"Kicsúszott alólad a talaj. Megértelek. De tudod mit, én itt vagyok, hogy megtartsalak."
-
Lia, állj már meg – sóhajtok fel ismét, az elmúlt négy
órában körülbelül hatvanezredszerre.
-
Ne szólj hozzám! Most ne – fordul velem szembe
idegesen. A szemei még mindig megbántottan csillognak, de még így is képes a
puszta tekintetével ezer kést szúrni belém. Aztán mégis olyat teszek, amit nem
kéne.
-
Kulta, ne fújd fel ennyire. Csak hazavittem és azért
nem mondtam el, mert tudtam, hogy ez lesz – tárom szét a karjaim, mire a lépcső
alján megtorpan és megremeg az egész teste.
-
Igazán befoghatnád, legalább most – sziszegi nekem
háttal állva, ami csak még egy lapáttal rátesz arra, hogy ideges vagyok. Ideges
vagyok, mert egész vacsora alatt hozzám se szólt sőt azóta se mondott többet
annál, hogy kussoljak el és ne akarjam megmagyarázni, mert ezen nincs mit.
Szerinte átvertem, szerintem meg hülyén kezeli ezt az egészet és tök
feleslegesen hisztizik. Pedig ha beadná a derekát már a parkban elfeledtettem
volna vele minden mérgét, amin hazafelé átvágtunk.
-
Ő az exem és ennyivel tartoztam neki – kiabálok utána,
de füle botját se mozgatja, csak felmegy az emeletre, én meg miután belerúgtam
a falba a konyhába indulok egy üveg sörért. Hallom ahogy ismét lefelé veszi az
irányt de cseppet sem tetszik, hogy az előszobába érve hallom szöszmötölni.
Kimerészkedjek, hogy megnézzem mégis mit is művel, de arra azért nem számítok,
hogy a ki se csomagolt cuccaival együtt távozni készül.
-
Mit csinálsz? – Nézek rá elkerekedett szemekkel.
-
Elmegyek – tekeri a sálját a nyaka köré.
-
Mégis hova? – Csuklik el a hangom, majd azonnal zihálni
is kezdek, de nem tűnik fel neki, hogy éppen kiver a víz ettől a mondattól.
-
Nem akarok ma este veled lenni egy tető alatt –
akasztja le a kabátját is, de rám se néz. Pedig ha megtenné, látná, hogy az
arcom a frissen meszelt fehér fal színével vetekszik ugyanis a tagjaimból
minden vér kifut.
-
Ne csináld ezt – találom meg a hangom, de csak egy
erőtlen suttogásra futja. A tüdőm szúr, a lábaim pedig ki akarnak bicsaklani
alólam.
-
Te csináltad – néz rám végül csalódottan. Na ez az amit
sosem látni a zöldeskék íriszekben. Soha, de soha nem akartam, hogy csalódjon
bennem és mégis ez történt.
-
Nem történt semmi – suttogom.
-
Tudom – bólint.
-
Akkor miért mész el? – Kérdezem rekedten.
-
Mert azt hittem te egy őszinte pasi vagy és felvállalod
azt amit teszel. Azt hittem, hogy az ilyen dolgokat meg fogod velem osztani
mindig. De nem tetted. Pedig nem történt volna semmi. Azt is megértettem volna
ha vele maradsz és vigyázol rá míg össze nem kapja magát. Támogattalak volna,
ha így döntesz. Elkönyvelted magadban, hogy hisztizni fogok és a könnyebb utat
választottad. Hülyének néztél. Ha valamit gyűlölök az-az, ha valaki idiótának
tartja a másikat és rákeni, a saját sarát. Tudod ki tette ezt mindig? Az apám.
Nincs szükségem még egy Matt Andersre – néz rám bánatosan. – Holnap a stúdióban
találkozunk – lép elém majd lábujjhegyre pipiskedve egy puszit nyom a szám
sarkába. Utána akarok kapni, de a karom bénán lóg a testem mellett, mire pedig
mozgásra bírom, ő már nincs sehol.
Bármennyire is rossz legalább
magamnak be kell vallanom, hogy igaza van. És ez szörnyű.
Szörnyen érzem magam.
Azt hittem, hogy ő is ugyan úgy
fog reagálni, mint a többi nő. De basszuskulcs, ő nem olyan, mint a többi. Ő,
Ő! Soha semmilyen helyzetet nem úgy kezel, ahogy én azt eredetileg gondolom. Ő
másképpen gondolkodik. Tisztábban.
Megértette volna miért tettem.
Megengedte volna, hogy segítsek Leenanak. Támogatott volna. Megértett volna. Én
meg szokásomhoz híven elbaltáztam a dolgot. Nem bíztam meg benne. Megbántottam,
seggfej voltam és csalódott bennem.
Már most elszúrtam és fájdalmat
okoztam neki, pedig alig pár hete alkotunk egy párt hivatalosan is. Sikerült
újabb nőt elüldöznöm a faszságommal. Oké, tudom, hogy nem rúgott ki, de mégis…
Nincs itt. A városban van és mégsem alszik ma éjjel velem. Talán utána kéne
mennem.
De nem.
Tiszteletben kell tartanom a
döntését, legalább most, még akkor is ha pokolian érzem magam és szívem szerint
utána nyargalnék, hogy ha kell könyörögjek a bocsánatáért. De azzal megint
ugyan ott lennénk ahol a part szakad.
Szavakból nem lesz semmi. Ő nem
olyan lány, aki egy elnézés miatt a nyakamba ugrik. Ő nem erre vágyik, hanem
ara, hogy szeressem becsüljem és ne verjem át.
Ha igazán belegondol az ember, ez
igazán nem sok. Sőt…
Olyan egyszerű az egész én mégis
hibát hibára halmozok.
Mi lesz ennek a vége?
A pótkulcsot nem nehéz megtalálni
Conor lakásához, pontosan tudom, hogy a folyosón lévő cserépben tartja. Már
hiányzott az egész. Ebben a házban van valami különleges. Valami, ami össze sem
hasonlítható a Los Angelesi albérletemmel. Talán erre mondanék az okosok, hogy
jók a rezgések és kellemes az aura. A saját régi vackomnak ugyan jobban
örülnék, de mivel ott már laknak, így csak Conorhoz juthatok be, aki még mindig
fizet ezért a kis birodalomért, pedig nem is tartózkodik az országban hetek
óta. Most viszont jól jön, hogy elbújhatok. Csak míg idáig eljutottam hat
fotóst szúrtam ki, úgy, hogy az út nagy részét taxival tettem meg. Már alig
várom, hogy mi lesz a holnapi újságokban.
De kit érdekel per pillanat?
Van sokkal fontosabb dolog is
amin illene gondolkodnom. Még akkor is, ha abszolúte nem akarok.
Niko…
Megint ő, mindig ő, csak ő.
Annyira utálom és mégis annyira
szeretem.
Francba vele.
A hűtőben bízhatok csak és abban,
hogy Conor nem ürítette ki az italkészleteket arra az időre míg nem tartózkodik
itthon. Szerencsére gondolt az otthonuktól messze kóborolt váratlan vendégekre,
az illegális lakásfoglalókra, így találok egy üveg whiskyt a hűtőben, amiből
rögtön kiszolgálom magam. Nem higítom fel a jó öreg Jack bácsit semmivel, csak
tisztán küldöm le az első pohár tartalmát, majd újratöltök, hogy a legjobb
barátom társaságában kiüljek a teraszra. A várost sűrű köd fedi, de egy darabig
azért el lehet látni. Ami a szemem elé tárul, az pedig ugyanolyan gyönyörű,
mint volt. A korlátra könyökölve nézelődöm, a hűvös szél az arcomba vág,
lehűtve a vérem és a testem is.
Lenyűgöz a kép, egy pár
pillanatra el is feledteti velem a megbántottságom, de aztán az érzés újra
visszatér.
-
Miért tetted ezt? – Sóhajtom az apró kérdést a
levegőbe. Jó volna tudni a választ. Hiába töröm a fejem mégsem tudok rájönni,
hogy miért nem mondta el. Miért tart egy hisztériázó sárkánynak? Komolyan azt
gondolta, hogy nem értem meg, hogy még mindig kötődik hozzá? Hogy felelősséget
érez iránta? Basszus. Hogy ne érteném? Én is érzem. Alex, Yv, ezer és egy
ember, aki az életem része, akiknek tartozom, akiknek én is ugyanúgy fognám a
kezét, mint ahogy ő teszi Leenaval. Ennyire ostobának tart vajon? Komolyan azt
gondolja, hogy nem értem, hogy a Leenaval töltött éveit nem tudom eltörölni?
Nem mintha akarnám. Ha az a lány nem lett volna, talán ő sem ilyen lenne. Talán
soha nem is találkozunk. Talán sosem ismerem meg milyen az-az érzés, amikor
valaki igazán szeret egy férfit, akiben megtalálta a párját a másik felét, a
boldogságát.
Gondolkodni is fáj.
Talán dühösnek kéne lennem,
mégsem érzek semmi hasonlót. Nem haragszom. Egyszerűen csak nem értem és ez
kicsit elkeserít.
De keseregni ráérek holnap is.
A holnap pedig csak lassan jön
el. Éjjel félóránként felkelek. Nem találom Conor hatalmas ágyában a helyem.
Mert nem is itt van a helyem… Az ő karjai közt tudok csak nyugodtan aludni, de
most túlságosan sértett vagyok, ahhoz, hogy visszamenjek. Pedig pontosan tudom
vagyis inkább érzem, hogy ő is ébren forgolódik. De a büszkeségem nem engedi,
hogy ismét ilyen könnyen beadjam neki a derekam. Hiába…
Alig alszom valamit, reggel pedig
a harmadik bögre kávém után is úgy érzem magam, mint egy kifacsart citrom. A
zuhany se sokat segít, de megígértem, hogy összekapom magam és bemegyek a
kiadóhoz, ahol egy stúdió is működik. Amúgy is kéne az itt tartózkodásom alatt
is némi pénzt keresnem. Ha valamibe biztos vagyok, hogy mindig akad egy két
ihlethiányos zenész, akit nem akar homlokon csókolni a múzsa, de ha valaki hát
én ezen segíthetek. A kis füzetem a táskámba rejtem, hogy a már kész szövegeim,
amiket még régebben írtam eladjam az apámnak. Még akkor is ha nem közvetlenül ő
kaparintja meg a szövegeim, akkor is rossz érzés.
Fáj, mintha a lelkem akarnám
eladni az ördögnek. Viszont nincs más választásom. Én úgysem veszem hasznát, a
műveimnek, de valaki előadása által, talán milliók ismerik majd meg a sorokat
amiket én vetettem papírra.
A múltkori ittlétem után már
tudom merre kell mennem, így sétálva teszem meg az utat, a hatalmas épület
felé.
A portás szája elnyílik mikor
meglát és majdnem földig hajol, mikor kinyitja az ajtót előttem, amit egy
cseppet sem kedves morgással díjazok.
A sok nyurga ember, úgy kezd el
hemzsegni körülöttem, mintha királynő lennék, de én ebből nem kérek. Csak
Hannát akarom látni, mégis mindenki az utamba áll, hogy hajbókolva üdvözöljön.
- Jaj elég legyen - fakadok ki,
mikor a liftbe való beszállásomat is megakadályozza egy pici szőke hajú lány,
hogy erős finn akcentussal valamit magyarázni kezdjen. – A fenébe nem is az
enyém a kiadó, szóval lehetne, hogy normális emberként kezeljetek? – Nézek
körbe kissé feldúltan. Talán a kialvatlanság az oka a feszült hangnemnek, de
valószínűleg, ha minden rendben lenne Niko és köztem akkor se viselném jól,
hogy körbeudvarolnak.
- Elnézést kisasszony – szeppen
meg a lány, mire megforgatom a szemem, veszek egy mély levegőt és kicsit
kedvesebben szólalok meg.
- Csak Lia jó? Vagy Cornelia, ha
az jobban tetszik – préselek ki magamból egy mosolyt is.
- Oké bólogat bőszen, majd
félreáll, hogy végre beszállhassak. Már éppen csukódna be az ajtó, mikor egy
kéz szétfeszíti az ajtót, amin a körmök feketére vannak festve.
- Ó, helló – mosolyog rám Bo, aki
gyorsan befurakszik mellém. A szemei most épp lila színben pompáznak, de nem ez
a legszembetűnőbb rajta.
- Neked tegnap még teljesen szőke
volt a hajad - nézek rá félrebiccentett
fejjel, mire kisfiúsan kuncogni kezd.
- Jah, hogy az – néz a lift falán
lévő tükörbe. - Reggel felkeltem és rájöttem, hogy akarok bele pár piros
tincset – von vállat hanyagul. Az orra még mindig kicsit be van dagadva, de
vidámnak tűnik.
- Reggel nyolc van. Hogy
kerítettél fodrászt ilyen korán? – Nézek rá kérdőn, hogy elüssük az időt, míg
fel nem érünk a hatodikra, ahol ő akar kiszállni.
- Régi ismerős a srác, bármikor
pattan, ha kérem – mosolyog rám. – Veletek minden rendben? Tényleg hol van
Niko? – Néz körbe, mintha csak most tűnne fel, hogy nincs mellettem. Pedig
valljuk be, ha valaki hát a zöldszemű igazán feltűnő jelenség.
- Nem tudom. Nem töltöttük együtt
az éjszakát – húzom el a szám, majd elfordítom a fejem, jelezve, hogy nem áll
szándékomba feszegetni a témát. Persze ő nem ért a jelekből.
- Szállodába mentél? Kurva élet –
szisszen fel.
- Egy ismerősöm lakásában
aludtam, nyugi. Ma majd jön és megbeszéljük. Azt hiszem – bizonytalanodok el
hirtelen.
- Na jó, gyere – ragadja meg a
karom, mikor az ajtó kinyílik és még mielőtt tiltakozhatnék már magával is
rántott, hogy aztán határozottan előre haladva, benyisson az egyik ajtón, ami
egy kisebb lakásszerű helyiségbe vezet. A különbség csak annyi, hogy a
kanapéval, dohányzóasztallal felszerelt szobaszerűség egy keverőpultba torkoll,
az egészet pedig egy üvegfal választja el egy hangszerekkel telepakolt szobáig.
- Hei – szólal meg valaki egy a
stúdiószobából nyíló helységből, mire ijedtemben kiesik a kezemből a táskám és
összerázkódom.
- Lia, őt itt Jussi – bök a hátam
mögé. – Hello, ma angolul társalgunk, a kiscsaj nem beszél finnül – magyaráz
lelkesen miközben lepacsizik egy nála három fejjel magasabb sráccal, aki furán
kezd méregetni. Az arca borostás, a szemei szinte világítanak, a szépen
kidolgozott izmok pedig finoman domborodnak, a pólója alatt. Nem túl nagydarab,
de nem is olyan nyeszlett, mint Niko.
- Helló – köszönök. – Cornelia
Anders vagyok – mutatkozom be megszeppenve, a méregető pillantások
kereszttüzében. Ugyanis a konyhából több arc is felbukkan.
- Jussi – suttogja a srác,
miközben kezet rázunk. Aztán egy torzonborz, kissé pocakos srác lép elém.
- Hessu vagyok – mosolyog rám
teli szájjal, mire Bo felröhög.
- Mekkora malac vagy – böki
oldalba a könyökével, miközben befurkaszik a konyhának tűnő helyiségbe.
- Az is. Egy elhízott disznó –
röhög fel még valaki, akit egyenlőre nem látok, de aztán egy a képbe abszolúte
nem illő konszolidált, srác kerül elő. – Ahhoz a bizonyos Anders lány hoz van
szerencsénk? – Kérdezi tört angolossággal.
- Sok Anders van a világon –
vonok vállat, miközben, a farmerbe, fehér ingbe és vajszínű tornacipőbe bújt
srác melegbarna szemeibe nézek. Csak rajta nincs tetoválás, csak neki nem kócos
a haja és csak ő tűnik fittnek.
- Tuti Matt lánya vagy – nevet
fel.- A nevem Kai – nyújtja felém a hatalmas kezeit.
- Cornelia – biccentek egyet.
- Maija még nincs itt? – Kérdezi
Bo miközben egy újabb hatalmas bögrét szed elő, aztán a dohányozni tilos tábla
ellenére rágyújt.
- Elment megrendelni az ebédet és
hoz kávét meg cigit nektek, mert az fogyóeszköz – válaszol Kai.
- Jussi, Hessu meg én alkotjuk a bandát.
Ezerszer jobbak vagyunk, mint a Kulo – kezd el Bo lelkesen magyarázni, miközben
kiszedi a tokjából a gitárját. – De majd mindjárt úgyis meghallod – kacsint
rám, amitől elnevetem magam.
- Fő a magabiztosság – nevet fel
Kai is. – Én vagyok a készülő lemez producere, plusz én keverem és vágom az
anyagot. Maija pedig az asszisztensük, de nekem is sokat segít itt – tárja szét
a karjait.
- Amúgy egészséges magabiztosság
és akkora ego közt, amitől nem férsz be az ajtón van némi különbség- nézek Bora
majd vissza Kaira, aki hangosan hahotázni kezd.
- Csípős nyelved van kicsikém –
paskol vállon, de Bo olyan rondán néz rá, amitől én ijedek meg.
- Niko nője, ne tapogasd –
sziszegi.
- Jól van kis méregszák nyugi van
– borzolja Kai össze a haját finoman, mire Bo vicsorogni kezd, akár egy veszett
kutya. – Megyek a dolgomra – int egyet a producer, majd azonnal távozik is.
- Mitugrász majom – morog Bo,
majd lehuppan a kanapéra. – Srácok figyu, tegnap csináltam valamit - kezd el
kiabálni, miközben elővesz egy halom papírt, amire kották és szövegrészletek
vannak firkantva. Teljesen megfeledkezik az előbbi jelentről, az arca
átszellemül, a homlokán lévő ránc kisimul és kisfiús lelkesedés csillan a
szemében, miközben a pengetőt az ujjai közé fogja és lassan a húrokhoz érinti,
nagy levegőt vesz és kissé bizonytalanul, a hangokat keresve énekelni kezd.
Kíváncsian hallgatom a dalt, ami valószínűleg a tegnapi vacsora előtt készült,
de egyenlőre csak egy furcsa ritmusos motyorékolás az egész.
- Nyisd ki a szád miközben énekelsz,
úgy könnyebb eldönteni, hogy lehet e belőle valami – szólok rá, mikor befejezi.
- De ez csak egy alap – néz rám
furán, mire a srácok is előmerészkednek.
- Tetszik a dallam, de csináld
még egyszer – szólal meg Hessu.
- Az alapot úgy tudod szerintem
fejleszteni, ha rendesen kiénekled minden sorát a szövegednek és nem csak
tapogatózol. Ha kinyitod a szád, akkor könnyebben meghallod, mi nem jó. De te
tudod – rántom meg a vállam, mire Bo összeráncolja a szemöldökét és újból
nekikezd. Kicsit bátrabb most, de még mindig nem erre gondoltam. Harmadszorra
tűnik fel, hogy lehet azért ilyen bizonytalan, mert a gitárra is figyel és az
énekre is.
- Na? – Néz ránk kérdőn, mire
Hessu dünnyög valamit az orra alatt, Jussi pedig csukott szemmel áll a falnál.
- Megint – szólal meg az utóbbi
halkan.
- Segíthetek? – Nézek Bora
kérdőn. Igazán nem akarok belekontárkodni a dologba, de talán ha kiveszem a
gitárt a kezéből és én kísérem talán könnyebb lesz.
- Aha – bólint rá kissé vonakodva
a dologra, majd átadja a hangszert, én pedig elkezdek játszani. De így sem
olyan a hangzás, amire én személy szerint azt mondanám, hogy bitang jó kis dal
lehet ebből ha elkészül. Pedig a szöveg varázslatos és a dallam se rossz, de
valami nem klappol. Hát beszállok én is mellé énekelni, hogy kicsit
erőteljesebben hangozzon a sutyorgása.
Másnaposan vagy sokkal inkább
aznaposan meredek magam elé. Hallom, hogy az ébresztőm jelez, de nincs erőm még
lekapcsolni se. Egész éjjel agyaltam. Mi lesz ha elhagy? Ha azt mondja köszöni
ő ebből nem kér? Mihez kezdek magammal ha elveszítem a legfontosabb nőt az
életemben? Mihez kezdek magammal?
-
Niko merre jársz? – Búg fel sokadszorra az
üzenetrögzítőben Tia egyre dühösebb hangja. – Ha megint elaludtál véged – folytatja.
-
Nem aludtam – suttogom tök feleslegesen. Aztán valaki
kopogni kezd, de felállni sincs erőm. Nem akarok senkit látni, nem akarok ma
dolgozni, nem akarok ma élni. Csak őt akarom. De ha ő lenne be tudna jönni.
Mire ezt végiggondolom kulcscsörgés
hangzik fel, amire felkapom a fejem. Talán mégis ő?
De csalódnom kell.
Az ajtóban Jari áll értetlenül
meredve rám, majd a pillantását továbbfuttatja a szobán. A tekintete megakad az
üres üvegeken és a hamutálon amiből már csorognak ki a cigicsikkek.
-
Hajbakaptatok – jelenti ki, mire elhúzom a szám. Hogy
vághatja le ennyiből, hogy mi van? Nem is értem.
-
Ühüm – bólintok összeszorított fogakkal.
-
Remek, de ez most senkit sem érdekel. Így is csúszásban
vagyunk. Vedd a cipőd, indulunk – indul el a pincébe, hisz pontosan tudja, hogy
ott tartom az ötletes füzetem, amibe a dalszövegkezdeményeim felírom vagy bármilyen
elvetemült ötletem, amiből ki tudunk indulni.
-
Nem akarok, fáradt vagyok, nincs kedvem – sóhajtok fel,
miközben újabb cigire gyújtok rá.
-
Drága barátom, ne mondjam el még egyszer – szól vissza
a lépcső tetejéről, mire morogva bár de megmozdulok. Rohadt nehezemre esik, de
tudom, hogy kénytelen vagyok elindulni, még akkor is ha ma semmi hasznom nem
fogják venni.
-
Kész vagy már? – Bukkan fel újra, miközben a cipőfűzőm
kötöm meg.
-
Jah – morgok.
-
Ne lógasd az orrod. Lia már a kiadónál van és Kait
levette a lábáról – húzogatja meg a szemöldökét Jari.
-
Kai? – Kapom fel a fejem. Az a csóka egy nőcsábász. Ha
Lia közelébe megy, tutira kitépem a golyóit és a torkán szuszakolom le.
-
Bo vele van nyugi – pakol vállon, majd becsukja
mögöttünk az ajtót és már úton is vagyunk a stúdió felé. Mit ne mondjak az,
hogy Bo vele van cseppet se nyugtat meg. Ha Kai a közelben van, az nem jó. Lia
túl gyönyörű, okos és vicces ahhoz, hogy ne hajtson rá, tehát jobb lenne minél
hamarabb odaérni, hogy elhajthassam azt a vadbarmot a közeléből.
Az út szerencsére nem hosszú és a
folyosón átvágni se tart sokáig. Csak a lift tököl, de amint felérünk már
csörtetek is, hogy az imádott nő keresésére induljak. Jari csak egy számot
kiabál utánam, mire satuféket nyomok, hisz pont amellett az ajtó mellett állok.
Szó szerint berontok a kis stúdiószobába, de aztán meg is torpanok. Kai nincs
sehol, Liát viszont azonnal kiszúrom. Bo mellet ül törökülésben a gitárt
pengeti és nevetve bíztatja a cimborám, hogy üvöltse ki a lelkét is.
- Ez az, sikítsd el azt a sort,
mintha nem is tudom. Van benned élet tehát üvöltsd ki magadból az utolsó apró
szuszt is – magyaráz lelkesen, majd ő is nekiáll énekelni, azon a csodás
hangján. Lenyűgöz, hogy Bot is meg tudta perceken belül szelídíteni és, hogy
ennyire inspirálja. Az, hogy hallgat is rá már csak hab a tortán. A barátom
feje vörös az erőlködéstől, a halántékán izzadtságcsepp csorog végig, a kezei
ökölbe szorulnak, és nagy kortyban nyeli le a levegőt két sor közt, miközben
teljes erővel énekel.
Aztán az egész csodát amit
művelnek Lia telefonja szakítja félbe.
-
Hello ördögfajzat – szól bele mosolyogva, amint
előkutatta a készüléket. Már ebből tudom, hogy ki keresi, de az cseppet sem
tetszik, hogy fokozatosan elsápad, majd a gitár nyaka amit eddig finoman fogott
kicsúszik a kezéből. – Indulok, nyugodj meg jó? – Kéri halk remegő hangon,
aztán pattan is fel és szó szerint nekem ütközik. Az arca rémületet tükröz, az
egész teste remeg, a szemeiben pedig könnyek csillognak, amitől azonnal én is
ideges leszek és megremeg a gyomrom.
-
Mi történt? Hová mész?
-
Haza, Jade kórházban van. Nem biztos, hogy megéli a
holnapot – suttogja, majd erőtlenül a karomba bújik és zokogni kezd.
****
Halihó!
Na ilyet is jó rég csináltam, de
most eljött az ideje.
Közérdekű közleményem van
ugyanis.
Alapjáraton úgy gondoltam, hogy
megírom ezt a részt és kiveszem a nyári szabim, mivel az energiaszintem a
nullát lassan alulról veri és rám is rámfér a pihenés, plusz augusztusban
táboroztatok és stb., de jött az élet, aki felmutatta a középső ujját (ezúton
is nagyon köszönöm és hasonló jókat kívánok neki).
A lényeg a lényegben, hogy
bizonyos okok miatt (amiket nem fogok itt részletezni, mert a magánéletem
része, amire pedig szerintem senki nem kíváncsi) a blog kb. augusztus végig
szünetel.
Nincs vége, nem tűnök el,
facebookon, e-mailben elértek (nem kell pánikolni ám), de kell egy kis nyári szünet
nekem is, ez a fejezet pedig egy kis „évadzáró”
volt, ahogy a sorozatoknál is lenni szokott.
Remélem megértitek, hogy nekem is
muszáj pihennem, igyekszem vissza, ha elég gyorsan össze tudom kaparni magam
akkor már augusztus közepén is szállítok friss fejezetet, de valószínűbb a
vége. Nem fogok semmi olyat ígérni, amit nem tudok betartani. Mondhatnám, hogy
két hét az egész, de tudom, hogy nem annyi lesz és én nem vagyok az a fajta
hobbyfirkász, aki lefixál egy dátumot, amit ti alig vártok, aztán jön a hoppá,
bocsi mégsem.
Azért remélem jól szórakoztatok
eddig és ezután is fogtok még jönni errefelé. Én bízom benne nagyon.
Aztán persze megint csak hatalmas
köszönöm a sok-sok hozzászólásért, mailért, like-ért és egyebért. Miattatok
csinálom és hálás vagyok, hogy ennyi év után is még van kiért írnom. Tehát
köszönöm.
Így a végére pedig mindenkinek jó
pihenést, süttessétek a hasatokat a napocskán, pihenjetek, bulizzatok, de ha
dolgoztok akkor azt is jókedvvel tegyétek és legyen iszonyatosan jó ez a pár
hét számotokra, míg nem leszek.
Peace
& Love:
Kesha