„Ez nem az én napom. Nem az én hetem. Nem az én hónapom.
Évem. Életem. A kurva életbe.”
A szomorúságot nem tudom eltüntetni.
- Tudom milyen – sóhajt Sean nagyot, miközben átölel, én
pedig úgy bújok hozzá akár egy gyerek. Valahogy úgy érzem, hogy ő tényleg
megért, tudja mit érzek, hogy mennyire rossz. – Túl fogod élni, ígérem –
suttog, miközben a hátam simogatja folyamatosan.
- Hogy? – Kérdezem a mellkasába fúrt arccal, miközben
próbálom elnyomni ezt a furcsa hiányérzetet. Furcsa, mert nem szabadna, hogy
hiányozzon.
- Még nem tudom – feleli csendesen. – De én is túléltem.
Kicsit persze belehalsz majd te is, ahogy én, de egy idő után elkezd kopni a
dolog és majd fogsz tudni mosolyogni is mikor visszaemlékezel rá. Ha újra
látod, nem fog annyira fájni, inkább csodálni fogod, amit kiváltott belőled és
amit mindig ki fog váltani. Tudod – susog tovább, halk megnyugtató hangon –
sosem fog elmúlni. Aki egyszer annyira beleszeretett valakibe, hogy elvesztette
tőle a fejét és kicsit önmagát is, az nem gyógyul meg. Ha vígasztal nekem még
rosszabb. Van két gyerekem, muszáj látnom a volt nejem és ha nem akarom, akkor
is észreveszem a kölykök szemében.
- Még most is szereted? – Ölelem át végül én is a derekát.
- Persze. Fantasztikus nő. A házasságunk mondjuk viharos
volt, de ez érthető. Nem bírtam kimászni a gödörből, ő pedig ezt nem bírta
elviselni. Melyik épeszű nő tenné? – Nevet fel. – Kicsit olyanok vagyunk, mint
a szüleid. Ha együtt vagyunk, meg tudnánk ölni egymást, ha külön akkor pedig
vágyakozunk a másik után, bár tudjuk, hogy nem lehet, hisz úgyse menne. Szóval
jah… Szívás – bólogat, mire egyetértően hümmögök.
Nekünk se ment Nikoval. Nem értem miért, hisz biztos vagyok
abban, hogy ez szerelem volt, ráadásul kölcsönös. Éreztem, hogy ő is megőrül
értem, ahogy én érte. De míg én csak őt imádtam, neki nem én voltam az
egyetlen. Félek, hogy kicsit Leenaba is szerelmes volt.
Egyáltalán lehetséges ez?
Lehet egy ember kettőbe szerelmes?
Talán igen, lehetséges.
Én is többet érzek Alex iránt, mint barátság. Nem,
szerelemnek nem mondanám, de valami iszonyatosan mély, már-már abnormális
szeretetnek igen. És most itt van Sean.
Ez a különleges, rejtélyes, bolond idegen, tele zűrökkel és
annyi megértéssel, ami nem sok emberbe szorult.
Mégis, én Nikot minden elé tudtam helyezni. Annyira biztos
voltam abban, hogy egymás mellett van a helyünk, még akkor is ha néha fáj és
ijesztő, hogy képtelen vagyok még most is arra, hogy normálisan tudjak élni,
lélegezni vagy gondolkodni. Vele voltam egész. Sean és Alex csak foltozzák a
darabjaim. Pótolhatatlan mégis a veszteségem és túlságosan keserű a vereség
amit elszenvedtem Leenaval szemben. Hiába mondja Sean, hogy túl fogom élni,
hogy egyszer egésznek fogom magam újra érezni, nélküle is, nem hiszek neki. Ő
sem egész. Én se leszek az.
Vele voltam egész, mert ő egészített ki. Most csak egy fél
darabka lézeng itt, ami meghurcolt, lestrapált, koszos és törött. Talán
egyszer, majd újra tisztának fogom magam érezni, a forradásaim is behegednek és
talán némi életerő is vissza fog térni belém, na meg egy kis kedv, ahhoz, hogy
újra és újra lássam felkelni a Napot, de jelen pillanatban cseppet sem érdekel semmi.
Az se érdekelne, ha ebben a percben meghalnék. Mi értelme van itt tengődni,
félbetörve? Nélküle? Fájó, meghasadt szívvel? Üres lélekkel? Gondolkodásra
képtelen aggyal?
Már az elején tudtam, pedig, hogy nem szabad. Nem szabad
beleesnem. Hogy nem lesz jó vége, mert csúnyán meg fogom égetni magam. Mégis
öntelt voltam. Azt hittem, hogy nem fog tudni megsebezni, azt meg végképp nem
sejtettem, hogy padlóra küldd és kitépi a szívem, elveszi minden életkedvem és
az összes erőm. Ostoba voltam. Az én hibám. Ha időben lelépek, akkor most nem
lenne semmi bajom. Bár azt se tudtam volna meg, milyen valakit ennyire
szeretni. De nem is lett volna akkora baj.
Istenem, mennyire hülye voltam. Gőgös. El kellett volna
mennem és hallgatni az ösztöneimre.
Persze nem! Nekem a tűzzel kellett játszanom, most meg itt
rinyálok, mert megégettem magam. Szánalmas, buta liba vagyok.
Én akartam, a fenébe is. Megkaptam. El is vesztettem.
Bár elvette volna akkor Leenat. Egy gyönyörű éjszaka után,
könnyek nélkül búcsúztunk volna egymástól. Persze az is fájt volna, de
megbékéltem volna egy idő után. Hisz tudtam, hogy hozzá tartozott. Hogy úgy
kellett történnie, mert én csak a második voltam a számára.
Mégsem tette. Engem akart.
Olyan volt, mint egy hinta. Volt mikor hozzám, volt mikor hozzá
húzta a szíve.
Az ő hibája is.
Elhitette velem, hogy lehetek én az első.
Hittem neki.
De mégis második maradtam.
Miért nem tudom elviselni a vereséget? Miért ilyen pokolian
nehéz lenyelni a békát?
Mit kéne tennem, hogy vége legyen?
Vége lesz valaha?
-
Niko ébredj – rázogat Tia mosolyogva.
-
Mi van? – Dünnyögök. Leragadnak a szemeim, hulla vagyok
és úgy érzem csak két percet aludtam.
-
Leszállunk – suttog mosolyogva.
-
Ó – dörzsölöm meg a szemeim. Sikerült volna aludnom tíz
órát? Hihetetlen.
-
Motyogsz álmodban – suttog mellettem tovább. Nem akarok
belegondolni mit mondtam, de persze ő szükségét érzi annak, hogy felvilágítson.
– Lia nevét többször emlegetted – mosolyog rám együttérzően.
-
Fantasztikus – morgok. – Lesz még idő fürdeni a
szállodában? – Terelem el gyorsan a témát. Szükségem van egy kád forró vízre,
hogy újra embernek érezzem magam.
-
Vacsorázni is – bólint. – Ugye vacsorázol? – Néz rám
idegesen.
-
Igen – bólogatok, bár nem tudom, hogy a gyomrom mennyi
ételt fog tudni, magában tartani. Tegnap ugyan anyu teletömött a nagy útra, de
amint hazaértem, ki is dobtam a taccsot, még akkor is, ha egy pohárnál bornál
nem ittam többet.
-
Jó fiú – veregeti meg a kezem mosolyogva, én meg
elhúzom a szám. Még jó, hogy nem azt mondta, hogy okos kutya…
A koncert olyan, mint amilyennek
lennie kell. Fantasztikus. Még Mad és Jari is mosolyognak és amint lejövünk
megveregetik a vállam. Én viszont csak arra tudok gondolni, hogy innom kell.
Muszáj, mielőtt megfulladok. Na meg ki is kell innen jutnom a levegőre. Sürgősen.
Még azelőtt, hogy megfulladnék.
Napok telnek el így, le a
turnébuszról, be egy terembe az újságírók hada elé, aztán ki onnan, át a
hangpróbára, majd jöhet a koncert és újra a busz. Lassan fogalmam sincs hol
vagyunk, egyre nehezebben tudok koncentrálni, csak a színpadon érzem magam
elemembe, de ahhoz, hogy fel tudjak menni, muszáj bevennem egy nyugtatót és
meginnom pár töményet. Na nem annyit, hogy kiüssem magam, csak annyit, hogy ne
rohanjak le a pódiumról, hisz ahányszor meglátom hányan várnak ránk, hányinger
kerülget és fulldoklom.
Most is épp arra várunk, hogy
lejöjjön az előzenekar, de kivágódik az ajtó és egy széles vigyorral a képén
megjelenik Eero.
-
Te meg minek örülsz ennyire? – Húzza fel Mika kérdőn a
szemöldökét, miközben a térdein dobol. Én is kíváncsian pislogok fel a kanapéról,
a menedzserünk arcára.
-
Meglepetés – vágja rá Eero, nagyon önelégülten. – De
annyiban kiegyezhetünk, hogy egy zseni vagyok és nektek rohadt nagy mákotok
van, amiért létezem – nevet fel. – Te már megint iszol? – Pislog rám
rosszallóan.
-
Ez csak sör – vonok vállat. El tudnék aludni.
-
És előtte? – Morog, a mellettem lévő jégeres üvegre
pillantgatva, aminek már csak a fele van meg.
-
Torokfertőtlenítő. Nézd meg, tiszta gyógynövény –
vigyorgok úgy, mintha nem tudnám, hogy mekkora az alkoholtartalma a cuccnak.
-
Egyszer még kinyírlak a piálásért, de ma jó napom van és nem fogod elcseszni –
trillázza, amitől egyre furábban nézünk rá. Sose szokott ilyen lenni, ha nem
tudnám, hogy nem lottózik, azt hinném nyert és most írta alá a felmondólevelét,
hogy valami meleg helyre költözzön és élete hátralévő részében csak a hasát
sütesse.
-
Normális, hogy ennyi év után még mindig izgulok? –
Kérdezi Aleksi, megzavarva a beállt csendet.
-
Nem – mosolyodok el. Én is izgulok. Ezért kell a pia.
Különben hánynék. Eddig is mindig kellett egy feles, idegnyugtatónak, de
mostanság kicsit megemeltem az adagot. Úgy érzem kell, hogy ez tart csak
egyben.
-
Tényleg nem, én is úgy érzem ég a fejem és rosszul
vagyok – mosolyog Mad.
-
Én nem izgulok. A legjobb dobos vagyok a világon.
Felesleges lenne idegesíteni magam – vigyorog Mika, de az izgatott csillogás az
ő szemében is ott van.
-
Nem drága barátom, te a legbeképzeltebb dobos vagy –
vág hozzá Jari egy ásványvizes üveget röhögve, amiből megint egy kisebb
csetepaté alakul ki. Mintha oviban lennénk.
Végre nem feszült a légkör köztünk,
tudunk együtt marháskodni, beszélgetni és még sörözni is együtt sörözünk. Mint
régen… Hiányzott ez, de gyorsan rájöttem, csak rajtam múlik. Ha megerőltetem
magam, akkor ők is, így pedig minden visszakerül szépen lassan a normális
kerékvágásba. Talán éppen ezért lesz ez a koncert is olyan, amilyennek lennie
kell.
-
Mi a következő állomás? – Nézek dögfáradtan Tiára, aki
szintén mindjárt összeesik, de amint hozzászólok felcsillan a szeme.
-
Los Angeles – suttogja, nekem meg nagyot dobban a
szívem. Már épp kérdezősködnék arról, hogy mennyi időm lesz, de Eero közbeszól.
-
Niko, gyere csak egy kicsit – int magához, miután az
utolsó srácnak is elmagyarázta, hogy mit, hova és hogyan tegyen el.
-
Mondd – gyújtok rá egy cigire. Fejben már nem itt
vagyok. Ki kell aludnom magam.
-
Los Angelestől, nincs előzenekar, ti lesztek azok.
Hármas turné van – magyaráz vigyorogva.
-
Tessék? – Ejtem ki a cigarettát az ujjaim közül. – Nem
– tiltakozom azonnal, amint felfogom mit is jelent ez.
-
De igen – vágja rá, továbbra is vigyorogva.
-
Nem, nem leszek második vagy harmadik. Nem egyezem
bele, nem is beszélted meg velünk és nem – akadok ki végleg.
-
De igen. Alex és Sean zenekara előtt fogunk játszani –
vigyorog még jobban, mire kikerekedik a szemem.
-
Hogy mi? Az-az Alex és az a Sean??? – Kérdezem már-már
idegesítően magas, remegő hangon. Szépen lassan áll össze a kép és az, hogy
miért is volt ennyire boldog ma.
-
Nézd, valljuk be nincs elég idő arra, hogy Los
Angelesben visszakapd és amilyen balfasz tudsz lenni néha, sanszos, hogy el fogod
baltázni az első lehetőséged, meg a másodikat is és hát ő sem egy könnyű eset.
Makacs és büszke. Nem fogja beadni könnyen a derekát. Muszáj volt tennem
valamit és így sanszot adtam arra, hogy össze legyetek zárva, ennek
következtében pedig ki tudjatok békülni. Legalábbis képletesen lesztek
összezárva – vigyorog vidáman, miközben olyan képet vág, mintha arra várna,
hogy veregessem meg a vállát és rebegjek neki hálát.
-
Nem lett volna muszáj tenned semmit. Sőt! Semmit se
kellett volna tenned – gurul el a gyógyszerem. – Nem volt jogod ehhez! Nincs
jogod beleszólni az életemben! Szakítottunk és igen szerettem volna látni, de
nem így. Meg akartam lesni, tudni, hogy jól van, de ezt – mutogatok idegesen. –
Ezt nem akartam – kiabálok rá. – Nem volt ehhez jogod! Nem és nem – akadok ki
végképp. Nem értem, hogy tehette ezt, anélkül, hogy megkérdezett volna. –
Csináld vissza! Most azonnal – fordulok sarkon és dühös bikaként fújtatva és
elvágtázom a busz felé. Látni se bírom!
-
Nem lehet visszacsinálni. Hálátlan dög vagy – üvölt
utánam, de nem érdekel. Elbújok a hálófülkébe, bedugom a fülem, előveszek egy
könyvet és egy üveg vodkát, majd eszméletvesztésig vedelek.
-
Te is velünk jössz ugye? – Mosolyog rám Jade fáradtan,
a konyhaasztalon könyökölve.
-
Nem hinném – ingatom meg a fejem. Turnéztam eleget,
mikor kicsi voltam, nem vágyom erre ismét.
-
Dehogynem jön. Nélküle el se indulok – nyom Alex
hátulról egy cuppanós puszit az arcomra, majd Jade ölében köt ki és a kávéját
is elcsaklizza.
-
Nehéz vagy – nevet fel Jade. Olyan, mintha soha nem
lett volna kórházba, élet halál közt lebegve. Gyönyörű, friss, csodálatra
méltó.
-
Ó, igen – csap Alex a homlokára, majd a farmerja
zsebében kezd kutakodni, aztán elővesz egy bársonydobozt. Leesik az állam.
Tudtam, hogy tervbe vette, hogy elveszi, említette mikor Helsinkiben voltunk,
de komolyan így kéri meg a kezét? Itt? Hol a romantika? Hülye kérdés. Alexről
beszélünk. Na de mégis. Előttem? Egy konyhában? Egy szál farmerban, Jade ölében
ülve, akár egy kisfiú, az anyukájáéban? És még a kávéját is ellopja? Öhm… Min
is vagyok meglepődve?
-
Ez meg mi? – Próbálja összekaparni Jade is az állát,
miután majdnem félrenyelte a kiflije csücskét.
-
Nyisd ki, neked vettem – néz rá Alex, izgatottan
csillogó szemekkel, miközben megfeszül, annyira próbálkozik azzal, hogy
megpróbáljon úgy tenni, mintha nem is érdekelné az egész. De én is látom, ahogy
belemosolyog a bögréjébe, mikor Jade felpattintja a dobozka tetejét.
-
Ez egy gyűrű – suttogja Jade elhűlve.
-
Tényleg? Hoppá! Azt másnak tartogattam, azt hiszem
összecseréltem a dobozokat – ráncolja össze Alex a homlokát, mire Jade
ledöbbenve néz rá, ő pedig nem bírja tovább és nevetni kezd, akár egy angyal. –
Nyugi édes, a tiéd – teszi le a poharat, hogy a két meleg tenyere közé foghassa
Jade arcát és egy puszit nyomhasson az orra hegyére. – Gondoltam tetszeni fog –
von vállat, én pedig csak bámulom őket. Ez meg mi a fene???
-
Ez egy öklömnyi gyémánt egy bársonydobozban – tagolja
Jade, mintha Alex nem lenne pontosan tisztában azzal, mit is nyomott a
tenyerébe. – Ilyet olyan nőknek szoktak adni, akiket… - harapja el a mondat
végét, de a kisördög nem hagyja annyiban.
-
Akiket el akarnak venni feleségül. Tudom. Én is azért
vettem. Neked – suttogja édes kisfiús vigyorral az arcán. – Feltéve, ha akarsz
a feleségem lenni – folytatja tovább. – Ha nem, akkor nem kell csak gondoltam,
hogy, szóval, izé – jön hirtelen zavarba. Soha életemben nem láttam
bizonytalannak, de most mintha kissé inába szállt volna a bátorsága.
-
Igen – vágja rá Jade, mint egy túlbuzgó iskoláslány.
-
Igen? – Néz rá Alex kérdőn.
-
Igen, igen hozzád megyek – bólogat Jade, hatalmas
meggyőződéssel és még annál is hatalmasabb mosollyal az arcán, mire Alex
keselyűként csap le a szájára, aztán mire kettőt pisloghatnék, feláll, a
termetét meghazudtoló könnyedséggel a karjai közé kapja Jadet, aki még mindig a
kezében szorongatja a dobozt és elindul vele. Van egy sanda gyanúm, hogy mit
fognak művelni, így csak mosolyogva nézek utánuk. Hát ezt is megéltem. A pokol
legédesebb ördögfattyának bekötik a fejét.
-
Ezek meg? – Csoszog be Yv, hatalmasakat ásítva.
-
Összeházasodnak – nevetek rá, miközben felállok, hogy
töltsek neki egy bögre kávét. Úgy tűnik, hogy nagyon ráfér.
-
Oké – von vállat, a szemét dörzsölve, majd hirtelen
leáll a mozdulatban. – Mi van??? – Kapja fel a fejét.
-
Alex megkérte Jade kezét. Vagyis hát nem is tudom mit
csinált – gondolkodom el, mert ezt elég sok mindennek lehetne nevezni, csak
lánykérésnek nem.
-
Bassza meg – fekszik le a konyhaasztalra Yv. – Nekem kell
ruhát tervezni. Fogadni merek, hogy az egészet az én nyakamba varrja. Szerinted
mekkora kivitelezhetetlen őrültségekkel fog előállni? – Nyög fel, mire finoman
megsimogatom a vállát.
-
Majd én kordában tartom, ne aggódj – nyomok egy puszit
a meztelen karjára.
-
Amúgy mit csinálsz itt? Nem úgy volt, hogy Seannal
mész? – Ásít nagyot, miközben kérdőn pislog rám.
-
Van valami dolga, este idehozott haza – vonok vállat.
-
Amúgy most jártok? – Nyúl a köntöse zsebébe és egy
doboz cigit vesz elő.
-
Nem – nevetek fel.
-
Dugtok? – Húzza fel kérdőn a szemöldökét, miközben a
plafon felé fújja a füstöt.
-
Azt sem – csóválom meg a fejem. – Csak jó vele lenni - vonok vállat.
-
Apakomplexus kisszívem ezt így hívják – suttog rekedten,
a bögréjébe.
-
Hülye vagy – kacagok fel.
-
Vagy inkább te. Nikoról van valami híred? – Néz rám
kérdőn, mire görcsbe rándul a gyomrom és megint olyan érzésem támad, mintha
kést szúrtak volna belém.
-
Semmi. Gondolom elvan Leenaval – susogok.
-
Mad írta, hogy nemsokára jönnek erre – mosolyodik el
ábrándosan.
-
Tudom – bólintok. Pár hónapja még úgy volt én is velük
leszek. De aztán minden megváltozott. – Na várjunk csak! Mióta is levelezel te
Maddel? – Mosolygok rá.
-
Mióta eljöttem. Jó fej és az ágyban egy Isten – von vállat,
mintha nem számítana semmit. – Ő bebizonyította, hogy nem minden finn, olyan
mint az a zöld szemű köcsög – néz rám komolyan.
-
Miért milyen is ő? – Kérdezek rá. Tudom, hogy sose
szívlelte, de ennek ellenére is érdekel a véleménye.
-
Egy igazi segg. Egy hatalmas szarzsák. Ő nem jó fej. Ő
szar fej. És még ostoba is. Most komolyan melyik normális pasi dobna el téged,
egy olyan girhes, vén kurva kedvéért, rajta kívül? De tudod Lia, te se vagy
normális. Összetörte a szíved vagy ezerszer és még mindig epekedsz érte. Nem
értelek – húzza el a száját.
-
Túl szépek a szemei – vonok vállat, leplezve, hogy
mennyire rossz róla beszélnem. – Hiányzik, nem tehetek róla. Te nem tudod
milyen gyengéd és odaadó is tud lenni.
-
Annyira, hogy teljesen kifordított magadból! Ki nem
állhatom azt a fajankót. De nem akarunk róla beszélni szerintem – fogja meg a
kezem, amit jó pár perce tanulmányozok, csak azért, hogy ne kelljen Yv szemébe
néznem. Persze így is megérzi, hogy nem vagyok jól. Nagyon nem. – Inkább
pakoljunk össze. Két nap és indulunk – mosolyog rám.
-
Én nem megyek – mosolygok rá hálásan, amiért elterelte
a témát a zöld szeműről.
-
Öhm… Alex azt mondta, hogy jössz – néz rám értetlenül.
-
Mert Alex azt hiszi, hogy minden úgy van, ahogy ő
akarja – vágom rá.
-
Mert minden úgy is van, ahogy azt ő akarja – nevet fel
Yv.
-
Hát ez nem lesz úgy – sóhajtok nagyot. Ha elmennek
mondjuk nem tudom mit fogok kezdeni magammal, de lesz időm kitalálni bőven.
-
Andyék is jönnek, miért maradnál itt egyedül? – Kérdezi
halkan. – Mit fogsz csinálni? Itatod az egereket? Lia, ne már. Kellesz nekünk.
Nélküled nem lesz akkora buli. Szükségem van rád, mert Alex ki fog idegelni a
hülye ruháival. Csak te tudod leállítani. Jó móka lesz és én nem akarok egyedül
mókázni. Egyszer elengedtelek Helsinkibe és külön váltunk, de most? Most nem!
Szóval csomagolj, mert ha nem a hajadnál fogva rángatlak fel a buszra, egy szál
bugyiban és kénytelen leszel a srácok büdös cuccait hordani – nyújtja ki a
nyelvét, mire elnevetem magam.
-
Végülis mindegy – vonok vállat.
-
Ez azt jelenti, hogy jössz? – Csillannak fel a szemei.
-
Megyek – bólintok beleegyezően, belátva, hogy hülyeség
lenne maradni. Egyedül. Úgyis csak az lenne a vége, hogy magamba fordulok. Így
legalább lesz társaságom.
Az utcasarkon állva figyelek. A körülöttem lévő csikkek
jelzik csak, hogy már órák óta itt állok. És várok. Hogy mire? Magam sem tudom.
Látni akarom. Ez az egy biztos. Egy óriási terepjáró fényszóró jelennek meg az
utca túlvégén. Talán ő lesz! Izgatottan szívok bele a cigimbe, miközben beljebb
húzódom. Nem akarom, hogy észrevegyen. Mert most már biztos, hogy ő az. Nevetve
száll ki a kocsiból, kissé dülöngélve. Egy magas pasi is kikecmereg a kocsiból.
Azonnal felismerem. Sean az. A kezem ökölbe szorul, a féltékenység pedig
elborítja az agyam. Meg tudnám ölni, abban a pillanatban, amint átöleli a
derekát. Lia hirtelen elkomorodik, aztán felém fordítja a fejét, de még épp
időben húzom be a nyakam. Sokáig kémleli a sarkot amin állok, majd visszafordul
ahhoz a vén faszhoz és a nyaka köré kulcsolja a karjait, aztán lábujjhegyre pipiskedik,
mint ahogy velem szokta tenni és megcsókolja, mintha tudná, hogy figyelem,
minden mozdulatát és direkt akarna őrjítő fájdalmat okozni. Hát most vele
lenne? Továbblépet volna, ilyen könnyedén? Elfelejtett volna? Elfelejtette
volna, mit jelentettünk egymásnak? Kitörölte volna a szívéből a szerelmünk, az
agyából pedig az emlékem? Lehetetlen.
És mégsem. Hisz itt a bizonyíték. Őt öleli és csókolja,
miközben engem darabokra hasogat egy érzelmi kisbalta, akár egy rossz,
élettelen faágat. A hasábok persze nem elegek. Gyújtóst farag belőlem. Ilyen
erővel el is égethetne azonnal.
Meg akarok halni.
Hogy teheti ezt? Hogy csókolhatja azt a pasast? Miért?
És miért vagyok fennakadva? Hisz már nem az enyém, nem
tartozik semmivel, mégis úgy érzem megcsaltak és kisemmiztek. Fáj. Pokolian
fáj. Még most is szeretem. Annyira gyönyörű és azok az átkozott pillangók, megint
csapkodni kezdik a gyomrom falát, csak attól, hogy nézem. Mégis kínoz a
látvány. Nekem kéne ott állnom. Nekem kéne ölelnem. Nekem kéne csókolnom. És…
Ne! Csak azt ne! Könyörgöm ne! Fordulj vissza! Fordulj
vissza, most azonnal te patkány!
Nekem kéne felkísérnem. De nem én vagyok ott, hanem Sean. Ő lép
vele be a lépcsőházba, a kezét fogva.
Nem kapok levegőt. Hogyan? Miért vele? Miért pont vele? Le
fognak feküdni egymással? Ez lesz az első estéjük? Vagy már a sokadik? Nem! Nem
bírom elképzelni, hogy hozzáér. Azaz sokkal inkább nem akarom elképzelni.
Hörögni kezdek, miközben a fal tövébe csúszok és a zsebembe
kutatok a telefonom után.
-
Jari, gyere értem – zihálom a telefonba. Csak ő tudja
hol vagyok. Pár perc kell neki, hogy satuféket nyomjon és kipattanjon a
kocsiból. Nem lehetett messze, ha ilyen hamar ideért.
-
Hol az inhallátorod? – Vetődik mellém, miközben kétségbeesetten
kiabál rám. Valószínűleg már lilul a fejem az oxigénhiánytól. Nem tudok
válaszolni. Nem is akarok. Meg akarok fulladni itt és most. Könnyebb lenne. De
akkor minek is hívtam fel? Jah igen! Hogy ne Lia találjon rá reggel a hullámra.
Bár megérdemelné az a némber, amiért ilyen könnyedén elfelejtett, mintha sose
lettem volna az élete része. Hát, mégse szeretett eléggé. Tudhattam volna,
mikor elment. Az ember nem hagyja, csak úgy faképnél sokadjára azt a férfit,
akibe állítólag szerelmes. De ő megtette és azért, mert nem szeretetett soha.
Hazudott. Végig csak hazudott.
Most mégis előjönnek a képek.
Amikor először megláttam. Egy igazi vadmacska volt. Amikor először lett az
enyém… Amikor először ébredtem mellette. A házunk annál a kis tónál. Az összes
boldog pillanat. A szenvedélyessége, a bőre illata, a szemeiben lévő tűz. A
fülemben visszhangzik az összes édes hazugsága.
Jari a zsebeim tapogatja, majd
amint megtalálta amit keresett, a számba dugja és újra megmenti az életem. Újra
kapok levegőt és újra fáj. Szépen lassan elillan az utolsó kép is, ami a
második találkozásunkat idézi vissza. A kis konyha, amiben majdnem
megfojtottam, ahol talán végérvényesen elrabolta a szívem, ahol talán tényleg
meg kellett volna ölnöm, de nem voltam rá képes. Annyira bátor volt, olyan
gőgös. Nem hódolt be, elküldött a bús picsába, mindenfajta félelem nélkül,
pedig hosszan szorongattam a nyakát. A bátorsága lenyűgözött, ahogy a pimaszsága
is. Egyik pillanatról csapott át a
mérgem, emésztő szenvedéllyé. A bőröm alá kúszott, belémivódott. De mi értelme
volt?
Tudtam, hogy meg fog mérgezni. És
megtette. Szépen lassan ölő méreg.
-
Vigyél innen haza – suttogok a torkom tapogatva, amiben
ott van egy hatalmas gombóc. Sírni akarok.
-
Mi a fene történt? – Ül le mellém Jari a földre, mit
sem törődve a kérésemmel.
-
Vigyél innen – könyörgök neki.
-
Niko – teszi a kezét a vállamra. Nem akarok előtte
könnyezni, de annyira nehéz visszatartani.
-
Vigyél innen. Szétszakadok – nyöszörgök fájdalmasan.
-
Hé, mit láttál? – Nyúl az állam alá keményen, hogy a
szemébe nézzek.
-
Nem bírom – ingatom a fejem. Ha ki kell mondanom,
tutira meghalok. Még belegondolni is rossz, mit csinálhatnak. Ketten. Azután az
utcán váltott szenvedélyes csók után.
-
Mondd el – parancsol rám.
-
Mással van – üvöltöm ki magamból, miközben remegő
kézzel kutakodom a belső zsebemben lévő laposüveg után. Jari végre nem néz rám
rosszallóan, inkább csatlakozik hozzám az ivásban, aztán felsegít beültet a
kocsiba és az első kocsmába visz, ahonnan Tia szed össze minket hajnalban.
Iszonyatos fejfájással küzdök
persze másnap, de nincs mit tenni, kell az a hangpróba.
-
Olyan vagy, mint a jég – suttog Tia, de csak egy fagyos
pillantást vetek rá. Úgy érzem magam, mint egy kőszobor, akiből kiöltek
mindent, ami jó volt és egy hűvös, érzelemmentes kővé változtatták. Felszegett
állal vonulok végig a folyosón. Az emberek laposkúszásban tűnnek el az utamból,
mintha ott se lettek volna. Félnek tőlem, azt hiszem, de nem érdekel az egész.
Nem nézek senkire, nem hallok meg senkit, csak megyek előre. Tudom a dolgom. De
aztán hirtelen, meglátom őt. Ott áll a szűk kis folyosó legvégén és Sean kezét
fogja. Egyetlen egy másodpercre találkozik a tekintetünk, az arca pedig azonnal
kipirul és lesüti a szemét. Régen talán bájosnak találtam volna, de most… Most
meg se dobban a szívem. Tegnap éjjel meghaltam és a sírba dobtam a hűtlen
szervet, amit olyan kegyetlenül dobott el. Nem dobog odabent semmi. Nem mozdul
meg bennem semmi. Csak megyek előre. Amint elhaladok mellettük, megérzem az
illatát. Mélyen szívom magamba, hátha… De csak egy másodpercre szédülök meg.
Továbbra se nézek rá. Nem akarom látni. A kezem a kilincsen, aztán már kint is
vagyok, hogy rágyújthassak végre.
Sosem éreztem magam ennyire
fásultnak, ennyire érzéketlennek. Még az izzó napsugarak se zavarnak, amiktől
azonnal verejtékezni kezd a bőröm. Csak szívom a cigim és bámulok magam elé.
Nem fogok fel semmit, nem figyelek semmire. Nem tudok. Nem akarok.
Élőhalott vagyok.
Az egész testem megremeg, amint
meglátom, a körmeim Sean tenyerébe vájnak, aki kérdőn néz rám, majd ő is
észreveszi, mit figyelek. Tehát tegnap mégsem hallucináltam. Ott volt a sarkon,
az ő macskaszemei világítottak a sötét kietlen éjszakában. Nem képzelődtem, nem
őrültem meg és nem láttam olyat, ami nincs is. Nem értem mit keres itt. Az
biztos, hogy nem engem, hisz még csak egy sziát se volt hajlandó kinyögni. Rám
se nézett. Olyan volt, mint régen, mint mikor először találkoztunk, amikor
először lenyűgözött, a tartása és az a fenségesség, ami minden pórusából áradt.
Csak mégis valahogy más. Mintha…
Igen.
Most nem volt semmi huncutság a
szemeiben. Semmi fény. Semmi élet. Mintha egy hulla meredt volna rám.
Félelmetes volt. Mégis csábító és veszedelmes.
Érdekes. Sikerült megint
letaglóznia teljesen.
Lenyűgöző teljesítmény.
Mégis van benne valami furcsa.
Mintha az egész férfi, jégből
lenne, a vér is megfagyott bennem, amint rámnézett, majd a Seannal összefűzött
ujjainkra. A szája sarka egy gúnyos mosolyra húzódott. De talán csak képzeltem.
Hisz annyira szoborszerű volt és megint olyan túlontúl tökéletes.
-
Jól vagy? – ráz meg Sean finoman.
-
Mi? – Kapom fel a fejem összezavarodva, még mindig az
utána becsukódott ajtó felé sandítva, ami mögött eltűnt. Talán mégis
meghülyültem. Talán nem is volt itt, csak még mindig be vagyok tépve.
-
Azt kérdeztem, hogy rendben vagy-e? Elsápadtál. Nagyon –
simít végig az arcomon.
-
Csak azt hiszem elment az eszem – bólintok. – Amúgy minden
rendben. Le kell dőlnöm aludni – bólogatok sokkal inkább magamnak, mintsem
neki. Tuti a kimerültség teszi. Le kell állnom a drogokkal. Sűrgősen.
-
Nem képzelted. Itt van – sóhajt Sean nagyot, majd
finoman átfonja az egyik karjával a derekam. – Minden rendben lesz, ne aggódj.
-
Én nem aggódom – suttogok. Kavar van a fejemben, nem
tudok most aggódni. Épp azt próbálom feldolgozni, hogy ismét itt van. Mintha
valaki valami hülye tréfát űzne velem. Velünk. Miért jön folyton szembe velem?
Minek? Az érzelmi zűrzavar, sikeresen megint maga alá temet. Lefagyok. Mi a
fene törtéánik már megint? Miről maradtam le? És miért érzem még mindig a
levegőben azt a fűszeres dohányillatot, amit állandóan áraszt magából? Nem
vagyok bedrogozva. Talán ez a baj. – Meg kell keresnem Alexet. Azonnal –
bontakozok ki Sean öleléséből, majd az ördög öltözője felé fordulok és kopogás
nélkül benyitok.
-
Adj valamit – tartom a markom a félmeztelenül rohangáló
Alex felé.
-
Mi van veled? Szellemet láttál? – Nevet fel.
-
Úgy is mondhatjuk, de adnál valamit, ami kikapcsolja az
agyam? – Ripakodok rá.
-
Hé mi van? – Áll fel Andy, készen arra, hogy bárkit
pofánverjen, aki miatt így nézek ki.
-
Adjatok valami szart, amitől elvesztem a fejem. Most –
kiabálok rájuk, mire Alex a zsákjához lép és kutatni kezd.
-
Ezt vedd be – nyom egy szem nyugtatót a kezembe, mire
rekedten felnevetek. Komolyan azt hiszi, hogy egy elég, ahhoz, hogy kibírjam?
Téved. Éhes hiénaként csapok le az egész dobozra és találomra öntök jó pár
pirulát a markomba, majd felkapom az asztalon heverő vodkát és lenyelem mindet.
-
Basszus ez… - Tátja el Andy a száját, de nem
foglalkozok vele. Leülök.
Hass már te szar. Hass. Most!
Azonnal. Gyerünk már. Gyerünk.
-
Ennek nem lesz jó vége – susog Alex, miközben elém
guggol. – Te nyúlsz le a torkán mielőtt felszívódik mind és beadja a kulcsot
vagy én? – Néz Andyre, aki még mindig sokkosan bámul rám.
-
Tök mindegy – rohan a kukáért, aztán valamelyikük
szétfeszíti a szám és a torkomig dugja az ujját.