Két nap. Két nap és megnősülök. Két nap és a mellettem
lépkedő nő a feleségem lesz. Valahogy minden porcikám tiltakozik a házasság
ellen, de már nincs visszaút. A reptéren vonul az egész díszes társaság. Katja
az egyetlen, aki nem jött velünk Amerikába. Airat nem akarták kitenni ilyen
hosszú útnak. Csak egy pillantást vetek az induló járatokat jelző táblára. Az
első gép, amit kiszúrok Los Angelesbe tart. A lábaim hirtelen földbe
gyökereznek. Fel akarok ülni arra a gépre és Liához szeretnék menni. De Leena
fogja a kezem és finoman megránt, így elindulok vele, a szálloda felé, a
végzetem felé.
Nem kéne így éreznem. Nem kéne, hogy hányinger kerülgessen.
Boldognak kéne lennem. Örülnöm kéne Miaminak, a napfénynek, ami cirógatja a
bőröm miközben a taxi felé lépkedek. Repkednem kéne. De nem érzek semmit.
Egyszerűen rosszul vagyok. Nem kapok levegőt. Egy kéz a szívem szorongatja.
Sírni akarok, toporzékolni, hisztizni, visszafordulni, elmenekülni, eltűnni.
Leena bezzeg mosolyog. Ő boldogan cirógatja a kezem és csacsog egész úton. Én
pedig az ablaküvegben Lia arcát látom. A zöldeskék szempárt. Azt képzelem, hogy
őt ölelem át és igen, ez már mosolyt csal az arcomra. Szinte hallom a hangját,
érzem az illatát, a bőrét a bőrömön. Gondolatban mellette vagyok és az ő kezét
fogom.
De a valóság az, hogy vége van. Örökre. Nincs tovább. El
kell fogadnom, hogy soha többé nem foghatom meg a kezét és nem csókolhatom meg
a mézédes ajkait. El kell engednem. Tovább kell lépnem. Ki kell tépnem a
szívemből ezt a szerelmet és hamuvá kell égetnem. Még az emlékét is el kell
törölnöm. Ha sikerül talán boldog leszek. Talán…
Istenem. Mi a frászt csinálok? Hogy jutottam idáig? Miért?
Francba. Leena a társam, a feleségem és most megint Liára gondolok.
Újból eluralkodik rajtam a bűntudat. Teljes katyvasz van a
fejemben. Egyszerűen nem tudom mi lenne a leghelyesebb lépés. Most, hogy már
csak két nap van hátra, elbizonytalanodok. Már nem vagyok sziklaszilád. Nem
tudom, hogy tényleg jó döntést hoztam-e és, hogy jól tettem-e, hogy kiálltam a véleményem
mellett, miszerint Leena az egyetlen nő, aki megérdemli, hogy elvegyem, mert
bármekkora faszfej is tudok lenni szeret és törődik velem. Gondoskodik rólam és
velem van.
De talán az egész nem más mint megalkuvás, ami a
félelmeimből ered. Talán a házasság csak egy kompromisszum, amit azért kötök,
hogy megmeneküljek a magánytól. Talán nem bízok magamban eléggé. Talán csak
rettegek attól, hogy ha elengedem a mellettem ülő nőt, akkor egyedül kell
leélnem az egész életemet. Azt nem tudnám elviselni. Kell valaki aki támogat,
aki mögöttem áll és fogja a kezem. Enélkül megőrülnék, főleg ebben a
szakmában. Így is rosszul viselem néha a
koncertezéssel járó macerákat és kötelezettségeket, de ha Leena nem lenne,
lehet, hogy már rég a diliházba kötöttem volna ki. Szükségem van rá, hogy fogja
a kezem, hogy legyen kihez és hova hazamennem. Muszáj, hogy mellettem legyen
azért, hogy ne vesszek el ebben az őrülten rohanó világban, hogy tudjam tartani
a tempót az életemmel.
És bár hiába akarja minden porcikám Liát, azt az őrült
szerelmet, ami köztünk van, hiába szeretném elmondani neki, hogy soha, de soha
nem szerettem még senkit úgy, mint őt, lehetetlen a dolog.
Most már nem táncolhatok vissza.
Meg amúgy is… Rettegek az egyedülléttől. Lia pedig elhagyna.
Mindig elhagy.
Jó döntést hoztam.
A legénybúcsúm egy füstös kocsmában tartjuk, ahol lehet
kártyázni és biliárdozni, de semmi extra nincs a helyben. Bár nem is kell több.
Nem vágyom sztriptíztáncosnőkre, se semmi hasonló mókára. Csak a barátaimmal
akarok lenni. Brandon a pia felelős és úgy tűnik csak a töményes itallapot
találta meg, ugyanis tálcaszám hordja elém a feleseket. Furcsa, de maximálisan
nem izgat, hogy mi vár rám holnap este a parton. Egyszerűen nem akarok gondolni
se rá. Most még nem. Inkább iszom és játszom.
A fiúkkal jókat röhögünk egymáson, bár pontosan tudom, hogy
nem támogatják a házasságom, de tiszteletben tartják, hogy ez a végső döntésem
és ezáltal az utolsó szabad éjszakám. Nem próbálnak meg feltuszkolni egy gépre,
hogy elvigyenek Leena közeléből és túszul se ejtenek míg meg nem gondolom
magam. Habár szinte mérget mernék venni rá, hogy a mai program tervezgetésénél
ez az ötlet is felmerült és igen, abban is biztos vagyok, hogy a legtöbben
helyeslően bólogattak, mondván csak megmentenének.
Még Conor és Launo se szól egy szót sem, akik külön miattam
repültek ide L.A.-ből. Tudom, hogy Lia milyen különleges a számukra, de nem
emlegetik, amiért hihetetlenül hálás vagyok.
- Figyuzz – csuklik Mika a fülembe. – Ha holnap meggondolod
magad – beszél hozzám vontatottan, az elfogyasztott alkohol hatásától – csak
szólnod kell és kimentünk – veregeti meg a vállam, mire felnevetek. Így lenne
ötösöm a lottón…
- Nem gondolom meg magam – jelentem ki határozottan.
- Én ebbe nem lennék ilyen biztos – mosolyog rám Mad és a
fejével az ajtó felé bök. Önkéntelenül fordulok arra amerre ő is vigyorog, a
szívem pedig hirtelen kihagy egy dobbanást, majd olyan gyors ütemre kapcsol,
hogy félő mindjárt bemondja az unalmast. Ott áll életem szerelme, egy szűk
farmerben, leengedett szögegyenes hajjal, az arcán egy édes mosollyal, a
kezében egy pohár pezsgővel és engem néz azokkal a hatalmas zöldeskék színű
szemeivel.
- Ő az? – somfordál mellénk az apám is vigyorogva, mire a
srácok felnevetnek.
- Ő – bólint az öcsém, miközben én csak bambán bámulok rá és
nem tudom feldolgozni, hogy itt van.
- Hogy tehettétek ezt velem? – roggyannak meg a térdeim
olyannyira, hogy muszáj a biliárdasztal szélébe kapaszkodnom, mert félő, hogy
összeesek itt helyben. Nem tudom, eldönteni hirtelen, hogy örülök-e neki, vagy
a pokolba kívánom. Alig pár órája döntöttem el, hogy jó döntést hoztam, mikor
Leena mellett raktam le a voksom, erre megjelenik ő. Gyönyörűbb, mint valaha és
elérhetetlenebb is. Nem jön közelebb csak áll és néz, én meg remegek, mint a
kocsonya.
- Én a helyedben odamennék fiam – veregeti meg a vállam az
apám. – Igazán gyönyörű a kicsike. Az anyádnak igaza volt – suttogja
mosolyogva, de nem tudok megmozdulni.
- Ő az én ajándékom – áll elém Conor. – Az utolsó esélyed
haver, hogy jó döntést hozz. Az utolsó alkalom, hogy meggondold magad és sutba
dobd azt a szar ötletedet, hogy elveszed Leenat.
- Miért? – nyögök fel kétségbeesetten, de nem veszem le a
szemem róla.
- Mert szereted – veregeti meg a vállam, majd mindenki hátat
fordít nekünk és tovább játszanak.
A lábam a földbe van még mindig gyökerezve. Érzem, hogy
mindenki minket figyel, a pillantásuk szinte éget. Várják, hogy mit lépek.
Ő is vár. Tudom mit kéne tennem. Ki kéne rohannom a hátsó
ajtón és olyan messze kéne menekülnöm tőle, amennyire csak lehetséges. De nem
megy. A francba is, nem megy. Szeretem. Akarom. Át akarom ölelni, a karomban
akarom tartani szorosan, nagyon szorosan, meg akarom csókolni és vele akarom
tölteni az utolsó szabad éjszakám. Az utolsó boldog éjszakám. Az alsó ajkát
rágcsálja, az egyik lábáról a másikra helyezi a testsúlyát, miközben teljesen
elbizonytalanodik. Ugyan olyan kétségek gyötrik, mint engem. Ez nem normális.
Nem normális, hogy bámuljuk egymást, zakatoló szívvel, levegő után kapkodva.
A lábaim maguktól indulnak meg felé. Mire észbe kapok már
ott állok közvetlenül előtte, a testünket alig fél centi választja el. Még most
is remegnek a térdeim, még most is zihálok. Nem bírok lehiggadni. Már a
látványa is hatással van rám, nemhogy az illata és a teste melege, ami most
csak úgy árad felém és bizsergeti minden porcikám.
- Szia – suttogja, mikor lehunyom a szemem és mosolyogva
élvezem azt a megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan valamit, ami mindig árad
belőle, ami az első percben elbűvölt.
- Miért jöttél? – kérdezem, de nem nézek rá. Halkan
beszélek, mosolyogva. Csak élvezem, hogy itt van. Megint a hatalmába kerített.
A szívemnek nem tudok nemet mondani. Képtelen vagyok elküldeni, pedig tudom,
hogy azt kéne tennem. De megint sutba vágom a józan ész tanácsait és inkább a
ketyegőm szapora ritmusára figyelek.
- Erre volt dolgom és nálam maradt valamid múltkor.
Gondoltam ideje visszaadnom – suttogja, majd a kezem után nyúl. Amint hozzámér,
úgy érzem villám csapott belém, még gyorsabbá válik a légzésem, a szívem pedig
gőzmozdonyként zakatol. A szemeim kipattannak, mikor megérzem a kézfejemen a
puha, meleg tenyerét, majd lassan szétnyitom az ujjaim, ő pedig belepottyant
valami hideget. A gyűrűt, amit tőlem kapott. Érzem, hogy a mosoly az arcomra
fagy és lesápadok. Hol a kis karikát bámulom, hol az arcát.
- Ez a tiéd. Téged illet – köszörülöm meg a torkom és
megpróbálom visszaadni neki, de zsebre vágja a kezeit és mosolyogva megcsóválja
a fejét.
- Nem, már nem – les rám a félig lehunyt szemhéjai alól és a
halvány mosoly végig ott játszik az arcán. A tekintete pedig nem árul el
semmit. Mintha nem is fájna neki a tény, hogy holnap este már házas ember
leszek. Mintha nem zavarná. De zavarnia kell! Csak megjátssza magát. Így kell
lennie.
- Ne csináld ezt – szólok rá keményen, de ő rendíthetetlenül
mosolyog tovább. A szája legalábbis felfelé görbül, de a szemében semmi öröm
nem csillog. Hát innen tudom, hogy színlel. Tisztában vagyok vele, hogy milyen
amikor az a két csodaszép zöldeskék szempár ragyog. Minden reggel mikor a
karomban kelt fel, boldogság sugárzott a tekintetéből. Most viszont semmi. Csak
megjátssza az egészet, bár nem tudom kinek a dolgát akarja megkönnyíteni. Az
enyémet azzal, hogy nem hisztizik, nem csinál nagyjelenetet, nem sír és nem
mutatja ki, hogy mit érez, egyszerűen csak elenged mert tudja, hogy fájna ha
sírva könyörögne a szerelmemért és lehetséges, hogy megadnám neki amit akar,
amit pedig lehet, hogy később mindketten megbánnánk. Vagy a sajátját? Hisz
valószínűleg maga előtt is letagadja, hogy majd’ belepusztul abba, hogy nincs
tovább.
- Vigyázz magadra – sóhajt nagyot, majd tétován végigsimít
az arcomon és az ajkaimon. Újabb mély levegő után, sarkon fordul és távozna is,
ha nem kapnék a karja után.
- Hová mész? – fordítom vissza, a hangom pedig a kétségbeesettnél
is kétségbeesetten cseng, ezzel pedig azonnal elárulom magam. Szükségem van rá.
Jobban, mint valaha. Beszélnem kell vele, még utoljára. Muszáj hallgatnom a
hangját, éreznem az illatát. Csak át akarom ölelni és nézni vele a
napfelkeltét. Csak ma éjjel, csak utoljára. Vele akarom tölteni az utolsó
szabad éjszakámat.
- Mondtam már, hogy van itt egy kis dolgom. És amúgy is. Nem
maradhatok – néz az ajtó felé, miközben hátrál egy lépést. Hirtelen nem értem
mi a baja, aztán minden megvilágosodik előttem. Az események pedig
felgyorsulnak.
- Niko – hallom meg Leena dühös és csalódott hangját, aki az
ajtóban áll, majd mire egyet pislognék, Lia már nincs sehol. Tudom, hogy
választanom kell. Most azonnal. Vagy beszélek Liával, vagy itt maradok és
elszalasztom az utolsó esélyt is arra, hogy tisztázzuk a dolgainkat. Nem nehéz
meghozni a döntést. A szívem a másodperc törtrésze alatt felülírja az eszem
ismét és Leenara se nézve rohanok arra, amerre Lia eltűnt. Hallom, ahogy a
menyasszonyom a nevem kiabálja, tudom, hogy balhé lesz, ha visszatérek, de most
jött el az a pillanat, hogy nem lehetek egy puha pöcsű idióta. Muszáj beszélnem
Liával. Muszáj elmondanom neki, amit eddig soha. Leena ráér később is, lesz még
egy egész életnyi időm mellette, de Lia ha nem vagyok elég gyors el tud tűnni,
olyan gyorsan, akár a kámfor, ezt pedig nem kockáztathatom meg.
Gyorsan szedem a lábaim, a hátsó kijárat felé. Ott akarok
eltűnni, ahonnan előbukkantam, mert vége van. Visszamegyek a hotelbe és lelépek
Seannal holnap után.
Talán hülyeség volt ide jönni, de muszáj volt utoljára
látnom. Vissza kellett adnom a gyűrűt, ki kellett pukkasztanom az összes
illúzióbuborékot, amiben eddig lebegtem. Véget kell, hogy érjen ma. Véget kell
érnie ennek a szerelemnek.
De tudom, hogy nem tudnám elengedni soha, ha ma nem jöttem
volna ide. Ha maradt volna nálam valami, ami az övé. Mindig tépném és gyötörném
magam, hogy mi lett volna ha…
A terv, hogy is fogalmazzak tökéletes volt. Elméletben. De
gyakorlatilag most, hogy feltépem az ajtót, hogy eltűnjek a sötét sikátorba,
hogy eltűnjek az életéből örökre a torkom a sírás fojtogatja. Érzem, hogy a
szemeim könnyekkel telnek meg. Túlságosan fáj. Fáj, hogy holnap megnősül, fájt
látni, fáj elengedni. De ami a legrosszabb, hogy nem adja fel.
- Lia – hallom meg a hangját, de nem állok meg. Csak megyek
előre, rendíthetetlenül, mintha nem hallanám, hogy a nevem kiáltja. – Lia –
üvölt rám. Hallom, a cipője súrlódását. Túl közel van. Túl közel van és én
elveszek. Nincs esélyem menekülni, mert megragadja a derekam és egy határozott
mozdulattal a falhoz présel, hogy aztán olyan hévvel csapjon le az ajkaimra,
mint talán még soha. Falja a szám én pedig megint megadom magam. Csókolom
erővel, az ujjaim a kusza göndör tincsek közé túrnak, hogy még közelebb húzhassam
az arcát az enyémhez, a könnyeim pedig kicsordulnak, hisz jól tudom, hogy ez az
utolsó alkalom, hogy csókolhatom, hogy a teste ennyire szorosan préselődik az
enyémhez. Nincs bennem ellenállás. Ennyi talán még jár nekem. Egy csók, egy
búcsúcsók, ami még egyszer széthasogatja a szívem. Az ajkai égetik a szám és
nem tudom elengedni. Nem megy. Sírok, miközben szorítom magamhoz, mint egy
kislány a kedvenc mackóját, amit a szülei büntetésből akarnak elkobozni tőle.
De én nem vétettem semmit. Én csak beleszerettem. Hát olyan nagy hiba ez? Ezt
érdemlem?
Igen. Ezt.
Mert rossz emberbe szerettem bele.
-
Eressz – tolom el magamtól hirtelen.
-
Nem – nyögi a számba és megint megcsókolna, de
elfordítom a fejem. Hallom, ahogy újra kivágódik az ajtó, majd egy halk nyögés
visszhangzik a sikátorban.
-
Niko – suttogja Leena. A hangja a halk hangnem ellenére
is, élesen visszhangzik vissza a téglákról. Csak egy másodpercre nézek a
lányra, aki miatt nem lehetek együtt életem szerelmével. A szemei villámokat
szórnak. Dühös, eszelős tűz ég a kék íriszekben. Vissza kell adnom neki. Az
övé.
-
Menj – suttogom Niko bársonyosan zöld szemeibe nézve,
amik vívódva vizslatnak. Tudja ő is, hogy hol van a helye, de mégse akar
elengedni.
-
Beszélnünk kell – suttogja, nem törődve azzal, hogy
Leena minket néz.
-
Nem – csóválom meg a fejem, miközben a forró, sós
könnycseppek egyre gyorsabban gurulnak végig az arcomon. Ő pedig gyengéden
simítja le őket a hüvelykujjával, mindegyiket.
-
Ne sírj – susogja. – Kérlek Lia. Beszélj velem. Beszélj
hozzám ma este – néz könyörgően a szemembe.
-
Niko – emelkedik meg Leena hangszíne, ami bántja a
fülem. Túl magas, már-már rikácsoló. Ő is tudja, hogy mi forog kockán.
-
A menyasszonyod hív – tolom el magamtól, de az ujjait a
hátam mögött lévő téglák résébe mélyeszti és nem távolodik el tőlem.
-
Tudom, de beszélnem kell veled – magyarázza
zaklatottan. – Nem engedlek el, míg azt nem mondod, hogy jó – mondja elszántan
és tudom, hogy nem viccel. Nem érdekelné az sem, ha Leena itt helyben kapna
hiszti rohamot, tudom, hogy most nem foglalkozik a következményekkel. Ha
valamit egyszer a fejébe vesz, annak úgy kell lennie. És ki vagyok én, hogy
akadályt görgessek elé? Senki.
-
A hotelszobádban várlak este – suttogom.
-
Esküdj – néz rám komolyan, mire automatikusan csúszik
ki a számon, amit hallani akar.
-
Esküszöm – suttogom, mint akit hipnotizáltak, mire
aprót bólint és elindul a menyasszonya felé, én pedig kapkodó
lélegzetvételekkel nézek utána. Leena gyűlölködő pillantásokkal méreget, de
mikor Niko elé ér, nem foglalkozik velem tovább. Őt jutalmazza egy hatalmas
csattanó pofonnal, amitől én szisszenek fel és elfordítom a fejem. Nem akarom
látni őket együtt. Abba belepusztulnék. Inkább csak szorosan lehunyom a
szemhéjaim, a téglának dőlve és próbálom a patakokban folyó könnyeim megfékezni.
A mobilom hirtelen megcsörren a zsebemben.
-
Igen? – zihálom, de még most sem nyitom ki a szemem.
Nem tudom miért, de nem megy.
-
Tündérke minden rendben? – kérdezi Sean, mire nagyot
nyelek.
-
Igen – bólogatok, na nem mintha látná.
-
Találkoztál vele? – kérdezi halkan.
-
Igen – helyeselek megint.
-
Visszajössz? – faggat tovább.
-
Nem tudom – csóválom meg ismét a fejem.
-
Hol vagy? – kíváncsiskodik tovább, mire elhadarom neki
a címet.
-
Maradj ott. Öt perc és ott vagyok – suttogja, majd ki
is nyomja a hívást, én pedig a fal tövébe rogyok és zokogni kezdek. Nem tudom
hova menjek, bár azt hiszem mozdulni is képtelen lennék per pillanat. Seanhoz
kéne rohannom, ő megvédene, de már úton van, tehát jó helyen vagyok itt a
sikátor falának tövében.
Sean…
Az ő ötlete volt, hogy jöjjek vele Miamiba, pedig pontosan
ismeri a történetem. Neki is erre volt dolga, hát meghívott, hogy tartsak vele.
Én pedig ugyan alaposan átrágtam a dolgot, de végül rábólintottam. És most itt
vagyok.
Ma volt egy fotózása, holnap fellép valami plázában, aztán
megy tovább és Tampáig meg se áll, ahol van egy kis háza. Pihenni akar és azt
akarja, hogy menjek vele. Különc egy pasi. Lehetséges, hogy pusztán csak meg
akar fektetni, de mégis van benne valami. Valami, ami miatt úgy érzem, hogy
biztonságban vagyok vele. Talán csak azért, mert túl sok energiát feccöl abba,
hogy gerincre vághasson, pedig nem is kéne. De mégis minden nap érezteti velem,
hogy törődik velem. Én meg hülye vagyok azt hiszem és beveszem a maszlagot,
mert akarom, hogy valaki törődjön velem.
Hetek óta minden éjszakát a bárban tölt és engem figyel,
majd hazakísér és közben beszélgetünk. Meglepett mikor felbukkant az öltözőbe
és hosszú percekig csak ült velem szemben. Mára pedig hiányolnám, ha nem
jelenne meg a szokott időben, a szokott széken sört kortyolgatva napszemüveggel
takart arccal.
Nem is értem mi ez az egész. Nem tudom biztosra, hogy mit
akar, de kell nekem. Most van rá szükségem!
És ő nem habozik megérkezni. Némán kanalaz fel a földről,
hogy az ölébe húzhasson és letörölje a könnyeim. Csak szorosan ölel magához és
ringat, miközben a hátam simogatja nyugtatólag. Halkan dúdol valamit, ami
ellazít és megnyugtat. Olyan vagyok akár egy gyerek. Kapaszkodom a nyakába és
nem engedem el. Kell, hogy valaki megöleljen.
-
Minden rendben? – nyúl finoman az állam alá és
mosolyogva néz a szemembe, mire úgy bámulok rá, mint egy idiótára. Az elmúlt
negyed órát végigbömböltem és azt kérdezi, hogy minden rendben van-e? Kínomban
nevetni kezdek, ő pedig velem nevet.
-
Most már igen – kacagok, ugyanis ezzel az ostoba
kérdéssel elérte, hogy elfeledkezzek egy pillanatra az eskümről és arról, hogy
igazából semmi nincs rendben. A szívem darabokban és mire felkel a Nap
valószínűleg cafatokban lesz, én pedig szokásomhoz híven nem fogok tenni semmit
az ellen, hogy ne így történjen.
Mazochista vagyok és
beleszerettem egy szadistába.
Nincs ezt hova ragozni igazából,
mégis mindig azt teszem.
-
Be kéne csukatni egy diliházba – mormolom az orrom
alatt, mire nevetni kezd. Karcosan, rekedten, lelket simogatóan. Szerelmes
vagyok a nevetésébe azt hiszem, mert engem is nevetésre késztet és mire észbe
kapok újból vele kacagok, bár fogalmam sincs min és miért. Talán magam röhögöm
ki, hisz ennyire szánalmas, megalkuvó, gyáva idióta is csak én lehetek. Hát
persze. Ki más?
-
Majd, de előbb mondd el, hogy mi van – simogatja meg a
hajam én meg a nyakába bújok.
-
Mert bolond vagyok és megesküdtem Nikonak, hogy a
hotelszobájába fogom várni, aki per pillanat a leendő feleségével bulizik
odabent és gyenge vagyok nem betartani az ígéretem, pedig azt kéne, mert akkor
minden más lenne – darálom, míg be nem tapasztja a számat a tenyerével.
-
Csitt – szól rám gyengéden, de mégis úgy, hogy azonnal
elhallgatok. – Elmész hozzá, kefélsz vele egy jót, de úgy, hogy örök életében
bánja, hogy mást vett feleségül, majd szépen visszajössz hozzám és elhúzunk pár
hétre – magyarázza a szemembe nézve. – De persze van két másik opció is.
Kefélés után észhez tér és téged visz oltár elé, szülsz hat gyereket és éled az
életed boldogan, avagy mégis elveszi a nőjét, de te be depizel és nem akarsz
velem jönni, így hazamész, kisírod magad és majd találkozunk ha visszatértem
Los Angelesbe – mosolyog rám.
-
Most kéne választanom? – húzom fel az egyik szemöldököm
elgondolkodva.
-
Nem. Délután háromkor indulok. Ha ott vagy ott vagy, ha
nem, hát nem. Te döntesz tündérke – simogatja meg az arcom. – De most húzzunk
innen, mert össze kell kapnod magad – segít fel a földről.
Lassan lépkedek a szobám felé, fáradt vagyok, de mégis
izgatott.
Túl vagyok egy veszekedésen, bemagyaráztam Leenanak, hogy
Lia csak búcsúzni jött és véget vetettünk a kapcsolatunknak örökre, mert ő
életem szerelme. Egyszóval? Hazudtam. Hazudtam, mint a vízfolyás. Komolyan
kezdek jobb lenni, mint egy politikus. De nincs más választásom. Azt kellett
mondanom, amit hallani akart, mert ha nem, akkor velem töltötte volna a ma
estét. Ez pedig katasztrófához is vezethet, feltéve ha Lia tényleg vár rám.
A legszebb az egészben? Hogy Leena elhitte és megbocsátott.
Megint. Pedig valahol a lelkem legmélyén bevallom reménykedtem benne, hogy
lefújja az egészet, vagy legalább csak elhalasztja, de nem. Holnap meg leszek
gyűrűzve vagy ha jobban tetszik önként és dalolva kiheréltetem magam.
Remek.
Az ajtó elé érve a mágneskártyát lassan lehúzom, meghallom a
csipogást és belépek a szobába.
Ő pedig ott áll az ablaknál.
Tudhattam volna. Tudtam is. Mindig betartja, amit ígér. Bár
ne tenné. Könnyebb lenne mindkettőnknek.
De itt van és ezért megint gyorsabban kezd kalapálni a
szívem. Nem tudom mióta vár, de már az egész szobát áthatotta az illata, amiből
megint mélyeket szippantok.
Életem végéig tudnám nézni, ahogy ott áll és bámul kifelé.
Csodálatos, talán mert ma éjjel utoljára rám vár.
Nincs több alkalmam és amint ez realizálódik bennem, azonnal
elindulok felé. Nincs több időm, nem pazarolhatok tovább egyetlen percet sem,
mert ez a vége. Tudom, hogy hallja, hogy közeledem, de nem fordul meg. Még
akkor sem, mikor mindkét tenyerem a csípőjére simítom és szorosan átölelem.
Csak egyszerűen a mellkasomnak dől és hagyja, hogy az ujjaim összekulcsoljam a
hasán, a nyakába csókoljak gyengéden és mélyeket szippantsak a bőre édes
illatából. Érzem, ahogy beleborzong az egész teste, de nem tesz semmit.
-
Gyönyörű a város – suttogja hosszú percekkel később. –
Szép helyet választottatok.
-
Ne – szólok rá, majd gyengéden szembe fordítom magammal
és a kezeim az arcára simítom. Lassan hunyja le a szemeit és megint
elmosolyodik.
-
Itt a búcsú ideje – mormolja a tenyerembe.
-
Nem, még nem – csóválom meg a fejem, aztán megteszem
amire már oly’ régóta vágyom. Megcsókolom. Lágyan, de mégis csordultig tele
érzelemmel. Minden szerelmem belesűrítem ebbe a csókba, ő pedig viszonozza. A
nyakamba kapaszkodva követel belőlem még többet én pedig odaadok mindent.
Mindent, ami én vagyok, egyetlen csókkal neki adok. Az övé a szívem, a lelkem,
a testem. Ma még az övé.
Nem utasít vissza.
Bizarr, hogy életem szerelmével
töltöm az utolsó szabad estém és mégsem őt veszem el holnap?
Lehetséges, de nem számít. Így
kell lennie. Hát csókolom és hagyom, hogy levetkőztessen.
Megint elcsodálkozom, hogy
mennyire ismeri a testem rezdüléseit. Úgy ér hozzám, hogy a lehető legtöbb
gyönyört adja, de mégis gyengéd. Nem marcangol, csak szeret, ahogy én is
szeretem őt. Lassan rogyunk a földre.
Akár egy kártyavár, összedőlünk, egymásra borulunk és alig mozdulunk. A padlóra
hullt ruhakupacon szeretkezünk, úgy mint még soha. Csendben, becézgetve a másik
bőrét, a másik szemébe nézve, már-már sziruposan édes csókokat váltva. Hát
ilyen a búcsú a szerelemtől?
Megterhelő, gyönyörteli,
fájdalmas és fantasztikus. Olyan, amilyet sosem felejt el az ember. Legalábbis
biztos vagyok benne, hogy én sosem feledem a fölöttem lévő lányt, aki lassú
ritmusba mozog felettem, a vágytól elhomályosult gyönyörű szemeivel engem
vizslatva, a bőrömbe vésett mintákat simogatva.
Csak egy halk visszafogott nyögés
tör fel mindkettőnk torkából, mikor ránk borul az ég is. Zihálva élvezzük a
másikból áradó forróságot, szorosan összeölelkezve, egy szót sem szólva.
De a szavak mégis a felszínre
törnek, önkéntelenül, meggondolatlanul, halálba taszítva a szívem.
-
Szeretlek – nyögöm ki azt az egyetlen szót, ami a
nyelvem hegyén van hónapok óta. – Szeretlek – gyűröm maga alá, hogy a szemébe
nézve mondhassam, ő pedig viasz bábuként fekszik alattam és csak néz rám,
mintha nem értené a szó jelentését. Hát ismét elmondom: - Szeretlek Cornelia
Anders, szeretlek, úgy ahogy még soha senkit érted? Szeretlek – csókolom meg,
majd újra és újra elismétlem ezt az apró kicsi szót. Már nem érdekel a
büszkeségem, sutba dobtam az egészet, égjen a pokol tüzében, bánom is én. A
lényeg, hogy szeretem és ezt el kellett mondanom ma neki. Nem számít, hogy én
mondtam ki és az sem, hogy ő nem viszonozza, csak fekszik a plafont bámulva,
miközben én folyamatosan a bőrébe suttogom az összes nyelven, amit ismerek,
hogy szeretem.
-
Túl késő a vallomásokhoz – szólal meg végül, de nem néz
rám. Lassan emelem fel a fejem a vállgödréből, hogy ránézhessek. A pillantásunk
összekapcsolódik, így pedig meglátom a szemében a könnyeket. – Túl késő, hogy
azt mondd, hogy szeretsz. Túl késő – rázza meg finoman a fejét és visszanyeli a
könnyeit.
-
Nem érdekel – vágom rá. – Akkor is szeretlek.
-
Késő – ismétli meg önmagát, én pedig tudom, hogy igaza
van, de akkor sem számít. Ma még nem. Talán holnapra megbánom, de most még úgy
érzem, hogy el kellett neki mondanom.
Gyengéden emelem a karomba, hogy
az ágyra fektethessem, a vallomástól megdermedt testet, majd szorosan
hozzábújok a könnyű paplan alatt és simogatni kezdem. Még most is csak egy szót
tudok kinyögni, de már csak finnül. Figyelem ahogy mosolyogva, lehunyt szemmel
fekszik, tudom, hogy nem alszik, mégse szól egy szót se. Hagyja, hogy minden
egyes ismétléssel, újabb köveket görgessek le magamról. A teher, amit eddig
hordtam eltűnik azzal, hogy őszintén kimondom mit érzek. Megkönnyebbülök és rájövök,
hogy mennyire igaz, amit mondok. Lassan és egyenletesen szedi a levegőt egy
órával később, ezért meglepődöm, mikor rám emeli a szemeit.
-
Én is szeretlek Niko – suttogja komolyan, majd ismét
lecsukódnak a szemhéjai.
Döbbenten pislogok rá, most rajtam
van a sor, hogy megdermedjek. Nem számítottam rá, hogy kimondja, de amint
leesik, hogy ő is megtette, vigyorogni kezdek. Hagyom, hogy aludjon miközben
hallgatom, hogyan szedi a levegőt és mosolygok egész éjjel, még akkor is mikor
pirkadni kezd. Egy szemhunyásnyit sem alszom, nem akarok aludni. Nézni akarom
és érezni. Pislogás nélkül figyelem, hogy ez a csoda, hogyan alszik és csak
remélem, mikor álmában elmosolyodik, az agya az én arcképem vetíti elé a saját
kis privát mozijában. Bízom benne, hogy miattam mosolyog, hogy rólam álmodik.
Érzem, hogy figyel. A pillantása
ébreszt. Az álom és az ébrenlét közt egyensúlyozva, még nem is realizálódik
bennem, hogy milyen nap van ma. Csak a dohány és a parfümillat csábít arra,
hogy kinyissam a szemem, na meg a vágy, hogy láthassam azokat a hihetetlenül
zöld szemeket. Mosolyogva képzelem magam elé a gyűrött arcot, amin mosoly ül és
vakon tapogatózom utána, hogy lehúzhassam magamhoz egy csókra, miközben a
göndör, puha kuszaságba túrok. Magától hajol fölém, a nyelve táncba hívja az
enyémet.
Aztán egyik pillanatról a másikra
felébredek.
Azonnal eltolom magamtól és
érzem, hogy a lélegzetvételem kapkodóvá válik.
Megnősül!!!
Ma feleségül veszi Leenat, de én
az ágyába hempergek meztelenül és mosolyogva csókolom, ahogy ő is engem.
Aztán leesik, hogy tegnap azt
mondta szeret és, hogy én is megtettem és ettől teljesen eluralkodik rajtam a
pánik.
Mennem kell.
A bennem lévő vészjelzők vörösen
villognak, sikítva, idegesítően csengenek minden porcikámba.
Úgy lököm el magamtól, mintha
minimum leprás lenne, ő meg nyekken egyet és bambán bámul rám, miközben
villámsebességgel kirohanok a szobából, hogy felöltözzek és eltűnjek, még
azelőtt, hogy végleg összetörök. Nem nézek rá, nem nézhetek rá. Ha a szemébe
nézek, akkor végem van. Teljes összeomlás, full csőd, totálkár, nevezze
mindenki aminek akarja, de az biztos, hogy a katasztrófavédelem se lenne elég
ahhoz, hogy helyrehozzon.
Nem akarok búcsúzkodni, de mégis
a farmerom gombolva kicsúszik a számon, hogy:
-
Ég veled.
Érzem, hogy mögöttem áll, a
testéből áradó hő, felforrósítja az én bőröm is, de nem fordulok meg. Elég
érezni is, ahogy azokkal a hülye méregzöld szemeivel lukat éget a hátamba. Nem,
nem! Ez volt az utolsó.
-
Állj meg – suttogja azon az átkozott mély, búgó hangon,
amitől minden lány bugyija leolvad és képes rá megint, hogy megtorpanásra
késztessen. De csak egy pillanatra. Aztán újból szélvész, á francokat szélvész,
inkább hurrikán módjára rohanok körbe, hogy megtaláljam a táskám, amiben ott
lapul a cigim és a napszemüvegem. Előbbi azért fontos, hogy ne zokogjak
hangosan, hogy legyen mivel befogni a szám utóbbi pedig azért, hogy eltakarja a
könnyeim a kérdő, kíváncsi tekintetek elől. – Állj meg Lia – parancsol rám, de
nem teszek eleget a kérésének. Felforgatom a kanapén lévő párnakupacot és
ezerrel átkozom magam, mert nem a komódra tettem le a kis flitteres csodát
este. A hiba akkor kerül a gépezetbe, mikor elsuhanok mellette, hogy
átkutathassam a hálót, hisz bekerül a látóterembe a meztelen teste. De a
legnagyobb hibát nem követem. Nem nézek a szemébe! Hirtelen meglátom, amit
keresek és már rohannék is ki, a kezemben lóbálva a cipőim, menekülve előle.
Mintha lenne esélyem. De nincs. Soha nem is volt. Elkapja a csuklóm és nem
ereszt.
-
Niko – nyögök fel, mint valami hisztis gyerek. Majd
újabb dolgot pillantok meg, a szekrényen lógva. Az öltönye, amibe ma kimondja
az igent pár óra múlva. – Öltöznöd kell – sóhajtom.
-
Lia, szeretlek – motyogja, mire magamat is meglepve
rántok egyet a kezemmel, az ő ujjai pedig abban a percben élettelenül hullnak
le a csuklómról.
Hallom, hogy utánam kiabál, de
addigra már a liftben vagyok. Messze kell jutnom tőle. Nagyon messze. Azonnal!