„Hallgassunk minden
olyan dologról, ami egy kapcsolat szempontjából jelentéktelen, s a másiknak
csak fájdalmat, megaláztatást vagy féltékenységet okoz.”
Tudtam, hogy ez lesz és azt is tudtam, hogy azzal a bizonyos
mondattal megbántom, de ki kellett mondanom. Még akkor is, ha láttam előre, hogy az út
további részében sértődötten fog kibámulni az ablakon, miközben én úgy vezetek,
mintha tojásokon kéne végigvinnem a kocsit, úgy, hogy nem török el egyet se.
Soha nem tudnák megbocsátani magamnak, ha a hátul alvó csöppségnek miattam
lenne akármi baja. De ezt persze Niko nem érti. Nem érti, hogy félek attól,
hogy míg velünk van valami baja lesz. Hisz semelyikünknél nem volt még soha
kisbaba, nem tudjuk mire van szüksége és ezt tök jó lett volna ha ő is
felfogja. Hiába aranyos nem vagyunk a szülei és nem beszéljük a nyelvét, ahogy
ő se a miénket. Még. Ha kicsit idősebb lenne mondjuk annyira, hogy el tudná mondani
miért sír, ha sír vagy mire van szüksége más lenne a helyzet. De még alig három
hónapos. Törékeny, védtelen, nagyon pici és két idiótára van bízva. Hát ez
aztán igazán remek.
Niko barátja a város kellős közepén lakik, egy téglavörös
falú házban. Amint leparkolok Niko ki is pattan, hogy kiszedje Airát, majd
hozzám se szólva elindul a kapu felé, ahol a kapucsengőt megnyomva szinte
azonnal szabad utat kapunk befelé. Nagyot sóhajtva követem, tudom, hogy per
pillanat nem vagyok a szíve csücske és ezt minden mozdulatával érezteti is
velem. Még soha nem fordult elő, hogy ne engedett volna előre az ajtóban vagy
ne fogta volna meg a kezem, amint lehetősége adódott rá, de most semmi ilyesmit
nem tesz. Dühös vagyok rá, de meg is értem, hogy miért vágta be a durcát. Talán
kicsit nyers voltam, de azt hiszem kellett ez neki. A háta mögött kullogva
viszont van időm megfigyelni, hogyan rázza azt az isteni hátsóját a lépcsőn
felfelé menetelve, vagy, hogy hogyan kulcsolódnak az ujjai a babahordozó
fogantyújára, amit olyan könnyedén cipel, mintha csak egy tollpihét vinne. Iszonyat
szexi, ahogy kidudorodnak az erek a kézfején, szinte teljesen el is bambulok
abba, hogy csodálom őt.
Mondja valaki, hogy nem szerelem ez köztünk… Még dühösen is
gyönyörűnek és fantasztikusnak tartom. Egy fantasztikusan nagy idiótának, akit
imádok.
Egy mahagóni színű ajtó előtt áll meg, majd határozottan
kopogtat, az ajtó pedig sarkig tárul előtte. Nem látok Niko hátától semmit,
csak egy kedvesnek tűnő női hang csendül fel.
-
Uhh egy kisbabával jársz? – Nevet fel az illető.
-
Te is hiányoztál – hangzik fel a mély bariton, majd
lehajol és megölel valakit, aki valószínűleg még nálam is alacsonyabb.
-
Most komolyan kié ez a baba? Miről maradtam le
Koskinen? – Terelgeti be a lány a párom, aztán megpillant engem is.
-
Helló – köszönök neki halkan, mire elmosolyodik.
-
Igen, a te arcod már ismerősebb. Pia vagyok, te pedig
Cornelia igaz? – siklik elém egy nagyon alacsony, hosszú vörös hajú, de kedves
arcú lány, aki engem is azonnal megölel és beljebb terel az otthonos lakásba. –
Bo, megjöttek – kiabál, de csak egy halk morgás hangzik fel a távolból. –
Zenészek… – mosolyodik el, aztán hirtelen újra témát vált, visszaterelve a szót
veszekedésünk tárgyára. – Na de most komolyan kié ez a gyönyörűség? - Szedi ki
Niko kezéből a babahordozót, majd olyan természetességgel emeli ki Airát,
mintha már minimum hat gyereket felnevelt volna.
-
Aleksi kislánya – adja meg Niko a választ miközben
mosolyogva lefejti az ébredező kislány fejéről a sapkát, majd kihámozza a
kabátból és sálból is. – Kölcsönvettem egy kicsit – veszi ki Pia kezéből a
picit. – Legalább pihennek, míg itt vagyunk. Gondoltam négyen csak elbírunk
vele – kezdi el ringatni a kíváncsian nézelődő hölgyikét, aki az idegen
környezet és a még több idegen arc ellenére halálosan nyugodtnak tűnik. – Merre van Bo? – Néz körbe.
-
Terasz - bök az egyik ajtó felé. - A vacsira még kicsit
várni kell, mert valaki elfelejtett segíteni, miközben megígérte – nyomja meg a
szavakat kicsit hangosabban, valószínűleg a párjának célozgatva ezzel.
-
Dolgozik? – Kérdezi halkan Niko, mikor meghallja a
gitár hangját elcsendülni.
-
Mint mindig – bólint a lány, aztán megint elveszi a
picit Nikotól. Csodálom a bátorságáért, én tuti nem merném megfogni. – Menj ki
hozzá és próbáld meg becsalogatni. Hátha rád hallgat vagy egyáltalán meghallja
amit mondasz. Jah és vigyél ki neki egy pulcsit legalább, mert egy szál
mackónadrágban ül kinn – indul meg a konyha felé. – Te meg érezd magad otthon –
pislog rám a válla felett, mire az eddigi egyhelyben toporgás után megindulok
utána, hogy a konyhába kikötve megalakítsuk a lány szekciót.
-
Szép lakás – állapítom meg. A hangulatom nem az igazi
és Pia egyből ráérez, hogy valami nem kóser.
-
Köszönjük – pislog rám, majd egy pár másodperc után
félrebiccenti a fejét és újra megszólal. - Összekaptatok mi? – Mosolyog rám
miközben megkavar valamit a tűzhelyen, úgy, hogy fél kézzel a babát tartja. Nem
szívbajos a csaj annyi szent. – Az arcodra van írva amúgy és az övére is, hogy
mosolyszünet van, de ne aggódj. Ők ilyenek. Duzzognak egy kicsit, aztán jönnek
és bújnak. Majd megszokod. Vagy az is lehet, hogy megszöksz. Bár nem tudom, nem
tűnsz a megszökős típusnak – kezd el magyarázni, amitől kicsit jobb kedvem
lesz. Nem kezel idegenként, úgy beszél velem, mintha minden héten ide járnék.
-
Azt hiszem ki kéne mennem bemutatkozni – sóhajtok fel,
bár a sóhaj Nikonak szól és a jeges pillantásának.
-
Sok sikert aranyom, de ha csak nem hangjegy vagy akkor
Bo most nem fog veled foglalkozni. Sajnos offline állapotban van, ilyenkor azt
mondasz neki amit akarsz, meg se hallja. Éghetne a ház is az se érdekelné.
Nikot még nem láttad így soha? – Pislog rám kérdőn, Aira hátát simogatva.
-
De, tudom milyen – húzom mosolyra a szám, mikor
feldereng milyen képet vág mikor valamin nagyon dolgozik, mikor a művészénje
felülkerekedik mindenen és se lát, se hall állapotba kerül.
-
Nézd nehéz lesz, de hozzá lehet szokni. Nem ismerem
Nikot, hogy milyen a hétköznapokba, hogy milyen lehet vele összezárva lenni és
tudod mit? Nem is akarom tudni. Éppen elég a saját muzsikusom. Bo egy szörnyű
alak, de szeretem és ahogy rádnézek te is így vagy Nikoval, tehát mosolyogj és
hidd el nekem, hogy nem lesz gond. Most pedig fogd meg – nyomja a kezembe
Airát, mire a döbbenettől eltátom a szám, de ő ezt nem láthatja, hisz éppen a
sütőből halász ki valamit.
-
Az ott nem lesz jó, nem rímel – bökök az egyik sorra,
miközben egy jéghideg sört kortyolgatok, hogy lehűtsem az agyvizem. Jól esik
kint ülni a hidegben. Menekülés igazából, mert nem akarom Liát most látni.
Megbántott, felkavart és nem is tudom… Nem tudom, hogy ezek utána nem-e kéne
feltenni egy repülőgépre ami visszaviszi Amerikába. Mert mi van ha tényleg nem
fog nekem soha gyereket szülni, mert egy faszfej vagyok? Végülis a jelzőt
sokszor rám lehet aggatni. És amúgy is, hogy jön ő ahhoz, hogy megkérdőjelezze
azt, hogy szuper apuka lennék? Hiszen ezzel ezt tette. Egy faszfejnek nem szül
gyereket, mert a gyerek is megszenvedné az apja faszfejségét, és belőle is
faszfej válna. De én nem is vagyok faszfej mindig és a gyerekemmel szemben
pedig végképp nem lennék az. Igenis szuper apuka lennék. Sőt a szuperebbnél is
szuperebb.
-
Cigi – néz rám Bo, ma este először én meg halálra
rémülök hirtelen a piros kontaktlencsés szempártól. A kabátzsebembe hagytam a
saját dobozom, kint viszont egy szál sincs. Ő tuti nem áll fel innen míg be nem
fejezi a szöveget, tehát nekem kell. Francba…
Nehezemre esik megtenni a
nappaliba vezető lépéseket, de aztán valami olyan csoda tárul a szemeim elé,
amitől földbe gyökerezik a lábam hirtelen.
Lia össze-vissza forog a lakásba,
Airaval a kezében, miközben a hátát simogatja, ringatja és édesen kacagnak
mindketten. A kiscsaj az egyik szőke fürt után kapkod, de Lia mindig elszedi
előle, ami úgy tűnik nagyon bejön a királykisasszonynak, hisz mosolyog, bár nem
tudom ez mennyire lehet tudatos egy három hónapos babánál.
Hirtelen minden borús gondolatom
elszáll, a dühöm elpárolog, egyszerűen az ajtófélfának dőlve figyelem őket.
Nincs kétségem, hiába mondott bármit, szülni fog nekem egy ugyan ilyen tündéri
pici lányt, aki úgy el lesz kényeztetve mint annak a rendje. De míg nincs,
addig ezzel a látvánnyal is megelégszem. Vajon mi történt? Mi hozta meg a
bátorságát, ahhoz, hogy a kezébe vegye? És, hogy a fenébe lehetnek ilyen
gyönyörűk együtt? Miért érzem úgy, hogy mindjárt kiugrik a szívem a helyéről?
És miért fokozódik a hatás, mikor találkozik a pillantásunk és hirtelen megáll,
majd szégyenlősen lehajtja a fejét, Aira pedig abban a pillanatban finoman
cibálni kezdi a haját, ami mosolygásra készteti.
-
Na törpike, engedd el – veszi ki a hajszálakat az apró
kezekből, míg én beljebb lépkedek s mire újból felnéz már közvetlenül előtte
állok, amitől látványosan megijed, én meg reflexszerűen nyúlok a csöppség
feneke után, hogy ha leejti elkaphassam. - Úgy járkálsz mint egy szellem –
mosolyodik el.
-
Fél perce még a pokolba kívántalak, most pedig azt
érzem megint, hogy mindennél jobban szeretlek – nézek mélyen a szemébe, fél
kézzel átölelve a derekát.
-
Nem fogok bocsánatot kérni azért, amit mondtam, mert
komolyan felelőtlen vagy és sokszor faszfej is – suttogja, mire felhúzom az
egyik szemöldököm. Valamit még hiányolok a mondat végéről. – De igen, nem kell
húzogatni azt a gyönyörűen ívelt szemöldököd én is szeretlek – mosolyog rám
végül, mire homlokon puszilom és már csókolnám is meg, mikor Aira sírdogálni
kezd.
-
Na mi a baj tündérem? – Simogatom a hátát miközben Lia
megint ringatni kezdi de nem használ.
-
Biztos megnyomtam vagy valami – esik kétségbe a
szépségem.
-
Nem csináltál semmit. Mivel nem büdös, valószínűleg
éhes, szóval nyugi – veszem át tőle az egyre jobban ordítozni kezdő babát.
-
Mi ez a zaj? És hol a kibaszott cigim? – Trappol be Bo
is. – Ó, ez egy gyerek – bök Airara. – Te pedig az anyja vagy? – Néz Liára
kérődőn. A pillantásától halálra lehet rémülni, de valahogy nem lepődök meg
azon, hogy Lia nem pánikol be a vérvörös szemektől.
-
Cornelia Anders vagyok és nem az enyém a pici, hanem
Aleksié – lép elé és a kezét nyújtja felé, de Bo csak egy lefitymáló
pillantással végigméri és továbbáll. Hajaj…
-
Mi történik? – Kerül elő Pia is.
-
Tejet kellene melegíteni neki – bökök Airara.
-
Kéne a kurva cigim – szólal fel Bo is.
-
Meg kéne nevelned a pasidat – sziszegi Lia.
-
Hohó, úgy látom a vacsora érdekesnek ígérkezik. Kezdjük
a legfontosabb problémával. Hoztatok neki enni ugye? – Néz Nikora kérdőn Pia,
aki bólint és elindul a táska felé, amibe bepakolta Aleski a cuccokat.
Ez a pasi egy pöcsfej. Azt hiszi, hogy kibaszott menő a
kiszőkített hajával meg a vörös szemeivel, de nem. Úgy néz rám, mintha egy
hányásfolt lennék a kedvenc ingén, ettől pedig azonnal felpaprikázódom. Mégis
mit képzel? Ki ő? Hát megmondom én, nem több, mint egy arrogáns, öntelt barom.
Ha legalább két szót váltott volna velem, vagy tuskó lettem
volna vele azt mondom, hogy oké. Tarthatna akkor aminek akarna. De így?
Míg Pia és Niko Airával foglalkoznak, addig mi egymást
méregetjük, a pillantásunkkal kifejezve, hogy abszolúte unszimpatikus a másik.
Olyan elutasító vagyok amilyen csak lehetek, figyelembe véve, hogy az ő
lakásában vagyok, bár úgy tűnik cseppet sem vendégszerető egy ürge, tehát lehet
nekem se kéne ilyesmivel foglalkoznom, de sajnos anyám arra tanított, hogy
vendégségben viselkedjek. Amíg tudok… Már csak arra kéne rájönnöm, hogy Pia,
aki egy kedves értelmes lánynak tűnik, hogy bírja elviselni ezt az aberrált
barmot.
De erre is hamar választ kapok.
-
Kicsim vegyél fel, egy pulcsit, mert meg fogsz fázni –
szól hozzá kedvesen, mire bunkókám pillantása ellágyul, a karja a lány derekára
fonódik és egy mosolyt is elereszt.
-
Nem lesz semmi bajom, ne aggódj – puszilja meg finoman,
mire a szemöldököm majdnem a fejem tetejéig szalad. Niko az ajtóból Airát
etetve figyeli minden rezdülésem és mikor a döbbenet kiül az arcomra, attól a
ténytől, hogy a kedves barátja, emberi hangon is képes beszélni, majdnem
elröhögi magát.
-
Oké, nagyfiú vagy, de azt a piros kontaktlencsét igazán
kivehetnéd. Nem értem miért rejted el a gyönyörű szemeid – simogatja
meg Pia az állát gyengéden. Bo azonnal belehajtja a fejét a lány tenyerébe,
majd bele is csókol, aztán elindul valamerre.
-
Az oroszlánszelídítő – löki meg finoman a vállával Niko
a szoba közepén elbambult lányt.
-
Nem oroszlán, csak egy vad bika, akit ha megtanulsz
kezelni azonnal kezes báránnyá változik. De ezt pont neked kell magyarázni
Koskinen? Egy fajtából valók vagytok – kacsint rá, mire Niko mosolyogni kezd.
-
Unokatesók vagytok vagy mi? – Teszem fel hangosan a
bennem felmerülő kérdést, de nem akarom igazán tudni a választ, hogy hogyan is
értette Pia, hogy Bo és Niko egy fajtából valók. Ha kiderül, hogy rokonok én
kardomba dőlök az szent.
-
Dehogy – nevet fel Niko. – Pia a munkánkra célozgat.
Látott már minket eleget együtt, ahhoz, hogy tudja milyen is a mi fajtánk.
Holnap bejössz velem a kiadóhoz és rájössz te is – lépked mellém kecsesen, hogy
aztán szájon csókoljon, a gyerekkel a kezében.
-
Ha kérhetném Niko, ezt ne itt. Rontja a lakásom
auráját, hogy ezt csókolgatod itt – tér vissza Bo, mire ökölbe szorulnak a
kezeim. Kénytelen vagyok elszámolni magamban tízig, mert félő, hogy betöröm az
orrát.
-
Bo – szól rá Pia vészjósló hangon, de úgy tűnik most
nem igazán hat.
-
Mi van? Mivel jobb ő, mint Leena? Az apja egy drog és
alkoholfüggő hedonista kretén, az anyja meg egy groupie. Ismerjük a mondást
miszerint az alma nem esik messze a fájától – sziszegi gonosz mosollyal a
fején, egyenesen a szemembe nézve. A jeges kékség sem rémiszt meg viszont, ugyanúgy, ahogy a piros szemek se tették.
-
Bo, ne játssz a tűzzel – sóhajt fel Niko, mert látja
rajtam, hogy másodpercek kérdése, hogy elpattanjon az a húr.
-
Tűzzel? – Húzza fel a töpörödött seggfej a szemöldökét
kérdőn. – Tehát tüzes kis ribanccal van dolgom? Ne aggódj, nem akarok játszani
vele. Van jobb nő nála a szobában, aki nem az anyja nyomdokaiba lépett, de ha
azt is tette volna se szégyenkeznék miatta – néz célzatosan Piára.
-
Rám vagy az apámra azt mondasz amit akarsz, de ha az
anyámról még egy rossz szót szólsz, esküszöm betöröm az orrod – veszek mély
levegőt.
-
Huh, most meg kéne ijednem tőled kislány? – Kuncog fel
gúnyosan.
-
Jobban járnál – bólintok.
-
Pedig a groupiek szopni szeretnek, nem verekedni.
Suzanna nem tanította? – Biccenti oldalra fejét, mire beváltom az ígéretem és
laza mozdulattal orrba verem, amitől fájdalmasan felszisszen.
-
Tudni akarod mit tanított az anyám? – Állok elé,
miközben a teret döbbent csend tölti be. – Azt, hogy kenjem el annak a száját
aki nem tanúsít tiszteletet és szívja a vérem ok nélkül – rázom meg a kezem,
ami kifejezetten fáj. Ezer éve nem csaptam meg senkit és be kell vallanom.
-
Valaki adna egy zsepit? – Néz a hátam mögött állókra
vigyorogva, vérző orral Bo, mire Pia elindul, hogy szerezzen valamit. – Mit ne
mondjak, azt hittem úgy ütsz, mint egy lány, de ehelyett, nem vagyok benne
biztos, hogy nem törted el a nózim kislány – mosolyog rám, miközben eltorzult
hangon beszél. – Bocs, hogy bunkó voltam, de tesztelni akartalak. Átmentél –
öleli át a fél vállam, mire úgy nézek rá, mint egy elmeháborodottra. – Amúgy
imádom az anyád, de az apád tényleg egy kretén – magyaráz tovább.
-
Te nem vagy ép – pislogok rá, miután elindult a kanapé
felé, hogy a fejét hátra hajtsa a háttámlára és megpróbálja elállítani az
orrvérzését, amit én okoztam neki.
-
Tudom – nevet fel rekedten. – Basszus ez kibaszottul
fáj. Haver egy jó tanács sose hagyd, hogy orrba verjen – néz Nikora, aki alig
bírja visszafogni a röhögését.
-
Nem ér fel – prüszköl. - Kisszék kell neki ahhoz, hogy
orrba verjen, de mire kerít egyet elszaladok – vigyorog, mint egy idióta.
-
Ne kísértsd a sorsot Koskinen – pirítok rá, mire egy
kisfiús mosolyt villant rám.
-
Nyugi Kulta, a düh árt a szépségednek – teszi le Airát
a babahordóba, hogy ott aludjon el.
-
Ezt megérdemelted, szóval ne merj sziszegni – térdel
Pia Bo mellé, majd egy vattát nyom az orra alá.
-
Basszus – ugrik egy nagyot ennek ellenére a szoba
legelmeháborodottabbja.
-
Ne basszusolj, mert tőlem is kapsz – lágyulnak el pia
vonásai, de a hangja még mindig dühösen cseng.
-
Tudod, hogy miért csináltam – védekezik Bo.
-
Niko már nagyfiú, egyedül is el tudja dönteni, hogy
kivel járjon, szóval nem, gőzöm sincs miért viselkedtél úgy, mint egy
neveletlen tajparaszt – csóválja Pia a fejét, miközben mi csak kapkodjuk a
fejünket köztük Nikoval.
-
Azért, hogy ne kelljen megint leutazni Espooba, mert
egy flúgos picsa majdnem túllőtte magát és ez a nagyra nőtt marha meg
pesztrálni akarja? Sőt ebben az esetben- bök rám - nem is Espooig kéne menni,
hogy hazacitáljuk a családjához – sziszeg, miközben Pia az orrát kezeli le.
-
Bo – sóhajt fel Niko.
-
Ácsi, kit citáltatok ti Espooig és miért? – Nézek a
fiúkra, mire Pia a plafonra emeli a tekintetét, Bo száját pedig egy halk ajaj
hagyja el.
-
Mielőtt megjöttél Leenat elvittem haza, a szüleihez. Ki
van készülve, de nem akartam, hogy tudj róla, mert igazából lényegtelen – nyúl
Niko a kezem után, de elrántom előle a mancsom.
-
És miért is nem akartad, hogy tudjak róla, hogy a volt
menyasszonyod hazavitted és… Hogy is fogalmaztál Bo? Pesztráltad? Mit is tesz
az, hogy pesztráltad? – Támad fel bennem a zöld szemű szörnyeteg.
-
Semmit, komolyan semmit. Kulta, kérlek, nem kell
felfújni, csak összecuccoltam és vigyáztam rá míg fel nem ébredt, aztán Boval
kocsiba tettük és elvittük haza. Ennyi – tárja szét a karjait. A szemei
őszintén csillognak, de van valami ami nem hagy mégsem nyugodni.
-
És mégis miért nem akartad, hogy tudjam? – Szegezem a
nyakának a kérdést.