"Egy sebet be lehet kötözni, egy törött csontot sínbe lehet rakni, de ha nem törődnek az emberrel, azt nem lehet utólag helyre hozni."
Hát elment, megint elment, mert én hagytam, hogy hazamenjen.
Olyan távolinak tűnik a reggel, mintha csak álmodtam volna, hogy korán reggel
kimászik mellőlem az ágyból, hogy összeszedje magát és a cuccait, majd nagyon
lassan felcirógatott álmomból, hogy elbúcsúzzon. Nem hagyta, hogy kikísérjem a
reptérre, azt mondta abba beleszakadna a szíve, inkább addig simogatta a hátam,
amíg vissza nem aludtam, de így talán még rosszabb.
Hisz alig pár perce vagyok ébren, de máris kínoz a magány. A
levegőben még itt az illata, de ő már nagyon messze jár és lehet, hogy soha
többé nem látom. Ezzel újra és újra szembenézni elviselhetetlen. Persze tudom a
megoldást. Be kéne adnom a válókeresetet és utána menni, de képtelen vagyok rá.
Valami lebénít, valami, ami nagyon közel van a félelem érzéséhez. Nem tudok
megbirkózni vele, nem megy még akkor se, ha beleszakad a szívem.
Bízom benne, hogy egy forró fürdő segít, de amint meglátom,
hogy a szennyestartón hagyta az egyik pólóját, megremegek. Túl véglegesnek
tűnik ismét az, hogy elment. Nem ez az első eset, hogy azt hiszem örökre búcsút
mondtunk egymásnak, mégse könnyebb, mint mikor először köszöntem el tőle.
Talán ostoba vagyok, de ez tűnik még mindig a jó döntésnek.
Az, hogy maradtam, a baj már csak az, hogy nem bírom elviselni a saját lakásom
falait, bármire nézek, őt látom. Ott van a kanapén, a konyhában, a zuhany
alatt, a hálóban a szekrény előtt és az ágyban. Nem tétovázok sokat, tudom,
hogy el kell mennem, ha nem akarok megőrülni.
Magam sem tudom miért, de a felsőjét a táskámba gyűröm,
mielőtt lemennék a taxihoz, ami rám vár és arra, hogy visszavigyen az életbe,
amit választottam. Annyival könnyebb lenne minden ha Sean szabad lenne, de nem
az és legalább még két hónapig nem is jöhet ki. Hiába járok hozzá minden
kedden, semmit sem segít, hisz alig érinthetem meg és az a két óra amit vele
lehetek semmire sem elég. Főleg nem arra, hogy megnyugtasson és erővel töltsön
fel. A házába lépve nem érzem magam otthon, hisz ő nincs sehol. Nincs semmi és
senki körülöttem. Úgy érzem sosem voltam még ennyire egyedül. Alex is nászúton
van ráadásul Yv is elrepült Maddel és Nikoval.
Képtelen vagyok elviselni a csöndet, de a tv zaja is zavar.
A kis ezüstdobozhoz nyúlok, remélve, hogy pár csík kokain megint messze viszi a
bánatom. A pár csíkból rengeteg csík lesz, de mikor nem hat kellően előkerül
egy üveg bor is, majd még egy és még egy, míg már azt se tudom, hogy éjjel
van-e vagy nappal, hogy komolyan velem van Mira és Pete vagy csak hallucinálom
az egészet.
Óráknak tűnik, míg felfogom, hogy valaki csenget. Niko
pólójában botorkálok ki ajtót nyitni, az előszobában lévő tükörbe pillantva
viszont elszörnyedek a képtől ami fogad. Egy járkáló hullára emlékezetek
leginkább, de hát az is vagyok, a szeretett férfiak nélkül. A bőröm sápadt, a
szemem karikás, a hajam kócos és a szemfestékem is el van kenődve. Szánalmasan
festek, de belülről még szánalmasabb vagyok. Egy döntésképtelen idióta, aki
most droggal próbálja kompenzálni a hiányt. Mindig függő voltam. Hol az
apámtól, hol a barátaimtól, hol Nikotól, hol meg a férjemtől, de most, hogy
senki sincs itt, hát kell valami, amitől energiát nyerhetek és ami miatt nem
kell szembenéznem a szánalmas kis életemmel a valóságával. A kokain, a fű, az
alkohol, a különböző fájdalomcsillapítók és pirulák elvisznek egy jobb világba.
Alex, az én édes kicsi ördögöm megtanított, hogy mit és hogyan keverjek ahhoz,
hogy ne haljak meg mégis tökéletesen bódulttá váljak. Egyszer még meg kell
köszönnöm ezt neki, nélküle és a kis trükkjei nélkül már lehet, hogy
felkötöttem volna magam.
Niko szerint ő és Sean az oka annak, hogy drogozom, hogy
rosszul érzem magam, ha nem szívhatok el legalább egy jointot naponta, de az
igazság az, hogy ez az egész bravúr az én művem. Magam sem tudom, hogy
csináltam, de sikerült. Egyik pokolból bele a másikba. Gratulálok Lia… De hát
az alma nem esik messze a fájától ugyebár. A családban mindenki kábítószerfüggő,
már nem tudom mióta. Ez a gyengeségünk, a végzetünk, a szerelmünk, az ételünk,
az italunk generációk óta. Az apám, az ő apja és az ő apja is függött a drogtól,
miért én lennék a kivétel?
A csengő megint élesen rikoltozni kezd, amit képtelen vagyok
tovább elviselni. Feltépem az ajtót és rögtön el is fintorodom, mert nem olyan
ember jött, akinek egy cseppet is vágynék a társaságára.
-
Sean még mindig börtönben van – vetem oda Igornak, aki
az öltönyét igazgatja.
-
És te is oda akarsz kerülni? Bömböl a zene, ha a
szomszédok kihívják a rendőröket, tuti rájönnek, hogy be vagy tépve és mehetsz
utána – néz végig rajtam. A szemei furán csillognak, még mindig nem kedvelem,
túl elmebeteg még nekem is és semmi kedvem egy orosz maffiózóval cseverészni.
-
Köszi, hogy szóltál, mindjárt lehalkítom ígérem –
grimaszolok, majd becsuknám az ajtót, de nem engedi.
-
Hetek óta kereslek, de nem voltál sehol – néz a
szemembe, mire az egyik szemöldököm kérdőn felhúzom, ugyanis, ha tiszta lennék
akkor se tudnék még csak tippelni se, hogy mi a csudát akar tőlem.
-
A saját lakásomban voltam – vonok vállat, bár nem sok
köze van hozzá.
-
Tudom – bólint, én pedig még jobban ledöbbenek. – Egy
finn ripaccsal tengetted az időd és megcsaltad az én drága barátomat – néz a
szemembe, én pedig szívem szerint rácsapnám az ajtót. Valahogy cseppet sem
tetszik, ahogy engem figyel. – Ha az én feleségem lennél, már nem élnél se te,
se a szeretőd – sziszegi, mintha mérges lenne, de valamiért hiába indulnak be a
vészcsengők, képtelen vagyok csomót kötni a nyelvemre.
-
Akkor még szerencse, hogy nem a te feleséged vagyok,
bár ha így lenne valószínűleg már megfojtottalak volna álmodban egy párnával –
feleselek.
-
Látom Sean még mindig nem tanított téged semmi jó
modorra – simít végig az arcomon, én pedig ösztönösen lököm el a kezét.
-
Ha kiengedik, majd szólok neki, hogy kerested –
próbálkozom a kijjebb rudalásával újra, de csak azt érem el, hogy a hajamba
markol és belök az ajtón a két gorilla a háta mögött pedig követi.
-
Engem senki nem dobhat ki – mászik az arcomba, miközben
a hajam húzza, én pedig fájdalmasan szisszenek fel. – Ha menni akarok, megyek,
ha maradni, hát behívsz és kávéval kínálsz. Most nincs itt Sean, hogy megvédjen,
de ha itt lenne, talán felvilágosítanám, hogy micsoda egy cafka az annyira
védett, hites kis felesége – lök a falnak teljes erőből, mint akinek elgurult a
gyógyszere, én pedig elkezdek félni tőle, a rengeteg kokain ellenére is, ami a
szervezetemben dolgozik.
A reptéren Tia vár, szerintem lélekben már felkészült arra,
hogy élni sem lesz kedvem pár napig, mégis rendíthetetlenül mosolyog. Gyors
puszit nyomok az arcára, de ő nem elégszik meg ennyivel. Szorosan megölel,
mintha érezné, hogy mennyire szét vagyok esve a ténytől, hogy hiába követtem el
mindent Lia nem jött velem. Szomorú vagyok végtelenül szomorú, nem tudom mi
lesz ezután, csak abban vagyok biztos, hogy örökké várni fogok rá. Nem érdekel,
hogy két hetet vagy húsz évet kell-e várnom, de képtelen lennék más nőt
szeretni. Egyszerűen nem megy, mert nekem ő kell.
-
Meg fogja gondolni magát – suttogja a pótanyám a
fülembe, mire elhúzom a szám.
-
Én is ebben bízom – szorítom magamhoz még egy
másodpercre.
-
A kiadó nem tudja, hogy visszajöttél, elintéztem, hogy
egy hónapig még szabad legyél, de csak abban az esetben, ha közbe megpróbálsz
írni valamit – néz a szemembe, mire aprót bólintok. Mi mást is csinálhatnék? Ha
nem menekülnék a zenébe, talán bele is halnék a hiányába.
-
Csak haza akarok menni – sóhajtok fel, miután
összeszedtem minden cuccom. Mad és Yv együtt érzően néznek rám, én meg
elmosolyodom. Szerencsére a barátomnak nem egy makacs öszvér jutott, Yyonne
vele jött és szerintem maradni is fog. Nem igazán tudom mi is van köztük, de ismerem
Madet annyira, hogy tudjam, nem akárkinek ajánlja fel, hogy lakjon nála. Általában
ő is képtelen az együttélésre, most mégis megpróbálja, remélem több sikerrel
jár, mint én. A parkolóban könnyedén veregetjük vállon egymást, nekem meg egy
tanács jut csak az eszembe.
-
Csinálj helyet a cuccainak a szekrényedben, ne hagyd,
hogy a bőröndjéből öltözzön és hagyd, hogy a fürdőt is úgy használja, ahogy
akarja. Ja és ne várd el, hogy majd ő elpakol helyetted, mozdulj meg és főzz
neki kávét reggel. Ez bejön a hozzá hasonló csajoknak – súgom a fülébe,
miközben elgondolkodom azon, hogy talán én itt követtem el az első hibát. Nem
bírtam Liát beengedni az életembe teljesen, de kirekeszteni se tudtam.
-
Igyekszem – nevet fel halkan, majd Yvtől is elköszönök,
Tia pedig hazafuvaroz. Nem lep meg, hogy rend van a lakásomban, ahogy az se,
hogy ki van szellőztetve és mindennek tisztaság illata van, porszag helyett. A
hűtőn ott van anyától a szokásos cetli, miszerint egyek, ha hazaértem és menjek
át hozzájuk, mert hiányzom nekik. Mindig ez vár, ha hosszú hónapokon át távol
voltam. Megnyugtat, hogy még mindig gondoskodik rólam, annak ellenére is, hogy
felnőttem már rég. Neki mindig a gyereke maradok… Furcsa ennyi boldogság után,
az üres falak közt lézengeni. Kimerült vagyok és szomorú, egy gyors fürdés után
egyszerűen bebújok az ágyba, magamra húzom a takarót és alszom, mert álmomban
remélem, hogy vele lehetek újra és talán, ha felkelek, akkor itt lesz megint,
akkor pedig nem engedem el soha többé.
De nincs sehol másnap se és
harmadnap sem. Annyiszor szeretném felhívni vagy üzenni neki, de nem tudom
megnyomni a gombot. Nem könyöröghetek neki újra, nem mondhatom el megint, hogy
nélküle semmi vagyok, képtelen vagyok ismét megalázni magam, nem vagyok képes
arra, hogy újra térden csússzak előtte, amíg ő nem tesz értünk valamit, amivel
bebizonyítja, hogy van értelme tovább győzködnöm.
A négy fal közt viszont lassan
úgy érzem megőrülök. A napok alatt sorra járom a kedvenc kocsmáim, nézem az
embereket és dalokat írok róluk, hogy eltereljem a figyelmem a szívem
sajgásáról. Hajnalban támolygok haza és egyszerűen beleájulok az ágyba, reggel
pedig izzadtan, zihálva riadok fel, de a rémálmokra sosem emlékszem.
A csengő élesen sikít, megzavarva
a csendet, nehezen vánszorgok el az ajtóig, de amint kinyitom csapnám is vissza.
Talán csak egy újabb rémálom, amiből még nem ébredtem fel.
-
Szóval visszajöttél – mosolyog rám Leena. – És a szagodból
ítélve egyedül – szimatol a levegőbe. tény, hogy tömény füst és piaszagot
árasztok, ami keveredik némi izzadtsággal is, de valahogy nem számítottam
reggel kilenckor egy vendégre se, így nem volt időm összeszedni magam.
-
Mit akarsz? – Sóhajtok fel. Élénken emlékszem még az
utolsó találkozásunkra a kórházban, amikor megmondtam neki, hogy elvesztette a
babát, amiért ő természetesen engem okolt és őrjöngve dobatott ki a szobájából.
Akkor fájt… Nagyon. Mellette akartam lenni, hogy segítsek neki átvészelni az
egészet, hisz nekem is rettenetes volt és azt hittem együtt, mint barátok
könnyebb lesz elviselni a veszteséget, de ő másképp döntött. Romba döntöttem az
egész életem, leittam magam, kijózanodtam, de mire visszatértem mellé a
kórházba ő már eltűnt, azóta pedig nem beszéltünk egy szót sem.
-
Kell csinálnom veletek egy interjút. Ennyivel tartozol
nekem – néz a szemembe én pedig elgondolkodom azon, hogy hogyan is szerethettem
ezt a ravasz kis kígyót valaha, aki mindig akkor bukkan fel, amikor tudja, hogy
sebezhető vagyok és gyenge.
-
Nincs miről beszélnünk még és nem tartozom semmivel –
rázom meg a fejem. Hogy sírhattam érte? Hogy áldoztam fel érte a szerelmet?
Olyan vak voltam és most ennek a levét iszom. Miatta és amiatt, amit régen
érzetem most minden romokban hever körülöttem, mert nem elég, hogy megmérgezte
a múltam és a jelenem, a jövőm is el akarja rontani újra és újra, ráadásul
mindig sikerrel jár. Egy régi szerelem, hogy lehet mindenre ennyire kihatással?
Őrület…
Vért köpködök a padlóra, mindenem fáj és sajog, de úgy tűnik
ez még most sem elég Igornak. Durván ragadja meg a karom, majd a csuklóm belső
felén elnyomja a cigarettáját és ez nem az első, hanem legalább a harmadik vagy
a negyedik, mindig ugyan oda, hogy örökre nyoma maradjon. Már sziszegni sincs
erőm, levegőt venni is fáj, ha ezt túlélem az maga lesz a csoda.
-
Egy kis emlékeztető, hogy hogyan kell bánni egy
vendéggel – lök el. Mintha lökdösnie kéne ahhoz, hogy elessek. Ha a gorillái
nem tartottak volna már percek óta a földön hevernék, mint egy rongybaba.
Minden elfolyik a szemem előtt, már abban sem vagyok biztos, hogy látok-e a
felduzzadt arcomtól akármit is, de végre elmennek és magamra hagynak, én pedig
fekszem mozdulatlanul, hisz ha csak a kisujjam is megpróbálnám felemelni, tuti
belehalnék a fájdalomba. Nem hiszem, hogy hagytak bennem egy ép csontot is,
vagy legalábbis most úgy érzem magam, mintha Igor mindenem porrá zúzta volna. A
vállam tutira sikerült kiugrasztania, hisz még ilyen állapotban is érzem, hogy
cseppet sem normálisan áll ki a törzsemből és szerintem sikeresen eltörte
néhány bordám is. Szinte hallani véltem, ahogy reccsent. Próbálom felköhögni a
gyomromban lévő vért, de nincs erőm hozzá. Mókás, a saját vérembe fogok
belefulladni lehet, ami úgy érzem a homlokomon is csorog végig és nem csak a
számban keveredik a nyálammal. Tényleg nem egészséges egy orosz maffiózóval
kekeckedni. Nem tudom mikor ájulok el és azt se, hogy mikor térek magamhoz. Mintha
élet és halál közt lebegnék úgy érzem magam, bár azt is tudom, hogy ez
valószínűleg túlzás. A hajam a homlokomra tapad, a nagyjából épen maradt karommal,
amin csak a cigaretta által hagyott seb van próbálom kisöpörni a szemembe hulló
tincseket, de már rég rászáradtak a bőrömre a vértől. Fogalmam sincs mióta
heverek a földön, de nevetségesnek találom, hogy annyira egyedül maradtam, hogy
senkinek nem tűnik fel, hogy valószínűleg napok óta itt fekszem. De kinek is
tűnne fel? Akit érdekelne az vagy börtönben van vagy egy másik kontinensen és
ha netántán a közelben is lennének, biztos nem aggódnának miattam pusztán azért,
mert pár napra eltűntem. Vajon mennyi idő kell ahhoz, hogy valakinek is megforduljon
a fejében, hogy hol vagyok? Ó te jó ég, mit meg nem adnék egy csík kokainért,
de olyan messze van én pedig azt hiszem, hogy soha többé nem fogok tudni megmozdulni
innen. Sean majd pár hónap múlva csak rám talál, mikor kiengedik a börtönből…
Az eszméletvesztés most olyan kellemes, bár ne kelnék fel belőle
soha többet, mert ahányszor kinyitom a szemem, egyre nehezebben veszem a levegőt.
Valami biztos vagyok benne, hogy nem oké a testemmel azon kívül sem, hogy
képtelen vagyok mozogni és az összes porcikám fáj, ráadásul köhögni sincs erőm,
pedig nagyon-nagyon szeretnék. Csak bámulom a plafont, néha hallucinálok egy
kicsit a fájdalomtól és várom a csodát, ami most már igazán remélem, hogy azt
jelenti, hogy ha következőleg lehunyom a szemem, akkor nem nyitom fel többet.
De ez se jön be, valaki csapkodja az ajtót és üvölt, a
hangok tompák, nekem pedig hiába nyitom ki a számat, résnyire, ugyanis az
állkapcsom nem enged többet, nem jön ki hang a torkomon. Elgondolkodom azon,
hogy miért, de aztán rájövök, hogy valószínűleg nem tett jót a légcsövemnek,
hogy Igor majdnem megfojtott, de persze időben megállt, csak azt akarta, hogy
elájuljak és ne kapálózzak, majd fellocsolhasson egy üveg jeges vízzel, hogy
aztán tovább kínozzon. Egy éles reccsenés, majd meglátom azt az arcot, amire a
legkevésbé számítok. Ha tudnék biztos nevetnék azon, hogy pont az apám az, aki
rámtalál. Biztos azért jött, hogy dalszöveget írjak valami csitrinek, dühbe
gurult, mert azt hitte nem vagyok kíváncsi rá, ami persze igaz is, majd
rámrúgta az ajtót és bumm mit talál….
-
Niko, Niko nyisd ki a kibaszott ajtót, de most azonnal –
üvölt valaki, miközben úgy dörömböl az ajtómon, hogy félő nyomban beszakad.
-
Mi van már? – Tépem fel, nincs kedvem a hétre több
látogatóhoz, Leena bőven sok volt. Mika vöröslő arccal robban be a házamba,
majd az emeltre rohan. Eléggé feldúltnak tűnik, nekem meg elképzelésem sincs,
hogy mi üthetett belé.
-
Pakolj, megyünk Los Angelesbe – kiált vissza már az
emeletről, én meg kettesével szedem a fokokat, hogy utolérjem. Nem értek
semmit. Mi a fenének mennék én vissza oda? Hisz csak most jöttem haza.
-
Állj már meg egy kurva percre – üvöltök rá, miközben ő
a ruháim dobálja az ágyra.
-
Nincs időnk, Yv már a reptér felé tart Maddel, ha el
akarod érni a kibaszott repülőt, akkor kapj magadra valamit addig én elpakolok
neked – kiabál rám.
-
Mi történt? – Kapom el a csuklóját megakadályozva
abban, hogy még egy farmert a ruhakupac tetejére dobjon.
-
Lia kórházban van, valaki összeverte – túr a hajába,
engem pedig egyből lever a víz.
-
Hogy mi van? – Kérdezem döbbenten, miközben a kezeim
remegni kezdenek.
-
Nincs időnk erre, öltözz és menjünk – kiabál rám.
-
Nem, amíg meg nem mondod, hogy mi van – kiabálok én is.
Nem tudom értelmezni a szavait. Lia, kórház, valaki bántotta…. lehetetlen.
-
Nem tudok többet ennél, Yv hívogatta napok óta, de nem
vette fel, Alex is megpróbálta, de semmi, Yv pedig elkezdett aggódni, mert ha
Alexnek se veszi fel akkor gáz van, így felhívta az egyetlen embert, aki Los
Angelesben van azaz az apját, akinek szintén nem nyitotta ki, de ő nem várt
tovább, rátörte az egészet és a nappaliban találta meg. Valaki brutálisan
helyben hagyta, kórházba vitték, de most már igazán elkezdhetnél öltözni, mert
gondolom, hogy te is menni akarsz Yvvel hozzá – szól rám, de én képtelen vagyok
mozogni. Sokkol az egész. Nem értek semmit. – Niko, gyerünk – vág hozzám egy nadrágot
és pólót, amit automatikusan rángatok magamra. Képtelen vagyok gondolkodni csak
hagyom, hogy kitereljen a házból, be a kocsiba, ki a reptérre. Yvonne Mad
karjában pityereg, aki csitítani próbálja, de nem megy semmire. Amint meglát,
azonnal a nyakamba borul.
-
Mi a fene történt? – Kérdezem idegesen, miközben a
hátát simogatom.
-
Nem tudom, Mattel beszéltem azt mondta, hogy még a
mentősök is megrémültek mikor meglátták. Az biztos, hogy a válla kifordult és az
arca szinte teljesen felismerhetetlen. Nem betörés, mert semmit se vittek el. Eszméletlen
és vagy másfél napja ott feküdt valószínűleg, ennyit tudok – suttogja zokogva,
nekem meg remegni kezd az egész testem, de nem eshetek most pánikba, hisz
lehet, hogy nem is olyan vészes a helyzet, bár az biztos, hogy ha megtalálom azt,
aki bántotta azt kibelezem.
Az órákon át tartó utazás,
felőröli teljesen az idegrendszerem, főleg, mert semmit se tudunk róla, a
városba érve pedig ugyanaz a helyzet áll fenn, míg a kórházig nem érünk. Matt
pólója tiszta vér, majdnem elhányom magam amikor meglátom, mert biztos vagyok
abban, hogy az ott rajta mind Lia vére. Yv Matthez rohan, aki sápadt és úgy tűnik
teljesen ki van borulva. Még sose láttam így. Mindig egy nagyképű, arrogáns
pöcs volt, most pedig nem áll előttem más csak egy megtört apa, aki aggódik a
lányáért.
-
Mi van vele? – Sírja el magát Yv újra, én pedig azon
csodálkozom, hogy még nem száradt ki.
-
Nem tudom – ingatja Matt a fejét, miközben csitítani
próbálja a karjába bújó lányt. – Nem engedtek be hozzá, a mentősök elvitték és
azt mondták, hogy maradjak itt, majd értesítenek, de ennek már majdnem egy
napja és nagyjából semmit nem mondanak azon kívül, hogy az intenzíven van és
lehet, hogy műteni kell.
-
Miért vagy ennyire véres? – Szorítja össze Yvonne az
ujjai közt az anyagot.
-
Mikor megemelték, hogy a hordágyra rakják vért kezdett
köpködni – suttogja, én meg tényleg úgy érzem, hogy el fogok ájulni. Ha ennyi
vér jött ki belőle, pusztán, mert megemelték és az intenzíven van, akkor
biztos, hogy nagyon nincs jól. Talán…. Bele se akarok gondolni abba, hogy akkor
talán el is veszíthetem, de most örökre.
A nővérek óránként jönnek be, hogy újabb és újabb gyógyszert
tömjenek belém. Hálás vagyok nekik, mert így legalább semmit sem érzek az
égegyadta világon. Több géz van rajtam, mint egy múmián, de nem zavar. Egyik
álomból a másikba esem és ez így per pillanat teljesen rendben is van, amíg meg
nem érzek egy meleg kezet, ami az ujjaim simogatja.
Lassan nyitogatom a szemeim, bár eléggé fáj a művelet.
-
Szia – suttogja Niko halkan, én pedig megpróbálok
mosolyogni, mert holt biztos vagyok abban, hogy vagy meghaltam, vagy álmodom
esetleg attól a rengeteg fájdalomcsillapítótól hallucinálom ide.
-
Szia – krákogom. A hangom mély, erőtlen és rekedt, a
torkom kapar és ég, nem túl kellemes.
-
Azt hittem már sosem kelsz fel – simogatja meg az
arcom, mire felszisszenek. Hát ennek nem így kéne lennie… Ha meghaltam, ha
hallucinálok, ha nem vagyok magamnál tök mindegy, de fájnia biztos nem kéne
annak, hogy hozzám ér.
-
Ühüm – csukom le újra a szemeim. Hát ez nagyon értelmes
volt… De többre nem futja.
-
Ki tette? – Kérdezi halkan, de eszem ágában sincs
válaszolni. Nem tudom miért, de nem akarom, hogy bárki is hozzám érjen. Igor
gondoskodott róla, hogy még attól is rosszul legyek, hogy ő fogja a kezem így
elhúzom tőle az ujjaim és megpróbálok visszaaludni, ami nem is könnyű annak
tudatában, hogy ő itt van. Eszembe jut, hogy Igor azért is bepipult, mert
megtudta, hogy vele voltam, a félelem pedig elfog hirtelen. Ha tudomást szerez
arról, hogy Niko a városban van újra, az még egy dolog, hogy engem megöl, de
lehet, hogy őt is bántani fogja. Jobb lenne, ha elmenne, de mielőtt ezt
elmondhatnám neki, már megint bejön egy orvos és az infúziómba fecskendez valamit,
amitől azonnal elalszom. Még hallom, ahogy Nikot csitítgatja és azt mondja,
hogy pihennem kell, de nem úgy tűnik az egyre tompuló hangokból, hogy sikerül
megnyugtatnia.
Napok, de az is lehet, hogy hetek óta fekszem egyhelyben,
ami kezd egyre kényelmetlenebb lenni, főleg, mert egyre többet hagyják, hogy
magamnál legyek, de én meg ettől megőrülök. Egy adag fájdalomcsillapítóért a
lelkemet is eladnám, de senki nem ad semmit, mondván így is függő vagyok. Baromság,
a sok idióta szart se tud. Arról meg végképp nem beszélek se nekik, se másnak,
hogy mióta nem adnak nyugtatót egy szemhunyásnyit se tudtam pihenni, ettől
pedig még rosszabbul vagyok fizikailag. Lassan állok fel, hogy keressek
magamnak valamit, ami elaltat és enyhíti a fájdalmat, de alig bírok megállni a
lábaimon. A törzsem, a fejem, a nyakam, a gyomrom, a vállam és a hátam…
egyszerűen mindenem fáj. Francba velük, mert nem értik meg. Ha Sean itt lenne ő
már tuti szerzett volna valamit, amitől elmúlik, ehelyett ez a rakás
szerencsétlen csak gyümölcsöt, virágot meg levest hoz, miközben az ágyam
mellett sopánkodik naphosszat. Bosszantóak mind.
Végülis hol voltak mikor Igor majdnem péppé vert? Mikor a
bőrömön nyomta el a cigijét? Mikor majdnem megölt? Mikor fellocsolt újra és
újra jeges vízzel, mert azt akarta, hogy magamnál legyek minden egyes
alkalommal amikor megüt vagy belém rúg? És utána? Mikor elment, akkor se jött senki. Senkit nem
érdekelt, hogy miért nem veszem fel a telefont, miért nem jelentkezek és miért
nem látott senki.
Igaz a mondás, miszerint segíts magadon Isten is megsegít…
Éppen ezen vagyok. Ha ez a sok álszent barom, aki vagy a tengerparton vagy Helsinkiben
meresztette a seggét, nem hoz nekem semmit, amitől végre újra aludni tudok és
nem élem át megint félálomban az egészet, akkor nekem kell találnom egy levél
altatót vagy akármit, ami feledteti velem az egészet.
Nagyon lassan botorkálok az ajtó felé. Minden lépés felér
egy kínzással, de a cél a szemem előtt lebeg. Ha elérek valami gyógyszeres szekrényig,
akkor megszűnik az egész. A fürdőszoba ajtajába megállok egy kicsit pihenni. Mire
nem jó, ha az ember Matt Anders lánya. Luxuskórterem jár, gyógyszer viszont nem…
Röhej.
Kicsit megmozgatom a teljesen elgémberedett nyakam, de így
sikerül tükörbe néznem. A látvány sokkol. Csak bámulom az alakot, aki visszanéz
rám, de nem akarom elhinni, hogy az a valaki én vagyok. A hajam Yvnek hála
befonva hull a vállamra, de az arcom, mintha nem is az enyém lenne. Ha tudnék
sikítanék, a kék, lila, zöld, sebes förtelemtől, akinek hatalmas seb virít a
homlokán és akinek fel van három helyen is szakadva a szája. Csak a kezem remeg
meg, de az infúziós állványba kapaszkodom még időben. Ez viszont nem segít.
Minél tovább nézem magam, annál jobban érzem úgy, hogy egy zombira
emlékeztetek, aki épp most bújt elő a föld alól. A térdeim is remegnek, a
levegőt nehezen veszem, de kinyílik az ajtó és mielőtt a földre zuhannék, Niko
utánam kap.
-
Mégis hova a fenébe akartál menni? – Ripakodik rám,
miközben az ölébe vesz és visszavisz az ágyba, de én nem tudok megszólalni.
Hogy bír rámnézni így? Öklendezni kezdek, de mivel nincs semmi a szervezetembe,
nem tudok hányni. Még erre se vagyok képes…
Túl durván üvöltök rá, de már három hete itt van, alig
beszél, nem hajlandó elmondani, hogy ki bántotta és ránk se akar nézni, mintha
mindannyiunktól undorodna, ráadásul most a saját gyógyulását kockáztatta azzal,
hogy felállt és elkezdett sétafikálni. Kimerült vagyok, testileg és lelkileg
is, ráadásul az sem tesz jót, hogy nem hagyja, hogy vele legyek. Csak este
foghatom a kezét, mikor elalszik, amúgy elhúzódik az érintésem elől, most
viszont még a bevérzett szeme is villámokat szór felém.
-
Nem lesz semmi baj – simogatom a hátát, miközben nagy
kortyokban nyeli a levegőt és próbál úrrá lenni magán. – Meg fogsz gyógyulni.
Az arcod is, a vállad is. Nincs rajtad semmi maradandó a kezed leszámítva –
suttogom az ágy szélére ülve, majd megpróbálom a karomba húzni, de ellök, aztán
pedig halkan felsikít, mert ezzel a kis mozdulattal, ami erőtlen és gyenge,
saját magának okoz fájdalmat. – Nyugodj meg Kulta – csitítom csendesen, miközben
szívem szerint én is üvöltenék a fájdalomtól, amiért ez történt. Annyira
aggódtam érte, annyira féltettem, de tudtam, hogy erős és túl lesz ezen. Pár
törött borda, némi lenyelt vér, egy vállficam egy kartörés és egy rakás zúzódás
őt nem veheti el tőlem.
-
Húzz el a fenébe – üvölt rám, majd megint sziszegni
kezd. Nincs jól még most sem, pihennie kéne és nyugodtan feküdnie, erre ő
nekiáll rohangálni, mintha nem csak egy kicsin múlt volna, hogy valaki
nyomorékká tegye esetleg megölje. Tudom, hogy a tükörképe miatt borult ki, de
valahogy már mind számítottunk rá, hogy el fog jönni ez a pillanat, csak azt
hittük jóval hamarabb és a dühe nem az összevert arca, sokkal inkább a
történtek miatt fog előjönni. Amikor először engedtek be hozzá és megláttam mit
tettek vele, ezerszer rosszabbul nézett ki. Muszáj volt kimennem a kórteremből,
mert különben biztos, hogy elbőgöm magam akár egy taknyos gyerek. Azóta
legalább lelohadt az összes duzzanat az az arcáról és neki bármennyire is nem
úgy tűnhet a dolog, de rengeteget gyógyult. Persze még most is gyenge akár a
harmat, az is csoda, hogy fel bírt állni.
-
Hova akartál menni kicsim? – Kérdezem halkan és
türelmesen. Most nekem kell erősnek lennem. – Feküdj vissza szépen és mondd el,
hogy mit szeretnél – nyomom le nagyon gyengéden az ágyra, mintha porcelánból
lenne.
-
Mondtam már, hogy húzz el a francba, ezt akarom –
sziszegi ingerülten.
-
Lia, ne mondd ezt – kérem halkan, mert nem értem miért
velem üvölt. – Eddig se mentem el mellőled száz méternél messzebb és ezután se
fogok – ingatom a fejem, mert ez az igazság. Soha többé nem hagyom magára
egyetlen pillanatra se. Túl könnyű lenne elveszíteni, de akkor én is elvesznék.
-
Tényleg? - Néz rám gúnyosan. – Akkor mégis hol voltál
mikor negyedszerre nyomta el rajtam a csikkjét? – Tépi le a tapaszt a csuklójáról,
amin egyértelműen ott virít, hogy mit csináltak vele. Gyengéden fogom meg a
kezét, majd puszikat nyomok az ujjaira, amiket ugyan eltűr, de látom, hogy
feszült és cseppet sem tetszik neki a dolog. Igaza van… pár puszival nem tudom
meggyógyítani, de igazságtalan hisz ő nem jött velem. Nem tudtam megvédeni Helsinkiből,
de nem is tudhattam, hogy ez lesz.
-
Ha tudtam volna, hogy ez történik sosem megyek el –
súgom halkan. – Nem gondolod, hogy ideje lenne elmondanod, hogy ki bántott? –
Kérdezem halkan, mert napok, ha nem hetek óta ez jár a fejemben, hogy ki
tehette vele mindezt. Őt mindenki szereti, neki nincsenek ellenségei és amúgy
is… Nem erőszakolták meg, nem vittek el semmit, nem egy egyszerű támadás volt,
direkt őt akarta bántani valaki, de senki nem tudja, hogy miért. Csak ő
mondhatná el, mert tudom, hogy tudja ki volt az-az alávaló gazember, aki meg
merte ütni, de mégse beszél. A falat bámulja, nem néz a szemembe, én pedig nem
tudom, hogy kéne kiszedni belőle, hogy mi történt. Mintha elfojtaná magában az
egészet. Se a rendőröknek, se nekem, se Yvnek, de még Alexnek se beszél,
nemhogy a pszichológusnak, akit beküldtek hozzá. Egy szót se ejt ki a száján,
mintha félne, amit meg tudok érteni, de most már itt vagyok. Vigyázok rá és
megvédem bárkitől, ezt pedig tudnia kéne. Talán Seannak elmondaná, de ő még
mindig egy cellában van és hiába minden nem engedik ki onnan, hisz a bírók
szerint Lia nem súlyos beteg, mert nincs
a halálán, így bőven elég, ha a férje akkor látja, ha letöltötte a büntetését.
Pedig most még azt se bánnám, ha ő is itt lenne és kiszedné belőle, hogy ki
volt, aki megverte. Akkor el tudnám kapni azt a férget és ki tudnám nyírni.
Nem tudom miért, de nem akarok senkit se látni. Talán még
Mattnek örülök a legjobban, mert ő nem rinyál folyton, mint az anyám, Yv vagy
Niko. Nem nyaggat, hogy egyek, egyszerűen bejön és csendben marad. Nem próbál
kiszedni belőlem semmit, nem mondja, hogy minden rendben van már, csak ül és néz,
ami néha kissé bosszantó ugyan, de közel sem annyira, mintha meg akarna ő is
simogatni vagy babusgatni szeretne. Nem hazudik, nem kérdez, ha víz kell ad, ha
fel akarok ülni segít, ha pedig zuhanyozni akarok, elvisz a fürdőig és nem
kopog be fél percenként, hogy élek-e még, ráadásul a tükörtől se akar
elrángatni, hogy ne lássam az arcom, ami ugyan tényleg gyógyul, de továbbra se
túl szép.
-
Haza akarok menni – suttogom neki. Végre mindenki más
kiment a szobámból, elmentek kávézni, Niko cigizik, miután sikerült
összevesznünk. - És nem akarom, hogy rajtad kívül bárki is tudjon róla – teszem
hozzá. Egyedül akarok lenni.
-
Azt hiszed, hogy nem a lakásodon fognak keresni
először? – Húzza fel kérdőn az egyik szemöldökét, mire nagyot sóhajtok. Igaza
van…. – Talán ha New Yorkba viszlek egy magángéppel meg tudsz szabadulni tőlük.
Dorah vigyáz rád, de persze idő kérdése, hogy rád találjanak.
-
Rendben – bólintok rá a dologra, ennél jobb ötletem
nekem sincs, viszont, ha nem rázom le a mellettem lévő embereket, be fogok
kattanni. Elegem van, hogy simogatnak, hogy azt akarják beszéljek és mondjam el
mi történt, mikor én semmi másra nem vágyok csak egy nagy üveg piára és némi
gyógyszerre, ami elfeledteti velem az egészet.
-
Oké, elintézem – bólint, majd elmegy.
Életemben először érzek hálát
Matt iránt, aki hajnalban felkelt, miközben Niko a kanapén alszik, aztán néma
csendben átvisz egy máik szobába, hogy felöltözhessek. Teljes titokban csempész
ki a kórházból, összevitatkozik az orvosommal is, aki szerint nem jó ötlet,
hogy elvigyen, de szerencsére megvéd és aláír minden papírt, amit én nem tudok
megtenni a törött kézfejem miatt, aztán úton is vagyunk New Yorkba, ahol Dorah
ugyan szörnyülködik egy sort mikor meglát, de az apám gyorsan leszereli,
felkísér a szobámba és hagyja, hogy végre egyedül legyek.
Még most is fájnak a sebeim, de
szerencsére tudom hol van az ellenszer a bajomra. Felkutatom az egyik fiókból a
vésztartalék kokaint, ami segít ellazulni és minden kínt megszüntet.
Csak Matt és Dorah jönnek be hozzám,
a többiek még mindig nem találtak meg én pedig belesüppedek egy új saját kis
világba, ahol végre nincs se fájdalom, se semmi. Nem kell gondolkodnom semmin,
nem kell törődnöm senkivel, még magammal sem. A kokaint futár hozzá házig, én
pedig egyre nagyobb tempóban pusztítom el a kábítószert, mert úgy érzem, hogy
ha józan vagyok a világ elviselhetetlen körülöttem, ha pedig nem vagyok
magamnál, akkor csak pár alakkal kell megküzdenem, akik a sarokból figyelnek.
-
Elment az eszed? – Ront be hirtelen Niko a szobámba, majd
bevetődik mellém az ágyra és a karjába húz, mintha az övé lennék. Álmosan pislogok
rá, alig aludtam pár órát, erre tessék, itt van és valószínűleg nem fog elmenni,
se békén hagyni, pedig tényleg szeretném, ha nem piszkálna végre senki. Hát nem
sokáig tartott, míg rájött, hogy hol vagyok…
-
Már megint te? – nyögök fel csalódottan, aztán
visszafekszem a párnára és megpróbálom kizárni a tudatomból a zavaró finn
elemet.
-
Tudod, hogy mennyire aggódtam érted? Este lefekszem a
kanapéra, nézlek, tudom, hogy biztonságban vagy, aztán elalszom és reggel mikor
felkelek már sehol se vagy – kiabál feldúltan. A hangja, amit úgy szerettem
mindig, most csak sérti a fülem. Idegesít és nem tudom miért, hisz máskor
mindig megnyugtatott.
-
Hát ezek szerint, ha rajtad múlik ki is nyírhattak
volna álmomban, arra se keltél volna fel – suttogom álmosan, mire megragadja a
vállam és a hátamra fordít.
-
Ne mondd ezt és ne engem büntess, amiért valaki
bántott, akinek még a nevét se vagy hajlandó megmondani, hogy elintézhessem –
sziszegi dühösen. – Szeretlek bassza meg és nem értem mi ütött beléd. Azaz értem.
Bántottak, de azt nem fogom fel, hogy miért taszítasz el, mikor vigyázni akarok
rád. Hogy juthatott ilyen ostobaság az eszedbe, hogy alig pár héttel azután,
hogy akár el is veszthettelek volna egy szó nélkül lelépsz ráadásul New Yorkba,
mindenki tudta nélkül? – kiabál tovább, én pedig nem értem mit aggódik ennyire,
elvégre egy percig sem voltam igazán életveszélyben.
-
Matt tudott róla – felelem kimérten, mire úgy néz rám,
mintha tényleg őrült lennék.
-
Matt? Mióta is a bizalmasod pont az apád??? – üvölt rám,
mire befogom a fülem. Nem bírom elviselni, azt akarom, hogy menjen el ő is és
mindenki, akit magával csődített.