogy a férfi akit szeretek, őt szereti.
Hisz most is süt róluk, hogy fülig szerelmesek egymásba. Csak rájuk kell nézni és meglátja az ember a köztük pattogó apró szerelemszikrákat. Niko úgy pillant arra a lányra, ahogy rám még soha. Fáj őket így látni. Fáj, hogy látom a derekán pihen a keze, hogy a hüvelykujjával gyengéden cirógatja a hátát, amit szabadon hagy a ruha. Talán ha nem lennék itt már meg is szöktette volna és épp valahol szeretkeznének. Remeg a kezem. Nem is tudom mit érzek. Féltékeny vagyok az biztos. És dühös is. Egy ilyen fiatal kis csitri nem veheti el tőlem. Nem engedem. Minden önuralmam összeszedem miközben melléjük lépek.
-    Zavarok? – köszörülöm meg a torkom, mire úgy rebbenek szét, mint két rajtakapott gyerek. Niko rettegve pislog rám, a lány viszont kíváncsian vizslat. Látszik rajta, hogy tudja ki vagyok, úgy tűnik tisztában van azzal is, hogy Niko megkérte a kezem. A zöldeskék szempár érdeklődve tekint rám, aztán valami furcsa tűz lobban fel a szemeiben. Alacsonyabb nálam, de mégis van benne valami különleges vonzerő. Karizmatikus személyisége van és ez egyből lejön. Némán tanulmányozzuk egymást, miközben Niko csak áll, mint a sült hal és nem szól egy szót sem. Elvégre mit is mondhatna, mikor a szeretőjét és a menyasszonyát alig egy lépés választja el egymástól?
-    Cornelia Anders – nyújtja felém hirtelen a kezét, az Anders szót pedig kicsit megnyomja. Újabb darab kerül a helyére a kirakósban. Hát ő Matt lánya, akiről már annyit hallottam. Vadóc, szertelen és kissé őrült is. Pont Niko esete.
-    Leena Hautala bár lassan mondhatom, hogy Koskinen – csúsztatom a tenyerem a tenyerébe és egy gúnyos mosolyt villantok rá. – Hát vele csalsz? – nézek Nikora, miután megszorítom a szeretője kezét. – Hm… Nem is tudtam, hogy a telt csajokra is buksz – ölelem át a párom derekát, aki teljesen lesápad, majd elvörösödik a dühtől.
-    Leena – sziszegi, mire Cornelia elmosolyodik.
-    Hagyd csak – inti le Nikot, majd ismét felém fordul és mélyen a szemembe néz. - Tudod, inkább vagyok ilyen – mutat végig magán.- Jobb mintha egy hozzád hasonló üresfejű, anorexiás kirakati báb lennék édesem – mosolyog rám bűbájosan, de a hangja fenyegető, ugyan úgy ahogy a testtartása is. – Ha megbocsátotok most mennem kell. Megcsillogtatom a tehetségem, Leena te kérlek ne tedd. Nem hiszem, hogy Simona örülne neki ha összefeküdnél az apámmal – kacsint rám, majd mosolyogva sarkon fordul én meg leforrázva állok és nézek utána. A mosdóba vonul én pedig utána iramodom. Niko nem képes megállítani, senki se tudna. Most nem. Mire utolérem már egy csík kokain van a mosdó szélén. Meghökkenek. Nem hittem volna, hogy kokózik, mégis ez a helyzet.
-    Mit akarsz? – mordul rám miközben felszippantja a hófehér port.
-    Ő az enyém – dőlök az ajtónak.
-    Tudom – bólint, miközben megigazítja a sminkjét a tükörben és eltünteti az árulkodó jeleket.
-    Ne menj a közelébe – sziszegem fenyegetően. Más lány ettől halálra szokott rémülni, neki viszont egy arcizma se rezzen.
-    Ne mondd meg, hogy mit tegyek – fordul felém, majd elpakolja a cuccait és megindul felém, hogy kijusson az ajtón. – Tünés – ragadja meg a karom és félreránt, de elkapom a karját.
-    Nem viccelek. Ő az enyém és nem adom. Előbb öllek meg mindkettőtöket – nézek mélyen a szemébe, de csak egy halk kacaj tör fel a torkából, lesöpri magáról a kezem, feltépi az ajtót és kivonul a vendégek közé. Niko az ajtóban toporog, utána akar menni, de nem hagyom. Amúgy sem tudna beszélni vele, ugyanis az apja elkapja.



-    Mi a fenét művelsz? – ragadja meg az apám a karom.
-    Lelépek – vágom rá.
-    Nem ebben egyeztünk meg – hajol közel az arcomhoz.
-    Leszarom. Dugd fel a pénzed a seggedbe, nekem nem kell – fakadok ki. – Utálom ezt az egészet. Gyűlölöm ezt a ruhát, gyűlölöm az itt lévő embereket és gyűlöllek téged is. Engedj el – szisszenek fel, mikor a kelleténél jóval erősebben megszorítja a karom.
-    Hagyd abba a hisztit. Nem vagy már gyerek – néz mélyen a szemembe. A hangja visszafogott mégis fenyegető. De nem hat meg.
-    Azt mondtam, hogy eressz el – rántom ki a kezem a szorításából. De még mindig ő az erősebb. Ismét megragad és meg sem áll velem a szivarszobáig, ahol senki nem tartózkodik per pillanat.
-    Mit szedtél be? – ken a falhoz, amint becsukódik mögöttünk az ajtó.
-    Semmi közöd hozzá – szegem fel az állam büszkén és állom a tekintetét, ami lángol a visszafojtott dühtől.
-    Ne szórakozz velem az Istenit, mert esküszöm, hogy nem állok jót magamért – üt ököllel a falba, mire összerezzennek. Sosem ütött még meg, de most mégis tartok tőle. A számat viszont nem tudom befogni.
-    Mi az apu? Nem tetszik, amit látsz? – lököm el magam a faltól és az asztal felé veszem az irányt, amin egy doboz pihen tele a legjobb kubai szivarokkal. Kiszolgálom magam egy szállal, leharapom a végét, majd egyszerűen a szőnyegre köpöm a felesleges részt. Matt úgy néz rám, mintha elment volna az eszem, de ez sem izgat. Meggyújtom a kubait és a bárszekrényhez lépek. Ha valamit megtanultam az apámtól az az, hogy szivart csak whiskyvel fogyasztunk. Sok whiskyvel. Bár nem hiszem, hogy be tudok nyakalni annyit, mint amennyit ő volt képes meginni anno, mégis megpróbálkozom vele. Nagyokat kortyolok az erős italból, miközben az apám szemébe nézek. Égeti a torkom az alkohol, a szemem pedig a visszafojtott könnyek. Túl sok dologgal kellett volna ma szembenéznem. Talán gyerekes vagyok, de nem bírom megtenni. Nem akarom még egyszer látni Nikot és a menyasszonyát. A lányt, akivel képtelenség versenyezni. Hiszen gyönyörű, elegáns és van benne valami fenségesség, ami Nikoban is megvan, ami bennem sosem lesz. A gyűlöletem csak felerősödik az apám iránt. Az ő hibája. Őt akarom okolni, amiért én nem vagyok olyan, mint Leena. Nekem senki nem tanította meg, hogy kell viselkedni. Én részeg, drogos rocksztárok közt nőttem fel és nem törtem ki a körből, bármennyit is kapálóztam a tizenkilenc évem alatt. Képtelen vagyok rá, hisz Matt is képtelen volt rá. Olyan vagyok, mint az apám.
-    Nem vagy olyan, mint én – csóválja meg a fejét, én meg rájövök, hogy az utolsó mondatot hangosan is kimondtam.
-    De igen – kiabálok rá hisztérikusan. – Nézz meg! Nézz végig rajtam – üvöltök torkom szakadtából. – Kokóztam, whiskyt vedelek és szivarozom. Egy szemét szar alak vagyok. Ezt tetted velem - túrok a hajamba. A könnyeim szépen lassan peregni kezdenek az arcomon végig, de nem tudok uralkodni magamon. – Undorom tőled – vágom a félig megivott üveget a padlóhoz. – Undorodom ettől a helytől is. De tudod mi a legrosszabb? Hogy magamat utálom a legjobban – magyarázom felindultan.
-    Lia – suttogja elhűlve, de leintem.
-    Csak kussolj el – lépnék eggyel közelebb hozzá, de megingok a rám adott aranyszínű pántos magas sarkú cipőcsodában. Dühömben egyszerűen lehajolok és leveszem magamról, majd a kukába hajítom. Aztán rájövök, hogy így a ruhám ér a földig, de ezt is megoldom. Egyszerűen elszakítom a combom közepénél a finom anyagot és miniruhát csinálok az estélyiből.
-    Mit művelsz? – kérdezi síri hangon Matt, mire keserűen felnevetek.
-    Minek látszik? – kérdezek vissza gúnyosan.
-    Hagyd ezt abba – szól rám, de már nem tudok gondolkodni. – Öltözz át és gyere vissza – parancsol rám, majd egyszerűen sarkon fordul és kimegy az ajtón. Megint hátat fordít nekem, ahogy mindig is tette, de eddig sosem zavart ennyire. Azt hittem le tudtam zárni magamban, hogy ilyen, de nem. Talán ha ő más lett volna most nem lennék ilyen. Talán ha lett volna rendes apám, most minden más lenne. Hisz egy apa nem elmegy ha a lánya épp zokog és az őrület határára sodródik. Egy apa átölel és megvigasztal, megkérdezi, hogy mi a bajom. Ő viszont nem. Ő csak sarkon fordult miután kiosztotta a parancsot. Hirtelen rájövök, hogy ennyi év alatt talán azért nem sikerült elszakadnom a zenészek kacifántos életétől, mert mindig fejet hajtottam előtte. Mindig beadtam a derekam. De talán most…
Fogalmam sincs már arról mit művelek. Azt hiszem picit elborult az agyam. Rosszat tett, hogy láttam a zöldszeműt a nőjével bájologni, az apám eljegyzésén és az előbbi kis incidens se tett jót az idegrendszeremnek, ahogy a parancsoló hangnem sem segített a helyzeten.
Kettesével szedem a lépcsőfokokat, hogy végre a régi szobámban lehessek. Amint bevágom magam mögött az ajtót, azonnal a táskámban kezdek turkálni a maradék kokain után. Nem habozok felszívni mindet, az utolsó porszemig. A tükörből megint egy idegen arc néz vissza rám, de nem foglalkozom a dologgal. A szolíd sminket a sutba dobom egy szemceruza segítségével. A lemezek közt gyorsan megtalálom a hangulatomhoz legmegfelelőbbet. Kész terv van a fejemben. Önelégült mosoly kúszik az arcomra, amint mezítláb, szakadt ruhába kilépek a folyosóra, majd visszamegyek az ünneplő tömegbe. Ahogy apám parancsolta…. Csak mégis másképp. A Cd-t a hifibe helyezem a távirányítót pedig magamhoz veszem. A színpadon nélkülem is zenélnek, de én már tudom, hogy nem sokáig. Több ember is érdekesen méreget, Niko pillantását is magamon érzem, de az eszelős vigyort nem tudom levakarni az arcomról.
-    Mire készülsz? – lép mellém Jen, mire egy fél pillanatra megtorpanok.
-    Arra, amit te sosem tennél meg gyökér – sziszegem az arcába, majd az egyik mellettem elhaladó pincér kezéből kiverem a pezsgős tálcát csak, hogy még jobban felhívjam magamra a figyelmet. A kristálypoharak nagy robajjal érnek földet, pont abban a pillanatban, mikor kihúzom az erősítőket a dugóból és elhallgat a zene. Ezzel pedig elértem, amit akarok és mindenki engem néz. Simona lesápadva figyeli az eseményeket, az apám az agyvérzés szélén áll, Niko ijedten pislog felém, Jen le van döbbenve, ahogy a többi vendég is. Az anyám az egyetlen, aki büszkén kacsint rám és a magasba emeli a poharát, ezzel pedig még inkább megerősít az elhatározásomban. Mély levegőt veszek és elindulok kifelé, de út közben még felkapok egy üveg pezsgőt és felborítok pár asztalt. Nem érdekel kinek a ruhájára fröccsennek a szószok és az italok, az sem, hogy többen felsikítanak és úgy merednek rám, mint egy eszelősre.
-    Azonnal állj meg – üvölt rám Matt, de a fülem botját se mozgatom.
Amint a kedvenc üvegszekrénye elé érek, mégis megtorpanok. A díjai vannak a szekrényben, közvetlenül a bejárat mellett, hogy mindenki láthassa aki csak belép, hogy kicsoda ő és mit ért el az életben. A szemem előtt lepereg az összes vörös szőnyeges felvonulás és eszembe jut, hogy miért is kapta ezeket. Azért, mert elhanyagolt engem, mert részegen fetrengett a gitárjával a kezében, mert heroinfüggő volt. Hát ez a nagy érdem? Ettől lesz valaki sztár? Attól, hogy nem törődik a családjával és fájdalmat okoz a lányának? Keserű ízt érzek a számban, hányni tudnék, de dühömben inkább felkapom az egyik régi masszív vázát és az üvegbe dobom, ami azonnal betörik, a szekrényben lévő tárgyak meg a földre ömlenek, mikor az egyik polc leszakad. Hallom az apám artikulálatlan üvöltését. Olyan hangot ad ki magából, mintha őt vertem volna fejbe. Talán így is van. A legfájóbb pontját bántottam, de tudom, hogy van még egy. Mezítláb rohanok a parkolóba, félek, hogy valaki megállít. Nem kell sokáig gondolkodnom azon, hogy melyik autóval meneküljek el a bűntett helyszínéről. De amint beszállok, valaki kopogni kezd az ablakon. Egyetlen pillantást vetek kifelé. A zöld szemek kétségbeesetten vizslatnak.
-    Ne menj el – könyörög, miközben folyamatosan püföli az üveget. – Lia, kérlek. Vagy csak hagyd, hogy veled menjek – rimánkodik, de nem felelek csak felbőgetem a motort. Őt nem vihetem magammal, pedig muris lenne. Megszöktetném a hercegem, átírnám a tündérmesék szabályait. Ugyan nincs fehér ló, és a herceg sem szőke, ráadásul a mesékben a királyfi viszi el a királylányt, de hát ez az elbaszott valóság. Csak egy mosolyra futja, aztán tövig taposok a gázpedálra. Még egy utolsó pillantást vetek a márványlépcsőn összeverődött tömegre. Simona zokog, anyu nevet, Leena remeg, Jen élénken magyaráz valakinek, az apám pedig ki tudja hol van…