„A koffein komoly, nyugodt barátunk, mélységek kútja,
bölcsek itala. A veronál vén gyermekek dadája, a morfium az örök éjszaka. A
nikotin zavart füstfellegében keleti lázak fátyola, remeg. Az alkohol gyógyítja
életünket, ezt a fekélyes, óriás-sebet.”
Úgy kerülgetjük egymást, mint macska a forró kását. Hiába
próbálom elkerülni mindig szembejön velem. Ahányszor összetalálkozunk, mindenki
megfeszül körülöttünk. Árgus szemekkel figyelik minden mozdulatunk, mintha
bármi is történne. De mégse történik soha, semmi. Órák óta játsszuk ezt és kezd
az idegeimre menni. Csak egy kis nyugalmat akarok. Egy helyet ahol nem
botolhatok belé.
-
Te követsz? – Ripakodok rá, mikor rám nyitja az öltöző
ajtaját. Megszeppenve néz rám, egy pillanatig, aztán elkomorodik. Én viszont
dühös vagyok. Még itt is? Komolyan? Nem véletlenül bújtam el. Mégis mit
gondolt, miért nem ütközünk már vagy húsz perce egymásba? A legjobban az
bosszant, hogy még mindig gyönyörű és vonzó. Még akkor is, ha tudom, hogy egy
szívtelen hárpia.
-
Még mindig egy beképzelt fasz vagy – vágja a képembe,
majd sarkon fordul és rám akarja vágni az ajtót. De gyorsabb vagyok nála.
Elkapom a csuklóját és berántom a kis szobába.
-
Mégis mit képzelsz magadról? – Préselem a falhoz a
testemmel. Érdekes a vérem azonnal reagál rá és lefelé kezd tódulni. Túl közel
van és még most is túl selymes a bőre. A tenyerem bizsereg ott ahol hozzáérek,
így elengedem. Nem fog újra hülyét csinálni belőlem.
-
Te mit képzelsz? – Sziszeg, akár egy dühös cica.
Mulattat, ahogy megpróbál távolabb lökni, de meg se tud mozdítani. Mégis
erőlködik, erőtlenül, kétségbeesetten, mindhiába. Még mindig jóval erősebb
vagyok nála.
-
Azt képzelem, hogy csapdában vagy – támasztom meg a
kezeim a feje két oldalán. – Vagy várjunk csak – harapok az alsó ajkamba,
miközben figyelem, hogy gyorsul fel a légzése és, hogy lesz egyre idegesebb –
nem is képzelem. Csapdában vagy – jelentem ki önelégülten.
-
Engedj ki innen – sziszeg, miközben megpróbál az ajtóba
olvadni.
-
Nincs kedvem hozzá – vonok vállat. – Tudom, hogy Sean
dühös lesz, mert koncert előtt nem fogja leszopni senki, de hát édesem, ilyen
az élet. Vagy ma Alex a soros? – Nézek rá gúnyosan. Fáj kimondani ezeket a
szavakat, de tudom, hogy neki még rosszabb hallani. - Mennyit kérsz érte? –
Húzom fel a szemöldököm kérdőn. – Jah, ingyen van. Már el is felejtettem, hogy
nagypapa pénzét költöd, szopni pedig szeretsz és élvezetből csinálod –
vigyorgok tovább. Magam sem tudom mi ütött belém hirtelen. Fájdalmat akarok
neki okozni. Azt akarom, hogy ő is szarul érezze magát.
-
Nem látom Leenat. Az a bajod, hogy ő is élvezetből
veszi a szájába? Csak nem a tiéd? Viszont ő nem nagypapa pénzét költi, hanem a
tiédet – vág vissza. És talál is.
-
Ne keverd bele őt – csapok a falba, mire összerezzen,
de továbbra se kapja el a szemét rólam. Dühös. Nagyon dühös, a szemei csak úgy
parázslanak. – Legalább őszinte, nem úgy, mint te – sziszegek.
-
Nem úgy, mint én? – Csúszik feljebb a hangja több
oktávot. – Ne merd hozzám hasonlítani. Ő meg az őszinteség? Viccelsz velem? Én
voltam az egyetlen átkozott hülye, aki őszinte volt veled, de neked nem
kellett, szóval ne merészelj velem soha többet így beszélni – kiabál rám és
mintha egy könnycsepp is megjelenne a hihetetlen színű szemeiben. Mintha
tényleg fájna neki. Mintha képes lenne érezni. Nincs nála jobb színésznő. Még
Leenat is felülmúlja. Tessék… Megint hasonlítgatok.
-
Kétszínű álnok kurva – nevetek fel, majd ellépek tőle.
Nem bírok tovább a szemébe nézni. A közelében lenni. Hányingerem van tőle és
attól amit iránta éreztem. Hogy szerethettem ennyire? Hogy tehettem tönkre
magam miatta? Hogyan lehettem ilyen idióta?
-
Szólalt meg az Atyaúristen – csattan fel cinikusan.
-
Tűnj innen – gyújtok rá egy cigire. Nem értem, hogy
beszélhetünk így egymással. Mi a fene történt?
Nézem a hátát, ami elárulja, hogy feszült. Nem ezt
érdemeltem tőle. Nagyon nem ezt. De legyen. Ha ő ilyen hűvös és távolságtartó
én is az leszek. Talán elsőre így kellett volna egymáshoz állnunk. Gyűlölködve.
Valami megváltozott. Még mindig fáj. Még mindig nem értem. Még mindig kívánom,
viszont akkora tüske van bennem, amit nem tudok figyelmen kívül hagyni, főleg
az előbbi kedves beszélgetésünk után nem, amire cseppet sem számítottam. Ennél
még az is jobb lett volna, ha továbbra is keresztülnéz rajtam. Most pedig azt
mondja, hogy tűnjek el? Ostoba és még mindig pökhendi. Ennyire elvakított a
szerelem? Annyira, hogy nem is láttam, hogy ki is ő. Hogy milyen a valódi énje?
Tényleg kreáltam volna magamnak egy teljesen másik Nikot, miközben az igazi
csak egy hideg, önző, egocentrikus barom?
Minden erre utal.
-
Takarodj innen – kiabál rám, de most rajtam a sor, hogy
érzelmileg megdolgozzam. Előveszek egy szál cigit és rágyújtok, miközben
továbbra is az ajtónak vetett háttal őt nézem. Hát bekövetkezett? Sikerült
átesnünk a ló túloldalára? A mély szerelem, emésztő gyűlöletté vált volna?
Átléptük a határvonalat? Igazunk lett volna? Tudtuk előre? Nagyon úgy néz ki. A
testem kívánja, a kegyetlenül szétszaggatott lelkem darabkái még kicsit
hiányolják, azt ami köztünk volt, még kicsit vágyom arra, hogy a karjaiba
húzzon, de bántani is akarom. Úgy ahogy ő bántott engem.
-
Miért hiszed azt, hogy úgy lesz bármi is, ahogy te
akarod kedves? – Kérdezem gúnyosan, mire szembefordul velem. Ha szemmel ölni
lehetne, halott lennék. Talán jobb lenne. – Sosem sikerül neked semmi Niko, nem
vetted még észre? Egy pancser vagy. Az önzőséged miatt. Annyira elvakít, hogy
nem látsz tőle mást. Pedig csak tükörbe kéne nézned édes. De gondolom már arra
is képtelen vagy – húzom egy gonosz mosolyra az ajkaim. Hányingerem van, nem
akarom ezt tenni vele, nem akarom látni a dühöt azokban az álomszép zöld
szemekben, de mégis folytatom. – Hánynod kell magadtól igaz? Nem csodálom –
ingatom a fejem.
-
Tűnj innen el – sziszeg.
-
Itt nem vagy senki. Tudod, már soha többé nem mondhatod
meg nekem, hogy mit tegyek, hova menjek. Vicces nem? Nincs semmi a kezedben.
Egyedül vagy. Bekövetkezett, amitől rettegtél. Magadra maradtál – nevetek
fel.
-
Ez nem igaz – ingatja meg a fejét, de a rémület a
szemében, megint elárulja. Érdekes, hogy mennyire sikerült ráéreznem megint,
arra mit érez, mitől fél, mi fáj neki. Látom, amit más nem. Régen ezt arra
használtam, hogy meggyógyítsam. Most pedig arra, hogy a félelmeit, a mumusait
felhasználva kínozzam. Hogy szíven szúrjam. Utálom magam ezért.
-
Ó dehogynem – nevetek fel ridegen. – Egyedül ücsörögsz
egy ablaktalan szobába. Odakint senkinek nem hiányzol. Idebent senki sincs. De
még magadnak se fogod bevallani igaz? Magányos vagy. Senki nem szeret. Semmid
sem maradt – vigyorgok rendíthetetlenül.
-
Mit tudsz te rólam? Drogozol, egy buzival és egy
öregemberrel kefélsz. Mivel jobb az, ami neked van, mint az, ami nekem? – Néz
rám túlontúl higgadtan és hidegen. Fölényes. És van mire, mert igaza van. Nekem
sincs sokkal többem, mint neki. De nekem soha nem is volt semmim, neki viszont…
Ott volt az egész világ. A tenyerében. Nekem csak ő volt. Legalábbis azt
hittem, hogy van. De sose volt az enyém, hiába akartam.
-
Én legalább nem egyedül fekszem le Niko. Te viszont
igen. Még akkor is, ha felviszel magadhoz valakit, ha át is ölel, ha meg is
csókol, ha a füledbe is szuszog akkor is egyedül leszel. Mindig. Örökké –
suttogom, majd elindulok kifelé. Sean a falnak támaszkodva áll, zsebre dugott
kézzel, ugrásra készen. Amint meglát, felém nyújtja a kezét. Csak most tűnik fel,
hogy az enyém mennyire remeg. De amint megérintem a bőrét, minden helyre kerül
odabent. Ő itt van. Niko sem bánthat. Senki sem bánthat. Sean majd fogja a
kezem. Vele biztonságban leszek. Valami csattan az utánam becsukódott ajtón.
Meg se rezzenek.
Az övemmel szorítja el a karom. Érzem,
ahogy a vénámba szúrja a tűt. Ez az baby, had fájjon. Nézem, ahogy egy kis vér
szivárog a frissen vásárolt tűbe, majd az egész cuccot belém fecskendezi.
Finom. Nagyon finom.
Szépen lassul le a szívverésem,
majd a légzésem. Megnyugszom és lebegek. Olyan rég volt már, hogy ilyen örömöt
éreztem. Ilyen őrült nyugalmat. Elégedett vagyok. Olyan, mintha szexeltem
volna. De nem, ez jobb sokkal jobb. Vagy mégsem? Nem tudom eldönteni. Valahol
tényleg hasonlít ahhoz az eufóriához, ahhoz a tudathasadásos állapothoz, amit
orgazmus közben élek át.
Jó érzés. Talán túl jó is.
Fekszem az ágyban és lebegek.
Homályosan érzékelem, hogy a lány, akit koncert után csíptem fel, a cipzárom
bontogatja, majd türelmetlenül nyúl a gatyámba és megkaparintja azt amiért
végülis idejött.
-
Vedd a szádba – suttogom rekedten. Többre nem futja.
Teszi, amit kérek. Mohó. Habzsol. A nyál csak úgy csurog ki a szája szélén,
miközben a tokára enged. Hallom ahogy öklendezik, de per pillanat az se
érdekelne, ha az ágyra hányna. Csak az izgat, hogy még tovább akarja fokozni a
bódulatot. Hagyom, had élje ki magát, meg se mozdulok. A tagjaim ólomsúlyúnak
érzem, képtelen vagyok megmozgatni még az ujjaim, így irányítani se tudom.
Kicsit olyan, mintha a lány megerőszakolna, mert öntudatlan vagyok és nem tudok
tiltakozni se. Az már más kérdés, hogy én kértem, hogy drogozzon be és vigyen
ágyba. Nem lepődök meg mikor rám mászik, nekem dörgöli magát, megcsókol, tépi a
szám, karmolja a vállam, majd rám ereszkedik és mintha lóversenyen lenne
lovagolni kezd. Nem túl izgató, nincs benne semmi extra, a testem érdekes módon
mégis reagál. Elfogadom a szerepem. Én vagyok a ló, ő meg a zsoké, akinek az a
dolga, hogy minél gyorsabban áttépjük a célszalagot. Rajtam nem múlik. Használj
kislány, azért vagyok. Használd te is a testem. Legalább reggel ő is
elmondhatja, hogy megdugta egy rocksztár.
Szeretem az ilyen kis csitriket.
Odaadóak, nem kell nekik udvarolni és kibaszottul mocskosak. Bármit megtennének
érted. Neked. A szemük se rebben soha. Akármit kérhetsz. Nem mondanak nemet.
Olyanok, mint a kurvák. De mégsem. Ők nem a megélhetésért teszik.
Bár sosem értettem, hogy miért.
Oké, elmondhatja akárkinek, hogy megdugtam na és? Ettől nem lesz se több, se
kevesebb. Másra pedig nem hiszem, hogy számítana. Hisz nem is ígérek semmit
soha. Se sírig tartó szerelmet, se egy újabb éjszakát. Mert nem is akarok
többet. Ennyi bőven elég. Még sok is.
Reggel a verejtékemben úszva
ébredek. A tegnapi kislány mellettem szuszog, de engem elkap a hányinger.
Remegve indulok a fürdőbe, hogy kiürítsem a gyomrom tartalmát, majd mikor már
nem jön semmi, beállok a víz alá. Elhasználtnak érzem magam, de sebaj. Van még
a tegnapi zsákmányból. A hideg víz, megszünteti a remegést és életet lehel a
tagjaimba, a langyos pedig a görcsöt lazítja ki a hátamból. Hosszú perceken át
állok a vízsugár alatt, ledörzsölöm magamról, azt az émelyítően édes
sárgadinnye illatot, ami a lány miatt ragadt rám, aztán megtörölközöm és még
meg is borotválkozom. A látszatot fent kell tartanom, bármi áron.
Nincs kedvem meztelenül
rohangálni, így magamra kapom az első szakadt farmert és gyűrött inget, amit
találok, aztán felmarkolom a földről az ő cuccait is és rászórom.
-
Ideje felkelni – húzóm szét a sötétítőket.
-
Öhm… Helló – emeli meg magát, majd visszazuhan a
matracra. Nincs benne semmi báj, semmi szépség. Azt akarom, hogy tűnjön innen
el.
-
Inkább viszlát – köszörülöm meg a torkom. Érti a
célzást, nem szenved sokat, felöltözik és elmegy. Én pedig behuppanok a tv elé
és mesét nézek, de csak pár percig bírom a tétlenséget. Úgy érzem magam, mint
egy állat, akit ketrecbe zártak. Ki kell innen mennem. Nem vagyok éhes, mégis
az étterem felé veszem az irányt. Kissé meggyötört állapotban, ugyan de
megtalálom Jarit és Mikat, akik épp a kávéjukat bámulják. Nekik is kimerítő
estéjük lehetett.
-
Hol vannak a többiek? – Huppanok le hozzájuk, mire
felkapják a fejüket.
-
Aleksi Katjaval és Airaval, Mad elhúzott a szöszivel,
Tia telefonál, Eero meg…. Fogalmam sincs, hol van – sóhajt nagyot Mika.
-
Hova tűntél este? – Néz rám Jari kérdőn.
-
Felszedtem egy hosszú combú, szende barnát – kacsintok
rá, mire elmosolyodik. – És ti mitől néztek ki így? – Kérdezem halkan, miután
leadtam a rendelésem. Úgy néznek egymásra, mint a rosszaságon kapott kisfiúk,
nekem pedig egyből leesik. – Vele voltatok igaz? Azzal a kis kurvával –
csattanok fel. - Orgia volt? Ti is megdugtátok? – önti el az agyam egyik
pillanatról a másikra a harci ideg, aztán amilyen gyorsan jön, olyan gyorsan
távozik is. – Mindegy – legyintek. Leesett állal bámulnak rám, engem viszont
leköt a forró zsemle, amit meg kell kennem azzal a furcsa kinézetű fűszeres
vajjal, amit kihoztak hozzá. Komótosak a mozdulataim, a kezem megint remegni
kezd és nagyon vágyom a tegnapi nyugalom után. De még nem lehet. Kell egy kis
önuralom. Jari viszont átlát rajtam, úgy, mint más a szitán. Néha félelmetes,
hogy mennyire ismer és mennyire tudja, hogy mit miért teszek, vagy miért is
vagyok pokróc. Az ingujjam a kellettnél jobban felhúzza, a bizonyíték pedig a
szemük elé tárul. Annyira egyértelmű. Hiába tagadnám. Kereshetnék kifogásokat,
magyarázatokat, mondhatnám, hogy vérvételen voltam, de úgy sem vennék be.
-
Neked elment az eszed – csap az asztalra Jari.
-
Ne aggódj, pontosan tudom, mit csinálok – nyugtatom
meg. Azaz csak próbálkozom vele.
-
És mégis mit csinálsz? Meséld el, kérlek, hogy mégis mi
a jó büdös francot csinálsz! Nem elég, hogy lassan, de biztosan az alkohol
rabja leszel? Heroinfüggő is akarsz lenni? – Néz rám indulatosan.
-
Nyugodj meg. Nem leszek se drog, se alkoholfüggő. Nem
az én asztalom – ingatom a fejem tagadólag. – Csak visszatér a régi Niko –
mosolyodok el.
-
A régi Niko? – Húzza fel most Mika kérdőn a
szemöldökét. – Az önelégült pojáca? A pózer ribanc? A papucs? A sebzett? A
hisztis? A szeszélyes? A szerelmes? A zenész? A bohóc? Melyik Niko jön vissza?
– Kérdezi halkan. Ő nem dühös. Ő csak csalódott.
-
Az, aki irányította az életét, akinek a kezében volt
minden, aki nem sodródott az árral, hanem szembe ment vele – húzom ki magam.
Érzem az erőt arra, hogy visszaváltozzak azzá, aki voltam. Még Leena és Lia
előtt. Soha többé nem fog befolyásolni a szívem. Nem tesz többé tönkre egy nő
sem. Ismét az a hideg fejű férfi akarok lenni, aki az üzletre gondol, a
karrierre, akire számíthatnak a barátai és a családja, de senki más. Soha többé
nem gázolhat át rajtam senki. Én fogok szíveket törni. Szívtelenül, keményen,
lelkiismeretfurdalás nélkül. Nincs több töketlenség. Nincs több álmodozás.
Nincs több vágy. Nem kell semmi, csak a zene. A színpad, a fények. Ennyi.
Nem tudtam elaludni. Túlságosan felpörgetett valami.
Fogalmam sincs, ki és mit dobott a piámba, de most már mindegy is. Ideje lenne,
ha elmúlna a cucc hatása, ha nem dobolnék tovább a lábammal, egy fotelben
gubbasztva és végre nyugovóra térhetnék. Rám férne. Kurvára rám. Sean bezzeg
alszik. Ő már hozzászokott azt hiszem. Bár azt is pontosan tudta mit használ.
Nem titokba csempésztek valami szart a szervezetébe, hogy ne legyen olyan búval
baszott. Ő saját magát lőtte be. Milyen jó neki. Mindjárt a nyála is a párnára
folyik, olyan édesdeden szunyókál. Bezzeg én. Legalább a paranoiám már elmúlt
és végre nem látok olyan árnyakat a szobában, amik nincsenek is ott. A
legidegesítőbb az volt bennük, hogy a zöld szemük világított a sötétben. De már
hajnalodik az árnyékok pedig elillantak.
Figyelem Sean hátát, ahogy szépen hullámzik fel-le.
Fel.
Le.
Fel.
Le.
Egy percig tart az egész, legalábbis annak tűnik, mégis mire
újra az órára pislantok a számlapok gyorsan felpörögve, azt mutatják, hogy már
négy órája bámulom, hogyan veszi a levegőt.
Lassan rájövök, hogy aludni úgyse fogok tudni, hát legalább
lefürdök. Büdös vagyok. A tegnapi füst és fűszag belém ivódott teljesen.
Idegesítő.
Halkan csukom be magam után a szobám ajtaját, aztán meglepve
veszem tudomásul, hogy a lakásom egészében elborították, az ittas, horkoló,
hányásukban fetrengő kétes elemek. Sokan félmeztelenül, még többen pedig
meztelenül fekszenek a parketten, egymás hegyén hátán. A legtöbbjét életemben
először látom, alig pár arc ismerős, Alex házából. A kisördög után kutatok a
szememmel. Félmeztelenül fekszik a konyhakövön, görcsösen szorongat egy üres
vodkásüveget és a plafont bámulja. A szemei vérben forognak, az arca a fehérnél
is fehérebbnek tűnik. Komolyan ijesztő, főleg, hogy néha meg-megrándul a teste.
-
Hé, jól vagy? – Telepszem le mellé, mire megpróbál rám
fókuszálni, de van egy sejtésem, miszerint gőze sincs arról, mi történik
körülötte. A karján látom, hogy nem elégedett meg éjjel pusztán a piruláival.
Ijesztően hat rám a tény, hogy nem csak Sean heroinozott. Nem akarom tudni
honnan szerezték, hogy ki hozta és miért pont itt kezdték el kergetni a
sárkányokat.
-
Vadmacska – büfögi, majd hányni kezd. Egyenesen rá a
lábamra. Nincs elég lélekjelenlétem ahhoz, hogy időben elugorjak az undorító
gyomorsav és epeváladék keveréke elől, ami kikívánkozik belőle. Ha józan lennék,
talán bosszantana, hogy épp most sikerült lerókáznia, de így inkább csak
átkapcsolok anyuka funkcióba és egy konyharuhát bevizezve törölgetem a
homlokát, miközben hagyom, hogy mindent a padlóra hányjon, ami benne van. Már
úgyis mindegy. Andy négykézláb kúszik közénk. Ő sincs jól, a vállamra dönti a
fejét és úgy könyörög, egy pohár vízért.
-
Hogy szabadulhatott el ennyire a pokol? – Suttog Derek
a konyhaasztal túlvégéről.
-
Fogalmam sincs – áll fel Andy, majd a fejét a csap alá
tartja és nyakon önti magát némi jeges vízzel, aztán a fémcső végét a szájába
teszi és inni kezd. Úgy tűnik egy pohár víz nem volt elég.
-
Az öltözőben kezdődött. Az a srác hozta a cuccokat egy
bőröndbe, mi pedig, szinte mindent megvettünk tőle – suttog Jade elgyötörve.
Fogalmam sincs honnan jönnek a hangok, a kisördög leköti minden figyelmem. -
Hol van Alex? – Hallom az erőtlen suttogást.
-
Az ölemben – suttogok vissza, mire valami csattan a
kövön, ezzel egy időben pedig több rosszalló morranás hangzik fel. – Csak
mondd, hogy nem halt meg senki. Könyörgöm – hunyom le szorosan a szemem. Nem
bírnám elviselni, ha egy túllőtt hullát találnék valahol. Andy érti a
félelmeim, elszakad a csaptól és szépen lassan egy szál alsóban elkezd
körbejárni, hogy mindenkinek ellenőrizze az életfunkcióit. Biztos vagyok benne,
hogy nem csak engem küldene a padlóra, ha valaki nem élte volna túl ezt a
bulit. Mira és Pete még túl élénken él az emlékezetemben. Aztán beugrik valaki.
– Hol van Yv? – Kapom fel a fejem, mire Derek arcára egy szelíd mosoly
költözik.
-
Ő nem jött velünk. Lelépett azzal a gitárossal. Valami
Man vagy Mar, esetleg…- kezd morfondírozni.
-
Mad. Maddel van? Biztos? – Kérdezem aggódva.
-
Koncert után húztak el. Nem emlékszel? El is köszönt –
kúszik mellénk Jade és Alex homlokát kezdi simogatni.
-
Biztos vagy benne? – Nézek rá kétségbeesetten, hisz
hiába erőltetem az agyam, nem ugrik be semmi. Az ég egy adta világon minden
kiesett. Ha pedig valami baja lesz Yvnek, azt nem élem túl. Muszáj tudnom, hogy
jól van, így finoman átcsúsztatom Alexet Jade ölében és elrohanok a
telefonomért a hálóba, hogy felhívhassam. Egy örökkévalóságnak tűnik, mire
felveszi a mobilját, de amint meghallom a hangját, megszűnik a torkomat
szorongató görcs és reszketősen fújom ki a levegőt, ami ez idáig bennem ragadt.
-
Szia – nevet bele a készülékbe, mire én is
elmosolyodom. Aztán egy kéz a hátam kezdi simogatni. Ezek szerint Sean is
ébredezik.
-
Jól vagy? – Kérdezem halkan. Hallanom kell, hogy minden
oké.
-
Igen. Veled? – Kérdezi gyanakvóan.
-
Kicsit elszabadult a pokol, de úgy néz ki mindenki
megmarad. Megijedtem. Nem voltál itt és Alex lehányta a lábam és nem emlékszem
arra, hogy elköszöntél – sírom el magam. Nem tudom mi a bajom. Azt hiszem a
megkönnyebbülés miatt van az egész. Yv jól van, Alex él, Sean is és én is. Vagy
az álmosság teszi? Fogalmam sincs. Még mindig jár a lábam, még mindig zsong a
fejem és most úgy érzem magam, mint akire rászakadt az ég.
-
Hé, mi történt? – Susog Yv halkan.
-
Nem tudom – kapkodok levegő után, majd eszelősen
felnevetek. – Elment az eszem. Valamit adott valaki és én nem tudok semmit –
kezdem el Alex gyomrának tartalmát letörölgetni a lábamról idegesen a kezemben
maradt vizes konyharuhával.
-
Feküdj le egy kicsit – suttog Yv együttérzően. Hát
persze, ő tudja, hogy milyen, ha nem állsz meg a fűnél és a kokónál. Ő velük
él, de én most először érzem ezt és mit ne mondjak rohadt egy dolog. Nem akarom
soha többet.
-
Oké – suttogok vissza, bár fogalmam sincs, miért teszem
ezt. Amint kinyomom a hívást, Sean hátulról hozzámbújik.
-
Minden oké tündérke? – Simogatja meg a karom, de nem
tudok megszólalni. Valami hülye érzelmi hullámvasúton utazok, amiről hiába
akarok, képtelen vagyok leszállni.
-
Nem – ingatom a fejem, mire eldönt a matracon.
-
Majd hozzászoksz – mosolyodik el, miközben az arcom
simogatja.
-
Eszem ágában sincs hozzászokni – nyögök el. Pocsékul
érzem magam. De ő megint csak kinevet.
-
Úgyse fogod másképp bírni. Ha nem akarod, inkább maradj
itt – néz komolyan a szemembe.
-
Azt hinné, hogy megfutamodtam. Soha – ingatom a fejem. Még
csak az hiányozna.
-
Akkor ideje rendbe szedni magunkat – sóhajt nagyot, de
ennek ellenére lehunyja a szemeit és hosszú perceken át, nem mozdul meg. Én
viszont nem tudom elviselni magam. Kell egy zuhany, egy kávé és valami, ami
megszünteti ezt a hülye érzést. Kimászok mellőle és mindent megteszek annak
érdekében, hogy embert faragjak magamból. Szerencsére Andy az összes kiütött
jómadarat eltünteti a lakásomból, csak Jade, Sean, ő és Derek maradnak. Gyorsan
megállapodunk abban, hogy én elmegyek Seannal Malibura, aztán este pontban
hétkor találkozunk a buszoknál. A terv tökéletesnek tűnik, de amint
megpróbálunk kilépni a kapun, ezer vaku villan az arcunkba. Annyira lefagyok,
hogy Seannak kell visszarántania a lépcsőházba, miközben Andy a firkászok
orrára csapja az ajtót.
-
Baszd meg – túr Alex idegesen a hajába, miközben
rágyújt egy cigire.
-
Mit keresnek ezek itt? – Néz rám derek értetlenül, mire
Jade felmorran.
-
Tuti biztos, hogy nem aranyat.
-
Hogy jutunk ki? – Pislog Andy is nagyokat, de Alex már
a telefonon lóg.
-
Megoldjuk – sóhajt Sean nagyot, miközben ő is nekiáll
telefonálni egy kisebbfajta mentőosztagért. Én viszont ideges leszek, a lábam
megint magától mozog és még a körmeim is rágni kezdem, amit amúgy sosem
szoktam. - Hagyd abba – fogja le Sean a kezem, de hiába próbálom, nem bírom. Ráadásul
sikerül majdnem szívrohamot kapnom, amikor megszólal a táskámban a telefonom. A
kijelzőn Matt neve villog. Tuti történt valami, amire nem emlékszem, ami miatt
a piócák kint állnak, ami miatt ő hív.
-
Igen? – Remeg meg a hangom.
-
Normális vagy? Láttad már a lapok címoldalát? – Kezd el
kiabálni azonnal, de én nem bírom. A falhoz vágom a mobilom, aminek azonnal
betörik a kijelzője és elhallgat. A lábaim nem bírnak tovább megtartani.
Összeesem és sírni kezdek. Idegesít, hogy nem emlékszem semmire, hogy
rámtaláltak a piócák és még Matt is felhívott. El akarok tűnni, de ez
kivitelezhetetlen.
-
Elég volt. Kurvára le fogunk bukni és nekem kibaszottul
nincs kedvem visszamenni a sittre, szóval fejezd ezt be – fogja meg Sean erősen
a vállaim és kicsit megráz, én pedig bólogatni kezdek.
-
Oké, oké – hagyom abba a bőgést. Nem akarom, hogy baja
legyen, hogy elvegyék tőlem, hogy miattam, ne láthassa a gyerekeit. Le kell
állnom. Azonnal.
-
Nem lesz semmi baj, tündérke. Megígérem, de muszáj
abbahagynod a rángatózást, míg kiviszünk, ugyanis elég feltűnő. Neked sem
hiányzik egy drogteszt – ölel magához és nyugtatólag a hátam simogatja. Úgy
kapaszkodok belé, mint egy hajótörött, az utolsó farönkbe. Eszem ágában sincs
elengedni. Jó a karjai közt, biztonságos.
-
Itt a kocsi – sóhajt fel Alex, miközben megropogtatja
az ujjait, de nem segít semmit. Ő sincs
sokkal jobb állapotban, mint én, iszonyatosan remegnek a kezei, de úgy tűnik a
hányás jót tett neki. Talán nekem is kellett volna.
-
Ki tudsz sétálni? – Néz rá Jade aggódva.
-
Csak a kezdőlökés kell, azt hiszem – suttog rekedten. –
Olyan, mintha földbe gyökerezett volna a lábam – húzza el a száját.
-
Oké, gyere – fogja meg Jade a kezét és húzni kezdi,
aztán amikor rájön, hogy ez így megint csak veszélyes, átkarolja a derekát és
úgy támogatja ki. Andy és Sean együtt húznak fel a földről, a napszemüvegem
felcsapják az arcomra, ők is eltüntetik a vérben forgó szemeiket a kíváncsi
tekintetek elől és két oldalról körbeölelve kivisznek. Derek töri előttünk az
utat, meg két testőrszerű fickó, míg a két sötétített ablakú autóhoz nem érünk.
Óráknak tűnik az egész hercehurca, mindenhonnan villognak a fényképezőgépek,
záporoznak a kérdések, de az agyam nem bír semmit igazán feldolgozni. Olyan, mintha
nem is az én életem lenne és valaki más filmjét nézném egy lassított felvételen
át.
Botrány. Címlapok. Drog. Kétes csókok. Sötétség.
Ez kellett, te ostoba nőszemély? Buta, naiv csitri.
Megkaptad.
Fura a tegnap készült képeket nézni. Gyönyörű, de
látványosan nincs magánál. Vajon ma eljön? Vagy inkább itt marad? Hisz tudja,
hogy mi is velünk tartunk. Alex már itt van. Egy szőke srácot ölelget és
csókolgat. Eléggé szét van ő is csúszva. Már csak rájuk várunk. Rá és Seanra.
Három autó gördül be a parkolóba. Az elsőből és az
utolsóból, négy-négy kigyúrt fazon pattan ki.
Ösztönösen érzem, hogy ők lesznek azok.
A testőrök úgy veszik, körbe a középső, sötétített ablakú,
koromfekete terepjárót, mintha minimum az elnök utazna benne.
Sok hűhó, semmiért. Ide nem engedik be a fotósokat és nagy
valószínűséggel, nem akar senki az életükre törni.
-
Indulunk – adja ki Eero a parancsot, mire jó kisfiúk
módjára beszállunk a saját buszunkba. Az ablakon át látom, hogy ketten
támasztják meg a szőke bombázót, aki épp ebben a pillanatban teszi le a
magassarkúba bújtatott lábát a betonra. Aztán felbőg a motor és elindulunk.
Ahogy elmegyünk mellettük, látom, hogy felpillant. Egyenesen a szemembe. Ő nem
láthat engem én viszont tudok mindent abból a pillantásból. Abból, ahogy az
alsó ajkába harap. Szépen lassan gurulunk ki a parkolóból, így van időm
végignézni, ahogy feldobálják a táskáikat a buszukra, aztán az ő ajtajuk is
bezárul. Indulnak, ahogy mi.
Van valami megnyugtató abban, hogy szenvedni látom. Van
valami megnyugtató abban, hogy egyre gyorsabban szeljük át az utat, kimenekülve
ebből a szmogos, forró városból, ahol mindenki csak rohan, ami cseppet sem
hasonlít Helsinkire. Van valami megnyugtató abban is, hogy a Nap a horizont alá
bukik és az autópálya sötétbe borul.
Van valami megnyugtató a csendben is, amit csak a vodkásüveg
felbontásának apró kis zaja, zavar meg.
Csönd van. Sötét van.
Mégsem vagyok nyugodt.
Mintha ott bent lenne egy ketrecbe zárt szörnyeteg, aki
dühöng, mert nem tud elszabadulni. Valami bosszantja. De, hogy mi? Arról gőzöm
sincs.
-
Ideje lenne neked is felmenni és aludni – teszi Tia a
vállamra a kezét. A fiúknak az első útjuk fel vezetett. Mind fáradtak,
kimerültek. Pihenniük kell. Nekem is kéne.
-
Rendben – bólintok, majd felkászálódok a kényelmes
bőrkanapéról, amiről eddig néztem az elsuhanó utat.
-
Mi lenne, ha azt itt hagynád? – Néz jelentőségteljesen
a kezemben lévő teli vodkásüvegre, amit azzal a céllal szorongatok, hogy
odafent, a plédem alá bújva elfogyasszak. Hátha megnyugszik a szörny odabent.
-
Azt akarod, hogy aludjak? – Kérdezem halkan, a lépcső
alján toporogva.
-
Igen – bólint.
-
Akkor fel kell vinnem – sóhajtok nagyot, mert tudom,
hogy már a vodka sem bír a régi hatással. Kell más is, ami már ott van a párnám
alatt bekészítve.
-
Beszélned kéne valakivel – biccenti oldalra a fejét.
-
Most is beszélgetünk – utánzom le a mozdulatot, mintha
nem tudnám, hogy mire akar kilyukadni, de persze ő is eléggé ismer, ahhoz, hogy
tudja.
-
Nem vagy ostoba, ne játszd el, hogy igen. Nem áll jól –
suttog.
-
Nem vagy az anyám, ne játszd el, hogy igen, nem áll jól
– vágok vissza, mire elmosolyodik.
-
A nyelved még mindig éles, az eszed is úgy vág, mint a
borotva. Talán még sincs akkora baj, csak mi dramatizáljuk túl – dől hátra az
egyik székben.
-
Talán – bólintok, aztán elindulok felfelé, de félúton
megtorpanok. – Jó éjt Tia – mosolygok rá én is.
-
Jó éjt – int egyet.
Odafent hallom Mika horkolását. Ő
alszik el mindig a legkönnyebben, de ő is kel először. Mad lába kilóg a kis
fülkéből, Jarinak pedig a keze lóg lefelé. Aleksi, Katjaval, Airaval és Eeroval
egy másik buszon utazik. Fogalmam sincs milyen lesz számára egy pár hónapos
babával végigcsinálni a turnét, de ő döntött így. Talán könnyebb lenne, ha
otthon maradt volna a családja, de az is lehet, őt ismerve, hogy belebetegedett
volna abba, hogy nem láthatja őket.
Az irigység megint belém mar. Ő
Katjat öleli éjjel, én pedig… Az üveget.
Szánalmas, de jobb nem
gondolkodni rajta. Leveszem a farmerom, ledobom a pólóm és felmászok a
helyemre. Nem túl kényelmes, de jobb, mint a semmi. A párnából előhalászom azt
a lónyugtatót, amit a heroin mellé sikerült szereznem, és leküldöm egy korty
vodkával. A szurit későbbre tartogatom.
Most csak aludni akarok,
lenyugtatni a szörnyet, ott bent és kikapcsolni az agyam.