„Soha nem hittem volna, hogy az ember valakit ennyire
megszerethet. Hány lány volt, istenem, hány lány, asszony, különböző városokban.
Hosszabb, rövidebb ideig. Futó kalandok, néhány hónapos szerelmek. Beléjük
bolondultam, tetszettek, jó volt velük szeretkezni, de mindig ott tudtam hagyni
őket. Jött egy másik, egy kívánatosabb, kéznél volt... nem csináltam belőle
gondot. Örültem, ha találkoztam velük, de soha nem vesztettem el egészen a
fejem. Kiválasztottam őket, elejtettem őket. Szép, sima ügyek voltak. Soha nem
hittem volna, hogy valakit ennyire... Talán azért, mert ő választott ki engem.
Ezt mindig éreztem, hogy ő választott ki engem.”
Az arca kipirul a dühtől, nem lát és nem hall a méregtől, a
szemei szikrákat szórnak, a tekintete mégis üveges és félelmetes. Mintha nem is
ő lenne…
-
Részeg voltam – próbálom megmagyarázni neki, hogy mi
történt akkor, bár tudom, hogy, nem lehet. - Tudod, hogy mennyire akartam egy
gyereket és ugyan nem tőle, de mégis érzem, hogy az én babám volt, a lelkem
mélyén pedig szerettem és a tudatot is, hogy apa leszek. Tudod milyen érzés
elveszíteni egy kisbabát? Okolnom kellett valakit, muszáj volt leverni valakin
azt az iszonyatos fájdalmat, de ezerszer megbántam, amit akkor mondtam. Te is
tudod, hogy nem gondoltam komolyan – túrok idegesen a hajamba, mert nem tudom
már én se, hogy hányszor futottuk le ugyanezt a kört. – Elhagytál, mert nem
értetted meg, hogy valaha szerettem Leenat és nem volt könnyű elszakadni tőle.
Elmentél mikor megkértelek rá, hogy maradj, nem adtál időt, hogy elmélyülhessen
köztünk az egész, egyszerűen jött egy akadály és elszaladtál. Ugyanannyira
hibás vagy, mint én. Nem csak miattam tart itt a kapcsolatunk Lia, hanem
miattad is. A baba más kérdés, ő nem a te hibád, én vállaltam érte és az
anyjáért felelősséget nem te és még egyszer elmondom, hogy sajnálom, amit aznap
este a fejedhez vágtam, de ha tényleg annyira ismersz, mint amennyire azt
hiszem, akkor te is tudod, hogy egy szavát sem gondoltam komolyan. Mégis mi a
francot akarsz? Bocsánatot kértem, nem tudok többet tenni, a kurva életbe, kezdem
unni ezt a hülye játszadozást – nézek a szemébe, hogy tudja elegem van ebből az
egész hülyeségből, főleg, mert tudom, hogy ő ugyanúgy akar engem ahogy én őt.
-
Akkor menj el – von vállat és a nappaliban lévő
komódhoz lépked. Egy ezüstdoboz hever a szekrényke tetején, ami tele van kokainnal.
A reggeli tehát nem áll másból, mint kávéból és drogból. Félelmetes, hogy
mennyire átszellemült lesz az arca, amint felszívja a két vékony csíkot, amit a
sima fafelület tetejére húz ki. Mintha a világ összes gondjától megszabadulna. A
hifit bekapcsolja és ugrálni kezd, mit sem törődve velem vagy bármi mással. A bárszékre
ülve nézem és nem értem mi történik. Hogy lehetséges ez? Hogy lehet, hogy a
lány, aki két olyan maflást kevert le, amikor egyszer belőttem magam, hogy
három napig csengett utána a fülem egy drogfüggő faszfej felesége és úgy szívja
a kokaint, mintha a világ legártalmatlanabb szere lenne ráadásul még dél sincs.
Hogy csöppent bele abba az éltbe, amit régen mélységesen megvetetett? És én hol
voltam mikor megindult a lejtőn lefelé? Miért nem állítottam meg?
Hát persze! Pont azért, mert én
löktem meg, hogy lezuhanjon aztán hátat fordítottunk egymásnak én a domb másik
oldalának alja felé kezdtem nélküle gurulni és már annyira közel vagyunk a
lejtő aljához, hogy késő lenne egymás után kapnunk egyszerűen nem érhetjük el
egymást. A szívem mégis remél és hisz. Hisz benne, bennünk, a szerelemben amit
egymás iránt érzünk. Nem lehet késő. Még akkor sem, ha úgy tűnik, hogy vége.
Hisz mindenkinél jobban szeretem és ő is ugyanígy érez még akkor is, ha nem
ismeri be.
Szó nélkül nyúlok a whiskysüveg
felé. Nézem és pusztítom az üveg tartalmát, olyan ütemben ahogy a szívem
pusztul bele, minden egy slukkba amit a keserű marihuanából magába szív. Együtt
pusztulunk, pár méterre egymástól, a másik szemébe nézve, miközben járjuk a
csodás mégis pokoli táncot, ami nem vezet sehová csak a halálba.
-
Annyira szeretlek – suttogom a sokadik pohár után.
Hiába minden nem érzek mást csak hálát. Hálát, mert megismertem ezt a csodás
lényt, aki szerelmes lett belém, aki megmutatta mennyire tiszta is lehet ez az
érzés, még akkor is, ha az egészet bemocskoltuk.
-
Gyere – nyúl a kezem után, már totálisan elszállva, de
én is behoztam a lemaradásom. Az óra delet üt és már mindketten ki vagyunk
készülve. A szívünk dobog, az enyém lassan az övé gyorsan, mégis a két ütem
kiegészíti egymást. Nem habozok, összekulcsolom az ujjainkat, kapaszkodom belé
és az üvegbe, miközben elhúzza a tolóajtót és kihúz a házból. Csak pár méter és
a napfény teljesen elvakít. Le kell hunyom a szemem, a fejem kótyagos az
alkoholtól és kissé meg is szédülök, pedig már immunis is lehetnék lassan a
whiskyre.
-
Mit csinálsz? – Nézek rá hunyorítva, miközben ledobja a
pólóját és a nadrágját és fehérneműben, nevetve, akár egy angyal az óceán felé
kezd szaladni, mint egy szeleburdi kislány.
-
A habokra bízom magam – vágja rá. – Az ott élő
szörnyekre – ráncolja össze picit a homlokát. – Látod? – Mutat a víz felé.
-
Mit Kulta? – Motyogom vontatottan, mert hiába bűvölöm a
vizet, nem látok mást csak a háborgó vizet.
-
Ott – bök egy pontra, ahol nincs semmi. – Ott van egy
fekete árny. Azt hiszem ő a halál. Be kell rohannunk hozzá, ha értünk jön és
elragad minket akkor véget ér ez a szárazság, ez az egész kietlen sivár
szenvedéssel teli szar. Ha viszont nem mozdul, akkor még nem kellünk neki sem –
túr a hajába miközben a víz felé vontat, de lassú vagyok. Inkább iszom,
minthogy azon merengjek, hogy milyen világba is csöppent. Meseországba vagy az
őrjítő pokolba, ahol a saját érzékei is becsapják. Hirtelen engedi el a kezem
és mire kettőt pislogok, már a vízben is van.
Semmi másra nem vágyom csak, hogy az a fekete alak, az óceán
közepén elinduljon értem és elvigyen innen. Mindegy hová, ennél még a pokol se
lehet rosszabb. A saját csapdámba estem. Nem tudok szabadulni tőle, nem tudom
kirúgni, nem bírom felhívni se Alexet, se Ezrát, hogy vigyék innen, mert
kapaszkodni akarok belé, ő pedig hiába kérem nem mozdul el mellőlem. Érzéseket
ébreszt megint, megdobogtatja a szívem, vágyom rá, jobban, mint bármi másra, de
nem lehet. Túl sokszor égettem meg magam. Így csak abban bízok, hogy a halál
tényleg szétválaszt minket. Egyre beljebb sétálok a vízbe, de a fekete férfi
nem mozdul csak lebeg, mint egy kísértet. már nem ér le a lábam, így úszni
kezdek egyre beljebb és beljebb. hallom Niko hangját, de el kell érnem a halált.
Muszáj, ha kell hát könyörgök is neki, hogy vigyen magával, hogy pusztítson el
örökre, de mikor már majdnem elérem, Niko megragadja a derekam.
-
Mit csinálsz? – tart meg, miközben mindketten zihálunk.
-
Megkérem, hogy vigyen el – nézek bele a zöld szemekbe,
amik furcsán csillognak.
-
Nincs itt az ideje.
-
Honnan tudod? – Kapaszkodok a nyakába, mire majdnem
mindketten a habok alá bukunk, de ő ügyesen a felszínen tart.
-
Ha akarna már elvitt volna – suttogja, miközben
megpróbál kihúzni, de cseppet sem könnyítem meg a dolgát. Ellököm magamtól és csak
felfekszem a víz felszínére, hátha eléggé elsodor az ár, hátha… Lehunyom a szemem
és csak élvezem, ahogy a a napsugarak simogatják a bőröm. Érzem Niko kezét
magamon, túl jó érzés érezni a bőrét a bőrömön, így nem lököm el csak rábízom
magam a sorsra.
-
Miért nem jön értem? - Kérdezem halkan hosszú percek
múlva, majd felnyitom a szeme. Niko lába már leér a vízben, csak az egyik kezét
tartja a hátam alatt, miközben engem figyel.
-
Mert a szerelem bolondjait még ő sem viszi magával –
simít ki egy nedves tincset az arcomból. Részegnek tűnik, nálam mégis józanabb.
Furcsa. Fekszem a víz tetején és bámulom. Már azt sem tudom eldönteni, hogy
nem-e csak hallucinálom-e, hogy velem van.
Fogalmam sincs mikor emel fel és
visz be a házba csak azt tudom, hogy egyre több sötét apró alak van
körülöttünk, akik csak keringenek mellettünk, de semelyik nem ér hozzánk. Elfog
a rettegés, mert nem tudom mit akarnak tőlünk. Ha nem visznek el, miért
figyelnek? Hogy még jobban megkeserítsék az életünket? Egyre több és több
gyógyszert tömök magamba, a napok totálisan összefolynak már, nem tudom mikor
van nappal vagy mikor van éjszaka és nem is érdekel igazán.
De eljön a kedd és miközben Niko
teljesen kiütve fekszik a szőnyegünkön én belebújok a cipőmbe, hogy
meglátogassam Seant. A gyomrom a torkomban van, utálom az egészet, egyszerűen
képtelen vagyok feldolgozni, hogy börtönben van és még hosszú hónapokig ott is
kell lennie. Ráadásul azt se tudom, hogy nézzek a szemébe mindazok után amit
tettem. Lefeküdtem Nikoval, aki napok óta nem mozdul el mellőlem, lényegében
beköltözött Sean házába.
Undorító, amiért ennyire gyenge
vagyok.
-
Hol vagy? – Kérdezi az öcsém aggódva a telefonba, míg
én lassan fújom ki a füstöt, a parton fekve, az eget kémlelve, ami olyan tiszta
és kék, amilyen Helsinkiben is.
-
Nem tudom – nyögöm kótyagosan. Már megint sikerült túl
sokat innom, de másképp nem bírom elviselni a rám kiszabott büntetést. Mert nem
lehet más ez az egész csak valami felsőbb hatalom szívet kínzó büntetése,
amiért csúnyán bántam azzal a lánnyal akit mindennél jobban szeretek és akire
mindennél jobban kellett volna vigyáznom, már az első perctől fogva. De nem
tettem, így ő férjhez ment és most is nála van, még akkor is ha rácsok
választják el tőle. Hozzá rohan mikor én is itt vagyok…
-
Liánál vagy igaz? – jön a következő kérdés, mire nagyot
sóhajtok.
-
Igen, csak ő nincs itt velem – felelem halkan.
-
És te mit csinálsz? – faggat tovább, mire elnevetem
magam.
-
Fogalmam sincs – suttogom rekedten, miközben a torkom
elszorul, hisz tényleg nem tudom minek fekszem itt a parton. Talán Liának igaza
van és véget ért köztünk minden, a szívem mégsem képes megérteni és elfogadni,
hogy nincs tovább. Itt vagyok, mint egy elátkozott kutya, hűségesen várom a
gazdám haza és egyetlen érintéséért a lelkemet is eladnám az ördögnek. Talán
haza kéne mennem, de nem tudok megmozdulni. Nem bírom megtenni, nem bírom újra
elhagyni. Inkább hagyom, hogy kínozzon, mert még ez is jobb, mint a semmi. Így legalább
láthatom, ha szerencsém van érinthetem és ha az istenek rám mosolyognak meg is
csókolhatom és elmondhatom neki, hogy mit érzek, még akkor is ha tudom, hogy
nem hallja, nem érti, nem fogja fel, hogy ő jelenti számomra az egész életet.
-
Szenvedsz – állapítja meg Oliver halkan, mire elhúzom a
szám és mélyen beleszívok a cigimbe. Hogyne szenvednék mikor a szerelmem már
azt sem tudom biztosan, hogy viszonzott-e vagy csak kapaszkodom egy régi képbe,
mert túlságosan fájdalmas lenne elismerni, hogy vége?
-
A szerelem szenvedés – suttogom halkan, mert ez az
igazság. Ha mást nem is, hát ezt el kell fogadnom. Annyi nővel volt már
kapcsolatom, sokat közülük szerettem is, de csak háromba voltam szerelmes és közülük
is Lia kiemelkedő, mert ő az akiért érdemes volt megszületnem. A legtöbb lányt
könnyű volt elengedni, egy kis részükre még csak nem is emlékszem, a szeretett
nőkre, kedves emlékként tudok gondolni, viszont azok, akikbe beleszeretett a
bolond szívem, felejthetetlenek, mert mind kínokat okoztak.
-
Niko figyelsz rám? – Szólongat a testvérem, miközben én
merengek a semmin.
-
Nem igazán – vallom be őszintén, miközben elgondolkodom
azon, hogy egyáltalán miért vettem fel ezt az átkozott telefont.
-
Lia meg fog törni, túlságosan szeret ahhoz, hogy ne
adja fel a büszkeségét érted, hallod? Csak tarts ki még egy kicsit és ne add
fel. Nem rohanhatsz haza ezer sebből vérezve, hogy aztán itt pusztulj el,
vissza kell szerezned. Apa és anya imádják, ő az első lány, akiért mindenki,
aki fontos neked oda van, szóval hozd őt haza bármi áron érted? - Darálja lelkesen, mire újra elmosolyodom.
Bár bennem is meglenne még az a lendület és energia, ami benne van. De ez az
egész szépen lassan felemészt és hiába küzdök, fáradt vagyok harcolni. Csak
békét akarok, hazamenni vele és boldogan élni, mint egy normális pár, amik még
sosem voltunk, de annyira hinni akarom, hogy egyszer eljön a napja ennek is.
-
Megpróbálom, de nagyon hiányoztok – suttogom, mert
érzem, hogy mennyivel könnyebb minden akkor, amikor a családom tudom, hogy ott
van mögöttem. Most is érzem, hogy támogatnak, hogy azt akarják, hogy boldog
legyek, mégis más így, hogy ilyen messze vannak tőlem. Így viszont már Liát is
meg tudom jobban érteni. Neki sosem volt családja, akik hiányoztak volna neki.
Mellette sosem állt senki igazán. Kiskora óta egyedül volt és talán pont ezért
is haragszik rám ennyire. Kecsegtettem egy családdal, aminek a része lehet,
embereket mutattam neki, akikre mindig számíthat, képeket vetítettem elé,
gyerekeket, férjet, otthont, boldogságot, majd az egészet elvettem tőle. Sean
viszont megadott neki mindent, amit egyszer régen én ígértem neki.
-
Hé tündérke, ne sírj – fogja meg Sean a kezem, mert
máshol nem érhet hozzám a szabályok szerint. – Tudom, hogy a narancssárga nem
az én színem, de más nincs a ruhásszekrényembe – mosolyog rám, miközben én úgy
szipogok, mint egy ovis, akinek nem jutott a délutáni uzsonnából. Izzad, az arca beesett, a keze remeg, az
elvonási tünetek egyértelműek és mégis mosolyog, nekem pedig ettől sírnom kell.
Olyan erős, olyan kemény, sziklaszilárd és megtörhetetlen én pedig megcsaltam,
miközben az én hibám, hogy itt kell lennie. Miattam nem láthatja a gyerekeit,
miattam nem sétálhat szabadon, miattam van rács mögött, ő mégis olyan kedves
velem, nekem pedig hányingerem van magamtól, amiért ezt tettem vele.
-
Annyira sajnálom – fűzöm össze az ujjainkat, bár per
pillanat úgy érzem, ahhoz sincs jogom, hogy megérintsem őt.
-
Mi a baj tündérem? – Mosolyog tovább rendíthetetlenül,
miközben tovább sírok. Annyira hiányzik, olyan nagy szükségem van az ő erejére,
pedig meg se érdemlem az egészet. Érzem, hogy el kell mondanom neki mit tettem,
de félek, hogy ő is megutál és elvesztem, ahogy mindenkit, akit szerettem.
-
Bocsáss meg – szipogom, miközben könyörögve nézek rá.
Nem tudom kimondani, hogy megcsaltam, hogy a házban, ami az övé, ahova
befogadott, ahol otthont adott, egy idegen férfi van, akit beengedtem az
ágyamba, akit még most sem tudtam elfelejteni. Talán nem is az a legrosszabb,
hogy lefeküdtem Nikoval, hanem az,. hogy a szívem is megcsalja Seant állandóan.
Hiába akarom, nem tudom elfelejteni a zöld szemű szörnyetegemet, aki pár éve
elrabolta a szívem és azóta se adta vissza.
-
Lia, mit kell megbocsátanom? – kérdezi halkan,
nyugodtan, az ujjaim cirógatva, belőlem pedig forró lávaként felszínre tör a
bűntudat szavak formájában.
-
Lefeküdtem vele, lefeküdtem Nikoval, ne haragudj,
annyira sajnálom – sírom el magam újra, pedig alig fél perce hagytam abba az
ostoba, értelmetlen bömbölést. Könnyekkel már nem megyek semmire, ami
megtörtént, az megtörtént vissza már nem forgathatom. Nem merek Sean szemébe
nézni, lehajtott fejjel, figyelem az asztalra hulló cseppeket, amik lassan
tócsát alkotnak a sima fán. A nevetésére mégis felkapom a fejem, nem akarok hinni
a fülemnek, úgy kacag, hogy majd belefullad, én pedig zavartan pislogok rá,
mert nem értem mi ezen olyan nagyon mulatságos.
-
Ezért sírsz édesem? – Kacag tovább hangosan, miközben a
mutatóujjával letörli a könnyeim és úgy mosolyog rám, mintha a legjobb viccet
mondtam volna el neki. – Tündérke, olyan buta vagy – ingatja a fejét
mosolyogva, mintha csak egy kislányhoz beszélni, aki butaságot kérdezett az
apukájától. – Fél évig minimum bent kell lennem, komolyan azt hitted, hogy
elvárom tőled, hogy hat hónapon át ne bújj ágyba senkivel? Az meg, hogy Niko
lett a szerencsés, várható volt már akkor amikor felbukkant. Még örülök is
neki, hogy nem valaki mást újítottál be, őt legalább már ismerem és tudom, hogy
bármekkora faszfej is, vigyáz rád, amíg én nem tudok. Nem mellékesen kicsim,
nincs mit számon kérnem rajtad. Én se vagyok a hűség mintaképe, de azért
köszönöm, hogy elmondtad – kuncog tovább, nekem pedig leesik az állam, mert
cseppet sem erre számítottam.
-
De a mi házunkba, a… - dadogok, de könnyedén lepisszeg.
-
Nem tök mindegy, hogy hol dugsz vele? Fiatal vagy és
szexi, vannak vágyaid, ha éppen a malibui házba estetek egymásnak, hát oké. Nem
haragszom tündérke. Amúgy is mindketten tudjuk, hogy ő életed nagy szerelme,
ahogy nekem meg Karen. Szeretjük egymást, de miért kéne megtagadnunk magunktól
azt, amire minden porcikánkban vágyunk Lia? Ne legyél ostoba, szereted, én itt
vagyok, ő pedig kint. Nem kell eltemetned magad, mert én hülyeséget csináltam
és azt se bánom, ha ő marad a szeretőd azután is, hogy kijöttem. Azt csináld,
amit a szíved diktál és ne gondolkozz, amit megtettél azt pedig sose bánd meg
édesem, mert annak úgy kellett lennie. Szereted, hát használd ki, hogy a
közeledben van. Éld meg az egészet és ne sajnáld egy percig sem – néz mélyen a
szemembe, én pedig hirtelen megnyugszom.
-
Szia – huppan le Lia mellém a puha homokba, majd
kiveszi a kezemben füstölgő cigit és mélyen beleszív. Józannak tűnik és
jókedvűnek, ami meglep.
-
Seannál voltál? – Kérdezem halkan, de belül
iszonyatosan mardos a féltékenység. Az enyém és mégis hivatalosan egy másik férfihoz
tartozik, akihez látszólag nem csak a papír köti.
-
Igen – bólint, miközben a horizontot kémleli.
-
Remek – morgok, mire elmosolyodik.
-
Ittál – néz a mellettem heverő üvegekre.
-
Nem segít semmit a részegség – hunyom le a szemeim,
mert a fájdalom már megint fellángol bennem. Nem tudom mit kéne tennem csak a
karjába akarok bújni érezni a nyugalmat, ahogy dobol a szíve, hallani akarom,
ahogy lélegzik, érezni, hogy az enyém, de nem lehet.
-
Itt maradhatsz, mondjuk nem mintha számítana, ha
elküldelek úgyse mész sehova – simít ki egy hajtincset az arcomból. Az
érintésétől megremegek, hisz olyan puhán ér hozzám, ahogy régen. Az emlékek
ellepik az agyam, a szívem dübörögni kezd a mellkasomban, főleg, mert végre nem
akar elküldeni. Nem tudom mi változott meg éjszaka óta, de valami nagyon más
lett.
-
Miért? – Nézek rá kérdőn, mert már megint semmit sem
értek.
-
Hazafelé egy kicsit sétáltam és gondolkodtam. Szeretlek
és mindig is szeretni foglak, jobban mint bárki mást – szív bele a tőlem lopott
cigibe, miközben a sirályokat bámulja. – Ezen sajnos nem változtathat már semmi
– mosolyodik el. – Sean pedig nem bánja, hogy a szívem érted dobog. Tudja, hogy
lefeküdtem veled, tudja, hogy itt vagy és hagyja, hogy téged szeresselek. Tudod
ő sosem akart magához kötni vagy láncra verni, mint egy kutyát. A felesége
vagyok és az is maradok, mégis élhetek szabadon – néz mélyen a szemembe, de én
nem tudom felfogni a szavai értelmét. Túl részeg vagyok hozzá.
-
Nem értelek – suttogom halkan, mire elmosolyodik, majd
lehajol és megcsókol, amitől bennem reked a szufla.
-
Most már érted? – kérdezi halkan, de én csak arra tudok
koncentrálni, hogy a szívem lenyugtassam, mert épp ki akar törni a bordáim
közül, olyan hevesen ver az átkozott.
-
Nem, de nem is érdekel – húzom le magamhoz, ő pedig
hozzám bújik, mint régen, mikor még minden rendben volt.
-
Nem változik semmi. Sosem lesz már semmi olyan, mint
régen, de amíg jól érezzük magunkat együtt, addig itt maradhatsz, ha pedig
menni akarsz bármikor elmehetsz. Nincs beleszólásod az életembe, nem vagyunk
egy pár és nem is leszünk többé – suttogja, de a szívemnek mégis új reményt ad
azzal, hogy nem küld el, hogy nem taszít el, másra pedig nincs szükségem. Hirtelen
csap fejbe az a rengeteg alkohol, amit sikerült elfogyasztanom, amíg távol volt
tőlem. A gyomrom háborog, de tudom, hogy egy cseppet sem fogok kihányni, még
akkor sem ha megkönnyebbülnék tőle.
-
Szeretlek – suttogom kótyagosan.
-
Részeg vagy – ül fel, én pedig fázni kezdek, mert a
meleg teste nem simul hozzám. A fogaim összekoccannak, hiába van meleg úgy
érzem megfagyok. – Gyere – fogja meg a kezem. Nem tudom, hogy állít talpra és
visz be a házba arra sem emlékszem mikor kerülök vízszintesbe, egyre csak
vacogok, egészen addig, míg a kanapén hozzám nem simul ismét.
Gyorsan peregnek a napok egymás
után, nem tudom mit művelünk, de nem is érdekel, mert mellettem van és úgy
érzem újra élek. Seant rendszeresen látogatja, amitől meg tudnék őrülni, de
tudom, hogy nincs beleszólásom a dologba, elvégre házasok, még akkor is, ha
baromság az egész, hisz jó ideje mi élünk úgy, ahogy nekik kéne. Megteremtettük
a magunk kis paradicsomát a régi lakásában.
-
Túl sokat szívsz – szedem ki az ajkai közül a füves
cigit, mire rámvillantja a szemeit.
-
Ez csak fű – veszi vissza.
-
Gondolkoztam – ölelem át hátulról a derekát, miközben ő
zöldséget aprít a vacsorához.
-
Mégis min? – Húzza fel kérdőn a szemöldökét.
-
Gyere hozzám feleségül – jelentem ki, mire egy fél
percig döbbenten pislog rám a válla felett, aztán nevetni kezd.
-
Neked tényleg elment az eszed – kacag úgy, hogy a
könnye is kicsordul.
-
Az lehet – bólogatok mosolyogva, mert erre szinte
mérget mernék venni. Elvégre együtt élek három hónapja egy férjes nővel, akibe
halálosan szerelmes vagyok, távol az otthonomtól, a családomtól és a
barátaimtól. – De komolyan mondtam. Legyél a feleségem – csókolok a nyakába,
hátha így könnyebb lesz meggyőzni.
-
Ha elfelejtetted volna a bigámiát bünteti a törvény –
mosolyog rám, mire morcosan elhúzom a szám, mert gyűlölöm, hogy emlékeztet
mindig arra, hogy hivatalosan valaki másé. Számomra nem jelent semmit, hogy
karikagyűrű van az ujján, amit valaki mástól kapott, mert minél több időt
töltök vele annál jobban úgy érzem, hogy ő csak és kizárólag az én feleségem.
Már csak azt kell elérnem, hogy az egész hivatalossá is váljon és akkor végre
tényleg minden a helyére kerül.
-
Válj el – vágom rá a megoldást, mire nagyot sóhajt,
leteszi a kést a kezéből és szembefordul velem.
-
Nem – ingatom a fejem, annak ellenére is tudom, hogy nem
ezt akarja hallani. Boldog vagyok vele, de valahogy úgy érzem ez most csak
azért van, mert elérhetetlen vagyok a számára. ha viszont ismét lehetségessé
válna, hogy az övé legyek, ugyanúgy eltaszítana mint mindig.
-
Miért nem? – Néz rám kérdőn és kissé mérgesen.
-
Mert nem akarok elválni. Szeretem őt és az, hogy beléd
vagyok szerelmes, hogy együtt vagyunk most, az nem változtat azon, hogy azt
akarom, hogy működjön a házasságom Seannal. Attól még, hogy most börtönben van,
ő a férjem és az-az ember, aki vigyázott rám, amikor te nem. Ő rakott össze és
nem hagyom el még érted sem. Ahhoz, hogy elváljak tőle olyan súlyos dolgot kéne
tennie, amit képtelen lennék megbocsátani neki, de ilyet ő sosem tenne, érted?
El kell fogadnod ezt, ha pedig nem megy Niko, akkor menj el – fogom a tenyereim
közé az arcát. Nem akarom bántani, igazán nem, de tudom, hogy a mi kapcsolatunk
sosem fog igazán működni.
-
Értem, hogy hálás vagy neki és azt is, hogy nem bízol
bennem, de pusztán a hála miatt nem élheted le mellette az egész életed,
miközben belém vagy szerelmes. Ez tiszta baromság – ingatja a fejét. – Már itt
vagyok Kulta, melletted és nem is áll szándékomban többet elhagyni senki
kedvéért. Nem gondolod, hogy épp itt lenne az ideje megbocsátanod nekem és
megadni az esélyt mindkettőnknek a boldogságra?
-
Már rég megbocsátottam, de nem fogom sosem elfelejteni
ami történt. Nem hálából vagyok vele, nem ezért mentem hozzá. Ő mindazt
megadja, amire te soha nem leszel képes. Nézd, tudom, hogy szeretsz, ezt nem
kétlem, de túl önző vagy és nem tudod megadni nekem, amire szükségem van –
próbálom elmagyarázni neki, hogy mi is a baj.
-
Mégis mit nem tudok neked megadni? – Fakad ki, én pedig
a hajamba túrok, mert nem akarok veszekedni vele. Csak élvezni akarom a pillanatot
és nem törődni semmi mással. Eddig olyan jól elkerültük a konfliktusokat, ha néha
össze is zörrentünk az sem volt soha komoly. Ez viszont most más helyzet, mert
olyan témát bolygatunk, amiről mindketten másképp vélekedünk és ha megfeszülnénk
akkor se tudnánk soha közös nevezőre jutni. – Mit szeretnél? Gyémántgyűrűt? Megveszem
neked a legnagyobb követ, ha ez a kívánságod. Gyereket? Dobd el a kurva
gyógyszert a picsába és tőlem jöhet a baba. Házat Malibun? Ott egye a fene, ha
ott akarsz élni, hát éljünk ott. Írjak dalokat neked? Bassza meg már vagy három
albumnyi dal szól csak és kizárólag hozzád. Esküvő kell? Örök hűség és szerelem?
A vagyonom? A szívem? A lelkem? Mindenem a tiéd, mert mindennél jobban… –
sóhajt fel miután elharapta a mondat végét, én pedig elmosolyodom. Mindennél jobban…
De rég hallottam már ezt a befejezetlen kis vallomást a szájából. Akkor még
nehezére esett kimondania, hogy szeret, most meg már ő is tudja, hogy nem kell,
mert magamtól is tudom, ahogy akkor is tudtam még akkor is ha a tettei, szöges
ellentétben álltak a szavaival.
-
Biztonságot – suttogom.
-
Kulta – vesz mély levegőt, miközben magához ölel. – A szerelem
nem biztonságos, ahogy az élet sem. Bármikor megégethetjük magunkat, de ettől
szép kincsem. Tudom, hogy félsz, de komolyan mondtam, hogy soha többé nem
bántalak.
-
Régen is ezt ígérted és mégis újra és újra összetörted
a szívem. Be kell látnod, hogy nagyon hülye lennék ha újra hagynám, hogy
átgázolj rajtam – ölelem én is át a derekát. Ezerszer átgondoltam már a
dolgokat, mióta újra velem van. Hosszú éjszakákon át néztem ahogy békésen
alszik mellettem és arra gondoltam, hogy bár ne lenne túl késő nekünk.
Eljátszottam ezerszer a gondolattal, hogy milyen lenne ismét hozzá tartozni,
újra csak őt szeretni. Visszamenni vele Finnországba és leélni vele az egész
életem. De a szép emlékek közé alattomosan mindig bekúsztak a rosszak is.
Mindig eszembe jutott hiába nem akartam, hogy hányszor törte össze a szívem és
mennyire fájt mindig. Szinte megszámlálhatatlan, hogy hányszor pusztultam bele
majdnem szó szerint abba, hogy a bolond szívem őt akarta. Annál nagyobb ostobaságot
el se tudnék képzelni, hogy újra kiszolgáltassam magam neki, hogy engedjem,
hogy az orromnál fogva vezessen.
-
Mit tegyek, hogy újra bízz bennem? – Kérdezi halkan.
-
Semmit – ingatom a fejem. – találtam valakit helyetted
akire maximálisan rá merem bízni magam és ez többet ér, mint az, hogy érted
lángolok. Lehet, hogy Seant sosem fogom annyira szeretni, mint téged, de az is
holt biztos, hogy soha nem is fog annyira bántani, mint te – mondom ki, amit
gondolok.
Dühöngök, tombolok, de nem mutatom ki. Nem tehetem. Én
szúrtam el és nekem kell helyrehozni. Újra el kell érnem, hogy bízzon bennem.
Elengedem, miközben próbálom leplezni, hogy mennyire csalódott vagyok. Leülök a
kanapéra és a gitáromért nyúlok. Régóta motoszkál bennem egy újabb dallam. Az
idő sürget, lassan, ha akarom, ha nem vissza kellene mennem Helsinkibe. Hónapok
óta pihenőn vagyunk, de ez már nem mehet sokáig. A kiadó sürgeti az új albumot
és lényegét tekintve nincs semmink amivel előrukkolhatnánk. A dalokat, amiket
neki írtam nem akarom kiadni, az a miénk, a mi szerelmünkről szól, túl személyes
mind ahhoz, hogy mások is hallhassák. Nem tudom, hogy mondjam el neki, hogy
hiába akarom, lassan el kell mennem, arról meg végképp nincs lövésem se, hogy
hogyan vegyem rá arra, hogy velem jöjjön. Nem akarja elhagyni Seant, de rá kell
vennem, hogy megtegye. Túl sokat jelentünk egymásnak ahhoz, hogy hagyjuk veszni
az egészet. A fenébe is, feleségül akarom venni és gyerekeket akarok tőle. Titkon
pedig pontosan tudom, hogy ő is erre vágyik.
Ha másképp nem megy hát Brandon ötletét fogom használni. Fogom
és egyszerűen elrabolom. Bezárom a hálószobába és soha többé nem engedem ki
onnan. Megtartom magamnak örökre, mert ő az enyém, csak az enyém.
-
Hé, eljössz velem Alexhez? – Simítja a tenyerét a
vállamra, mire azonnal kizökkenek a zenélésből. Cseppet sem bánom, hogy megzavar,
ő elsőbbséget élvez. Lerakom a gitárt magam mellé, a kezéért nyúlok és a
tenyerébe csókolok, majd a kanapé háta mögül előre húzom és az ölembe ültetem,
hogy aztán megcsókoljam. Elrepült majdnem egy újabb nap, ami majdnem teljes
boldogságban telt el mellette. Ha nem lenne ilyen makacs felhőtlen lenne az
egész, de akkor talán nem szeretném ennyire.
-
Nem vagyok szívesen látott vendég nála – ölelem magamhoz
szorosan.
-
Kaptál meghívót az esküvőjükre, szerintem kezd
megbarátkozni veled – simogatja finoman a tarkóm, amitől megborzongok.
hihetetlen, hogy még mindig ilyen heves vágyat képes kiváltani belőlem, egy
ilyen ártatlan mozdulattal is.
-
Gondolom, mert Jade ráparancsolt – morgok.
-
Oké, akkor maradj – pattanna fel az ölemből, de
megakadályozom benne.
-
Mi lenne, ha inkább itt maradnánk? – Kérdezem incselkedve,
miközben a tenyerem a pólója alá csúsztatom.
-
Nem semmi szerető vagy ez igaz, de mennem kell – kuncog
fel, én viszont elkomorodom.
-
A szerelmed vagyok és nem a szeretőd – javítom ki, mire
elmosolyodik.
-
A szeretőm vagy akibe szerelmes vagyok – vágja rá
könnyedén, de valahogy cseppet sem tetszik ez a státusz.
-
Nem vagyok hímkurva – sziszegem.
-
Nem is kezellek kurvaként – simogatja meg az arcom.
-
De igen – kapom fel hirtelen a vizet. – Férjnél vagy,
de velem élsz, mert a hites urad a börtönben van. Kihasználod, hogy szeretlek,
hogy veled akarok lenni minden percben bármi is ennek az ára, de te csak
ágymelegítőnek használsz. élvezed, hogy van kihez bújnod éjjel és van aki
alaposan megkefél, miközben nekem ez az egész arról szól, hogy érted dobban a
kibaszott szívem, de te ezt semmibe veszed – emelem fel kissé a hangom, mire a
vonásai megkeményednek.
-
Tudtad a játékszabályokat – néz rám komolyan.
-
A kurva életbe fogd már fel, hogy ez számomra nem játék
– teszem le magam mellé, majd rágyújtok egy cigire, hogy lenyugtassam magam.
-
Nekem sem volt az, mikor te Leena vőlegénye voltál.
Most megcserélődtek a szerepek és ez nincs az ínyedre, amit megértek, mert
nekem se volt anno. Nem tartalak vissza, ahogy te sem tartottál vissza engem
soha. Akármikor kiszállhatsz és elmehetsz csak rajtad múlik, de ennyit tudok
adni és nem többet, ha tetszik, ha nem - áll fel, majd a fürdőbe vonul, én
pedig dönthetek, hogy harcolok-e tovább vagy végre hagyom az egészet a fenébe….
Him koncert
Többen kértétek, hogy írjak nektek egy kis élménybeszámolót
a koncertről, de őszintén szólva ez nem is volt olyan könnyű, mint hittem. Nem
igazán tudom mit kéne írni vagy, hogyan lehetne visszaadni az egész hangulatát,
sőt azt se teljesen, hogy hol kéne elkezdeni az egészet. Ott, hogy majdnem
lekéstük a Bécsbe tartó buszt, mert a barátnőm reggel még suliba volt aztán
pedig nem akart jönni a fránya villamosa? Vagy, hogy mikor felhívott, hogy még
sehol sincs azt hittem a Népliget közepén bontom ki Jacket és iszom meg húzóra
az egész üveggel? Tök lényegtelen
információk szerintem. A lényeg, hogy megérkezett elértük a buszunkat, három
órán át utaztunk és már Bécsben is voltunk ahol kb. azonnal meg tudtuk
állapítani, hogy hiába sulykolja mindenki belénk a két város annyira nem is
különbözik. Hisz itt is, amint leszálltunk a buszról megtámadott minket egy
kéregetős bácsi, bár mikor mondtuk neki angolul, hogy a kukkot se értünk abból,
hogy mit akar (mondjuk nem mintha túl nehéz lett volna kitalálni) aranyosan
mosolyogva németül közölte, hogy nincs semmi baj, amit mondjuk Pesten tuti egy
hajléktalan se mondana. Talán mégis van különbség…
A lényeg, hogy a buszmegálló és a hely között ahol a koncert
volt, maximum tíz perc van gyalog és már elég messziről ki lehet szúrni a
Gasometer jellegzetes épületét, így nem igazán aggódtunk, hogy eltévedünk
(tökéletesen feleslegesen rajzoltam térképet).
És akkor itt van kb. vége az előzményes rizsának, mert amint
a kapuhoz értünk máris kissé megdöbbentük azon, hogy sor van a bejáratnál (ez pesten tapasztalatból mondom, hogy nem
túl jellemző főleg nem kezdés előtt több, mint 2 órával), ahol gondolom a
tizenéves tinilányok vérre menő küzdelmet akartak vívni az első sorokért. Mi
viszont úgy döntöttünk, hogy a padot választjuk, ahelyett, hogy bárkivel is
közelharcot vívnák és megisszuk életünk első számú szerelmét Jacket. Őszintén
szólva még akkor se teljesen sikerült felfognunk szerintem, hogy hol is vagyunk
vagy miért, tipikus iszogatós estének éltük meg az egészet (legalábbis én tuti)
csak akkor esett le a tantusz miután elfogyott már majdnem az-az édes alkohol
és ismét felnéztünk.
Immár nem csak húsz tinilány, akart bejutni, hanem rohadt
sok emberke állt sorban (ennél finomabban tényleg nem tudok fogalmazni), tehát
mi is beálltunk és milyen jól tettük ugyanis alig pár perc után már az utca végéig
ácsorogtak az emberek. Furcsaság (vagy talán annyira nem is), hogy nagyon sok
honfitársunk gondolta úgy, mint mi, hogy nem vár tovább a csodára és útra
kelnek, hogy megnézzék maguknak a HIM-et élőben, szóval előttünk is magyarok
(akikhez be is csatlakoztunk, mert gyorsan kiderült, hogy hazafelé velük
megyünk egy busszal) mögöttünk is magyarok, így pedig nagyon gyorsan el is
szaladt az idő). Bár azt hiszem vagy fél órán át tuti ácsorogtunk így is azért,
hogy bejussunk, ugyanis mindenkit egyesével átkutattak, kézi fémdetektor (ami
totálisan indokolatlan abban az esetben, ha az emberek 99%-án vagy lánc vagy
akármi izé lóg ami tuti fémből van). Na mindegy ezen is túl voltunk és akkor
jött a puff, hogy basszus itt vagyunk. Isten áldja drága szomszédainkat amiért
náluk nincs megtiltva a dohányzás, így cigi, csacsogás sör miegymás után
megkerestük a termet is, ahova mennünk kellett. Megdöbbentő volt számomra, hogy
annak ellenére, nem volt hering üzemmód, hogy kint hányan álltak, szép
kényelmesen lehetett sörözgetni, senki nem lökdösődött, vagy lihegett a
füledbe, amiért kifejezetten hálás voltam.
Ejtsünk pár szót az előzenekarról is, akiket gőzöm sincs,
hogy hívnak, milyen nemzetiségűek, de sikerült transzba ejteniük és egy jó
előzenekar dolga pontosan ez, ők pedig csillagos ötösre vizsgáztak nálam. Ugyan
senki nem énekelt a bandából, mégis úgy játszottak, hogy tátva maradt a szám és
ki mertem jelenteni, hogy már csak ezért eljötte idáig eljönni, mert totálisan
lenyűgöztek, szóval ha Ville totál részegen lép fel és katasztrófa lesz amit
művel, ők máris kicsit kárpótoltak a dologért.
Igen, igen, így álltam hozzájuk. Ha gáz, ha nem, a
szilveszteri felvételeket látva egyszerűen muszáj volt lélekben felkészíteni
magam a legrosszabbra, annak ellenére is, hogy előtte nap csekkoltam pár nemrég
készült koncertfelvételt, ami határozottan tetszett és többen is dicsérték
mostanában a finn jómadarakat. Mégis bennem volt a félsz, hogy ha túl nagy
bizalmat kapnak tőlem, ha túlságosan nagy reményeket fűzök hozzájuk csúnyán pofára
eshetek, hisz lehet, hogy a kedvenc finnem élőben mégse olyan jó.
Na de haladjunk, noname elő zenekar szuper volt, de
komolyan. Ki kell derítenem kik voltak ők és honnan jöttek, mert ilyet nagyon
ritkán hallok, meg is kapták a vastapsot aztán míg a népek átpakoltak mi megint
cigiztünk és söröztünk és akkor jöhet a dobpergés, mert elérkeztünk a
lényeghez…
Honnan lehet tudni, hogy egy koncert jó lesz-e már az első
pillanatban?
Színpad elsötétül, pakolós emberek eltűnnek, tömeg morajlik,
a két szép szemét behunyja az ember és beleszagol a levegőbe. Ha ott van a
rezgés a levegőben, amit minden érzékszerveddel érzel, ha a barátnőd (aki azóta
ismeri a zenekart mióta te megmutattad neki) szorongatja a söröspoharát és a
kezed is úgy, hogy komolyan megérzed és ott van az a jellegzetes valami, az
oxigénmolekulák közt, ami beáramlik a tüdődbe és feloldódik a véredben, na
akkor szinte száz százalék, hogy nem mész haza úgy, hogy oké ilyenen is voltam,
azt kész. És, hogy meg volt-e? De még mennyire!
A furcsaság az, hogy még fel se álltak de máris valami
totálisan másik dimenzióba tudtak vinni, ahol nincs se kép, se hang, se semmi,
hát még amikor meg is jelennek… Áll a padlón, szem kikerekedik, szufla bent
ragad. Hát finoman fogalmazva is iszonyatosan magasak (oké ezt eddig is
tudtam), de komolyan mondom, hogy a képek nem adják vissza, hogy ennyire azok
és nem a színpad dobott rajtuk ennyit az is tuti. Én se vagyok alacsony ember,
de még ilyen távlatból is frusztrált, hogy ha bármelyik is mellettem állna,
kitörne a nyakam, hacsak nem a mellkasukkal akarnék beszélgetést folytatni.
Másik dolog, amit muszáj volt megnéznem magamnak, hogy Ville tényleg el tud-e
bújni a mikrofonállvány mögött, olyan vékony-e. Ezúton jelentem szerencsére nem
(de könyörgöm adjon neki valaki egy akkora állványt, ami mellé nem kell térdet
rogyasztania, nem hiszem el, hogy durván húsz év alatt nem sikerült egy
megfelelő magasságút beszerezni vagy senki nem mutatta meg neki, hogy hogy
állítsa feljebb). Bár azt nem értem, hogy miért öltözik be mostanában annyira,
hogy elvesszen a nagypapi kardigánba, de meg se próbálok kiigazodni rajta,
úgyse menne.
És akkor maga a koncert: A hangosítós embert valaki bassza
úgy fejbe, hogy soha többé ne tudjon elrontani egy tökéletes koncertet se.
Ugyanis az első komoly meglepi akkor ért, mikor Ville kinyitotta a pici száját.
Az összes többi hangszerhez képest nem szólt eléggé és jól hallhatóan torzított
is valamennyit a mikrofon a hangján, pedig a torkával aztán tényleg nem volt
baj, olyan, mint amilyen a nagykönyvben meg van írva. Ki lehetett hallani azt
is, hogy ő magától próbálja orvosolgatni a problémát, de azt hiszem úgy járt
volna a legjobban, ha messzire hajítja azt a szart és kupán vágja az embert,
aki szarul állította be a cuccot, bár ennek ellenére is azt hiszem elég jól
helytállt emberünk. Egy idő után persze megszokja az ember füle, hogy a
hangosítással nem minden oké és már annyira nem is érdekel a dolog, aztán egy
idő után rendeződött is a technikai malőr, na de mégis ejnye bejnye. A
hangosító pultos bácsinak hatalmas fekete pont jár ezért. Bár most, hogy
elkezdtem visszanézni a felvételeket furcsának találom, hogy ez a kis probléma
nem hallatszódik ki és csak élőben volt érzékelhető. Lehet, hogy az én fülem
finnyás?
Kémia: Őszintén? Ville még mindig fantasztikus,
karizmatikus, ahogy az egész zenekar is egyszerűen zseniális, bár őszintén
szólva a zöld szemű szörnyön nem csak látni, érezni is már, hogy nem húsz éves,
hogy nem kevés dolgon van túl, hogy rohadtul elcseszett egy fószer (persze a
szó legeslegjobb értelembe véve bármennyire furán is hangzik ez). Fáradt és nem
olyan lelkes, mint anno volt, de ezt is tudtam mikor elindultam. Viszont, mint
csapat tökéletesen működnek. Lehet, hogy Ville nem lelkes és ezt most nem úgy
értem, hogy a zenélésért nem lelkesedik, sokkal inkább szerintem a közönségtől
van hányingere, de a többiek nagyon kompenzálják a zöld szemű rajongóundorát (
Migue és Burton is fotózkodott a lánnyal, aki a hazafelé buszunkat szervezte és
persze nem csak vele, ő pedig meséltem, hogy nagyon normálisak és kedvesek),
pokolian figyelnek egymás rezdüléseire (amit foghatunk akár az évekre meg a rutinra
is, de nem hinném, hogy ehhez lenne köze a dolognak) szóval így kompletten
hihetetlen az egész.
Tudom, sokan azt mondjátok, hogy elfogult vagyok velük, ami
részben igaz ugyan, de látom a hibáikat is. Jár egy nagy fekete pont, mert
Ville viszonylag keveset kommunikált a közönséggel vagy sokkal inkább szinte
semmit, így pedig kicsit futószalag vagy CD hangulata lett néhol a dolognak,
ami nem baj, de jobb lett volna, ha kicsit többet produkálja magát. De hát ő
mostanában ilyen, ezt kell szeretni, annak is örülök, hogy nem fordított hátat
a közönségek, mert ezt is néha megengedi magának, amitől picit olyan érzésem
van, hogy már rá se bír nézni azokra, akik elmennek a koncertjére, mert
szeretik a zenéjét, pedig lehet, hogy inkább a fények csesztetik szegény szemét
(és ez a valószínűbb).
Érdekesség, hogy valamiért nem tombolt úgy a tömeg, ahogy én
azt megszoktam itthon, oké persze mindenki élvezte, volt aki a másik nyakába
ült (lenne egy tippem, hogy azok magyarok voltak), de mégis olyan
visszafogottnak tűnt az egész, a számomra megszokott elmebajhoz képest. Sokat
gondolkodtam, hogy ez miért is van. Azért, mert az osztrákok ilyenek és a
légkörük ránk is hatott vagy mert HIM koncert nem arról szól, hogy ugrálj és
őrjöngj, esetleg a színpadon lévők miatt van az egész, de nem jutottam semmire.
A helyzet az, hogy tökéletesen mindegy is, mert nagyon sok esetben csak annyit
figyeltem meg magamon, hogy totálisan hitetlenkedve ingatom a fejem, mert
valahogy nehéz feldolgozni, hogy ilyen van és az őrjöngés hiánya nem vont le
semmit a dolog értékéből, egyszerűen nem számított, hogy mit művelnek a
körülötted állók. Na és ezt most, hogy értem? Hát úgy, hogy mindenki tudja,
hogy ha ezer meg egy koncerten nem jártam már, akkor egyen se, eddig viszont
mindent tudtam valamihez hasonlítani ilyen vagy olyan szempontból, be lehetett
kategorizálni az összes zenekart kb., bedobozolni, elraktározni. Pontosan meg
tudtam határozni, hogy ez ilyen volt, az meg olyan, ebben ez tetszett, abban
meg az, itt ez nem volt jó, amott meg az döglött be.
Na itt ilyen nincs. Van bennünk valami megfoghatatlan, ha
mind fenn vannak a színpadon akkor működik az egész, mindenkinek meg van a
saját maga szerepe és hiába Ville a húzónév a legtöbb ember számára, ha csak
egy ember is kiszállna a bandából, holt biztos vagyok abban, hogy azonnal
összeomlana az egész. Ők a tipikus csapat, egyik se állná meg ilyen profin a
helyét a másik nélkül (nem még Ville Valo sem), totálisan profik, tudják a
dolguk, az énekesmadarunk hangi adottságai még most is olyanok, hogy arra
egyszerűen nincsenek szavak. Nincs még egy ember aki úgy tud mélyről magasra
váltani ahogy ő, senki, de senki nem tud így játszani a hangszínekkel. Ki kell
jelenteni, hogy tízezer százalék, hogy a pokolból jött, mert földi halandó
ilyen hangot nem kaphat. A mozgáskultúrája mondjuk elég vicces, a seggrázás még
mindig megy, de érdekes, hogy ez is jól áll neki annak ellenére, hogy be kell
látni szörnyű az a valami, amit csinál. Irtó vicces ahogy hol jobbra, hol
ballra mozog, jót lehet rajta röhögni, bár szerintem anno ezeket a mozdulatokat
szexinek szánta és rajta ragadt, de még fiatal korában sem volt szexi ahogy a
sejhaját riszálta inkább ciki esetleg az esetlen szót lehet rá még használni
kész elmebaj, hogy cukinak könyveltük el mi csajok ezt a macitáncot vagy nem
tudom mit. Linde fogösszeszorítós gitárszólóit tanítani kéne bár az is aranyos,
hogy nem tud megállni egyhelyben egy fél percre se, úgy köröz, mint a kiskutyák
akik a farkukat kergetik, Migé új fizimiskája röhejes (szerintem ő lesz idén a
Mikulás Finnországban) de ettől függetlenül hozza amit hoznia kell, a dobok
szóltak (talán túlságosan is, de ez nem Gas hibája) és hát Burton sem
véletlenül a csapat tagja, a tudása előtt emelem a kalapom.
Dalok: egy kis új, egy kis régi klasszikus Him-es befutós
közönségkedvences. Szerintem elég jól meg lett ez oldva, bár ha jól emlékszem a
Screamworks-ről egy dalt se játszottak (bár köztudott, hogy az-az album még
számukra is kakukktojás és ha a pletykák igazak nem véletlenül nem turnéztak
azzal az anyaggal sokáig, ha és amennyiben jól tudom Ville gyűlölte és lefújta
a dátumokat, mondván azokat nem akarja az emberek nyakába kényszeríteni)
Hogy volt-e szikra? Egyértelműen igen, ráadásul nem is akár
milyen. És azt is megértettem, hogy miért ők a love metal stílus egyedüli
képviselői. Mert őket tényleg nem lehet semmilyen más dobozba csukni, páratlan
amit művelnek és ez így van jól, az apró kis furcsaságok (hibák??? Nem tudom
őket hibának nevezni sehogy se) ellenére is. Hogy miért nem találok hibát? Mert
azt hiszem, ha hibának nevezném ezeket a kis piti dolgokat az nem lenne más
mint szőrszálhasogatás, ráadásul tökéletesen hülyeség is volna (és ez tudom,
hogy most nagyon nagy elfogultan hangzik), mert azt hiszem, hogy ezek a kis
mini részletek azok amik azzá teszik őket akik. Mondjuk, hogy ezek a
megkülönböztető jelzések, amik miatt totálisan egyediek tudnak lenni.
Hogy elmennék-e megint? Igen, igen és ezerszer is igen, akár
ennek az árnak a triplájáért is. Sőt már most ki merem jelenteni, hogy még
egyszer, ha addig élek is, de levadászom őket valahol, bár nagyon örülnék neki,
ha jövőre valaki meghívná őket kicsinyke hazánkba is, mert tutira van rá
kereslet (drága koncertszervezők ezt lehet célzásnak venni) és szerintem van az
a pénz amiért hajlandóak betenni hozzánk megint a lábukat.
Itt talán a legjobb a hang, bár a kép hagy némi kívánnivalót maga után...