66. Késtél

" Azért a helyedben nem várnék túl sokáig. Te tudod a legjobban, hogy az idő értékes ajándék. A várakozás pedig veszélyes is lehet. Néha elmegy a hajó, és akkor már késő bánat."

A Nap cirógatja a bőröm én pedig mosolygok. Furcsa, de tényleg mosoly játszik az arcomon és nem a mű fajta. Ez őszinte.

Talán azért, mert szabadnak érzem magam. A motorháztetőn ücsörögve, az ég felé emelem a fejem és nézem a madarakat, akik az égen repkednek. Gyönyörűek. Teljesen elbűvölnek a fent mozgolódó bárányfelhők és a napsugarak, amik melegítik a testem.

Nem érzek semmit. Azaz ez így nem igaz. Érzek, de nem azt, amit kéne. Már nem akarok sírni, nem érzek kínt. Egyszerűen csak elengedtem. Véget ért, megértettem és elfogadtam ezt. Azt hittem nehezebb lesz. Sokkal nehezebb. De nem.

Átjár a béke, a csend megnyugtat és még a várakozás sem idegesít.

Lehet, hogy elment az eszem? Nem számít. Nem akarok gondolkodni. Jobb úgy, hogy üres a fejem és nem azon töprengek, vajon normális-e, hogy nem pörgeti le az agyam újra és újra, azt, ahogy Niko kimondja Leenanak az igent épp ezekben a percekben.

A lemondás talán mégsem olyan rossz dolog. Talán jobb, mint az, amit eddig csináltam. Hisz eddig makacsul reménykedtem abban, hogy valamiféle másik életben majd együtt leszünk. Persze ez hülyeség, hisz ez nem egy mese. De nem is számít.

Az jobban foglalkoztat, hogy Sean merre jár. Már négy óra van és ő még mindig sehol. Pedig azt mondta, hogy háromkor indul. De nem járt erre. Már háromszor ellenőriztem a kocsi rendszámát, biztos vagyok a dolgomba. Tehát nincs más, mint, hogy tovább várjak. Csak most már a motorháztetőn fekve.

Legalább lesz valami színem. Halkan dúdolgatva figyelem tovább az elsuhanó bárányfelhőket és madarakat az égen, míg meg nem hallok egy halk torokköszörülést, ami arra késztet, hogy azonnal felüljek.

-         Késtél – tolom a napszemüvegem a fejem tetejére, hogy az előttem álló, térdnadrágos, tornacipős, kockás inges férfi szemébe nézhessek.

-         Te jöttél korán tündérke – ránt vállát, majd a csomagtartóhoz lép és beteszi a táskáját. 

-         Azt mondtad háromkor indulsz. Háromnegyed öt van – tolom az orra elé a csuklómon lévő órát, mire elmosolyodik, lecsatolja rólam és laza mozdulattal a földre hajítja, hogy aztán ráugorva kinyírja az időmutatót.

-         Nem értem miről beszélsz – nevet fel.

-         Te most… - nézek rá elképedve. – Lógsz egy órával – bököm a mutatóujjam a bordái közé.

-         Nem lógok semmivel. Inkább te lógsz nekem – jelenti ki határozottan, mire teljesen összezavarodok.

-         Miért is?

-         Mert a hülye idővel jössz. Kit érdekel? Kit izgat milyen nap van, milyen hónap, év vagy, hogy éppen mennyit mutat egy szerkezet? Ahány óra van a világon annyiféle idő van. Valahol most van három. Tehát? Időben vagyok – mosolyog rám.

-         Ez nem így megy – szólok rá, miközben felkapja az én táskám is, hogy bevágja a hátsó ülésre.

-         De igen.

-         Sean – emelkedik két oktávval a hangszínem. – Valld be, hogy késtél.

-         Mert ha nem akkor mit csinálsz? – dől a kocsinak karba tett kezekkel, mire csak tátogok, hisz tényleg semmit nem tehetek. – Azt hittem nem jössz – néz rám a napszemüveget az ujjai közt forgatva.

-         De itt voltam időben – morgom.

-         Jaj fogd már be – nevet fel, hogy aztán megkerülje a kocsit és bepattanjon a kormány mögé. – És szállj be – szól rám, mielőtt bezárná az ajtót.

Én meg automatikusan bepattanok mellé. Még be se csatolom a biztonsági övem, de már rá is lépett a gázra, hogy veszett tempóba induljon el Tampa felé. Nem igazán értem miért nem akar repülni, hisz jóval gyorsabb lenne, de nem kötekedem. Vele nem is lehet. Ha valamit ezt már megtanultam.

Az ágy szélén ücsörgök és bámulom az öltönyöm. A hamutálból már lassan kicsorognak a csikkek, az óra lassan vánszorog. Vagy inkább túl gyorsan. Nem is tudom. Túl sok minden kavarog a fejemben. Öltöznöm kéne, nősülnöm kéne, boldognak kéne lennem, izgatottnak és mégis ezekből semmit nem érzek. Csak egy szélvészként elrohanó lány körül forognak a gondolataim. Vajon milyen lenne vele élni? Őt szeretni szabadon? A gyűrű, amit neki adtam a szőnyegen hever. Lassan emelem fel, hogy az ujjaim közt forgathassam egy darabig. A tekintetem az ágy azon felére téved, ahol ő feküdt nemrég. A teste körvonalai még látszanak az összegyűrt lepedőn, a feje nyoma még ott van a párnán. Az illatát árasztja magából az ágynemű, én meg úgy érzem fuldoklom.

Hirtelen határozok. Mint a villám úgy állok be a zuhany alá, hogy aztán gyorsan felöltözzek és kocsiba pattanjak. Nézem Miami utcáit, miközben idegesen dobolok a lábammal. Talán hülyeséget csinálok. A partra érve mindenhol emberek rohangálnak. Rózsaszín virágokkal díszítik a széksorokat, mert ma esküvő lesz. Minden tökéletes. Akár egy tündérmesében. Ahogy Leena megálmodta. Tengerpart, sirályok, óceán, sós levegő, rózsaszirmok, puha homok. Gyönyörű és mégis olyan idegen az egész. Hátborzongató. De csak számomra. Mert mindenki más mosolyogva figyel. A vendégek kis csoportokat alkotva beszélgetnek, de én valaki olyat keresek a szememmel, aki el bírja mondani hol van Leena.

Aztán meglátom az anyukáját és nagy levegőt veszek. Ő is észrevesz és széles mosollyal az arcán lép mellém.

-         Á Niko, hát ideértél? – nevet rám, majd két puszit nyom az arcomra. – Ideges vagy te is drágám, igaz? – karol belém, mire nagy levegővel nyugtatom magam. Muszáj türelmesnek lennem. – Tudod Leena gyönyörű, bár kicsit megijedt, hogy nem jössz el, de én mondtam neki, hogy ne aggódjon, mert szereted és nem hagynád cserben – magyaráz lelkesen. – Annyira örülök, hogy így döntöttetek. Olyan csodálatos ez nap – érzékenyül el, én meg hallgatok, mint a sült hal, nem merek megmukkani sem. – Két fiatal szerelmes összeköti az életét. Jaj kisfiam, nálad jobbat keresve se találhatott volna – szorongatja meg a kezem, mire végre megtalálom a hangom.

-         Asszonyom – köszörülöm meg a torkom, mire furán néz rám, hisz már vagy másfél éve tegeződünk. – Tudnom kell, hol van Leena – suttogom bizalmaskodó hangon mélyen a szemébe nézve. Tudom, hogy ő se tud előállni annak ha a lehető legmélyebb hangomon szólok hozzá, miközben a szemébe nézek.

-         De hát rosszat jelent, ha meglátod a menyasszonyt az esküvő előtt – motyogja bizonytalanul és még pislogni se mer.

-         Beszélnem kell vele – suttogom mosolyogva.

-         Értem – ragyog fel az arca. – Tudod Leena apja is beszélt velem az esküvőnk előtt. Biztos akart lenni benne, hogy nem mondok nemet az oltár előtt. Erről van szó igaz? – kacsint rám, mire tétován bólintok egyet. Jobb ha ebbe a hitbe ringatja magát. – Hát rendben van – sóhajt színpadiasan nagyot. – Ha bemész az épületbe, fordulj balra és a második ajtó lesz az – paskolja meg finoman az arcom. – De vigyázz meg ne lássanak – mosolyog, mire bólogatni kezdek, aztán kitépem magam a karjai közül és elindulok arra amerre mondta.

-         Kisfiam, hova mész? – kap el anyu az ajtóban, mire csak megcsóválom a fejem és haladok tovább. – Niko – hallom, ahogy utánam kiabál, de csak egy cél vezérel. Beszélnem kell Leenaval. Muszáj. Kopogás nélkül rontok be a szobába, majd azonnal kulcsra is zárom az ajtót. Amint megpillant, felsikít és a paraván mögé bújik. De késő. Láttam. Láttam, hogy a törékeny alakját milyen finoman vonja körbe a tört fehér selyem. Olyan akár egy igazi angyal. Az arcát lágy csigákba keretezik a gesztenyebarna fürtök. Nincs mit tagadni. Álomszép.

-         Mit keresel te itt? – les ki a spanyolfal mögül.

-         Beszélnünk kell – csuklik el a hangom.

-         Mégis miről? – néz rám értetlenül. – Nem ennek a cuccnak kéne rajtad lennie Niko. Mondd, hogy nem öntötted le semmivel – mosolyog rám.

-         Nem – csóválom meg a fejem és közelebb sétálok hozzá. – Nem öntöttem le.

-         Baj van? – lép ki végül a ruhát takaró fal mögül végül. Ő sem igazán babonás, ahogy én sem. Bár ezek után, lehet annak kéne lennünk.

-         Nem vehetlek el – bököm ki, amit már egy órája tudok. Látom, ahogy lesápad, majd a székbe kapaszkodik.

-         Mi az, hogy nem vehetsz el? – kérdezi halkan, értetlenül, összezavarodva. – Valami baj van a papírokkal? – néz rám kérdőn.

-         Nem – fogom meg a remegő kezeit. – Nincs baj a papírokkal. Csak nem tehetem – suttogom halkan.

-         Miért? – kérdezi sírós hangon.

-         Leena figyelj rám – ölelem magamhoz szorosan, hisz ez nem csak neki, de nekem is nehéz. – Nem tehetem, mert nem vagyok benne biztos. Nem vagyok biztos benne, hogy jó döntés lenne ha most összeházasodnánk. Azt akarom, hogy egy életre szóljon. De kétségeim vannak és ezért nem vehetlek el – szorítom magamhoz a remegő karcsú testet, miközben imádkozom, hogy megértse.

-         Én is félek – szipogja, az ingem markolva. – De tudom, hogy jók vagyunk együtt – néz fel könnytől maszatos arccal. – Mindig jók voltunk Niko. Nem lenne hiba, örökre szólna – próbál meggyőzni, de döntöttem és nem változtatom meg a véleményem.

-         Lehetséges és ha így van, akkor te leszel a nő, aki mellett megöregszem – bólintok és lesimogatom a könnycseppeket az arcáról.

-         De nem most – susogja halkan, majd fürkészően nézi az arcom egy darabig. – Miatta igaz? Lia miatt.

-         Igen. Tudnom kell, hogy milyen lenne vele. Sose tudnék megszabadulni tőle, ha nem próbálom meg – simogatom meg az arcát gyengéden, remélve, hogy enyhítem a szavaim okozta sebeket.

-         Tehát most elhagysz, de ha nem működik vele a dolog visszajössz? – pislog rám hatalmasra tágult szemekkel.

-         Valami olyasmi. De ha nem vársz rám, azt is megértem – sütöm le most én a szemeim. Tudom, hogy sokat kérek és nem játszom tisztességesen.

-         Nem fog annyira szeretni, mint én – lép egyet hátra, majd leveszi a fátylat és finoman a székre dobja. – Most pedig menj és keresd meg. Próbáld meg – bámul rám az antik tükörből, ami a szobában van. A szívem valami furcsa melegség önti el. Talán hála. Hisz elenged mindenféle nagyjelenet nélkül. Fáj a szívem érte, de muszáj megtennem. Muszáj, hogy tudjam miről maradhatok le.

-         Ne haragudj – indulok el lassan az ajtó felé miközben hányni tudnék. Magamtól vagy a helyzettől? Nem is tudom. Csak azt tudom, hogy Leena elengedett, hogy könnyebb volt az egész, mint hittem. Még nem egészen dolgozta fel az agyam azt, ami történt az elmúlt percekben.

-         Várni foglak – fordul velem szembe és elszántan néz rám. Büszkén felszegett állal, keményen, akár a szikla.

-         Tudom – bólogatok, de a kezem már a kilincset markolja.

-         Menj – suttogja, mire kattan a zár én pedig, akár egy holtkóros rohanok. Lélekszakadva rohanok a reptérre, miközben őt hívom. A nőt, aki tegnap éjjel végre kimondta, amit akartam. Szeretlek.

Valaki eszelős módon zörgeti az ajtóm, már vagy negyed órája és nagyon úgy tűnik esze ágában sincs abbahagyni, míg be nem engedem. Félkómában egy szál semmibe tántorgok le az ajtóig, hogy feltépve az illető arcába üvöltsek.

-         Mi a faszomat akarsz hajnali háromkor? – kiabálok torkom szakadtából morcosan dörzsölgetve a szemem.

-         Hol van Lia? – sodor félre egy nálam majdnem két fejjel magasabb alak a küszöbről. – Lia – kiabál a házban, mire Yvonne és Jade is felbukkannak a lépcső tetején, én pedig becsukom az ajtót a váratlan vendégem mögött.

-         Nincs itt – köszörülöm meg a torkom álmosan, mire hirtelen a falhoz ken és nagyon közelről az arcomba sziszeg.

-         Hazudsz.

-         Nem hazudik – lépked le Jade az ingembe bújva a lépcsőn, Yvonne meg csak áll sóbálvánnyá dermedve és pislog a lovagra.

-         Khm… Elengednéd a torkom? – nyöszörgöm, ugyanis úgy szorítja az ujjait a nyakamra, hogy alig kapok levegőt. Ugyan lazít a szorításán, bár tudom, hogy nem a kérésem miatt. Jade varázsa rá is hatással van. Igen, a csaj az ő tökét is elkapta a puszta pillantásával, a laza eleganciájával, a magamutogatásával. Nem hozza zavarba, hogy a testéből szinte mindent lát egy idegen, inkább hanyagul rágyújt egy cigire és újra ránéz a hívatlan látogatóra, aki felzargatott minket éjnek idején.

-         Engedd el Koskinen – parancsol rá finoman, a hangjában mégis van valami furcsa fenyegetésszerű él, amit Niko is megérez és azonnal elengedi a torkom. Csak tudnám honnan ismeri Jade őt is… Ha vele is dugott én tuti felvágom az ereim. De míg ezen gondolkodom, tovább peregnek az események. 

-         Hol van? – néz Niko a lépcső tetején álldogáló szőkeségre, akihez lassan, de biztosan csatlakozik Louis és Lily is. Yv persze nem szólal meg, így kénytelen vagyok én oldani a feszült hangulatot.

-         Le kell cserélnem a biztonságiakat – morgok, miközben a nappaliba szambázok, hogy magam köré tekerhessek egy takarót. Bár… Én vagyok itthon. De mégis.

-         Te adtál nekik szabadnapot és te hagytad nyitva a kaput is – emlékeztet Jade mosolyogva, majd lepkeszárny finomsággal végigsimít a lapockámon, amitől azonnal görcsbe rándul a gyomrom.

-         Jogos, de most az a kérdés, hogy te mit keresel itt – fordulok Niko felé még mindig kissé duzzogva, amiért felkeltett és ha ez nem lenne elég még fojtogatott is kicsit.

-         Liát – vágja rá kapásból.

-         Csüccs –veregeti meg Jade a kanapét maga mellett, mire finn azonnal mellé ül. – Lia, mint gondolom észrevetted nincs itt. Tampa környékén kéne keresned drága – fordul vele szembe és azzal a hülye tanulmányozó, vesééig látó pillantásával méregeti. De Koskinen nem jön zavarba.

-         Neked ma van a nászéjszakád – találja meg Yvonne is a hangját.

-         Nem nősültem meg – suttogja rekedten, elkámpicsorodva, miközben rágyújt egy cigire, mire mindannyian megütközve nézünk rá. – Szeretem Liát, nem vehettem el mást feleségül – magyarázza. – De mit keres Tampában? És mikor jön vissza? És mégis miért nem veled van? – néz rám vádlón, mire nevetni kezdek.

-         Mert a madárka huss – intek légiesen a kezemmel egyet – elrepült a kalitkából.

-         Sose volt bezárva – köszörüli meg Jade a torkát, mire szemforgatva lehuppanok a fotelomba. Igaza van…

-         Az Isten verje meg. Valaki válaszolna? Mi a fenét keres Lia Tampában? – csattan fel Niko, mire mind rákapjuk a tekintetünk. Idegesnek tűnik, frusztráltnak.

-         Gyógyírt a sebeire – suttogom a szemébe nézve. – Én nem tudtam meggyógyítani. De lehet, hogy van valaki akinek sikerülhet – magyarázom, mire feldúlt arccal pattan fel.

-         Kicsoda? – fakad ki.

-         Sean. Sean Benson.

-         Na nem – nevet fel hitetlenkedve. – Az a pasas az apja lehetne. Nem. Te most csak szórakozol velem igaz? Na jó. Te ott – bök Lilyre. – Hol van Lia? – szegezi neki a kérdést.

-         Már elmondta Alex – pislog Lily nagyokat.

-         Oké, ha nem akartok segíteni az is jó – puffog, majd a kijárat felé indul.

-         Leülsz – parancsol rá Jade ellentmondást nem tűrő hangon, de Niko csak megtorpan. – Most – teszi hozzá kicsit finomabb hangnemben, mire ez a makacs öszvér visszasétál és helyet foglal a formás hátsóján. Ajjaj.. Ha Lia tudná, hogy megdicsértem magamban az elfuserált királyfija seggét… Magamban jót mosolygok, ahogy magam elé képzelem az arcát, de nincs időm merengeni, ugyanis Jade egy szempillantás alatt új játszmát kezd, olyat amiben ő irányít és csak remélhetjük, hogy a játék vége tényleg olyan lesz, mint ahogy azt ő megálmodta. Lia megérdemli, hogy boldog legyen. 

Jade… Hogy is fogalmazzak? Lenyűgöz. Irtó gyorsan jár az esze és a nyelve is, de úgy tűnik kedveli Liát és hegyeket is mozgatna érte. Felkészít mindenre, kioktat az ellenfélről, gondoskodik rólam én pedig figyelek. Figyelem, hogy miközben velem foglalkozik, hogyan pesztrálja Alexet, hogyan figyel oda minden apró részeltre, ami a házzal, a házban élőkkel kapcsolatos és hogyan szereli le Yvonne-t seperc alatt, aki finoman fogalmazva sincs oda értem. Néha elképedve figyelem az eseményeket. Reggelire az itt lévők whiskyt kortyolgatnak, majd ebédre kokaint fogyasztanak, éjszaka viszont beindul az élet és mindenki felpörög a drogoktól, a házra pedig simán ki lehetne írni, hogy bordély. Alig bírom a minden nap pontban hétkor megjelenő pillangókat levakarni magamról, de úgy tűnik Alex élvezi ezt az őrült hedonista életet. Megpróbálom az esti tivornyák közben elképzelni, hogy Lia is az idegenek közt sürög forog, de nem megy. Ő nem ide való. Nem Alex mellé.

Ő hozzám való.

Vajon helyes-e így gondolkodnom?

Hiszen elküldtem jó párszor, sőt az utolsó percben is, mikor már minden porcikám fájdalmasan sajgott érte, a lelkemről nem is beszélve, akkor sem állítottam meg. Pedig elég lett volna annyit mondanom neki, hogy: Nem veszek el mást feleségül, mert téged szeretlek. Hisz akkor már mélyen legbelül tudtam, hogy az esküvőmnek fuccs, hogy nem hajtom igába a fejem, mert képtelen vagyok rá.

Talán mindenki tudta már. Hisz amint kirohantam az ajtón, hogy taxit fogjak, jöttek a gratulációk. Mindenki szerint helyes döntést hoztam, bár anyám kicsit dühös, hisz ráhoztam a szívbajt, mikor meglátott a helyszínen. Ő már feladta a reményt. Vajon hányan voltak még így ezzel titkon?

De a legfőbb kérdés, hogy Lia mit gondol.

Ő feladta?

Feladott engem?

Sőt, sokkal inkább: feladott minket?

Van még esélyem?

Francba, ő úgy tudja, hogy megnősültem és most egy újabb zenésszel sütteti valahol a hasát Tampa egyik flancos tengerpartján. Ki tudja mit művelnek, míg engem szétmar itt ezen az átkozott kanapén a féltékenység. Nem tudok nem arra gondolni, hogy most, hogy esélyt adtam magunknak, ő mással van. Egy idegen férfi ér hozzá, hogy megcsókolja, hogy… Elég!

Ha így folytatom tovább, tényleg megőrülök. Nem számít, nem szabad, hogy számítson, hogy most mit művel, mert amint visszajön az enyém lesz. Szeret és én is szeretem. Hibáztunk mindketten, de most van esélyünk helyrehozni. Ugyan az utolsó pillanatban ébredtem erre rá, de hát inkább most, mint soha. Már csak annyi kell, hogy felhívjon valakit, hogy visszajött.

Az utolsó Tampai reggel. Teljes nyugalom. Hiába nyitom ki a szeme és várom a keserűséget, mert vissza kell mennem, nincs sehol. Egyszerűen csak nyugodt vagyok. Más talán azt mondaná, amit érzek az puszta beletörődés. Biztos van, aki úgy hiszi, beletörődtem a sorsomba és, hogy elfogadtam azt, hogy Niko Koskinen nem lehet az enyém, mert egy hete már máshoz tartozik.

De én mégsem így gondolkodom. Én úgy érzem büszke lehetek, hisz nincs mit szégyellnem. Miért is lenne? A szerelem nem szégyen és lehet, hogy sok-sok időbe fog telni míg elfelejtem, de egyszer talán majd jön más, aki ugyan úgy felkavar. Talán Sean, aki mosolyogva főzi le a reggeli kávét és hagyja, hogy a konyhaasztalon ülve lógassam a lábam mosolyogva, az óceánt figyelve.

-         Tessék tündérke – nyom egy bögrét a kezembe mosolyogva, mire hálásan pislogok rá és felé terelődnek a gondolataim. Egész héten nem csináltunk semmit. És a semmit szó szerint kell érteni. Ő olvasott én tv-t néztem, aztán cseréltünk. Néha úsztunk egyet és igen, egyszer elvitt egy part menti bárba is, ahol sikerült Istenesen leinni magunkat, de nem beszélgettünk igazán. Csak a legszükségesebb dolgokat vitattuk meg, mint például, hogy mi legyen az ebéd, vagy ki megy hamarabb zuhanyozni.

Azt tudtam, hogy gondolkodni akar és ez a hét arra jó, hogy a turnéja ellőt kitisztítsa az agyát és a szervezetét, de hogy így teszi ezt… Erről álmodni se mertem. Azt hittem az ágyban akarja tölteni az idejét, erre pedig még csak meg sem csókolt. Én az egyik szobában aludtam, ő meg a másikban, az első éjszakát leszámítva, amikor ismét rémálmom volt. Pete és Mira újra kísértettek, bár nem tudom miért… Rég nem bukkantak fel, de most újra megjelentek. Talán valami jel volt, talán nem, én igazán nem tudom. Az biztos, hogy Sean ébresztett, majd átölelt és velem maradt egész éjjel. A karjai közt pedig biztonságban voltam, a teste azon éjjelen puha volt és meleg, a bőréből áradó illat teljesen lehiggasztott és ez a kábult álomszerű varázs még most is tart. De vissza kell térnünk a valóságba.

-         Felhívlak – ölel át a lakásom kapujába, miután kiszedte a taxiból a csomagomat. Újból mélyeket lélegzek az illatából, komolyan olyan, mintha valami drog lenne, de kényszeresen úgy érzem, hogy a lehető legtöbbet kell magamba szívni belőle, hogy kibírjam az életemet.

-         Mikor? – nézek rá, mint valami szerelmes csitri, de csak újabb nevetéssel válaszol.

-         Tündérke, az idő… - kezdi el, de én fejezem be helyette.

-         Nem számít.

-         Nem bizony – puszilja meg az orrom hegyét, majd végigsimít a hajamon.

-         Sean – szólok utána, mikor visszaszállna a taxiba, mire satuféket nyom és kérdőn pislog rám. – Miért nem csókoltál meg az egy hét alatt egyszer sem? – ráncolom össze a homlokom, mire olyan öblös férfias nevetés szakad ki belőle, amilyet régen hallottam és amitől görcsbe rándul az ember lányának a gyomra.

-         Múltkor te nem csókoltál meg, hát most én nem tettem. Nem jött még el az a pillanat, amikor meg kéne csókoljalak – kacsint rám.

-         És mikor jön el? – kiabálok utána, mikor beül az autóba és becsukja maga mögött.

-         Nekem van időm tündérke – nevet fel, miután lehúzta az ablakot a taxi pedig elindult, én meg csak állok lefagyva és kezdem kapisgálni, hogy ez a pasas nem úgy működik, mint a többi. Ő sokkal furcsább és különlegesebb…

A lépcsőn felmászva, valamiért vibrál a levegő, de én ostoba ezt is az előbb eltávozó férfinak tudom be. Mikor felérek az utolsó lépcsőfordulóhoz, akkor viszont szimatolni kezdek. Valami ismerős illat terjeng a levegőben. Intenzív, nagyon intenzív.

Dohány.

Parfüm.

Niko.

Ott ül az ajtóm előtt, hosszú fekete kabátban, egy fekete farmerben és tornacipőben. A szemei a szokottnál is karikásabbak, a haja a kócosnál is kócosabb, a bőre pedig hófehér, mint a frissen meszelt fal. A hosszú kecses ujjai közt egy szál cigaretta füstölög, de amint meglát azonnal felpattan és kidobja a nyitott ablakon az égő csikket, aztán leporolja magát. Én meg nagyokat pislogok egy darabig. Most valaki nagyon, de nagyon csúnya tréfát űz velem ugye? Nem szívtam semmit egy hete, nem is ittam, nem hallucinálhatok. Hát akkor nincs más magyarázat, minthogy elment az eszem, míg felértem a harmadikra.

A lépcső tetején állva ledobom a táskám a földre és kirobban belőlem a nevetés. Ha már őrült vagyok legalább élvezem. Hisz mi a fenét is keresne ő itt? Nős… Valahol süttetnie kéne azt a büntetni valóan tökéletes, lapos, bársonyosan puha és hihetetlenül sápadt bőrrel fedett hasát a nejével. És azt is teszi. Csak az agyam szórakozik velem. Hihetetlen, hogy mikre nem képes a képzelet, meg a megkattanás. Zseniális, de tényleg.

A képzelt Nikom zsebre tett kézzel ácsorog előttem, bizonytalanul egyik lábáról a másikra állva és még az előbbinél is fehérebb. Az alsó ajkát rágcsálja, a nadrágzseben pedig átsejlik, hogy az ujjaival a combján dobol.  Ideges?

Nem, az igazi Niko sosem ideges, tehát ez itt előttem csak egy rossz agyszülemény.

Hisz az igazi Niko mindig hűvös, magabiztos és kemény.

Ez pedig itt nem más, mint valami roncs. Egy korcs utánzat.

-         Miért nevetsz? – találja meg végül a hangját, ami pont ugyan olyan, mint az igazié, csak sokkal bizonytalanabbul cseng.

-         Semmi, semmi – legyintek, majd felkapom a cuccom és az ajtómhoz lépek. A kulcs könnyedén elfordul a zárban, én pedig belépek az ódon falak közé. Még mindig nem egy palota, de legalább az enyém. A kulcsaim a poros dohányzóasztalon landolnak, én meg az ablakhoz sétálok, hogy némi friss levegőt engedjek a dohos szagú falak közé.

-         Bejöhetek? – hallom meg a rekedt hangot, mire felé fordulok és csak most tűnik fel, hogy nem csuktam be a bejárati ajtót.

-         Tehetek ellene bármit is? – merül fel bennem a kérdés, de csak az értetlen félrebiccentett fejű ismerős idegen reakciója döbbent rá, hogy hangosan is kimondtam, amit gondoltam. Viszont ő továbbra is a küszöbön toporog, majd mély levegőt vesz és átlépi a pokol kapuját. Na jó, ez túlzás, de tényleg olyan fejet vág, mint minden egyes ismerősöm, aki beteszi a lábát a lakásomba. Rajta is látszik az undor és az, hogy nem érti mit keresek ebben a kis koszfészekben. Ő viszont nem szól semmit. Így egyre biztosabb vagyok viszont abban, hogy csak valami elmebeteg képzelgés. De ha az, miért nincs gyűrű az ujján? Hisz nős és ezt a tudatalattim is tudja, ergo rá kéne kerülnie az ujjára egy aranygyűrűnek. Na jó mégsem arany. Niko nem az az aranyt hordó fajta. Fehérarany inkább. Vagy ezüst. De mondjuk ha én mentem volna hozzá tuti nem valami szokványos gyűrűt választok. Ha jobban belegondolok Nikohoz a fa illik a legjobban. Fából egyáltalán lehet gyűrűt csinálni? Biztosan. Igen azt hiszem az lett volna a tökéletes választás. Egy egyszerű sima fagyűrű, amin látszik az erezet, finom lakkréteggel bevonva. Hisz a fák gyönyörűek és tudom, hogy ő is imádja őket. Éppen ezért nem is értem Leena miért egy amerikai tengerpartra szervezte az esküvőjüket. Egy finn erdő… Na igen. Az pompás lett volna. De Niko meg a napfény? Oké a naplementét szereti, de a meleget nem.

A fenébe elég lesz. Kár ezen agyalni.

- Lia – suttogja, egyre közelebb és közelebb lépve, amitől ösztönösen hátrálni kezdek, hisz az illata fojtogatóvá teszi a levegőt. Mindenhol ott van, árad a pórusaiból. De nem! Csak megőrültem. Talán fel kéne hívni Alexet, hogy jöjjön értem. Lehet, hogy túlságosan rákaptam a drogra és most egy hét után jelentkeznek az elvonási tünetek. Elég gáz ha már tisztán is hallucinálok. Vagy tényleg valami nem stimmel velem? És mi van ha agytumorom van? Jézus. Túl fiatal vagyok még… Én nem… Nem akarok meghalni.

A hátam hirtelen a hideg téglának simul, egy meleg test pedig az enyémhez. Dobog a szíve, lélegzik és azok a hülye zöld szemek. Nem hiszem el. Már egy képzelgésnek is bedőlök? – Kulta, mi a baj? – emeli fel a kezét és nagyon finoman megcirógatja az arcom, amitől kocsonyává válnak a térdeim és remegni kezd az egész testem. Mire feleszmélek, már patakokban folynak a könnyeim, bár magam sem tudom miért. Csak remegek a karjai közt, akár a nyárfalevél, kapkodok a levegő után, mert azt hiszem jobb lesz, de nem, mert csak romlik az egész, hisz az illat, a dohány és parfüm keverékének édes kombinációja eltelíti a tüdőm.

Rémült, akár egy őzike. Talán hátrább kéne lépnem, lehet, hogy zavarja, hogy ennyire közel vagyok hozzá, hogy fölé tornyosulok. Nem tudom. Az arcán gyors egymás utánba peregnek le a könnyek, amitől teljesen összezavarodom. Tippem sincs, hogy miért sír, de azt se értem, hogy miért nevet közben levegő után kapkodva. Mint egy őrült úgy néz rám.

-         Kulta – suttogom ijedten, mire hirtelen megdermed és csak bámul rám. A tenyerét a mellkasára szorítja, de így látom a nyakán lüktető éren, hogy mennyire szapora a pulzusa.

-         Nem lehetsz igazi megint – csóválja meg a fejét, nekem meg kell egy jó másodperc, mire rájövök, mit akar ezzel mondani.

-         Nem vettem el, igazi vagyok és érted jöttem. Szeretlek – mosolygok rá, mire megint nevetni kezd.

-         Tényleg megbolondultam – kacag a fejét csóválva.

-         Nem – ölelem át és egy puszit nyomok a homlokára. Sok ez neki. Egy hete még elengedtem, most meg azt mondom szeretem. Túl sokáig szórakoztam, joggal gondolja, hogy szimplán elment az esze. Zaklatott és ezen nincs mit csodálni.

-         Mondd megint – suttogja.

-         Mit? Hogy szeretlek? – ölelem még mindig szorosan magamhoz. Olyan jó a karomban tartani. Mindig így kéne lennie ennek. És így is lesz.

-         Igen, mondd – bólogat bőszen, mire rajtam a sor, hogy mosolyogni kezdjek.

-         Szeretlek és ha kell ezerszer elmondom neked. Van rá időnk, ha úgy alakul akár egy egész életnyi – somolygok bőszen. Egy darabig furcsán néz rám, mintha mérlegelne valamit, ettől pedig újra elbizonytalanodom. Nem tudom mit akar vagy mi történik egyáltalán, pedig most a fél karom odaadnám azért, hogy a fejébe láthassak. Érdekel, hogy milyen gondolatok peregnek odabent, bár tudom, hogy ez lehetetlen. Csak remélni lehet, hogy nem küld el a pokolba.

-         Én is szeretlek – suttogja halkan, mire mázsás kőtömbök gurulnak le a szívemről. Csak most tűnik fel mióta cipelem őket és mekkora teher volt rajtam.

-         Mondd megint – simulok hozzá boldogan, hisz nem akarom elhinni, hogy igaz lehet. Piszok mázlista lehetek, hisz a nő, akit szeretek viszont szeret és hiába minden hülyeségem ad még egy esélyt.

-         Szeretlek – susogja mélyen a szemembe nézve, mire közelebb hajolok hozzá, hogy megcsókolhassam, de meglepő módon eltol magától, aztán ellép előlem. Csak egyszerűen kisiklik a kezeim közül. – Viszont – perdül velem ismét szembe és a tekintetét az enyémbe fúrja. – Vége van. Elkéstél Niko. Vége.

-         Nem – csóválom meg a fejem döbbenten, miközben kipréselem magamból ezt a kis szót.

-         Késő – suttogja. – Menj el.

      -     Ne – nyöszörgöm, miközben az egész világ felfordul körülöttem.