„A makacsság valójában jó emberi vonás, egy szintig, de egy
szint után már nem segíti az önmegvalósítást, az önérvényesítést, hanem épp
ellenkezőleg, sikerek helyett kudarcok érik az embert. Mínuszélmények, amelyek
rombolják a tartást, az önértékelést, ezáltal az önbizalmat, de a meglévő
büszkeséget is, ám ezek az emberek annyira makacsok, hogy nem akarják
kimondani azt, hogy emberből vannak és nem istenek.”
Idegesítő pittyegésre ébredek. Az ágy kényelmetlen és a Nap
megint besüt. A torkom kapar ugyan, de a fejem nem fáj, ebből pedig tudom, hogy
nem egy újabb átpiált éjszakán vagyok túl. Amint kinyitom a szemem, azonnal
Leenat pillantom meg, aki aggódva ül az ágyam mellett, egy műanyag széken,
mögötte pedig az apám ácsorog, az anyámmal karöltve egy-egy bögre kávéval a
kezükben.
-
Niko, hallasz? – teszi fel Leena a bugyuta kérdést,
mire morcosan elhúzom a szám. A fertőtlenítő szagból, a rám kötött gépekből és
a karomból kiálló tűből tudom, hogy kórházban vagyok. Az oxigénmaszkot szó
szerint letépem magamról, mire a szüleim mérgesen néznek rám.
-
Tedd vissza – parancsol rám az apám, amit egy szúrós
pillantással jutalmazok. Persze cseppet se hatja meg. – Tedd vissza, vagy kérek
egy lónyugtatót neked és garantálom, hogy a seggedbe fogja szúrni a nővérke,
ami kurvára fájni fog – néz rám komolyan, amiből azonnal tudom, hogy nem
viccel. Sose beszél velem így, csak akkor ha pipa. Mikor kicsi voltam akkor
fenyegetőzött így utoljára, mikor iszonyatosan elvertem az öcsém. Akkor azt
mondta, hogy elveszi a gitárom. Nem vettem komolyan. Két hétig a hangszer
közelébe se mehettem, hiába viselkedtem úgy akár egy földre szállt angyal.
Morogva ugyan, de visszateszem az oxigénmaszkot. – Helyes – mosolyodik el apu.
-
Hogy vagy? – ül le a lábamhoz az anyám is.
-
Amint kiszedik ezt a tűt a karomból és visszakapom a
ruháim egy eltávval együtt, jól leszek – dünnyögöm. Persze az oxigénmaszktól
még furcsább és torzabb a hangom.
-
Arra még várhatsz – mosolyog rám anyu. – Amúgy nem
értem mi bajod van a tűkkel, ha minden igaz mostanában előnyben részesíted őket
és szívesen szurkálód magad egy kis heroin mámor kedvéért – néz a karomra, amin
ott vannak az árulkodó bizonyítékok.
-
Mióta vagyok itt? – hagyom a megjegyzését figyelmen
kívül.
-
Egy napja. Asztmarohamod volt, de amikor behoztak
kiderült, hogy ki van merülve a szervezted, kiszáradtál, a véralkoholszinted az
eget veri és még sorolhatnánk – néz rám Leena bánatosan, a kézfejem simogatva.
-
Mikor engednek ki? – nézek rá, mert úgy tűnik per
pillanat tőle fogok csak választ kapni a kérdéseimre.
-
Nem tudom – sóhajt fel. Fáradtnak tűnik, a tegnapi
ruhái vannak rajta, amiből nem nehéz kikövetkeztetni, hogy mellettem töltötte
az egész éjszakát.
-
Hívna valaki egy dokit? – sóhajtok fel, mire Leena
rémülten pislog rám és elkezdi rám zúdítani a kérdéseit.
-
Nem vagy jól? Fáj valamid? Kapsz leve... - kezd bele,
de leintem.
-
Semmi bajom csak haza akarok menni – mosolygok rá és
tudatosan bűvölgetem a szemeimmel, ő pedig bedől, automatikusan feláll és
elindul, hogy kerítsen egy orvost, aki szabadlábra helyez. Tudhatnám, hogy baj
lesz már abból is, hogy anyu feláll és Leena után megy, az apám pedig leül az
egyik műanyag székre és nagyon csúnyán néz rám. Nem szólal meg csak bámul,
ettől pedig feszült leszek.
-
Nem én tehetek róla, hogy ide kerültem – fordítom el a
fejem a másik irányba, mire felpattan, a szék pedig azzal a lendülettel hangos
csattanással eldől.
-
Nézz rám – dörren rám. – Niko ne mondjam el még egyszer
– emeli fel picit a hangját, de még mindig nem kiabál. Egyszerűen csak dühös és
csalódott, de odáig még nem sodródtak el az indulatai, hogy ténylegesen
üvöltsön velem. Pedig megérdemelném.
-
Mi van? – csattanok fel én is, mire megvillannak a
szemei, ebből pedig tudom, hogy kihúztam a gyufát.
-
Hogy mi van? Ezt én is kérdezhetném. Az anyád majdnem
szívinfarktust kapott, mikor Leena zokogva felhívta, hogy most visznek be a
kórházba, mert mire visszaért az inhalátoroddal már nem voltál magadnál. Tudod
milyen hallani a gyereked síró menyasszonyának hangját, miközben egy
mentőautóban ül a fiad kezét szorongatva, aki nincs magánál, a sziréna pedig
elnyomja a hangját olyannyira, hogy szinte alig érted mit beszél? – csap a
matracra mellettem, bár tudom, hogy szíve szerint engem verne orrba. – Te csak
ne háborogj, mert nem tudod mit élt át az a két nő odakint – bök az ajtó felé a
fejével. – Mégis mi van veled? Elment az eszed? Meg akarsz halni? A füves cigi
még oké, én is szívtam mikor annyi idős voltam, mint te, az anyád is, sőt ha
jól emlékszem, mikor tizenhat voltál egyszer veled is betéptünk, csak azért,
hogy inkább előttünk csináld, mint titokba. A pia is rendben volt mindig. Soha
senki nem csinált abból ügyet, ha részegen jöttél haza. Tudjuk milyen fiatalnak
lenni, nem basztunk le soha érte. De ez már sok. Heroin? Vér helyett alkohol?
Mi a frászt művelsz magaddal? Mikor néztél utoljára tükörbe? A doki azt is
csodálta, hogy életben vagy. Megkérdezték, hogy táplálkozási zavaraid vannak-e,
mert egy etióp kisgyerek elbújhat mögötted. Mégis mikor ettél utoljára
rendesen? – néz rám szúrós szemekkel. Ezen viszont komolyan el kell
gondolkodnom.
-
Egy hete. Asszem’ – köszörülöm meg a torkom.
-
Gratulálok. Idióta – fújtat akár egy dühödt bika.
–Gondolom víz is csak fogmosáskor jutott a szádba, de egyből ki is köpted és
whiskyvel öblögettél – morog, miközben felállítja a széket és visszaül.
-
Nem tudjátok min megyek át –sziszegem, mire elvörösödik
a méregtől.
-
Mert sosem mondod el. A rohadt életbe Niko, ha nem
tudjuk mit akarsz, hogy segítsünk? Ne szórakozz velem, mert lehet, hogy már
huszonhat vagy, de úgy eltángállak, mint egy taknyost, amire nem volt még soha
példa, de lehet ennek is eljön az ideje – dohogja. – Az apád vagyok és lehet,
hogy felnőttnek hiszed magad, de úgy viselkedsz, mint egy éretlen kis pöcs. Mit
csináljak veled te szerencsétlen? – néz rám morcosan.
-
Semmit. Csak hagyj békén – felelek nagyot sóhajtva.
-
Álmodj királyfi. Eddig mindig békén voltál hagyva.
Mehettél mindig a saját fejed után, mert bíztunk benned mindannyian. Tudtuk,
hogy jó döntéseket hozol és ha mégsem, hát megoldod a dolgaid okosan. De erre
most rendesen rácáfoltál. Szívem szerint a fülednél fogva rángatnálak haza és
szobafogságra ítélnélek – mosolyodik el végül, amitől én döbbenek le. – Ne nézz
így, tudod, hogy képtelen vagyok rád haragudni. Egyszerűen csak aggódom. Ahogy
aggódik érted mindenki. A gyerekem vagy és szeretlek, éppen ezért innentől
kezdve rajtad tartom a szemem.
Rutinosan töltöm tele a poharakat, fel se nézve a vendégek
arcára. A munkába menekülök a száguldozó gondolataim elől. Annyira gépies az
egész, de mégis jókedvem van itt. Kezdem kapisgálni Dawn miért védi ennyire
foggal körömmel a bárját. Menedék neki is, ahogy nekem. Más okból, de nem
számít. Szeretek itt lenni, itt dolgozni.
-
Egy üveg Jack lesz – csap a pultra valaki, akinek
nagyon ismerős a hangja, a karpereces csuklót és gyűrűkkel teli ujjakat pedig
ezer közül is felismerném. Vigyorogva kapom le a whiskyt, majd a férfi elé
csúsztatom az üveget.
-
Szia – köszönök a bozontos pasasnak, akinek az orrán
ott csücsül a napszemüvege.
-
Helló kislány – hajol át a pulton két pusziért. – Megy
a meló látom – kacsint rám nevetve, mire bólogatni kezdek.
-
Megy ám – nevetek rá, miközben újabb vendéget szolgálok
ki. – Jól láttam, hogy ti léptek ma fel? – mosolygok Max-re, aki most is szexi,
ahogy mindig.
-
Ühüm, amint megérkezik a beugró énekesünk – bólint, de
a figyelme hirtelen elterelődik, hisz Pam lép mellé és finoman a bőrnadrágba
bújtatott hátsójára csap.
-
Baby, mi lenne ha nem akarnál minden csini pultost
felszedni? – nevet rá, majd rám kacsint és szájon csókolja a férjét.
-
Akkor nem lenne két zseniális, zabálnivaló kölyköm és
egy bombázó nejem – suttogja Max a szájába, mire Pam a mellkasára simítja a
tenyerét, ott ahol az ing szétnyílik és végigsimít a még mindig férfias,
kidolgozott felsőtesten.
-
Beálljak a pultba, hogy kicsit nosztalgiázzunk? –
nyalja végig a fülcimpáját Pam, amibe a pót apám látványosan beleremeg.
-
Ne kísértsd a sorsot, mert lehet a pulton háglak meg
asszony – morogja vágytól rekedt hangon, én meg mosolyogva figyelem, hogy még
mindig flörtölnek egymással. Izzik köztük a levegő és ezt olyan jó látni.
-
Hess innen szerelmesek – perdül mellénk Dawn
vigyorogva, hogy a kasszába szórja a pénzt, én meg nevetve keverem az újabb
koktélokat. Pam valahogy Max hátára kerül és már csak azt látom, hogy hogyan
cipeli az asztaluk felé, ugyan úgy, mint évekkel ezelőtt, mikor iszonyatosan
összevesztek valami hülyeségen. Emlékszem utána ki lettem terelve a szobából,
hisz amint Pam az asztalra került, azonnal egymásnak estek. Most már tudom,
hogy mik voltak azok a furcsa hangok, amiket kiadtak magukból, amiket a
szomszéd szobában is lehetett hallani. Ha minden igaz annak a menetnek
köszönhetik Haydent.
A bár tizenegyre zsúfolásig
megtelik még úgy is, hogy egy húsz fős társaságot dob ki Russel, miután
összetörtek egy asztalt. Mindenkit érdekel Max zenekara, de az énekes még
mindig nincs sehol, a nép pedig egyre türelmetlenebb, a várakozási időt pedig
piálással töltik, ami ahhoz vezet, hogy egyre többen részegednek le és veszítik
el a kontrollt. Dawn pedig egyre idegesebb, lassan tízpercenként vonul el az
öltözőkhöz, hogy megtudja mi van, aztán dühöngve tér vissza.
- Ha megérkezik az a finom kis
köcsög emlékeztess rá Russel, hogy rúgjam szét a valagát – ugrik át a pulton,
hogy visszaálljon csapolni.
- Jelentem megérkezett, négy
ribanc társaságában, de, hogy nem fog fellépni az is szent – köszörüli meg a
torkát Russel az ajtó felé bámulva, mire Dawn kiejti a kezéből az egyik korsót.
Próbálom figyelmen kívül hagyni az eseményeket, de ez lehetetlen, tekintve,
hogy Dawn megint átmászik a pulton. Elég egy pillanatra az ajtó felé néznem,
ahhoz, hogy rájöjjek, miért nem fog Max beugró énekese ma színpadra állni. Tök
egyszerű. Konkrétan járni nem bír, annyira be van állva és még Dawn hatalmas
pofonját is röhögve fogadja. A négy lány azért van vele, hogy egyáltalán talpon
tudják tartani, aztán Max és Pam is előkeveredik, de már nem látom mi történik,
a kis herceg ugyanis kitakarja a képet.
- Na mizu? – ül le az előttem
lévő bárszékre és bűvölget a szemével. – Lesz ma koncert? – kérdezi miközben
mélyen beleszív a cigijébe.
- Nem tudom Alex. Bár… - ugrik be
valami, aztán el is vetem, hisz látom, hogy ő is eléggé szét van esve a
kokaintól és a piától. – Te nem fogsz beugrani helyette – sóhajtok nagyot,
miközben bekeverem az italát.
- Ebbe beletrafáltál – nevet fel
ördögien. – De mi lenne ha kimásznál onnan és leszopnál? Kibaszottul kívánlak –
rángatja meg a szemöldökét, mire hatalmasat nyelek. A szemei vággyal vannak
tele, az arca pedig annyi mindent ígér. Szemtelen dög…
- Nem lehet – nyögök fel,
miközben megrázom a fejem, hogy eltűnjön a kép, ami bevillant, miszerint az
egyik mosdóban teljesítem a kívánságát, miközben nézem a porcelán simaságú,
bársonyos, sápadt, neoncsövektől megvilágított gyönyörtől eltorzult arcát,
amire árnyékot vetnek a sűrű sötét szempillák. Francba… Ilyenkor utálok mégis
dolgozni. Alex egy fél pillanat alatt bűnre tud csábítani, de nem tehetek róla…
- Rángasd be Louist egy menetre, nekem muszáj dolgoznom – adom a kezébe a
megoldást, mire felcsillannak a szemei.
- Okos vagy – ragyog fel az
angyali arca és egy hamiskás mosolyt villant rám, de a szemei... Na igen
azokban a pokol tüze ég. – De te is kellesz majd, nem szabadulsz – suttogja
rekedten és magabiztosan, aztán feláll a koktéljával és Louist kezdi keresni a
tömegben, akivel tényleg eltűnnek a mosdóban, én pedig szívem szerint utánuk
mennék, hogy nézzem a csodás kis műsorukat. Talán beteges, de felizgat, mikor
láthatom, hogyan is szeretkezik az angyal és az ördög, erre pedig egyre
többször van példa. Imádom a gátlástalanságukat, de ami a legjobb az egészben,
hogy amint Louissal végzett, minden figyelmét rám irányítja és olyan gyönyörben
részesít, amilyenben élvezet lubickolni, sőt ha lehetne szívesen bele is
fulladnék az árba. Louist is izgatja, hogy nézem őket, bár féltékeny, hisz
pontosan tudja, hogy ő Alex ranglistájának legalján szerepel. A háremben jóval
felette állok, ami cseppet sem tetszik neki, de ennek nem mutatja már rég
jelét. Azt hiszem az, hogy megosztjuk egymás között a pokolfajzatot és az ágyát
kicsit összehozott minket. Már nem olyan mély köztünk a szakadék, mint volt.
Bár csoda lenne, ha még mindig hidegen viselkednénk egymással azok után, hogy
Alex hálószobája többnyire tőlünk kap lángra és már mindketten láttuk mit hoz
ki a másik a közös játékszerünkből. Perverz dögök vagyunk mind. Nincs mit
tenni. Az ördög és az angyal kihozzák belőlem a legmocskosabb énem még akkor
is, ha sose szállok be igazán aktívan harmadiknak, imádom nézni őket, hisz
annyira gyönyörűek. Én meg annyira beteg vagyok… Talán a nővéremnek igaza volt,
mikor becsukatott az őrültek közé. Ott lenne a helyem, de olyan mindegy már.
- Lia itt végeztél mára. Told be
a csinos popsid Maxék öltözőjébe, ma este te lépsz fel velük – lép mellém Dawn,
mire döbbenten nézek rá.
- Mi van? – kerekednek ki a
szemeim, a hangom pedig két oktávval magasabb a szokottnál.
- Jól hallottad, mozdulj már –
ripakodik rám.
- De én… Én nem… - csóválom a
fejem kétségbeesetten.
- Ha szereted a munkád elindulsz,
ha nem akkor tedd le a kötényed és húzzál innen kifelé – csattan fel
ellentmondást nem tűrően, mire nagyot nyelek a rémülettől, de teszem amit kér.
Elindulok az öltözők irányába, de mire az ajtóhoz érek, sikerül nekem is
felkapni a vizet. Amint a sokk elmúlik rájövök, hogy Dawn csak embertől
tudhatja, hogy tudok énekelni, az pedig Max. Szó szerint feltépem az ajtót,
majd amint megpillantom a vigyorgó gitárost, aki whiskyt kortyolva fordul
felém, végképp elveszítem a fejem és olyan erővel csapom be magam után a
hangszigetelt ajtót, hogy félő tokostul kiszakad.
- Mégis mi a jó fenét képzeltél?
Hogy tehetted ezt velem mikor tudod, hogy utálok énekelni főleg színpadon és
közönség előtt? – esek neki üvöltve, mire csak tovább vigyorog és leteszi a poharát
a dohányzóasztalra. A többiek értetlenül bámulnak rám, senki nem mer
megszólalni, a levegő szinte szikrázik, miközben villámokat szóró szemekkel
nézek arra a férfira, aki azt hittem sosem árul el, de mégis megtette. A kezeim
ökölbe szorulnak, az egész testem remeg a dühtől.
- Olyan heves, mint az anyja –
mosolyog Max, mire a fülemen is gőz jön ki.
- Ne keverd bele az anyámat. Mért
csináltad ezt velem? Miért Max? –
üvöltök torkom szakadtából.
- Hagyd abba a hisztit Cornelia
és inkább igyál egy pohárkával – bök a fejével a pohár felé. Nem kell kétszer
mondani, belekortyolok az italba, ami végigmarja a torkom, de nem iszom meg az
egészet. Egyszerűen az önelégült képébe öntöm a borostyánszínű italt.
- Most vigyorogj te szemétláda –
fortyogok, de ő az első meglepődés után hangosan nevetni kezd és egy
törölközővel letörli magáról az alkoholt, aztán feláll és a whiskys ingét kezdi
lehámozni magáról.
- Remélem most már jobb –
mosolyog rám lazán, mire nem bírom tovább és én is nevetni kezdek. A mérgem
egyszerűen elpárolog. Kidühöngtem magam, ő lekezelte és vége. Hihetetlen. – Na
nézd meg mit csináltál – mutat végig a félmeztelen testén. - Nem hoztam
magammal mást – teszi hozzá nevetve.
- Akkor kénytelen leszel egy szál
gatyában fellépni – vetődök le a kanapéra.
- Nem baj szivi, te ott fogsz
állni mellettem és megvédesz a bigéktől – nyújtja ki a nyelvét, miközben
megmosakszik.
- Őket majd Pam elintézi –
dünnyögöm, még mindig kissé durcásan. – Miért csináltad? – nézek rá komolyan.
- Mert az Isten is oda teremtett
a színpadra. Csak te makacskodsz. De nem izgat, kell egy énekes, mert a miénk
szétcsapta magát, a tömeg meg tombol. Te tudsz énekelni. Ennyi – ránt vállat. –
Ott vannak a dalok, mindet ismered, nyugi.
Nagyot sóhajtok. Utálom a
férfiakat…
A koncert persze fergeteges.
Conor, Launo, Alex és Louis is az első sorban tombol, Pammel együtt. Itt az
egész díszes társaság. Csak rájuk koncentrálok. Ha nem így lenne komolyan
kidobnám a taccsot a lámpaláztól, folyamatosan remeg a gyomrom és a kezem is,
de két kézzel kapaszkodok a mikrofonba, hogy senkinek ne tűnjön fel, mennyire
izgulok. Nem akarom látni a lábam alatt heverő sokadalmat. Persze egyszer
kétszer végigsiklik a szemem a tömegen és kiszúrom Dawn büszke pillantását.
Roxanne és Nasztaszja is vigyorog a pult mögött, de ami a leginkább meglep,
hogy a mindig morcos képű Russel is megereszt egy mosolyt, miközben feltartja a
hüvelykujját jelezve, hogy elsöprő a siker. Na nem mintha nem venném észre az
őrjöngő tömeget, akik nagyon úgy tűnik tényleg élvezik a műsort és cseppet sem
bánják, hogy én állok a mikrofonállvány mögött. Lassan oldódok fel, miközben
minden hangot tökéletesen kiénekelek magamból, Max pedig mellém ugrál és
vigyorogva néz rám. A vastaps a fülembe kúszik én pedig úgy lebegek, mintha be
lennék lőve. Pedig nem vagyok.
Összeszűkült szemekkel figyelem a
színpadon lévő bombázót. Különleges, érdekes, tehetséges és gyönyörű. Teljesen
eltereli a figyelmem az ölemben ücsörgő táncoslányról. Egyszerűen már nem
érdekel, hogy itt van egy kétségkívül csodaszép, mindenre kapható lány az
ölembe, aki olyan erotikusan játszik a szívószállal, mint egy vérbeli kurva. Az
ő arcára fókuszálok.
Esőlány…
-
Sean – susogja a fülembe az ölemben tekergő lány, olyan
kéjes hangon, mint még soha. Ő is érzi, hogy már nem az övé a figyelmem és
kétségbeesetten próbálja visszaszerezni, még mielőtt végképp kicsúsznék a kezei
közül. Máskor beleborzonganék abba, hogy a forró lehelete perzseli a bőröm,
hogy az ajkai csak egy milliméternyire vannak a fülcimpámtól, a fojtogató édes
parfümillattól kábán csókolnám, de nem most. Most csak a zsebembe nyúlok úgy,
hogy közben le sem veszem a színpadon éneklő nőről a szemem, kiveszek egy köteg
pénzt és a mellettem ülő szépség dekoltázsába tuszkolom.
-
Menj el – suttogom rekedten, de mégis határozottan.
-
De Sean… - nyög fel, miközben megpróbálja maga felé
fordítani a fejem, de elkapom a csuklóját és lesöpröm magamról a kezét.
-
Menj el – ismétlem el keményen, mire nagyot sóhajt,
nyom egy utolsó csókot a szám sarkába, végigsimít a mellkasomon, le egészen a
sliccemig, aztán feláll és távozik az asztalomtól. Én pedig tovább bámulok.
Cornelia Anders.
Sokáig ízlelgetem magamban a
nevét, miközben próbálom megfejteni a titkát. Van valami furcsa vibrálás
körülötte, ami nem csak nekem tűnik fel, hanem mindenkinek a klubban. Persze
őket nem érdekli, hogy mi az. Csak figyelik.
A pasik meg akarják dugni.
Elképzelik, hogy milyen lehetne szarrá gyűrni vele a lepedőt. Fantáziálgatnak
arról, hogy vajon, hogyan bukna rá a farkukra, hogy domborítaná ki a fenekét és
milyen lenne a melleivel játszani. Csak hús a szemükben. Egy nagyon ízletes
hús.
A nők pedig… Irigyek. Ennyi. Mind
szeretne olyan lenni, mint ő, még azok is akik láthatóan kedvelik. A helyében
akarnak lenni, bár tudják, hogy lehetetlen.
Ezeket az információkat alig egy
tíz másodperc alatt le lehet szűrni.
De ennyi nem elég.
Visszagondolok minden egyes
találkozásunkra.
A szakadó, hideg londoni esőre,
ami mindkettőnk bőrét simogatta. Az ő arcáról lemosta a könnyeket, rólam pedig
a mocskot, amiben addig fetrengtem. Azaz ez nem is jó kifejezés rá. Inkább
lubickoltam a mocsokban, akár egy disznó és élveztem. Ó édes Istenem, ha bárki
tudná mennyire élveztem a koszt, ami beterített.
Felrémlik előttem a koncert, ahol
egy szál sortban énekelt és olyan fájdalom volt a tekintetében, ami mindenkit
magával sodort.
Vagy az utolsó találkozásunk. Itt
a bárban. Ahogy a csípőjét tekerte, lehunyt szemmel. Olyan távolinak tűnt, de
mikor megérintettem, visszazuhant a földre. Mint egy szárnyaszegett angyal,
akit az égiek letaszítottak a felhők közül, mert a szemében túl sok bűnt
fedeztek fel. Egy angyal ugyebár nem lehet szemtelenül kacér és őrjítően szexi…
És most… Most van benne valami
más. Nincs sehol az-az összetört londoni kislány, se a fájdalmakkal és
kétségekkel teli tinédzser, de nem is a vérmes szajha áll a színpadon.
Most egy királynő énekel. Egy
igazi kis tündér, aki képes varázsolni.
Örökölte az apja és a nagyapja
tehetségét, de mégis a vonásaiban, a mozdulatiban az anyját vélem felfedezni.
Kétségtelen, hogy remek kis csajt
hoztak össze Matték. Mindegyikük a legjobbat adta bele úgy néz ki.
A koncertnek lassan vége. A siker
elsöprő. Max büszkén kapja fel a legkisebb Anderst, hogy megpörgesse a
levegőben. Az esőlány pedig nevet. Úgy nevet, mint egy igazi tündér. Ezzel
pedig eldől, hogy mit akarok ma este…
Másfél órás hisztériázás után
csak hazaengedtek saját felelősségre és egy csomó vitaminos dobozzal.
Megkönnyebbülten sóhajtok fel, mikor átlépem a lakásunk küszöbét és már mennék
is a gitáromért. Útközben eszembe jutott valami, ami nem hagy nyugodni. Csak
pár hang, de pont illene az egyik dalszöveg refrénjéhez azt hiszem.
-
Niko, feküdj le. Megmondta az orvos is, hogy pihenned
kell – néz rám Leena aggódva, mikor a fotelbe kuporodok és pengetni kezdek.
-
Semmi bajom – morgok és próbálok kizárni mindent. Csak
a zenére akarok koncentrálni. Hallom a sóhaját, hogy beszél, de csak a gitár
húrjaira figyelek, minden más megszűnik körülöttem. Nekem ez jelenti a
pihenést, nem az, hogy fekszem az ágyban és bámulom a falat…
Zenélni akarok, ez életet, hogy
is lehetne fárasztó vagy káros az egészségemre? Egy fotelbe ülök, alig mozgok,
nem lehet bajom…
Komolyan nevetséges, hogy hetekre el akarnak
tiltani a munkámtól. Ha ki akarnak nyírni, akkor valami fájdalommentesebb
módszert is választhatnának. De amúgy se mennek semmire. Igazán bekaphatják… Ha
zenélni akarok, akkor zenélni fogok. Nem vagyok egy tudatlan kis csákó, aki nem
tud vigyázni magára és akinek megmondhatják, hogy mit csináljon. Oké, többet
kell ennem és a piálásból is talán picit vissza kéne venni, de a zenéről soha
nem mondok le. Csak ez van nekem. Nincs másom, nem is volt soha. Vihetik a
házam, a pénzem, az életem, a nőm, csak a gitáromat hagyják meg nekem.
-
Niko – simogatja meg Leena gyengéden az arcom, mire
morogva kapom fel a fejem.
-
Mi van? – dörrenek rá, mire ijedten rezzen össze és
azonnal hátrább csúszik.
-
Csak… Szóval kész a vacsora. Gyere – nyújtja felém
bátortalanul a kezét.
-
Nem vagyok éhes – rázom meg a fejem. Megint a húrokat
kezdem nyúzni, már épp visszakerülnék abba az állapotba amibe voltam, de Leena
nem engedi.
-
Enned kell – nyújtja felém a telepakolt tányért.
-
Mondtam már, hogy nem kell – nyüszítek fel, mert
idegesít, hogy kizökkent és nem hagy békén.
-
Niko – dobbant a lábával türelmetlenül és úgy néz rám,
mint egy rossz gyerekre.
-
Nem vagyok éhes – tagolom, mélyen a szemébe nézve és
kezdek igazán dühbe jönni.
-
Az orvos is megmondta, hogy… - kezd bele a vitába, mire
elpattan a húr és kilököm a tányért a kezéből, ami a padlóra hullik és azonnal
kettétörik.
-
Hagyjál már – üvöltök rá a lesápadt nőre, aki könnyes
szemekkel bámul rám, én meg rájövök, hogy elvetettem a sulykot. Megint. –
Basszus, ne haragudj – teszem le a hangszert az ölemből és a remegő test felé
nyúlok, de ellép előlem és inkább a tányér darabjait kezdi összeszedegetni,
miközben büszkén nyeldesi vissza a könnyeit. – Kicsim, kérlek – suttogok mögé
lépve, de nem szól hozzám. Csak feláll és kiviszi a maradványokat a kukába,
majd feltörli a szószt a padlóról. – Nem akartam. Elvesztettem a fejem.
-
Semmi baj – szakít félbe síros hangon, miközben nagy
levegőkkel próbálja nyugtatni magát. – Nem akarsz enni. Nem akarsz beszélgetni.
Nem akarsz semmit csinálni. Megértettem. Nyúzd a gitárod én szervezem az
esküvőnket – suttogja halkan, majd bevonul a hálóba és magára csukja az ajtót.
Hallom, ahogy szipog. Miattam.
Idegesen túrok a hajamba. Tényleg
nem akartam megbántani. Sőt értékelem, hogy főzött, de egyszerűen nem bírom
elviselni, ha dalszerzés közben nyaggat. Oké, ez nem mentség. Nem tudom mit
tegyek, tudom, hogy nagyon kibukna, ha most utána mennék. Utál gyengének tűnni.
Ilyen szempontból olyan, mint én. Elmegy a kedvem a zenéléstől, így inkább
leülök enni és jófiúként a vitaminokat is magamba tömöm, hátha megbocsáttatnak
bűneim. Persze Leena nem hajlandó kidugni az orrát a hálóból én meg nem megyek
utána. Félek, hogy veszekedés lenne a vége. Viszont itthon se tudok maradni. A
semmittevés nem nekem való. Kabát, cipő, kulcs és már el is indultam.
A lábam Madhez visz. Sokáig
ácsorgok a kapujában, nem tudom, hogy megnyomjam-e a csengőt, de aztán mégis
felbúgatok hozzá.
- Ki vagy és mit akarsz? – hallom
meg a szokásos morgós hangot, mire elnevetem magam.
- Az ördög és érted jöttem –
kuncogom.
- Ó király, akkor gyere be –
nevet fel ő is és azonnal beenged. A lakásba lépve azonnal megölel egy mindent
tudó mosoly kíséretében, majd egy pohár narancslevet hoz, mire felhúzom az
egyik szemöldököm.
- Nem kéne innod – magyarázza.
- Jaj anyám – nyögök fel. – Egy
sörbe nem halok bele – forgatom a szemeim, miközben felállok, hogy kiszolgáljam
magam. Szerencsére nem basztat tovább, csak legyint egyet és homlokráncolva
figyel.
- Csak egynél meg fogsz állni? –
néz rám mikor visszatérek és lehuppanok mellé a tv elé.
- Kénytelen leszek, mert nincs
több – vigyorgok rá, miközben a szemem a képernyőre szegezem.
- Jogos, de van két lábad és
hazáig sok a bár, ahol leihatod magad – morogja.
- Mad, kérlek – sóhajtok nagyot.
- Abbahagytam – emeli fel a
kezeit, mire aprót biccentek köszönetképpen. Hokimeccset nézünk és perecet
rágcsálunk, míg meg nem szólal ismét a kapucsengő.
- Mi a fene van ma? – morog Mad,
mire elnevetem magam és előkaparom a mobilom, ami a zsebemben rezeg. Launo neve
villog a kijelzőn, mire összeráncolom a homlokom és kimegyek az erkélyre
telefonálni.
- Na mi van California? – veszem
fel a készüléket.
- Semmi Helsinki – nevet bele.
- Miért hívtál? – kérdezem
gyanúsan. Launo nekem nem szokott csak úgy telefonálgatni.
- Figyu én nem akarok beleszólni
a dolgaidba, de hagyd békén szegény lányt – fogja suttogóra a hangját, én meg
hirtelen nem értem miről beszél.
- Milyen lányt? – kérdezem
értetlenül. Hirtelen azt hiszem Leenara céloz, de az aztán végképp furcsa
lenne, főleg úgy, hogy nagyon nem szívlelik egymást.
- Liát. Niko az-az sms… – nyög
fel és elharapja a mondat végét, én meg teljesen összezavarodom.
- Milyen sms? – kérdezek vissza
és próbálom erőltetni az agyam. Hirtelen pedig beugrik a kép, amikor pötyögök a
telefonomba egy üzenetet. – Basszus – csapok a homlokomra, mikor leesik, hogy
elküldtem neki a kis vallomásom. Aztán tovább forognak az agytekervényeim és
rájövök, hogy egy majdnem három napja volt, válasz pedig azóta sem érkezett. A
szívem megint összefacsarodik. Hogy lehet képes szó nélkül hagyni, hogy
képtelen vagyok élni nélküle? Legalább annyit írt volna, hogy én is hiányzom
neki, még akkor is ha hazugság. A józan észen felülkerekedik a keserűség és a
csalódás. Nem vagyok neki fontos. Még csak arra se méltat, hogy hazudjon nekem.
És én még azt hittem, hogy szeret, hogy akar, hogy lehetne közös jövőnk. Hát
persze. Elhagyott és arra se képes, hogy visszaírjon. Bármit, valamit… Francba…
- Kiborult azt hiszem – suttogja,
aztán motoszkálást hallok és egy angyali hangot.
- Kivel beszélsz? – hallom meg
Lia hangját egész közelről.
- Senkivel - vágja rá Launo. -
Figyelj most le kell tennem – szól hozzám, de nem hagyom.
- Add oda neki a telefont –
parancsolok rá.
- De… - nyög fel megint.
- Nincs de Launo. Add oda neki.
Beszélni szeretnék vele – suttogom fáradtan, az orrnyergem masszírozva,
lehajtott fejjel. Hallom, hogy Lia nevetve elveszi a mobilt, majd a hangja
közvetlenül a fülemben csendül:
- Hello – nevet bele a telefonba,
úgy, hogy fogalma sincs arról, hogy én vagyok a vonal túlvégén. Mosoly kúszik
az arcomra a csilingelő nevetését hallva, bár biztos vagyok benne, hogy nem
teljesen józan. Mégis olyan édes, ahogy kissé selypítve beszél.
- Szia – suttogom rekedten,
miközben lehunyom a szeme és magam elé képzelem az arcát. Szinte látom magam
előtt, ahogy leesik az álla és sokkos állapotba kerül.
- Niko – suttogja remegő hangon,
aztán újabb motoszkálást hallok. Van egy tippem, hogy le kellett ülnie.
- Visszaírhattál volna –
suttogom. – Hazudhattad volna, hogy én is hiányzom. Legalább egy kicsit –
beszélek hozzá halkan.
- Nem lett volna hazugság – kezd
el azonnal tiltakozni. – Hiányzol. Nagyon. El sem tudod képzelni, hogy mennyire
– motyogja.
- Hát persze – susogom
kételkedve.
- Hiányzol. A fél életem odaadnám
azért, hogy most melletted lehessek és megsimogathassam az arcod – susogja.
- Akkor miért? – kérdezek vissza
fáradtan.
- Mit miért? – csattan fel. –
Miért nem írtam vissza? Mi értelme lett volna? A fenébe – szitkozódik, majd
hallom, ahogy kattan az öngyújtó.
- Te léptél le. Összecsomagoltál
és elmentél – csattanok fel dühösen. De igazából csak a fájdalmam akarom
leverni rajta. Őt akarom hibáztatni.
- Te meg elküldtél – kapja fel ő
is a vizet.
- Nem gondoltam komolyan. Te is
tudod, hogy kellesz. Szükségem lett volna rád, de elmentél. És nem
jelentkeztél. Még csak egy üzenet se kaptam, hogy jól vagy, hogy minden rendben
van veled – kiabálok. Mérges vagyok rá, mert elhagyott. Mert mindig elhagy.
- Azért, mert nem vagyok jól.
Kibaszottul nem vagyok jól, mert a szívem az ott maradt nálad – üvölt ő is. A
szavai egy arculcsapással érnek fel. Megint nem tudom, hogy mi van. Szeret? Nem
szeret? Akar? Nem akar? Lehetséges volna? Vagy mégsem? Az őrületbe kerget ez az
egész. Leena... Lia… Elviselhetetlen a bűntudat, a hiányérzet, a szerelem és a
gyűlölet, ami a szívem feszíti.
- Gyere vissza érte – mondom ki,
azt ami először az eszembe jut.
- Elment az eszed – sóhajt fel.
- Gyere vissza Helsinkibe. Ölelj
át, mondd, hogy szeretsz és nem akarsz nélkülem élni én pedig esküszöm, hogy
nem hagylak elmenni soha többé – búgom a vonal túlvégén.
- Hagyd ezt abba – parancsol rám.
– Mennem kell Niko. Vigyázz magadra – suttogja, majd anélkül, hogy megvárná a
válaszom, a kétségbeesett tiltakozó nyögésem bontja a vonalat. Mérgemben a
földhöz vágom a telefonom, aminek ugyan semmi baja nem lesz, csak az aksi esik
ki belőle, de ennyi nem elég. A betonba ütök az öklömmel, ami azonnal
felhorzsolja a bőröm. A fájdalom visszarángat a valóságba. Semmi értelme
dühöngeni. Semmi értelme szeretni.
- Minden rendben? – dugja ki Mad
az orrát az erkélyre, mire bólintok egy aprót, bár remeg még mindig az egész
testem. – Gyere be – mosolyog rám. – Új vendégünk érkezett- kacsint rám, mire
mély levegőt véve belépek a lakásba. Bent Aleksi ücsörög, de a fotel előtt egy
mózeskosárban Aira fekszik.
- Ti meg mit kerestek itt? –
nézek rájuk mosolyogva. Gyönyörűek együtt. Aira megszólalásig hasonlít az
apjára. Édesen kalimpál a lábával,
miközben a hatalmas kék szemeivel Aleksit nézi és az apja legnagyobb örömére
hatalmas nyálbuborékot fúj a pici szájával.
- Katja elaludt. Ráfér a pihenés,
ugyanis a kisasszony éjjeli bagoly. Tehát átjöttünk Mad bácsihoz látogatóba.
Igaz hercegnő? – emeli ki a babát és finoman ringatni kezdi. Furcsa így látni
őt, de mégis mosolyt csal az arcomra. Soha nem hittem volna, hogy ő lesz ötünk
közül először apuka és lám, lám… Mégis ez történt. Ahogy kihámozza a vastag
rugdalózóból, elámulok. Profin fogja a kezében. Gyengéd, de mégis határozott.
Mikor a vastag pulcsi is lekerül a királylányról, nyafogni kezd, de úgy tűnik
Aleksi már tudja mi is a baja. - Mad kell a mikród – áll fel mosolyogva, majd
csak úgy se szó, se beszéd a kezembe nyomja a lányát, mindenféle figyelmeztetés
nélkül. Azonnal pánikolni kezdek, de le mégse dobhatom a pici testet.
- Aleksi – nyüszítek fel és
kétségbeesetten járatom a szemem körbe a szobán, hogy mégis hová tegyem le a
babát, aki egyre jobban nyüszög.
- Nyugi van, csak a tejet
melegítem meg neki. Addig ülj le és lehetőleg ne ejtsd el – nevet rám Aleksi,
én pedig azonnal lehuppanok a kanapéra és automatikusan ringatni kezdem a kis
csajt, nehogy igazán rázendítsen. Teljesen megfeledkezem az előbbi
telefonbeszélgetésről, minden figyelmem a karomban lévő nőszemélyre irányul,
aki most engem figyel a gyönyörű kék szemeivel és engem is megajándékoz
rúg-kapálózás közben egy nyálbuborékkal, de a nyekergést nem hagyja abba és
egyre türelmetlenebbnek tűnik.
- Csss… Nincs semmi baj. Mindjárt
hozza apu a hamit, hogy tele legyen a pocakod – csikizem meg az említett
területet, mire gurgulázó hang tör fel a pici lány torkából, ami halk nevetésre
késztet. Jó érzés a karomban tartani az apró, meleg, puha testet. – Gyönyörű
vagy – suttogom neki és megint rám tör a vágy, hogy nekem is legyen majd
egyszer egy ilyen kis tüneményem.