33. Tökéletes

18+

„A tökéletes pillanat úgy elrohan, mint egy álom,
A szemem már lezárom, mikor izgatottan várom,
Mikor tudom, hogy ez véget ér, hiszen csak egy pillanat,
Nem is reménykedem benne, hogy majd végleg így marad.”


A hátam alatt valami nagyon hideg van. Az arcom viszont ég. A hűvös levegőtől lúdbőrözik mindenem. Hiába keresem a takarót csak valami nyirkos… Basszus, mi ez? Kinyitom a fél szemem, de ez se tűnik túl jó ötletnek. Hányingerem van és mocskosul fáj a fejem.
Viszont azt marhára jó lenne tudni, hogy mi a nyüves francokat keresek én a kertben?
- Szia - hajol felém Pete aggódó tekintettel. Ó, remek. Ha Andy megint kiüti, mert megint meg akar fojtani, akkor rám fog zuhanni és így is úgy is kinyúlok, mint a béka.
- Szia - bököm ki, de ki van száradva a szám, szó szerint fáj, hogy beszélek. Kapar a torkom, a szomjúság égető, a fejem lüktet. - Mit keresek itt? - nyöszörgöm.
- Igyál - nyújt felém egy üveg vizet, mire meglepetten pislogok rá. A tekintete gyengéden simogat, félve nyúl a hátam alá, hogy felkaparjon a fűből és miután észreveszi, hogy annyi erő sincs a kezembe, hogy megtartsam a palackot ő maga itat meg. Nem szól egy szót sem, csak félve pislog rám, majd miután jelzem neki, hogy elég lesz a folyadékból, a karjába kap és a hálószobánkba visz. Még mindig remeg az egész testem, a lábujjaim nem érzem, fel se bírnék állni azt hiszem. Pete veszi kézbe az irányítást, levetkőztet, majd meleg száraz ruhát ad rám, aztán eltűnik egy fél percre, hogy végül egy bögre forró kávéval térjen vissza. Hálásan veszem el tőle a csészét, amiben gőzölög a finom illatos nedű. Ő pedig csak néz, mellém kuporodva az ágyunkon. Simogatja a derekam miközben iszom, az állát pedig a vállamra hajtja. Sokáig nem szólunk a másikhoz. Egy idő után csak egymás szemébe nézve bámulunk ki a fejünkből. Az ujjai a lábfejemre siklanak és addig addig dörzsölgeti a kihűlt végtagjaim, míg ismét a szúró fájdalom belém nem nyilall. Fel is szisszenek, tényleg pocsék érzés, mikor kiolvadok.
- Ne haragudj - suttogja rémülten.
- Nem a te hibád. Én voltam olyan barom, hogy kint aludtam - mosolygok rá.
- Nem így értettem - csóválja meg a fejét, de nem néz a szemembe. Tehát emlékszik, avagy felvilágosították a tegnap estéről a többiek.
- Pete - csúszok hozzá a lehető legközelebb és a lábam dörzsölgető mancsait a kezeim közé veszem. - Nézz rám, kérlek - hajolok hozzá még közelebb. Az orrunk hegye összeér majdnem, mikor felemeli a fejét.
- Ne hagyj el - nyög fel kétségbeesetten.
- Nem áll szándékomban - mosolygok rá őszintén. - Én is szeretlek - támasztom a homlokom az övének és lehunyom a szemem. Nem félek tőle, nem haragszom rá a tegnapért. Most megint az a jó érzés kerít hatalmába, mint általában mikor mellettem van. Biztonság, meleg, szeretet vesz körbe. Minden más a küszöb előtt maradt.
- Megijesztettél. Soha többé ne vegyél be LSD-t - suttogja halkan.
- Öhm.. Miért? - nézek rá értetlenül.
- Nem emlékszel igaz? - sóhajt fel. - Nagyon kiütött. A teraszon majdnem kiestél, miközben táncoltál és kergettél valakit. Túl sok volt - simít végig az arcomon.
- Valami dereng - bólogatok, mikor pár emlékkép beugrik nagy nehezen. Nikot láttam, ő hívott és kergetőztünk. De mikor utolértem volna, tovább szaladt nevetve. Én pedig követtem. Követtem volna a barackszínű világ bármely pontjára. Minden vattacukorfelhőkből állt. De csak hallucináltam.
- Féltem, hogy elveszítelek. Ha csak egy pillanattal később kelek fel, ha csak egy másodperccel később látom meg, hogy rohansz a korlát felé, ha nem tudlak megállítani - nyögi miközben az egész teste megremeg.
- Kiugrottam volna igaz? - nézek rá és az arcát simogatom közbe.
- Olyan voltál, mint aki azt se látja, hogy ott a korlát. Simán átgázoltál volna rajta - motyogja.
- Hogy kerültem a fűbe? - kíváncsiskodok tovább, mert nem túl sokra emlékszem a történtekből. Annyi tuti, hogy Yv kezéből kikaptam a kis bélyeget, mert el akartam hagyni ezt a világot, aztán Niko, majd se kép, se hang.
- Könyörögtél, hogy vigyelek a tündérek közé - mosolyodik el. - Odakint megnyugodtál, elfeküdtél a fűbe, gondoltam majd ha elaludtál beviszlek, de én hamarabb kidőltem - húzza édes bűnbánó mosolyra az ajkait, mire én is elvigyorodom.
- Köszönöm - súgom, miközben egyre közelebb hajolok hozzá egészen addig, míg meg nem érzem a puha ajkait a számon. A szívem megtelik melegséggel, mikor a nyelve finoman a számba furakodik. Gyengéden csókol és még annál is gyengédebben simogat. A szenvedély egyik pillanatról a másikra lobban fel bennem, ész nélkül tapasztom a tenyerem a tarkójára, hogy még közelebb húzzam magamhoz, de a fájdalmas sziszegése, megállít.
- Andy könyöke elég kemény - nevet fel Pete.
- Bocsi - mosolygok rá ártatlanul és sokkal gyengédebben kezdem cirógatni a bőrét az ujjaimmal.
Hirtelen kerülök a hátamra, Pete pedig fölém. A ruháinktól egy szempillantás alatt szabadulunk meg együttes erővel. A kezét és a száját mindenhol érzem a bőrömön. Csodálatos az egész. Ahogy a kulcscsontom szívja, apró nyögés tör fel a torkomból. Az ujjaimmal sötét tincseibe markolok, mire ő is felmordul, de a világ minden kincséért se hagyná abba a bőröm kényeztetést. A tenyerem végigfuttatom, a hátán, a karjain, a mellkasán, minden egyes izmát görcsbe rántva ezzel. Élvezem, hogy ennyire érzékenyen reagál az érintéseimre, hogy a végletekig képes feltüzelni.
- Akarlak - nyögöm a szájába két túlfűtött csók között, ő pedig csak huncut mosolyra húzza az ajkait és nekem dörgöli a férfiasságát.
- Mondd még egyszer - búgja azon az érzéki hangján a fülembe aztán a fülcimpám a fogai közé veszi és finoman harapdálni kezdi a puha bőrt.
- Pete, kérlek - nyögök fel, mikor megérzem, hogy az egyik ujja a legérzékenyebb pontom kezdi simogatni. Olyan szélesre tárom a combjaim amennyire csak lehetséges, érezni akarom, az övé akarok lenni megint. De tudom, hogy imád játszani. Kis mocsok… Nem enged, hiába nyüszítek lassan azért, hogy tegyen végre a magáévá, ellenáll. Pedig tisztában vagyok vele, hogy magát is kínozza azzal, hogy a hasam csókolgatja, hogy a tenyereit a melleimre tapasztva markolássza, masszírozza, néha kicsit durvábban is a kelleténél, amivel ugyan minimális fájdalmat okoz és mégis az élvezet sokkal nagyobb annál, minthogy leállítsam. Hátravetett fejjel szemérmetlenül nyögdécselve hagyom, hogy a csípőcsontom csókolgassa, hogy a melleim simogassa, miközben én a karját szorítom.
- Szeretlek - motyogja a bőrömbe ezerszer miközben felkúszik és minden egyes apró porcikámat puszikkal halmozza el. Az ajkaimba is belesuttogja ezt az apró, kicsi mégis oly sokat jelentő szót, mire lehunyom a szemeim.
- Ne, nyisd ki a szemed - kér halkan lihegve. - Látni akarlak - mondja én pedig teszem, amit kér. Amint felnyílnak a szemhéjaim fenn is akadnak, hisz tövig belém nyomul. Egy gyors csókot nyom az ajkaimra, majd mozogni kezd, miközben végig egymás szemébe nézünk. Olyan, mintha nem csak a testünk, hanem a lelkünk is a másikéhoz kapcsolódna. Eszméletlen, hogy mennyi szeretet árad felém a fekete tekintetéből, ami ködös a vágytól és mégis tisztán ki lehet olvasni mindent egyetlen pillantásából. Bánat, fájdalom, szégyen, szeretet… Nem bírom tovább. Még két lökés és a mennyországba taszít. Képtelen vagyok abban a pillanatban a szemébe nézni, csak felsikítok a rám törő gyönyörtől. Olyan érzésem támad, mintha az ég is rám szakadt volna és ő sincs ezzel másképp valószínűleg. A nyakamba borul miközben hangos nyögéssel elélvez.
Percek vagy órák telnek el? Nem tudom. Csak annyit érzek, hogy most az én Pete-m ölel magához, aki mellett biztonságban vagyok, akinek a puha meleg, erős mellkasára hajthatom a fejem és hallgathatom az egyenletes szívverését, miközben átjár a jóleső meleg. Az én macim…
- Lassan pakolnod kéne - suttogja a fülembe és hallom a hangján, hogy mosolyog.
- Miért? - kapom fel a fejem, mire elneveti magát.
- Mert lelépünk pár napra. Csak te meg én. Kettesben.


A koncertnek vége, vigyorogva hajolunk meg. Az egész tömeg zsibong, sikít, tapsol, a mi vérünkben pedig ezerrel száguldozik az adrenalin. Mindenki nevet, mikor levonulunk a színpadról, az összes technikusunk megkönnyebbülve sóhajt fel. Minden rendben volt ismét. Lepacsizok a srácokkal, akik hozzájárultak a sikerünkhöz. Tia egy törölközőt nyom a kezembe, hogy ne folydogáljon tovább rajtam a veríték, mire egy puszit nyomok az arcára. Persze fintorog egy sort cserébe, de tudom, hogy nem bánja. A szája szélén megbúvó mosoly elárulja. Már megszokták ezt tőlünk. Katja se nyüszít, mikor Aleksi a karjába kapja, hogy bezsebelje a csókadagját. Piócaként tapadnak össze a lejárón. Már csak rajtam van póló, de én is megszabadulok az átázott ruhadarabtól. Kell egy zuhany, mert a szagommal embert lehetne ölni. A reflektoroktól az összes mérget kiizzadjuk. Hirtelen valaki a hátamnak csapódik és a derekamig húzza a lábait, hogy a hasam előtt összekulcsolhassa őket. Reflexből nyúlok a test után, hogy ne essen le rólam.
- Imádlak - suttogja a fülembe a hátamon lévő lány és a nyakamon végighúzza a nyelvét. Egy másodpercig meg se bírok szólalni a meglepettségtől. Nem lehet Leena. Undorodik tőlem, mikor ennyire izzadt vagyok és hát a koncerteket se szokta mostanság végignézni. Inkább a backstage-ben ücsörög. Most pedig a nyakam csókolgatja, miközben a teljes testével hozzám simul. Mindenki döbbenten figyeli a kettősünket. Már jó régóta nem csinált ilyet. Az öltözöm inkább a vitáinktól volt hangos, nem a nevetésétől. De most kacag, csilingelő, édes, angyali hangon kuncog a fülembe és össze vissza puszilgat. Ezerszer elsuttogja, hogy mennyire büszke rám. Én pedig sokkoltan állok két erősítő között vele a hátamon. Még Katja és Aleksi is elválik egymástól, hogy minket nézhessenek. Mika idegesen forgatja a megmaradt dobverőjét a kezében, a másikat ugyanis sikeresen eltörte és bedobta a közönség közé. Mad és Jari is feszültek, látom az arcukon, hogy már nem csak attól veszik ilyen szaporán a levegőt, mert lenyomtunk egy majdnem két órás koncertet. Azt hiszik, hogy mindjárt egymás torkának ugrunk és szét kell szedniük minket. Mint a vihar előtti csend… Felmerül bennem, hogy bevett valamit, vagy leitta magát, de a pia szagát messziről kiszúrnám rajta. Tia olvas az arcomról. Tudja, hogy az érdekel Leena be van-e tépve, így egy pillanatra a szemébe néz, majd tagadólag megcsóválja a fejét. Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, majd elmosolyodom. Az én Leenam van itt. A srácok, akik eddig feszültem bámulták a párosunkat egyszerre sóhajtanak fel. Megkönnyebbülnek és ismét vigyorognak.
- Na mi van, megtaláltad a gyógyszered Leena? - lép mellénk Mad kuncogva. Bennem pedig ismét meghűl a vér. Muszáj volt ezt? Most olyan jó volt minden, de fél perc és robbanni fog. Tudom, hogy Mad imád csipkelődni, de ez most nagyon hülye ötlet volt.
- Leteszel kicsim? - suttogja mosolygós hangon a fülembe, mire leeresztem. Mad hatszor akkora, mint ő, nem okozhat kárt a gitárosomba még akkor sem ha akar. Szorosan csukom be a szemeim és várom, hogy csattanjon Leena tenyere Mad arcán, ehelyett viszont az oldalamhoz bújik átkarol és egy puszit nyom a szám sarkába.
- Ő a gyógyszerem - suttogja, mire ismét megdöbbenek. Kipattannak a szemeim és egyenesen Mad döbbent képével találom szembe magam. Hát nem erre a válaszra számítottunk.
- Sör, este? - néz Mad farkasszemet a menyasszonyommal.
- Ha ez meghívás akar lenni, akkor ott a helyem. Feltéve ha nem zavarok - néz rám kérdőn, mire csak eltátom a szám és megcsóválom a fejem, jelezve, hogy nem zavar egy cseppet sem. - Megyünk - bólogat erre Leena, majd összekulcsolja az ujjaink.
Hirtelen, minden beindul. Mi elvonulunk az öltözőbe zuhanyozni. Ugratjuk egymást, vitázunk, hogy ki mossa le magáról először a verítéket, törölközőket vágunk egymáshoz, a hűtőből mindenki magához vesz egy-egy palack behűtött ásványvizet, leheveredünk a kanapéra, míg várunk a sorunkra. Leena az ölembe telepedik, miután Jari elsőként bevonul fürdeni.
- Hiányoztál - bújik a nyakamba és mélyeket lélegzik a bőrömből.
- Hé - tolom el az orrát a nyakamból. - Büdös vagyok - kuncogok fel.
- Nem vagy az - csóválja meg mosolyogva a fejét. - Finom - bizonygatja, miközben az arcom simogatja.
A szemei tisztán csillognak, olyan szerelmes pillantásokkal méreget, hogy görcsbe rándul a gyomrom. Az egyik ujját a szemem alá simítja, majd végighúzza a bőrömön a kezét. - Lefolyt a sminked - kuncog fel.
Nem bírom elmondani mit érzek ebben a pillanatban, így inkább megcsókolom. Olyan jó… Nem, ezt most semmiért nem adnám oda. Semmiért és senkiért.

- Evanston? - nézek Pete-re kérdőn, mikor elsuhanunk a tábla előtt. Már nem tudom hányadik tippem ez, de most legalább édes vigyorra húzza az ajkait. - Ide jöttünk igaz? - kíváncsiskodom tovább, mire felemeli a sebváltón lévő kezeinket és egy puszit nyom a kézfejemre.
- Van itt egy kis ház, lent a tóparton. A miénk erre a három napra. Bár már csak kettő. Hamarabb kellett volna elindulnunk - húzza el a száját, de mégis mosolyog a szeme.
- Hihetetlen vagy - nevetek fel, majd szorosan összefonom az ujjainkat és nézem a mellettünk elsuhanó tájat. Nem volt zökkenőmentes az elindulás. Andyvel sikeresen összebalhéztunk, közölte, hogy nem vagyok normális, mert elmegyek Pete-el kettesben valahová. Tudom, hogy csak félt, de valami azt súgja idebent, hogy bíznom kell benne. Bár lehet, hogy hülye ötlet volt, hogy nem hagytam, hogy csomagoljon magának némi drogot… Csak remélni merem, hogy nem jelentkeznek rajta az elvonási tünetek, mert akkor nem lesz olyan romantikus a dolog, mint ahogy azt ő kitalálta. De azt akarom, hogy tiszta legyen, legalább ebben a két napban, amit együtt töltünk.
Az autó egy nagyon pici faház előtt parkol le. Mégis olyan csodálatos az egész, mintha valami mesébe tévedtem volna. Szó szerint a tó partján áll a házikó. Szinte beleér a vízbe a lábunk, ha kijövünk az ajtón. Tátott szájjal bámulom a hatalmas fenyőket, amik elbarikádozzák ezt a pár négyzetméteres kis paradicsomot a szomszédoktól. Amint Pete leállítja a motort ki is pattanok a kocsimból, hogy mélyet szippanthassak a friss és tiszta levegőből.
- Meg fogsz fázni - ölel át hátulról Pete. Csak egy pulcsi és egy sort van rajtam, de nem érdekel. Kint akarok ülni a teraszon egész nap.
- Ez gyönyörű - suttogom, majd megfordulok a karjaiban, hogy megcsókolhassam.
- Tetszik - mosolyodik el, mikor elválunk egymástól. Nem kérdezi, sokkal inkább kijelenti, én mégis bólogatok miközben ledobom a cipőm és a hideg füvön, akár egy rossz gyerek, rohangálni kezdek. Nevetve figyeli az örömtáncom, majd lassan a csomagtartóhoz lépked és kiveszi az egyetlen táskát, amit magunkkal hoztunk. Olyan eufória önt el, amit már nagyon rég éreztem. Ez a hely olyan csendes, annyira békés és végre vele lehetek. Csak vele. Nem bírom ki, hogy ne ugorjak a hátára és ne puszilgassam össze-vissza azt suttogva folyamatosan, hogy köszönöm. Még szerencse, hogy ilyen hatalmas és ennyire erős, mert így engem is és a csomagokat is meg tud tartani. Nevetve cipel fel a bejárathoz, majd fél kézzel kinyitja az ajtót, hogy bevigyen a paradicsomba.
Olyan pici az egész és mégis annyira leírhatatlanul varázslatos. A keményfa padló recseg a talpam alatt, miközben tátott szájjal körbenézek a nappaliban, aminek a berendezése, egy poros tv-ből, egy sima bőrkanapéból, egy dohányzóasztalból és egy kandallóból áll. A konyhába épphogy elférünk ketten, a hálószobában viszont egy hatalmas franciaágy vár ránk. Csak ránk.
- Maradjunk itt örökre - suttogom, mire felnevet.
- Csodálatos lenne - búgja, aztán egyre közelebb lépked hozzám, a karjaiba kap és az ágyra fektet, hogy végigszeretkezzük az egész éjszakát. Minden tökéletes, a paradicsomba érzem magam.
Reggel arra kelek, hogy Pete szorosan fonja át a derekam és olyan erősen szorít magához, mintha attól félne semmivé foszlok a karjai között. Az egész testével a hátamhoz simul, az orrából kiáramló meleg levegő borzolja a tarkóm. Eszem ágában sincs semmivé foszlani. Inkább nézni akarom a férfit, aki sikeresen elfeledtetett velem minden rosszat. Nehezen, de sikerül szembefordulnom vele. Nyöszörög egy picit, de tovább alszik, engem ölelve. Olyan jó érzés, hogy az erős karjai engem fonnak körbe. Mosolyogva nézem a békés arcát, a résnyire elnyílt duzzadt ajkait, a kócos haját, a széles mellkasát, ami egyenletesen süllyed és emelkedik fel és le. Érezni akarom a szíve minden egyes dobbanását, így a tenyerem a bőrére fektetem és végre úgy érzem, tényleg minden tökéletes. Annyira erős akár egy szikla. Magabiztos, törhetetlen, szilárd. Most is árad belőle a fenségesség, ami az első percben elkábított. Őt soha semmi nem fogja megtörni. Sebezhetetlen és amíg engem is átölel, amíg rám is vigyáz, addig én is olyanná válok, mint ő. Megtörhetetlenné. Halhatatlanná. Még álmában sem tűnik védtelennek. Lenyűgöző, szinte már mesebeli. Mint valami daliás királyfi. De nem ez a legjobb az egészben, hanem az, hogy én vagyok a királylány. Már csak a boldogon élünk, míg meg nem halunk hiányzik a mese végéről. De bízom benne, hogy ez is meglesz.
- Ne nézz így rám kicsikém - motyogja halkan, álmosan és rekedten, mire ijedten összerezzenek, aztán elmosolyodom és egy puszit nyomok a szájára, amiből egy gyengéd reggeli csók lesz.
- Hogy nézek? - kíváncsiskodom, mikor elválunk egymástól.
- Nem tudom - nyitja résnyire az éjfekete szemeit, miközben elmosolyodik. - De azt tudom, hogy éget a pillantásod - fejezi be a mondatot. - Bújj ide - suttogja miközben az oldalára fordul és kitárja a karjait. Én pedig bújok, akár egy kiscica, szinte elveszek a karjai közt. Olyan szorosan gabalyodunk össze amennyire csak lehetséges, a testéből áradó hő, felolvaszt engem is. Otthon érzem magam mellette.
Egész nap nem csinálunk semmit, csak henyélünk, szeretkezünk és sétálunk a tóparton. Új oldalát mutatja meg nekem. A humorosat, az állatiasat és gyengédet már ismertem, de a romantikus eddig valahogy sosem tört felszínre. Most viszont… Úgy bánik velem, mint valami királynővel, kiszolgál, elkényeztet, szerelmet vall ötpercenként és még egy dallal is meglep. Fogalmam sincs, hogy hogy csinálja, de megsirat azzal a kis papír fecnivel. Hogy szerethet valaki ennyire? Hogy képes ekkora imádattal nézni rám?
Viszont van valami, ami nyugtalanít. A pörgése. Kapkod miközben vacsorát csinál, a kezét majdnem elvágja, miközben a paradicsomot szeleteli. Izzad és meg-megremeg az egész teste. Tudtam, hogy csak majdnem lesz tökéletes ez a két nap.
- Hagyd édesem, majd én megcsinálom - bújok a hátához és megpróbálom kivenni a kezéből a kést még mielőtt kárt tenne magában.
- Fel bírok szelni egy kurva paradicsomot egyedül is, szóval húzz vissza a kanapéra és nézd azt a kibaszott tv-t - csattan fel, mire összerezzenek. Ijedten pislogok rá. Kezdődik és még nincs két napja se, hogy nem jutott droghoz. Kiesik a kés a kezéből, mikor megpördül. - Ne haragudj Lia. Istenem, akkora egy balfasz vagyok. Sajnálom kicsikém - ölel magához. - Nem akartam, esküszöm, hogy nem akartam kiabálni. Bocsáss meg - szorít magához. Veszek egy mély levegőt és én is köré fonom a karjaim.
- Nincs semmi baj - suttogom. - Tudom, hogy… - kezdek bele de félbeszakít.
- Kibírom. Ki kell bírnom - motyogja.
- Zuhanyozz le, ezt addig befejezem - mosolygok rá, mire csak aprót bólint. Ő is tudja, hogy nem véletlenül csorog róla az izzadtság patakokban. A tenyerembe puszil, megcsókol, majd kivonul a konyhából. Hagyom, hogy lehiggadjon, tudom, hogy mennyire nehéz ez neki. Apuval is végigcsináltuk párszor. Nem egy leányálom, se annak, aki szenved az elvonástól, se annak, aki ott van egy függő mellett. Hagyok neki némi időt, hogy összekapja magát és bízom benne, hogy a zuhany segít neki abban, hogy megfeledkezzen arról, hogy be kéne lőnie magát. Miután végzek a salátával, lekuporodok a tv elé, de nem bírom figyelmen kívül hagyni, hogy szüksége van rám. Túl régóta hallom a vízcsobogást, olyan, mintha soha többé nem akarna kijönni a fürdőszobából. Nem bírok magammal, ott kell lennem, fognom kell a kezét, így felemelkedek a kanapéról és utána megyek. Meghűl a vér az ereimben amikor látom, hogy meztelenül ül a zuhanykabinba és potyognak a könnyei. Ennyit arról, hogy sebezhetetlen. Nem érdekel, hogy én is szétázok, bemászok mellé, elzárom a csapot és melléülök, hogy átölelhessem.
- Nem bírom ki - nyög fel miután már vagy öt perce ölelem és csitítom. - Kell. Muszáj egy kicsi. Csak egy nagyon kicsi - néz rám, mint valami gyerek, aki cukorkáért könyörög az anyjának.
- Nincs nálam semmi, de… - kezdek bele a szemébe nézve.
- Kell - kiabál rám. - Muszáj szereznem valahonnan - pattan fel, majd egy törölközőt csavar a dereka köré és a hálóba csattog. Mire észbe kapok, már felöltözve a kocsim kulcsaival a kezében kivonul a házból.
- Pete - rohanok utána, de már az autóban ül és felbőgeti a Merci motorját. - Állj meg - kiabálok utána, de nem teszi, amit kérek. Egyszerűen elhajt és magamra hagy.
Várok és várok és várok. Várom, hogy visszajöjjön egész éjszaka, de nem teszi. Van egy tippem, hogy itt nem tud semmilyen droghoz jutni, ez a hely túl pici hozzá, hogy bárhol is egy dealer-be szaladjon. Felhívom Andyt is, mert van egy tippem, hogy hozzá megy. Az elméletem helyesnek bizonyul, de az is kiderül, hogy nem adott neki semmit, így tovább ment, ki tudja hová. Nem bízom abban, hogy visszajön, így reggel összepakolom a cuccaink és kimászok a buszpályaudvarra, hogy visszajussak Chicagoba.
Együtt várunk rá mikor hazaérek. Nem beszélgetünk, Andy arcára minden rá van írva. Ő megmondta, hogy nem lesz jó vége. Hát igazán bekaphatja. Ment volna jósnak. Pete csak este bukkan fel. A teraszon ücsörgök és egyik cigim szívom a másik után, mikor megjelenik. Furcsa gyanú költözik belém, mikor meglátom, hogy gyalog tántorog hazafelé. Észre se vesz, mikor a tornácra ér, de én nem bírom ki, hogy ne szóljak hozzá.
- Hol a kocsim? - kérdezem halkan. A sötétben mégis ostorcsattanásként érheti a hangom, mert ijedten rezzen össze.
- Hát… Szóval… Andy nem adott pénzt - néz rám vigyorogva, miközben megkapaszkodik az ajtókilincsben, hogy meg bírjon állni a saját lábán. Érzem, hogy megy fel bennem a pumpa. Tudom, hogy mit tett, egyszerűen tudom és ettől elkap a harci ideg.
- Mondd, hogy nem adtad el a kocsim - sziszegem dühösen. Érzem, hogy most fog betelni az a bizonyos pohár.
- De igen - bólogat bőszen és olyan elégedett képet vág, mintha felfedezte volna az örök élet elixírjét.
- Baszódj meg Pete, hogy tehetted ezt? - csattanok fel. Egész Chicago az én hangomtól zeng. - Dögölj meg. Hogy adhattad el a kocsim a megkérdezésem nélkül te rohadék? - lépkedek hozzá közelebb és püfölni kezdem a mellkasát dühömbe.
- Hé, kicsikém nyugi van. Visszahoztam a maradékot - húz elő a farzsebéből egy borítékot, amiben a kocsim ára van és meglengeti az orrom előtt.
- Pusztulj el, az az én kocsim volt - üvöltök vele torkom szakadtából, de nem vesz komolyan csak nevet. - Az enyém. Nem volt hozzá jogod. A kibaszott drog miatt tetted igaz? - visítok a képébe. Érzem, hogy a fülemen is gőz jön ki. - Ott hagysz az Isten háta mögött egyedül és eladod a kocsim? Mégis mi a faszt képzelsz te magadról? - kiabálok tovább, mire Andy kiront az ajtón.
- Mi az Isten folyik itt? - néz ránk kérdőn.
- Ez az utolsó tetű eladta a kocsim - sipítom eltorzult arccal. - És én most elmegyek. Örökre - kapom ki Pete kezéből a maradék pénzt és becsörtetek a lakásba. Ben és Yv a kanapén ülve kitágult szemekkel figyelnek, miközben elviharzok mellettük. Pete utánam indul, de csak a nappaliig jut.
- Hé kicsikém, ne dramatizáld túl. Csak egy kocsi volt. Majd veszek neked másikat - szól utánam, de nem érdekel már. Mindent elrontott. Mindent. Boldog voltam mellette abban a házikóban, lenyeltem neki az összes szarságot, de ez… Ez kicsapta a biztosítékot. Olyan erővel vágom be magam után a háló ajtaját, hogy félő tokostul kiszakad. Se nem látok, se nem hallok, feltépem a gardrób ajtaját és belegyömöszölöm a táskámba a cuccaim. Ennyi volt. Elhúzok innen a picsába. Nem bírom tovább, nem maradok vele. Ezek után nem. Elnéztem, hogy megcsalt, végül is pasi, nem egy monogám típus, nem érdekelt az sem, hogy piásan jött haza, az se, hogy belőtte magát, hogy nem egyszer állat módjára bánt velem, de az, hogy eladta a kocsim a megkérdezésem nélkül, amit a szülinapomra kaptam a nagyapámtól, hogy drogot vehessen… Na nem… Ezt soha nem bocsátom meg.
- Lia - hallok egy halk suttogást az ajtó felől, de azt se tudom, ki beszél hozzám olyan dühös vagyok.
- Takarodj - üvöltök torkom szakadtából, miközben a ruháim tovább gyűröm a táskámba.
- Lia - simítja a vállamra a tenyerét Yv, mire majdnem felpofozom, mert a dühtől elsőre azt hiszem Pete az. De még időben realizálódik bennem, hogy Yvonne néz velem farkasszemet. - Hova mész? - kérdezi a könnyeivel küszködve.
- Szállodába - morgom, bár nem is rá vagyok mérges. - Maradj nyugodtan Bennel - préselek ki magamból egy mosolyt, ami inkább vicsorgásnak tűnhet.
- Ugye nem hagysz egyedül? - néz rám félve és a könnyek elkezdenek végigfolyni a babaarcán.
- Ó dehogy - dobom be a táskámba az utolsó pólót, majd közelebb lépek és megölelem. - Sose hagylak magadra - suttogom, mikor felzokog. - Nem megyek el a varosból. Csak ezt a házat hagyom magam mögött, meg azt az oltári nagy barmot. Téged nem - nyugtatom meg.
- Megígéred? - néz rám szipogva.
- Megígérem - bólogatok bőszen.
- Oké - törli le a könnycseppeket az arcáról. - Holnap találkozunk? - kérdezi halkan.
- Hát persze - bólintok ismét, aztán visszafordulok a táskámhoz és összehúzom a cipzárt, hívok egy taxit felkapom a cuccom és Yv kezét megfogva elindulok. Nem búcsúzkodom. Pete betört orral fetreng a szőnyegen, Andy az öklét masszírozza, nem nehéz összerakni, hogy ő ütötte ki megint. Ben csak pislog hatalmasra tágult szemekkel. Egy pillanatra mégis megállok a küszöbön.
- Vigyázz rá - szólok oda a piros hajú gitárosnak, aki csak bólint és az ismét zokogó barátnőm magához öleli, én pedig mély levegőt véve kicaflatok az ajtón. Még nem érkezett meg a taxim, így leülök az útpadkára és rágyújtok egy cigire.
- Sajnálom - hallom meg a szőkeség hangját a hátam mögött.
- Nem te adtad el az autóm, hanem ő - mordulok fel. Elegem van már a bocsánatkérésekből.
- Én nem adtam neki pénzt - telepedik le mellém és bűntudatos arccal néz rám.
- Nem számít, akkor is az ő hibája. Ő döntött - suttogom. Valahol, valami eltört. És fáj, mert szúrnak a szilánkok. Tegnap még minden tökéletes volt, ma pedig minden összeomlott. Ennyi járt a normális boldog életből. Kapja be mindenki, aki így alakította a dolgokat.
- Látlak még? - ölel magához, mikor begördül elénk a taxi.
- Persze - mosolyodok el, aztán megölelem.
- Vigyázz magadra és ha bármi van hívj - nyom egy puszit a homlokomra, majd kinyitja az ajtót előttem és egy mosollyal búcsúzik.
Ismét egyedül maradtam.

Nincs olyan, hogy tökéletes. Nem létezik tökéletes boldogság, tökéletes kapcsolat, tökéletes szerelem, tökéletes ember. Mindenben van valami hiba. Minden tökéletesen tökéletlen a világon. Csak néha hajlamosak vagyunk megfeledkezni a hibákról. Azt akarjuk képzelni, hogy mi vagyunk a kivételek. De nincs kivétel ez alól a szabály alól. Bár néha jó ezzel áltatni magunk, de pofára esés mindig elszomorító és iszonyatosan tud fájni…

32. Ölj meg

“Bármilyen szerényen próbálják elrejteni az emberek halálvágyukat, az gyakran éppen olyan erős, mint az élethez való ragaszkodásuk.”

- Jé, itt van a tornádó - kuncog fel valaki mellettem, mikor megállok a bárpultnál, hogy kérjek egy italt magamnak.
- Mi van? - kapom oldalra a fejem értetlenül.
- Kint, majdnem elsodortál. Mint valami hurrikán - magyarázza mosolyogva a mellettem álló bőrkabátos fiatal srác. A szemébe nézve görcsbe rándul a gyomrom, a levegő a tüdőmbe reked. Nem bírok megszólalni, csak nézek rá nagyra tágult szemekkel és nem bírom feldolgozni a látványt.
- Hé, minden rendben? - néz rám kicsit aggódva, az ujjaival majdnem megérinti az arcom, de időben kapcsolok és hátrálok egy lépést.
- Ne érj hozzám - csóválom meg fejem, miközben ráparancsolok, de a hangom inkább erőtlen nyöszörgésnek tűnik.
- Mi bajod van? - biccenti oldalra a fejét, homlok ráncolva.
- Te, te, te… - hadonászok felé az ujjaimmal, de nem bírok összehozni egy értelmes mondatot se. Pont ugyan olyan a szeme színe, mint Nikoé. Tökéletesen egyezik. Ezét az ismeretlen srácét is vastagon keretezi a fekete festék, az ő szemei is ugyan úgy világítanak, mint az övé. Még a haja is olyan. Kócos, barna és göndör. Egyszerűen bepánikolok.
- Hé, nyugi nem hallucinálsz élek - kuncog fel. - Ne nézz már úgy, mintha szellemet láttál volna. Nem akarlak bántani.
- Az akcentusod - hadonászok.
- Félig magyar vagyok, félig pedig… - kezd bele, mire kikerekednek a szemeim. Oké, legalább nem finn és semmi köze Nikohoz… De magyar. Így hát félbeszakítom.
- Tényleg? - szólalok meg anyu nyelvén.
- Te beszélsz magyarul? - kuncog fel és barátságon rám mosolyog.
- Az anyukám magyar - bólogatok és a pánikhangulatom egyből megszűnik abban a pillanatban, hogy kiderült csak a véletlen műve, hogy ugyan olyan zöld szemei vannak, mint Nikonak. Félig magyar, Niko pedig finn. Ennyi.
- Nekem is az anyukám magyar. Micsoda egybeesés mi? Tehát, miért néztél rám ilyen rondán? - húzza fel a szemöldökét kérdőn.
- Hasonlítasz valakire nagyon - sóhajtok fel, majd leülök a mellette lévő bárszékre.
- Oliver vagyok - nyújtja felém a kezét, amit mosolyogva el is fogadok rögtön.
- Cornelia - mutatkozom be én is. - Basszusgitár? - nézek rá kérdőn, mire most ő pislog rám meglepődve.
- Honnan tudod? - kérdezi értetlenül.
- A kezed - vigyorgok rá. Már csak ez kellett, de tényleg. Még egy zenész… - Iszol valamit? Ha már eddig nem menekültél el azt kiabálva, hogy bolond vagyok, akkor megérdemled - somolygok.
- Egy sört - villant egy féloldalas vigyort rám.
Még csak az elő zenekar játszik, a fiúk hátul hat lakat alatt őrizve készülődnek, én pedig Oliverrel beszélgetek. Mint kiderül csak átutazóban van itt, egy lányt próbál becserkészni, de egyelőre nem megy neki. Vele jött a két legjobb barátja, egy hosszú barna hajú kitetovált lány és egy nyurga mosolygós srác.
- És mivel keresed a kenyered? Megélsz a zenélésből? - nézek rá somolyogva.
- Ó nem. Az csak hobby. Liza énekel, Toby pedig dobol és mindig van valaki, aki beáll mellém gitározni, de tetoválásokat csinálok tizenhat éves korom óta - húzza ki magát büszkén.
- Hoppá, hoppá - bólogatok elismerően. - Imádom a tetkókat - kacsintok rá, majd a lábam lóbálva beleiszom a koktélomba.
- Nem látok rajtad egyet se - mér végig Oliver alaposan. - Vagy csak nem látható helyen van - húzza csibészes mosolyra az ajkait.
- Nem, abszolút nincs - ábrándítom ki vigyorogva.
- És miért nincs ha imádod őket? - húzza fel kérdőn a szemöldökét. Megint összerándulok. Ez a nézés… Oké, nem bizserget úgy, mint Nikoé, de a szemei, a mimikája… Miért hasonlít rá ennyire? Ez nem ér.
- Sosem tudtam mit varrassak magamra. Tudod úgy gondoltam, hogy ha valamit a bőrömbe vésetek annak legyen értelme, ne csak azért viseljek valamit örökre, mert poénnak tűnt - vonom meg a vállam.
- Ezek szerint nem vagy tipikus szőke nő - kuncog fel.
- Csak festve van, fekete vagyok - nyújtom ki a nyelvem, mire hangos nevetésben tör ki. Én pedig csak bámulom ahogy a hajába túr, ahogy mosolyog. A nevetése pont olyan, mint Nikoé. Annyira hasonlít rá. Nincs rám hatással, de a külseje, mintha a kicsit elcseszettebb mása lenne. Nem olyan helyes, nincs olyan karizmája és mégis emlékeztet rá. Elképesztő.
Nem bírom levenni róla a szemem, nem bírok felállni mellőle és ez nem jó. Tudom miért nem vagyok képes elmenni. Mert őt látom benne. Ha a szemébe nézek Nikot látom, még akkor is ha nem ő az, ha köze sincs hozzá. Hallgatni akarom még csak egy kicsit a csilingelő nevetését, látni akarom még egy ici picit a gyönyörű zöld szemeit, a telt ajkait, a porcelán fehér bőrét. Ez már holt biztos, hogy beteges.
Talán fel kéne hívni a rehabos dokit. Önként befeküdni egy kúrára. Ha azt vesszük jót tett, mikor Jen becsukatott. Az a hely nyugis volt, békés, csendes, mentes minden mocskos pokolba taszító dologtól.
De hát ez az én életem. Ez a piszkos kis Chicago-i klub. Ez a rakás őrült zenész. A szivárványszínű koktél, a Marlboro és a kokain, ami a backstage-ben vár. Pete, aki szerelmet vallott, Andy, aki az őrangyalommá vált és Yv, aki már tizenéves korom óta a legjobb barátnőm. Nem vagyok egy napsütéses, zöld kertes, virágágyásokkal teli szanatóriumba való lány, még akkor sem, ha ott reggel csicseregnek a madarak, mindig rend van és tisztaság, ahol a békére vágyó emberek a tűzpirosra festett padon ücsörögnek és gondolkodnak az életükről, a fák sűrű lombkoronái alatt. Nem, nem mehetek oda. Nem vagyok bolond, nincs semmi bajom, egyszerűen csak szeretek még mindig valakit, akit nem kéne. Hmmm… Ha jobban belegondolok talán mégis bolond vagyok. Bolond, de nem a bolondok házába való. Megszívtam. Azon a helyen kívül ugyanis nem ismerek semmit, ami nyugis lenne, ahol felejteni lehetne.
Oliver olyan hatással van rám, hogy el is feledkezem a srácok koncertjéről, arról, hogy nekem az első sorban kéne tombolnom. De Oliver kedves, hihetetlenül vicces és minden áron megpróbál kidumálni a bugyimból, ráadásul még három koktéllal később is hasonlít rá.
- Csinálok neked egy tetkót - jelenti ki hirtelen.
- Mi van? - kerekednek ki a szemeim, miközben értetlenül nézek rá. Nem tudom eldönteni, hogy komolyan mondja vagy viccel. És ha komolyan gondolja mégis honnan veszi, hogy akármit is magamra akarok varratni?
- Csak kipróbálod, hogy milyen érzés. Azt mondtad érdekel és szereted a tetoválásokat. Akkor meg? - rángatja meg viccesen a szemöldökét.
- Te hülye vagy. Amúgy meg nem hiszem, hogy a barátnőd örülne neki, ha lelépnénk kettesben - bökök a fejemmel Liza felé, aki szúrós pillantásokkal méreget. Ha szemmel gyilkolni lehetne, már rég alulról szagolnám az ibolyát.
- Ó, Liza nem a barátnőm - kuncog fel Oliver fejcsóválva.
- Tényleg? - pislogok rá meglepődve. Mérget mertem volna venni rá, hogy van köztük valami. A lány le se veszi róla a szemét, olyan szerelmesen méregeti és… - Hoppá - csapok a számra, mikor hirtelen megvilágosodok. A lány szerelemes, de Oliver nem tud róla.
- Mi van? - ráncolja össze a homlokát.
- Semmi - tagadom le azonnal, a koktélom felé fordulok inkább és megpróbálok a hajam mögé bújni. De nem jön össze. Az arcomba hulló tincseim a fülem mögé tűri és addig bámul az arcomba, míg meg nem adom magam neki és rá nem emelem a pillantásom.
- Miért mondtad azt, hogy hoppá? - kérdezi halkan. Most először tűnik komolynak, olyannak, aki nem tűr ellentmondást, aki nem fog addig nyugodni míg ki nem szedi belőlem az igazat. Hirtelen olyan érzésem támad, mintha a vesémig látna. Átfut az agyamon, hogy hazudnom kéne, de van egy olyan érzésem, hogy hiábavaló próbálkozás lenne, mert átlátna rajtam seperc alatt. A kedves embereknek nem tudok hazudni… Picsába.
- Nem mondhatom meg - csóválom meg a fejem végül.
- Cornelia - sziszegi. - Miért mondtad, hogy hoppá miután Lizára néztél?
- Nem mondhatom meg - ismétlem magam kétségbeesetten. Nem akarok beleszólni, nem az én dolgom.
- Kérlek - néz rám könyörgően. Hirtelen felvillan előttem Niko arca, hogy ő kéri, hogy az ő tekintete mélyed az enyémbe, hogy ő van ilyen közel hozzám és kirobban belőlem a vallomás.
- Liza szerelmes beléd - nyögöm ki. Hát nem épp úgy reagál a mondatomra, mint ahogy arra számítok. Hangos nevetésben tör ki, majdnem leesik bárszékről, még a könnyei is kicsordulnak.
- Mekkora ostobaság - nevet tovább levegő után kapkodva.
- Nem az - csóválom meg a fejem.
- Liza csak barátként tekint rám, hidd el nekem - néz mosolyogva a szemembe.
- Tévedsz, hidd el nekem - vigyorgok vissza.
- Nem hinném - bámul rám egy fél pillanatra elgondolkodva és van valami különleges fény a szemében. Mintha akarná, hogy igazam legyen. Mégis kételkedik.
- Bebizonyítsam? - húzom fel kérdőn a szemöldököm.
- Hajrá - bólint somolyogva, mire gondolkodás nélkül lehuppanok a bárszékről, elé lépek, hozzá simulok, a tenyerem az arcára simítom, mélyen a szemébe nézek, elmosolyodom és nagyon lassan az ajkaim az övének nyomom. A meglepetéstől mozdulni se bír én viszont lehunyom a szemeim és őt képzelem magam elé. Az én zöldszemű hercegem. Persze tudom, hogy nem őt csókolom, de mégis… Így könnyebb.
- Mi a fene? - hallok meg egy hangot magunk mellett, mire azonnal elengedem Olit. Nem Pete felé fordulok először, ahogy Oliver sem. Liza és Toby asztala felé pillantunk mindketten. A lány könnyes szemekkel és remegő ajkakkal bámul ránk, majd olyan lendülettel pattan fel, hogy a szék hangos csattanással ér a padlóhoz, ő pedig rohanni kezd a kijárat felé. Megértem, hogy mit érezhet. Én belepusztulnék, ha Nikot látnám így. Oliver pillanatok alatt megvilágosodik és felpattan a székről. Sokkoltan néz Liza után, de gyorsan összekapja magát.
- Liza, várj! - kiált, majd elindulna azonnal utána, ha Pete nem kapná el a karját.
- Engedd el - szólok a gyilkos hangulatban lévő medve felé. Ennyi is elég, hogy kizökkentsem, a mancsa lehull Oliver karjáról. Az előbb még engem csábítgató srác, úgy rohan el, mint akit puskából lőttek ki. Pete szemébe nézve görcsbe rándul a gyomrom. Tudom, hogy bajban vagyok, de nem érdekel. Ha már az én szerelmi életem el lett baszva, akkor legalább másnak legyen jó.
- Hogy tehetted ezt? - sziszegi dühösen, miközben közelebb lépked. A testtartása fenyegető, a kezei a teste mellett lógnak, az tenyere ökölbe szorul, az összes izma megfeszül, az orrlyukai kitágulnak, akár egy dühös bikáé, a pólója alatt minden izma kidomborodik. Valahogy érzem, hogy arra készül, hogy megöl, de mégse félek, nem próbálok meg elrohanni. Csak körbenézek a halványan megvilágított teremben. Andy még a színpadon áll, az ő tekintete az utolsó tehát, amit még láthatok. Halvány mosoly kúszik az arcomra mikor a pillantásunk egymásba fonódik.
Mintha kívülről nézném a történéseket, lassított felvételen. Pete egyre közeledik, a gyilkos düh egyre gyorsabban uralkodik el rajta, pedig alig másfél órája még azt mondta szeret. Én továbbra is a bárszéken ücsörgök, mindenre felkészülve. Andy egy pillanatra elfehéredik, majd az arcvonásai megkeményednek, leugrik a színpadról és eszeveszett iramba próbál közelebb jutni hozzám és Pete-hez.
Az éjfekete szemekbe nézek. Imádom még mindig, még most is, még így is. Imádom a tüzet a tekintetében, az indulatot, hogy olyan, mint maga az ördög és néha mégis annyira el tud veszni a világban, mint egy kisgyerek. Imádom, hogy ennyire gyűlöl. Imádom mikor szeret. Mindent imádok benne. Imádom nézni, nézni a hatalmas testét, ami duzzad az életerőtől, a gyönyörű férfias arcát, a sötét szemeit. Imádom, mikor zenél és imádom, mikor csak nekem zenél, csak értem, csak miattam. Imádom a kezeit, amivel épp a nyakam készül kitekerni, de tudom, hogy mikre képes a csodálatos ujjaival. Azok a kezek nem csak gyilkolásra termettek. Nem, ő alkot velük, teremt, elvesz és visszaad. Szorít, beléd mar, fájdalmat okoz, majd meggyógyít, becézget, cirógat és gyengéden simogat. Azok a lenyűgözően hosszú kecses ujjak a torkomra fonódnak, de nem bírok nem mosolyogni.
- Szeretlek - suttogom neki, az utolsó szó jogán, mire a téboly véglegesen eluralkodik rajta. Látom, hogy hezitál, hogy nem tudja mit tegyen, nem szorítja még a nyakam, csak a hüvelykujjával simogatja légcsövem. Tisztában vagyok vele, hogy egyetlen mozdulattal be tudná zúzni és várom is mikor teszi meg. Nem bánnám ha megtenné, olyan ember ölne meg, aki boldoggá tett, egy olyan helyen, ahol jól éreztem magam. Nem hibáztatnám soha, mert elvette az életem. Csillaggá válnék, Mira csillaga mellett. Látom, hogy a drog is dolgozik benne, nem tudja felmérni mit tesz.
- Semmi baj - suttogom neki, a tenyerem az arcára simítom és ellágyult tekintettel figyelem. Érdekes módon senki nem figyel ránk, de ha holtan esek össze, akkor ki fog törni a pánik. Erre viszont nem kerül sor. Andy mellénk ér, pont akkor, mikor Pete ténylegesen összezárja az ujjait a nyakam körül, hogy kiszorítsa belőlem az életet.
- Engedd el, vagy esküszöm, hogy eltöröm a nyakad - suttogja fenyegetően, miközben a kezét Pete csuklójára fekteti. Nem néz a fekete szemű óriásra, a jég kék szemeit az én tekintetembe vájja. Kezd fájni, hogy Pete mancsa szorongat, de Andy pillantása még nagyobb kínt okoz. Könyörgően fúrja a tekintetét az enyémbe, rimánkodik, hogy tartsak ki és ne hagyjam egyedül. De nem akarok tovább itt maradni.
- Sajnálom - suttogom Andynek, ugyanis hangosabban képtelen lennék beszélni, a torkomat szorongató kezektől.
- Nem - csattan fel a szőkeség, mire egyetlen könnycsepp kigördül a szemem sarkából.
Andy villám gyorsan tarkón veri a könyökével Petet, akinek egy másodpercre fennakadnak a szemei, a keze ernyedten csúszik le a nyakamról, majd eszméletlenül terül szét a padlón. A torkomhoz kapva köhögni kezdek, miközben kitágult szemekkel pislogok a földön fekvő férfire. Megpróbálok lecsúszni a székről, hogy megnézzem nincs-e semmi baja, de az oxigénhiánytól, megszédülök. Andy lép elém és tartja meg a teljes súlyom, mire sírva borulok a mellkasára. Tim és Ben is előkerülnek, értetlenül pislognak a hármasunkra.
- Vigyétek innen - adja ki az utasítást a szőkeség, ellentmondást nem tűrő hangnemben, miközben egyre szorosabban ölel magához és össze-vissza puszilgatja a hajam és az arcom, miközben keservesen zokogok. A srácoknak nem ad lehetőséget a kérdezésre, de azt hiszem a sokktól meg se tudnának szólalni. Csak nézik, ahogy kétségbeesetten zokogok Andy testéhez simulva, majd kapcsolnak és a pillanat törtrésze alatt felkaparják a földről a magatehetetlen barátjukat.


Egy interjúszoba kellős közepén ülök, a gyomrom pedig hirtelen görcsbe rándul. Valami furcsa félelem lesz úrrá rajtam, elkap a pánik. Olyan érzésem van, mintha valaki a szívem szorongatná, mintha ki akarnák facsarni belőlem az életet. Próbálok koncentrálni a kérdésekre, de a rossz érzés nem szűnik meg. Tia érdeklődve pislog rám és némán megkérdezi, hogy minden rendben van-e, mire csak megcsóválom a fejem, jelezve, hogy nem, semmi sincs rendben. Szerencsére azonnal kapcsol és elintézi, hogy legyen időm lehiggadni mielőtt az előttem ülő hiénák újabb kérdésáradatot zúdítanának rám.
- Hölgyeim és uraim, pár perc szünetet kérünk szépen. Megértik ugye, hogy Niko is ember szüksége van némi ebédre? - mosolyog bájosan. A sajtó képviselői morgolódva állnak fel, de nem akadékoskodnak. Tia, már csak Tia… vele senki nem mer ujjat húzni, azt hiszem a híre már itt Madridban is megelőzte. Ha valamire ő azt mondja, hogy úgy van, az úgy is van. Miután mindenki kiment, a biztonságiakat is elküldi és a hűtőhöz sétál, előkap egy szendvicset, tölt egy-egy bögre kávét és visszasétál az asztalhoz, hogy lerakja elém az ebédem. Üveges tekintettel bámulok magam elé miközben az egyre hevesebb tamtamot verő szívemre szorítom a tenyerem. Ha ez így megy tovább tényleg ki fog ugrani a helyéről.
- Hol az inhalátorod? - kérdezi Tia aggódva.
- Nincs rohamom, ez… ez… - nyöszörgök majd szorosan lehunyom a szemem, de Lia arca libben fel a csukott szemhéjaim mögött. Nem bírom nézni, azonnal kipattannak a szemeim és zihálni kezdek. Talán vele történik valami? De nem…
- Niko, az Istenért nézz rám - fogja Tia a két tenyere közé az arcom, miközben én csak kapkodok a levegő után.
- Nem tudom mi ez - csóválom meg a fejem kétségbeesve. - Nyisd ki az ablakot, kérlek - nyögök fel, mire Tia azonnal pattan és sarkig tárja a helyiségben lévő összes nyílászárót. A friss levegő, jó hatással van rám, picit lehiggadok. A zsebemből előkutatom a cigim és remegő kezekkel gyújtok rá. Nem értem mi történik velem, minden olyan zavaros.
- Egyél - szól rám Tia, mire a szendvicsért nyúlok, de nem érzek magamban semmi erőt. Mindössze két falatot vagyok képes letuszkolni a torkomon, a gyomrom nem fogad be többet.
- Niko, mi bajod van? - simítja a tenyerét a lapockámra és finoman simogatni kezd.
- Nem tudom - csóválom meg a fejem. - Hirtelen rossz érzésem támadt - nézek rá, mire ő tovább fürkészi a tekintetem. Kíváncsi, hogy mit hallgatok el előle.
- Van még itt más is, igaz? - húzza össze szemöldökét.
- Csak rossz érzésem van - vágom rá.
- De tudod miért, igaz? - néz rám kérdőn.
- Lia - nyögöm ki, mire értetlenül néz rám az asszisztensem.
- Ki az a Lia? Ó, ácsi - emeli fel mindkét kezét. - Anders lánya? Akivel Helsinkiben keféltél? - világosodik meg, mire bólogatok. - Te hülye barom - pattan fel a székről és fel-alá kezd járkálni a szobában, miközben a haját túrja. Kezdek szédülni tőle, mikor hirtelen, elém vágtat és elvesz egy szál cigarettát, hogy rágyújthasson. Leesett állal nézem, ahogy ismét a haját szántja és dünnyög az orra alatt, miközben füstöl, ami fura ugyanis ha évente kétszer rágyújt már sokat mondtam. Nem értem mi baja, egészen addig míg satuféket nem nyom és nem néz egyenesen a szemembe. - Niko, el kell őt felejtened. Nem érdekel, hogy csinálod, de még gondolnod sem szabad arra a lányra. Én megértem, hogy gyönyörű és valószínűsíthetőleg, mivel nem csak egyszer húztad meg, az ágyban is jó, de ő a tiltott gyümölcs azon a kibaszott almafán. Ugye tudod mit jelent ez? - néz rám összeszűkült szemekkel. Én viszont pillanatok alatt felpaprikázódom.
- Nekem senki nem mondja meg, hogy kire gondolhatok és kire nem - szűröm a szavakat a fogaim között.
- De igen. Niko, ő megteheti! Nem ismered Anderst, az a pasas elmebeteg ha a lányairól van szó. Ki fog csinálni. Ha jót akarsz magadnak még Lia nevét is elfelejted - néz rám halálosan komolyan.
- Nem árthat nekem - jelentem ki magabiztosan, mire Tia torkát egy kisebb hisztérikus kacaj hagyja el.
- Nem is tudod mennyit árthat Niko. A pasasé a fél kiadó - kezd bele, de félbeszakítom.
- Van másik kiadó is - vágom rá.
- Figyelj rám te ökör - ül le mellém és a szemembe néz. - Anders tizenhat éves kora óta profi zenésznek számít. Tizenkilenc éves volt mikor kiadták az első albumukat. Több, mint húsz éve van a szakmában, túl messzire elér a keze. Mindenkit ismer és mindenki tiszteli. Őt nem tudja se Eero, se én, se senki leszerelni, ha eldurran az agya. Ki fog csinálni. Ismerem, túl jól ismerem Niko. Nem tudlak megvédeni tőle - néz rám könyörgően és kissé kétségbeesetten.
- Már nem beszélünk Liával, de ha mégis így lenne akkor sem ijednék meg az apjától - húzom ki magam büszkén.
- Pedig jobb ha félsz Mattől. Világ életében távol tartotta a lányait a zenészektől csak a saját csapatához engedte közel őket, de az más... Nem egyszer jelentette ki, hogy nem érdekli kivel állnak össze a gyerekei, amíg a potenciális pasi jelölt, nem az ő szakmájában mozog. Előbb látna egy hajléktalan senkit a lányai oldalán, mint egy zenészt. Védi őket, akár egy tigris a kölykét. Egy pasasnak három bordáját törte el, mert a nagyobbik lányát megpróbálta felszedni. Jen akkor még csak tizennégy éves volt a fickó pedig huszonöt. Nem gondolta komolyan az udvarlást, mégis a kórházban kötött ki, mert nem ijedt meg Matt fenyegetésétől. Azóta se hallottunk a fickóról. Érted mire akarok ezzel kilyukadni? - néz mélyen a szemembe.
- Értem, de nincs mitől félned. Lia és köztünk már nincs semmi és nem is lesz soha - sóhajtok fel.
- Tépd ki a szívedből, még akkor is ha fáj - suttogja.

- Mi van vele? - nézek Benre aggódva, aki épp most jött ki a hálószobából, ahol Pete még mindig eszméletlenül fekszik.
- Semmi komoly. Csak kapott két Andys tarkóst - von vállat. - Kialussza magát és holnapra kutya baja - szorítja meg a vállam biztatóan.
- Oké - bólintok bizonytalanul még mindig a falnak dőlve és bűvölöm az ajtót, ahogy az elmúlt egy órában tettem. A második nyakast már túlzásnak éreztem a szöszitől, de lehet, hogy igaza volt és tényleg kellett. Amint hazaértünk Pete magához tért és ismét tajtékzani kezdett. Egy vázával sikeresen majdnem fejbe talált, de még időben elhajoltam előle. Sosem láttam még így. Mint, aki teljesen összetört. Én törtem össze, azzal, hogy megcsókoltam Olivert. Andy persze ismét közbelépett és kiütötte még azelőtt, hogy ő ütött volna ki engem.
- Hol alszol ma? - kérdezi Ben halkan, mire ráemelem a pillantásom és értetlenül pislogok rá.
- Hol aludnék? Természetesen vele - suttogom erőtlenül.
- Hát csak… Azt gondoltam, hogy nem mész be hozzá - nyögi ki.
- Miért ne mennék? - húzom fel kérdőn a szemöldököm, de valahol igazat adok neki. Nem bírom mozgásra bírni a tagjaim, pedig már egy órája itt állok az ajtóban és csak bámulom a kilincset. Régóta be akarok menni, de nem megy. Viszont most már muszáj lesz.
- Mert meg akart ölni? Ma már harmadszor - hallok meg egy dühös hangot. Andy…
- Nem félek tőle - nézek a sötét folyosó homályában ácsorgó álló alakra.
- Nem beszámítható - lép ki a fényre, az arca rideg, az izmoktól duzzadó karjai a mellkasa előtt szorosan összefonódnak. - Nem maradhatsz vele - jelenti ki határozottan.
- Most magatokra hagylak titeket, Yv már vár - susogja Ben félve, mikor az arcomra néz. Gondolom nem túl sok jót olvasott le róla. Bár a gyilkos pillantás nem neki, sokkal inkább Andynek szól.
- Te nekem nem mondod meg, hogy mit tehetek és mit nem - csattanok fel egyelőre csak halkan, miután Ben eltűnt a lépcsőn.
- Meguntad az életed Lia? - lépked hozzám még közelebb. Mezítláb van, olyan hangtalanul jár akár egy vadmacska.
- Mi a fasz közöd van hozzá? Mi közöd az én életemhez? - csattanok fel és ellököm magam a faltól, hogy kihúzhassam magam. Így is épphogy a mellkasáig érek, de legalább nem vagyok összegörnyedve. A kezeim a csípőmre teszem és úgy nézek Andy szemébe. Dühös vagyok rá. Hagynia kellett volna, hogy megöljön.
- Meg akarsz halni igaz? - lép még egyel közelebb én pedig hátrálni kezdek. - Kívánod igaz? A sötétséget akarod, nem akarsz érezni és gondolkozni többé. Azt hiszed nem tudom? Hogy nem látom a szemedben? - közelít újra felém, miközben a szemei villámokat szórnak.
- És ha így van? - szegem fel az állam kihívóan, mire a folyosón lévő polcról leemel egy vázát és a falhoz csapja. Ijedten rezzenek össze mikor meglátom, hogy lehajol egy nagyobb szilánkért. Nem óvatoskodik, rámarkol a törött üvegre, ami azonnal felsérti a tenyerét. Pár kósza vércsepp a padlóra hull, én pedig elborzadva nézek rá. Nem értem mit akar.
- Akkor öld meg magad - nyújtja felém a szilánkot. - Gyerünk Lia vedd el - noszogat, mire lemerevedek. - Vagy csináljam előbb én? - húzza fel az egyik szemöldökét kérdőn és a csuklójához teszi az üvegdarabot.
- Hülye vagy? - lépek elé és kicsavarom a kezéből a szilánkot. Bár tudom, hogy esélyem se lenne, ha ő maga nem akarná elengedni.
- Igen, hülye vagyok, de te még nálabb is hülyébb vagy mókuska. Nem akarsz te meghalni - mosolyodik el, miközben elkapja a karom és magához ránt. - Szeretni akarsz, érezni. Látni akarod még az elsőd. Te sem gondoltad komolyan. Én tudom milyen az, ha komolyan gondolja az ember, de te nem akarsz meghalni kicsikém - ölel magához, mire kirobban belőlem a zokogás. A lábaim felmondják a szolgálatot csak a karjaim tartanak meg, amivel Andy nyakába csimpaszkodok. A mellkasán sorban gurulnak le a könnycseppjeim, már levegőt se kapok a sírástól. Csak kapaszkodok belé, mintha minden ezen múlna, ő pedig tart, erősen, védelmezően. Ismét a karjai közé kap, olyan könnyedséggel, mintha csak egy három kilós cukros zacskót cipelne és a hálószobája ajtajáig meg se áll. Kézzel-lábbal kapaszkodom a karjaiba így nincs más választása, minthogy berúgja az ajtót és ugyan így a lábával csukja is vissza. Először azt hiszem, hogy az ágyába visz, de nem. A zuhanykabinba lépked velem, majd behúzza a tolóajtót és megnyitja a csapot. Ruhástól egymásba kapaszkodva állunk a langyos vízsugár alatt, én pedig egyre csak zokogok. Nem tudom mi van velem, nem értem mi történik, hol rontottam el.
- Meg kell nyugodnod - suttogja miközben a hátam simogatja. - Lia muszáj elengedned, mert meg fogsz fojtani - szól rám és a libabőrös karomra csúsztatja a puha meleg tenyerét. Majdnem felnevetek, de nincs kedvem nevetni. Bár én? Megfojtani őt? Jó poén… Játszi könnyedséggel le tudna fejteni magáról. - Mókuska hallasz? - tolja kicsit arrább a testem és megpróbál a szemembe nézni. Az arcát csak homályosan látom a könnyeimtől. - Ha nem hagyod abba a hisztériázást én esküszöm, hogy rád zúdítom a jeges vizet - fenyeget meg. Esküszöm, hogy próbálkozom abbahagyni a sírást, kapkodok a levegő után, nagy kortyokban nyelem az élettő oxigént, ami már teljesen kiszorult a tüdőmből, de amint lélegzetvételhez jutok ismét felszínre törnek a könnyeim. Andy nagyot sóhajt, amit csak tompán hallok meg. - Te akartad - csóválja meg a fejét aztán érzem, hogy a jeges víz a bőrömre zúdul. Összekoccannak a fogaim és teljesen lefagyok. Aztán hirtelen se kép, se hang.
Mikor magamhoz térek, Yv aggódó arcával találom szembe magam. Andy ágyában fekszem egy vastag takaróba csomagolva, fáj a fejem a sírástól, a szemeim is égnek.
- Na végre - sóhajt fel Yv megkönnyebbülten és finoman végigsimít az arcomon.
- Te vetkőztettél le? - nézek rá. A hangom halk és rekedt még számomra is idegen.
- Igen - bólogat. - De ha gondolod felöltözhetsz. Hoztam száraz ruhát - bök az ágyra maga mellé. Pillanatok alatt magamra kapom a falatnyi sortot és a kapucnis pulóvert, majd visszazuhanok az ágy szélére és pár percig meredek magam elé.
- Lia, mi bajod van? - kérdezi Yv félve, miközben mellém csúszik és fél kézzel átkarol. Az állát a vállamra fekteti és cirógatni kezdi a bőröm.
- Nem tudom - csóválom meg a fejem. - Olyan üresnek érzem magam - nyögöm ki.
- Hé, itt vagyok veled. Nincs semmi baj - mosolyog rám biztatóan.
- Te tudod hol van Andy készlete igaz? - nézek mélyen a szemébe. Tudja, hogy mire célzok, a szemei kikerekednek, aztán csak félve bólint egyet. - Szükségem van valamire - suttogom.
- Lia én… - kezd bele a tiltakozásba, de elhallgatottam.
- Yv ugye szeretsz? - nézek rá és az arcomat simogató kezére fektetem a tenyerem.
- Hát persze - bólogat hevesen.
- Akkor adnod kell nekem valamit. Muszáj - motyogom halkan, attól tartva, hogy Andy meghallja.
- Rendben - bólint majd megfogja a kezem és kivonszol a szobából.

Kongó, fájó üresség. Értelmetlen magány. Emlékképek. Halálvágy. Gyilkos ördögök. Védelmező angyalok. Kettészakadt lelkek. Önpusztító ének. Szerelmek, szívek, hasonmások. Értelmetlen az egész. Talán.

31. Őrangyalok

„Mindenkinek van egy angyala, egy oltalmazó, aki vigyáz rá. Sosem tudhatjuk, épp milyen alakot ölt, egyszer egy vénemberét, máskor egy kislányét, de ne hagyd, hogy becsapjon a látszat, erősebb ő bármelyik sárkánynál. Mégsem azért kísér, hogy harcoljon helyetted, hanem hogy a színpad széléről a füledbe súgja: hatalmad van az általad teremtett világok felett!”

- Mi a szent Úr Isten folyik itt? - néz rám Yv elképedve.
- Nem tudom - rázom meg a fejem. A házunk előtt alul öltözött lányok és fiúk tucatja mulat. Mind ittasak, alig van rajtuk valami ruha, pár kuka ég, a műanyag jellegzetes szagától hányingerem támad. Teljes a felfordulás. Azt tudtam, hogy kanbulit tartanak ma a srácok, de erre azért nem számítottam. Hajnal öt van könyörgöm és úgy néz ki a házunk előtti terület mintha utcabál lenne. Utcabál aminek sosincs vége.
- El az utamból - lökök arrébb egy részegen táncoló lányt, hogy be tudjak jutni a lakásba.
- Lia, Yv - dől a nyakunkba Tim röhögve. Pia és füst szag árad belőle, de a szemébe nézve tudom, hogy a bárgyú mosolya nem csak az átmulatott éjszakának köszönhető. A vérben forgó szemek a drog mámorától homályosak.
- Hol van Ben? - néz rá Yv szúrós szemekkel.
- Arra ment - bök az emeletre, mire Yvonne azonnal elindul a hálószobák irányába. - Cicamica, én nem mennék fel a helyedbe - nyögi be végül Tim, mikor a barátnőm a lépcső aljához ér. Yv arca először fájdalmas grimaszba torzul, majd a kezei ökölbe szorulnak és csak azért is elindul fel a lépcsőn.
- Yvonne várj - kiáltok utána, de persze, hogy nem hallgat rám. - Seggfej vagy - sziszegem oda Timnek, majd újabb idegeneket lökdösök el az utamból, hogy Yvonne után tudjak menni. Persze nem tudom megakadályozni, hogy lássa Bent egy másik lánnyal. Mire felérek már az ajtófélfának dőlve áll és csak néz be a szobába.
- Tudom Ben, ez nem az aminek látszik - nevet fel cinikusan Yv hirtelen.
- Bassza meg, én… - hallom meg Ben hangját.
- Szerintem ezt neked is látnod kéne - néz rám Yv halálosan nyugodtan. Gyanakvóan nézek rá egy fél percig, semmit nem értek. Min mosolyog? Most csalta meg a pasija. Mély levegőt véve a legrosszabbra is felkészülve indulok el. A folyosón is nyüzsögnek az emberek, de valahogy csak Yvonne arcát látom magam előtt. Félve pillantok be a szobába, a szemeim pedig abban a szent minutumba ki is düllednek, mint a békáé.
- Ti komolyan egymás mellett keféltek? - röhögök fel miután sikeresen feldolgozom a látottakat. Ben ugyanis egy csajon tehénkedik, mellettük viszont Pete fekszik akin egy idegen lány lovagol. Mind be vannak lőve, Pete még a kendőt is a karján hagyta, amivel elszorította magát.
- Csak gratulálni tudok - kacag fel Yv. - Na gyere keressünk valamit inni - ragad karon, majd becsapja az ajtót és húzni kezd a földszint felé.
- Hé, állj meg - torpanok meg mielőtt leérnénk. - Jól vagy? - fogom a két tenyerem közé az arcát és megpróbálom a választ a szemeiből kiolvasni.
- Azt hiszem igen - bólint mosolyogva. - Tudtam, hogy ez lesz. Férfi - von vállat.
- Nem minden férfi ilyen - mosolygok rá együtt érzően.
- De zenész - kuncog fel. - Nézd Lia, legalább őszinte a kapcsolatunk. Nem ígért semmit, én pedig tudtam végig, hogy nem lesz hűséges. Persze nem azt mondom, hogy jó érzés látni, hogy mást vág gerincre, de sosem áltatott. Nem fogadott hűséget, nem hazudott. Tudtam mire vállalkozom mikor vele kezdtem. Azzal is tisztában vagyok, hogy minél sikeresebb lesz, annál több lány fogja megkörnyékezni és annál többször fog félrelépni. De szeretem és ő is szeret. Tudom, hogy szeret, érzem idebent - mutat a szívére. - Hozzám jön haza, nekem ír dalokat, én ölelem át és nekem súgja, hogy te vagy az egyetlen. Ezek itt - mutat körbe - csak ribancok. Te és én drágám nem vagyunk azok. Mi múzsák vagyunk. Minket a zene éltet, a zenét pedig ők csinálják, tehát ha azt vesszük ők pumpálják a vért az ereinkben. Köztük kell léteznünk édes, mert ha nem akkor meghalunk - mosolyog rám, én pedig megijedek.
- Mintha az anyámat hallanám - nyögök fel.
- Az anyád tudta mi a dörgés és sosem tagadta. Példát vehetnél róla és bevallhatnád magadnak, hogy ugyan olyan vagy, mint ő. Gyere, keressük meg Andyt - kulcsolja össze az ujjainkat, majd a földszintig meg se állunk. Andyt nem nehéz most se kiszúrni, a legnagyobb lánytömeg kellős közepén kell keresni. És lám, lám meg is van... A kedvenc foteljében csücsül, és három csinibaba veszi körbe. Az egyik előtte térdel és próbálja kiszívni a farkán át az életet is belőle, a másik kettő pedig a fotel karfáján trónol és felváltva adják a szépfiú kezébe a whiskys poharat na meg a füves cigit, miközben folyamatosan simogatják és csókolgatják. Yv nem szívbajos, így simán mögéjük áll, nehogy túlságosan is megzavarja a mulatságot, majd a fülébe susog. Andy vigyorogva kapja fel a fejét, majd egy csettintés után, a “király” körül mozgó lányok közül kiválik egy, aki egy ezüsttálcát egyensúlyoz a karján, amin csíkokban áll a kokain.
- Nem jössz ide mókuska? - néz a fotelben ücsörgő férfi egyenesen a szemembe, mire csak elmosolyodom és közelebb lépkedek. Persze a hölgyikéken nem olyan könnyű túljutni, de Andy egyetlen mondata elég ahhoz, hogy szétnyíljon előttem a lányok gyűrűje, teret engedve a ház urához. - Húzzatok a retekbe - hadonászik Andy. - Engedjétek ide a mókuskát - kiabál a csajokra, akik öntudatlanul, buta tekintettel bámulnak rá, aztán mikor eljut az agyukig mit is kért a szőkeség, oszlani kezdenek. - Te nem - nyomja vissza az előtte térdelő barna hajú lány fejét az ágyékára, aki szintén el akar párologni. - Neked még le kell szopnod párszor - simítja ki a hosszú kócos tincseket a babaarcból és kivillantja a hófehér fogsorát. A lány megbabonázva néz a szemébe, majd mosolyogva újból az ajkai közé veszi, hogy tovább bólogathasson a méretes hímtagon. - Ez az- dönti hátra Andy a fejét, miközben a lány fejét simogatja. - Ha ilyen ügyes kislány leszel továbbra is, még meg is baszlak - suttogja. A szemeim ettől a mondattól kikerekednek ismét. Komolyan ez a lány jutalma? Egy menet? Nevetséges…

- Gyönyörű vagy - mosolyog rám Leena.
- Szeretlek - nézek mélyen a szemébe. A vallomásom egy csókkal jutalmazza, majd a mellkasomra bújik. A haja selymes lepelként teríti be a vállam, a bőre illata nyugtatólag hat rám. Nem tudom mi van velem, üresnek érzem magam és mégis boldognak. Örülök annak, hogy itt van, hogy tényleg egyetlen hívásomba került és utánam repült. Talán érezte mennyire szükségem van rá, a szeretetére, arra, hogy átölelhessem. Az egész éjszakát végig szeretkeztük, a kétségbeesésem pedig semmivé foszlott. Hülyeség volt azt képzelni, hogy beleszerettem Liába. Hogy is szerethetném őt, mikor Leena itt van velem? Csak rá van szükségem, a csókjára, az érintésére, mert ő a társam.
- Énekelsz nekem? - kérdezi halkan.
- Míg el nem alszol - suttogom és egy puszi után a kedvenc finn dalunk sorait kezdem dúdolni halkan. Tudom, hogy én nem alhatok vissza, millió meg egy dolgom van, pofavizitre kell mennem, leellenőrizni, hogy minden rendben van-e a színpaddal, próba is lesz és még vár rám jó néhány interjú is. De még nem akarok erre gondolni. Most nem. Csak élvezni akarom a pillanatot, figyelni, hogy alszik a karomban, az édes kis mosolyt, ami álmában mindig eluralkodik a vonásain. Csodaszép ilyenkor, védtelenül. Olyan, mintha minden rendben lenne. Mintha visszakaptam volna azt a lányt, akibe belezúgtam anno. Persze valami mégis megváltozott.
Lia.
Nem tudom kitépni a gondolataim közül. Talán a lelkiismeretem nem hagy nyugodni. Végülis elég balfasz módra bántam vele. Megbántottam, nem is egyszer. Belé rúgtam, kihasználtam és eldobtam, mint valami ócska rongyot. Nem érdemelte meg. Csak egy kislány a szentségit, egy törékeny naiv pici lány aki azt hitte, hogy tudok valamit adni neki. Ő nem érti, nem érheti, hogy ki vagyok. Ezt csak Leena tudja, hisz ő már kiforrt beérett nő. Könyörgöm még én sem tudom mit akarok, halvány lila dunsztom sincs arról, hogy ki vagyok. Lia még fiatal, kell neki még pár év, hogy igazán felnőjön. Akkor talán… Igen, ha később találkozunk, akkor lehetett volna valami, ha nincs Leena.
De miért gondolkodom ezen? Nincs ha, nincs de, nincs volna, csak az van, ami van és semmi több.
Órákon át bámulom Leenat, simogatom a vállát és kikapcsolom az agyam. Aludni azt nem tudok, de nincs is semmi értelme. Az órára pillantva rájövök, hogy készülnöm kell. A táskám az ágyam mellett hever, ebbe az egérrágta szekrénybe még kipakolni se mertem. Olyan az egész motel, mint mikor az első koncertjeinket adtuk. A legolcsóbb, legszakadtabb szállókba nyomorogtunk. Volt idő mikor egy szobában aludtunk mind az öten minden cuccunkkal együtt, mert nem volt pénzünk arra se, hogy legalább két poros lyukat kivegyünk. Három éve fenekestül felfordult körülöttünk a világ. Már luxuslakosztályokat kapunk, nem kell összezárva lennünk, nem kell attól félnünk, hogy a felszerelésünket ellopja valaki, nem egy ócska ezer éves kisbusz szállít, egy még koszosabb pici levegőtlen pubba. Nem, most már mindenből a legjobb jár, de mégsem vagyok ezzel mindig elégedett. Hiányzik, hogy Mad a bordáim közé könyököljön éjszaka, hogy Jarit a fürdőkádban lássam aludni, hogy hallgassam Mika hisztijét, mert a dobfelszerelést a könnyen feltörhető kocsiban kell hagynunk, különben nem férnénk el a lepukkant bűzlő szobában. Hiányzik, hogy Aleksivel vérre menő csatát vívjak az egyetlen szabad sarokért, amibe betehetem a kevéske cuccom. Vicces, akkoriban még sporttáskám se volt, senkinek nem volt semmije. Két nadrág, három póló, váltás alsó, egy félig levált talpú tornacipő és a gitár. Ennyiből éltünk évekig, de nem is volt szükségünk többre. Na jó egy jobb autóért rimánkodtunk néha, hogy ne stoppal kelljen elmenni a koncertig, mikor az a tragacs úgy dönt, hogy megáll. De azok voltunk mi. A szakadt, útszéli, lelkes kissé elfajzott hippik, akik semmi másra nem vágytak csak, hogy zenélhessenek. Akiknek még arra se volt sokszor pénzük, hogy két üres zsömlét megengedjenek maguknak.
Most pedig lenn vár valami luxusautó, ami egy hatalmas csarnokba fog vinni, ahol valami asszisztens kávét, cigit és reggelit nyom majd a kezembe, ráadásul a kávém úgy lesz elkészítve, ahogy szeretem és a reggeli is bőséges lesz…

- Pete a szentségit induljunk már - csattanok fel türelmetlenül miközben a lábammal is dobbantok egyet, mint valami hisztis gyerek. Ő persze halálosan nyugodtan áll a tükör előtt, totál bekészülve és az inge gallérját igazgatja. - Na jó én elindultam, Andynek szüksége van rám - szusszantok fel, majd feltépem az ajtót, de abban a pillanatban őrült fájdalom hasít a karomba. Pete vasmarokkal tart fogva, a szemei villámokat szórnak.
- Normális vagy? Ez fáj - nyüszítek fel, mire még jobban belém vágja az ujjait. - Engedj el a kurva életbe - tapasztom a tenyerem a hatalmas mellkasára és megpróbálom arrább taszítani, de olyan, mintha egy sziklát próbálnék arrébb lökdösni. Esélyem sincs. Valami gyilkos tűz lobog a tekintetében, én pedig megijedek tőle.
- Andy mi? - sziszegi az arcomba, majd elengedi a karom és az egyik arcomba hulló tincsem csavarja az ujjai köré. - Megkúrt igaz? - susogja a fülembe. - Érzem a leheletét a bőrödön - fúrja a nyakamhoz az arcát, amitől megremegek. A hangja semmi jót nem ígér. A szokásosnál is mélyebb és rekedtebb. A hajamnál fogva rántja oldalra a fejem, amitől apróbb sikítás tör fel a torkomból. Fáj amit csinál és nem is értem, hogy jut eszébe az az ostobaság, hogy lefeküdtem Andyvel. - Bárkivel kefélhetsz, de Andyvel nem - csattan fel, aztán aprót taszít rajtam.
- Neked elment az eszed Pete. Be kéne záratni - üvöltök magamból kikelve, miközben a karom dörzsölöm, amin tisztán látszódnak az ujja nyomai.
- Lehet - kapja el az arcom fél kézzel és a falnak présel, miközben az állkapcsom szorongatja.
- Hagyd már abba - sziszegek. A fájdalomtól ellepik a szemeim a könnyek.
- Nem kefélhetsz Andyvel. Megértetted? - sziszegi a képembe fenyegetően.
- Nem feküdtem le vele - nyöszörgöm, miközben megpróbálom lefeszegetni az ujjait magamról.
- Nem ezt kérdeztem, hanem azt, hogy megértetted-e, amit mondtam. Nem vághatja beléd a farkát, mert az enyém vagy. Bármivel megosztozom vele, de a nőmön nem. Érted? - néz mélyen a szemembe. A tekintete villámokat szór.
- Igen - nyögök fel. Jobb ha megadom magam neki, ki tudja mit művel ha nem kapja meg, amit akar. Mostanában eléggé el van borulva. Néha hihetetlenül kedves, de vannak pillanatok, mint ez a mostani. Bekattan és annyi.
- Helyes. De ha megtudom, hogy mégis basztok én kitekerem a nyakad - mosolyodik el, majd enged a szorításból és finoman megpaskolja az arcom. Kitágult szemekkel, levegőért kapkodva pislogok rá, miközben visszafordul a tükörhöz és kihúzza a sötét szemeit egy szemceruzával. Hallom, hogy kérdez valamit, de addigra már a folyosó végén vagyok, hogy bemenekülhessek az egyetlen olyan emberhez, akitől még Pete is tart. Amint becsukom magam mögött az ajtót összeomolok. A hátam a hideg falnak vetem, majd lecsúszok a földre. Andy látszólag nincs itt, mégis biztonságban érzem magam a szobájába. Nem tudom mit tegyek. El kéne húznunk innen. Minden kezd zavaros lenni körülöttük. Kisebb rádiókban már játsszák az egyik számukat, ami még a demójukon volt, pici klubokban lépnek fel szinte minden nap, és ugyan még mindig nem vonultak be a stúdióba, hogy felvegyék az első lemezüket, de egyre több és több dal születik. Tény, hogy kezd beindulni a szekerük, ez pedig annyit tesz, hogy még több piához, kurvához és droghoz jutnak. A whisky és kokain partyk lassan mindennaposak a házban, amit a lemezcég bérel nekik. Bár jobb, hogy nem teszi be senki ide a lábát, ugyanis a kégli nem is emlékezetet arra a helyre, amibe beköltöztünk pár hete. Minden egyes bútor szarrá tört, a tapéta foltos lett, az üvegajtókból már hiányzik az üveg, egy mosdó is letört, mert két hülye azon kefélt és takarítva se volt azóta.
- Lia? - hallok egy halk kérdést. Csak most tűnik fel, hogy a sötét szobába kevés fény árad be, ami a fürdőből jön. Andy áll teljes harci díszben a küszöbön és egy lány seggét markolja. Az ágyat is megvilágítja a neonfény, ahol egy másik női alakot fedezek fel. Nem volt jó ötlet ide jönni.
- Ó, bocsi - szipogok. - Azt hittem egyedül vagy. Nem akartam zavarni - állok fel és megtörlöm a szemeim. A kezem a kilincsre csúszik, Andy puha tenyere pedig a karomra, pont oda, ahol Pete szorongatott pár perce. Önkéntelenül is felszisszenek, a bőröm még mindig érzékeny.
- Keltsd fel és húzzatok el - suttogja Andy a lánynak, aki még mindig a fürdőszoba küszöbén áll. Míg összekapják magukat, Andy finoman cirógatja a kivörösödött bőröm és fogva tartja a tekintetem. Zokogni szeretnék, de tartom magam.
- Szia baby, majd hívj - suttogja az egyik csaj Andy fülébe, majd egy-egy puszi után mindketten távoznak. Sajnálkozva és kissé gúnyosan néznek rám, de per pillanat még ezen se bírom felhúzni magam. Úgy érzem nincs erőm, hogy csak egy nyomorult báb vagyok a világ gépezetébe, hogy minden kicsúszott az irányításom alól. Andy hirtelen kap a karjába és meg se áll velem az ágyig, ahol velem együtt ül le majd az ölébe húz. Óvón ölel, mintha egy angyal lenne és a karjai nem karok, hanem szárnyak lennének, amik mögött elbújhatok a világ elől. Legalábbis ezt az illúziót kergetem, még akkor is ha tudom, hogy hülyeség az egész.
- Mi történt? - kérdezi halkan.
- Haza akarok menni - sírom el magam. - Anyut akarom - zokogok fel, mint egy hisztis kislány. De tényleg nem vágyok másra, minthogy ismét három éves gyerek legyek, hogy anyu átöleljen, amikor azt hiszem nem bírom tovább. Aztán hirtelen belém hasít a felismerés és a fájdalom. Nekem nincs is otthonom. Sose volt. Persze a New York-i lakás az enyém, de minek nekem az a nagy hodály? Dorah és Yv lenne már csak nekem? Dorah mindig hazavár, mindig örül nekem. Yv, ő itt van és mégis oly messze. Egy házban élünk, de van, hogy alig látom, hol Bennel, hol más pasikkal múlatja az időt és hiába nem látom, de tudom, hogy egyre többször nyúl ő is azokhoz a szerekhez, amik Mirát a sírba vitték. Nincs hova hazamennem. Anyu ki tudja hol és kivel van… Conor is elhagyott, pedig megígérte, hogy nem teszi, de mégis. Persze hetente beszélünk telefonon, de nincs itt. Nincs velem. A nővéremmel kölcsönösen gyűlöljük egymást, az apám meg… az apám.
- Én meg nem akarok énekelni. Dobolni akarok - suttogja a fülembe Andy, mire levegőt is elfelejtek venni és megmerevedek az ölelésébe. - Dobos voltam mókuska, csak a srác, aki kezdetben énekelt kinyírta magát, így valakinek be kellett állnia a helyére. Én lettem a szerencsés nyertes…
- Ezt nem tudtam - szipogtam.
- Mit tett veled Pete? - kérdezi halkan.
- Azt hiszi, hogy dugunk - suttogom.
- Dughatnánk, hidd el semmi kifogásom nem lenne ellene, kurva jó nő vagy - kuncog fel, mire én is elmosolyodom.
- Azt mondta kitekeri a nyakam, ha megtudja, hogy veled is kefélek - nevetek fel hisztérikusan. Most Andy merevedik meg.
- Ha egy ujjal is hozzád ér, én ölöm meg. Ne félj mókuska, Pete jó srác, szerintem ő sem bántana. Csak van, hogy megbolondul. Be volt tépve mi? - kérdezi.
- Mostanában mindig be van - sóhajtok nagyot.
- Túl nagy a nyomás. Én leszarom, de ő nem. Őt érdekli, hogy mit csinálnak a bőrszékben ücsörgő kurvapecérek, hogy mi van a klubtulajokkal, a menedzserekkel, mindent kézben akar tartani, de ez képtelenség. Ha így folytatja akkor lassan el fogja felejteni, hogy miért vette a gitárt a kezébe, hogy miért imádott játszani. Próbáltad már a heroint mókuska? - nyúl az állam alá, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Nem, az apámat majdnem kinyírta, valahogy nem vágyom rá - csóválom meg a fejem.
- Akkor nem értheted - mosolyodik el. - Mikor belövöd magad, kibaszottul királynak tűnik az élet. Minden szuper és az összes szar, ami a nyakadba van elpárolog míg repülsz. Az a pár óra boldogság szivi, na az mindent megér. Bár tudod sosem lesz olyan már az élmény mikor először szúrtuk magunkat meg. Az volt a csúcs, a Mount Everest, annál távolabb nem lehet szállni. De mégis, mi drogosok mindig próbálkozunk vele. Kergetjük az elsőt, át akarjuk még egyszer élni. Tudod mindig mindenből az első a legjobb. Az első merevedés és magömlés, mikor rájössz először, hogy férfi vagy és úgy is érzed még magad, mint valami tökös barom, aki bármire képes, az első szerelem, az első csók, az első dugás, az első fizetésed, az első drogmámoros éjszaka, az első dal, az első koncert, az első gyerek… Ezeket nem lehet felülmúlni. Neked mi az életedben az első mókuska? - simít végig finoman az arcomon.
- Niko - lehelem csukott szemmel. A világító zöld szempár ismét felvillan előttem. - Az első szerelem, az első végigszeretkezett éjszaka, az első csalódás, az első fájdalom, az első visszautasítás, az első ember, aki olyan kínt okozott amibe azt hittem belepusztulok - suttogom magam elé meredve.
- Hol van most? - kérdezi halkan.
- Ki tudja - rántom meg a vállam. - Ő is zenész - kacagok fel.
- Ez a kereszted? - nevet fel halkan.
- Mi? - nézek rá értetlenül.
- Hát mi - bök magára. - A zenészek. Apád is az, a szerelmed is az, mi is azok vagyunk - magyarázza.
- Utálom az összes zenész - fintorgok.
- Akkor miért kapaszkodsz most úgy belém, mintha az életed múlna rajta? - simít végig a pólóját markoló ujjaimon. Tényleg szorítom és ez eddig fel se tűnt. Nincs értelme vitázni. Legyőzött. Tényleg ők a keresztjeim. Átkozott muzsikusok….

- Jó reggelt - köszön rám az egyik road, miközben a színpadon sétálgatok. Őrület az egész. Csukott szemmel magam elé képzelem, hogy a csarnok megtelik emberekkel, hallom ahogy minket éltetnek, látom a táblákat, a szíveket, a lányok könnyes szemét, a fiúk csodálkozó és irigy tekintetét. Ahogy kinyitom a szemem a reflektor fénye elvakít még annak ellenére is, hogy nappal van, olyan, mintha egyenesen a Napba néztem volna. Hunyorogva fordulok meg. A hatalmas táblák mögött neonlámpák vannak elrejtve, hogy éjjel majd tisztán lehessen látni a Kulo feliratot. Aleksi és Mad az erősítőjét tologatja a legjobb helyre a technikusokkal, Jari a szintetizátorait simogatja, Mika pedig idegesen pörgeti a dobverőit az ujjai közt és nagyon morfondírozik valamin. Cynthia mosolyogva áll a színpad szélén, pár lánnyal együtt. Mosolyogva nézem őket. Látszik rajtuk, hogy tényleg élvezik azt, hogy itt lebzselhetnek körülöttünk. De még mindig nem tudom, hogy jutnak be. Nincs belépőkártya a nyakunkba, nincsenek fenn semmilyen listán és mégis ott állnak minden koncerten a színpad szélén, előtte pedig az öltözők körül sétálgatnak, néha be is jönnek. Téboly.
- Niko, itt lesz a mikrofonállvány, nincs zsinór, de szólni fog a cucc estére rendesen. Az árok két méter magas előtted, szóval ne mássz ki a széléig, mert nincs kedvem mentőt hívni, plusz a kordont se tudjuk messzebb rakatni, így ha lezúgsz, akkor a csajok közé kerülsz és szétszednek - jön hozzám Richard a saját technikusom, hogy ledarálja, amit kell, ezzel kizökkentve a bámészkodásból.
- A fények rendben vannak? - kérdezek rá halkan.
- Még nem. Túl erősek a lámpák egyelőre, ha így hagynánk őket, fél óra alatt megsülnétek a színpadon, szóval állítani kell őket, de a fele még fenn sincs rendesen. Nyugi vigyázok rá, hogy ne szakadjon rátok az egész hóbelebanc - mosolyog rám, miközben megveregeti a vállam. - A számok sorrendjét tudjátok? - kérdezi a papírjait bújva.
- Aham, mi állítottuk össze - vigyorodok el.
- Oké, a fiúk cuccai összerakva, a fényekkel még szórakozunk, a hangtechnika pöpec, a biztonságiakkal még kell beszélnem, a többi meg már nem az én dolgom - firkál a papírjára. - Hogy a picsába jöttek már megint a groupiek? Komolyan, mintha szellemek lennének és át tudnának menni a falakon. Faszomba - zsörtölődik.
- Hagyd őket - teszem a tenyerem a vállára. - Nem csinálnak semmit csak bámészkodnak.
- Vegyenek jegyet és akkor bámészkodhatnak - dohogja.
- Nyugi Richard. Minden oké. Kedvesek és őket lehet ugráltatni - mosolyodok el.
- Te tudod haver. Na leléptem, estefelé találkozunk, ha van valami szólok - nyújtja felém a kezét, amit megszorongatok, ő pedig el is tűnik a látóteremből. Tudom, hogy nem sok időm van az egyedüllétre. Valaki úgyis megtalál.
- Szia te majom - hallok meg egy dallamos női hangot újabb pár perc csendes nézelődés után. Így lenne ötösöm a lottón…
- Ó, a szajha - kacagok fel, sarkon fordulva. Ezer közül is ki bírnám szúrni ezt a hangot.
- Szarul nézel ki - mosolyog rám a velem szemben álló nő.
- Szép cipő - nézek a lábán lévő piros magassarkúra. - Jimmy Choo? - tippelek egyet, mivel tudom, hogy annak a pasasnak a cipőit imádja a legjobban.
- Aham - bólint.
- Drága lehetett - mosolygok rá.
- A te pénzedből van - nyújtja ki a nyelvét Tia, mire felnevetek és kitárom a karjaim.
- Gyere ide te boszorka - vigyorgok rá. Nem habozik, azonnal közelebb lépked és szorosan megölel, persze vigyázva, hogy nehogy rám borítsa a kezében lévő poharak tartalmát.
- Hiányoztál - néz a szemembe.
- Hol jártál eddig? - nézek rá.
- A lemezborítótok tervét át kellett vernem a németeken, tudod, hogy nem akarták kiadni azzal a képpel, amit te kitaláltál - mosolyodik el.
- És? - nézek rá izgatottan.
- Szerinted? - húzza fel az egyik szemöldökét vigyorogva.
- Imádlak - boxolok a levegőbe győzelemittasan.
- Megérdemlem a cipőt? - pislog rám sűrűn, mire elnevetem magam.
- Kettőt is - bólogatok bőszen. - De veszek egy harmadikat is ha az egyik kávét nekem adod - biccentem oldalra a fejem és bevetem a kiskutya nézésem aminek tudom, hogy Tia nem tud ellenállni.
- Neked hoztam amúgy is, szóval nem kell így nézned - nyújtja felém a bögrét.
- Örülök, hogy itt vagy - ölelem át fél kézzel a derekát.
- Hol máshol lennék? - kacag fel. - Az a munkám, hogy téged pesztráljalak - simogatja meg az oldalam. És tényleg. Ő az én őrangyalom, a pót anyám. Sosem tudnám elintézni Tiat egy olyan címkével, hogy asszisztens. Ő sokkal, de sokkal több egy asszisztensnél. Mindig velem van, gondoskodik rólam, talán most, hogy csatlakozott a turnéhoz én is rendbe jövök. Végülis nem egyedül kell már interjút adnom, ő ott fog végig ülni mellettem és ha érzi rajtam, hogy fáradok és be fogok sokallni egyszerűen, majd megfogja a kezem az asztal alatt, úgy ahogy mindig teszi mióta velünk van. Különleges nő és jó hatással van rám. Tényleg állandóan anyáskodik felettem és lehet, hogy néha nagyon bosszantó tud lenni, de hálás is vagyok érte, mert nem engedi, hogy túl nagy baromságot csináljak. Nem szól bele persze az életembe, de ha kell elém áll és megvéd még saját magamtól is, ha úgy érzi ez kell ahhoz, hogy ne őrüljek meg, hogy ne csússzak le a szakadék aljára, aminek mindig a peremén táncolok.
- Na elég ebből a szentimentalizmusból. Mennünk kell - húzza ki magát és elindul előre. Én pedig követem. Az autóban csak néz rám összeszűkült szemekkel. Tudom, hogy próbál olvasni az arcomról. Bekapcsolta a receptorait és most letapogatja a belőlem sugárzó jeleket, hogy tudja milyen állapotban vagyok idegileg. Tudom, hogy jól veszi az adást, nem próbálok meg előle elrejteni semmit, mert amúgy is felesleges lenne.
- Miért balhéztál össze Eeroval? - kérdezi halkan.
- Azt mondta elhagy minket. Bepöccentem - vonom meg a vállam, mire érzem, hogy a levegő feszültséggel telik meg. Tia az állam alá nyúlva kényszerít arra, hogy a szemébe nézzek.
- Eero szeret titeket, de öregszik ő is. Nem bírja már úgy a gyerekes hisztiket, mint az elején. Fáradt, hiányzik neki a családja és ti semmit sem tesztek azért, hogy megkönnyítsétek a dolgát. Eddig te és a többiek kárpótoltok azért, mert nem lehet eleget a feleségével és a gyerekével, de most barom módjára viselkedtek. Ismerem már évek óta, tudom, hogy sose fordult volna meg a fejében, hogy elengedi a kezeteket, ha otthon érezné magát köztetek. Niko, hallgass rám. Ne hagyd ki őt ebből, ne tegyétek ezt vele, mi egy család vagyunk. E mögött a pózer szar mögött mi vagyunk csak egymásnak. Ha ő elmegy szétesik az egész. Eero jó ember és ezt te is tudod - magyarázza halk, de mégis határozott hangon.
- Mit tegyek? - nyögök fel.
- Mit tettünk régen szivi? - kuncog fel.
- Söröztünk - vágom rá, mire Tia aprót bólint.
- Igen, söröztünk. Biliárdoztunk, dumálgattunk, táncoltunk, kiengedtük a gőzt, de nem ez volt a szép az egészben, hanem, hogy ezt mind együtt tettük. A koncert után nem külön-külön távozott mindenki, hanem egyszerre, együtt az egész család. Roadok, menedzserek, asszisztensek, zenészek, groupiek, a nagy kutyák és a kis halak mind együtt anélkül, hogy érződtek volna a különbségek.
- Koncert után sörözünk? - kérdezem halkan, bizonytalanul.
- Sörözünk - bólint vigyorogva, majd előkapja a mobilját és nekiáll szervezkedni.


- Hé, hé, hé hova szaladsz kislány? - szól utánam egy srác, akit majdnem elsodortam.
- Bocsi - pördülök sarkon mosolyogva, aztán megyek tovább előre anélkül, hogy egy pillantást is vetnék a magas vékony fazonra. Hatalmas zacskókkal a kezemben robbanok be az öltözőbe, ahol mindenki csak rám vár.
- Megjött a kaja - pattan fel minden srác egyszerre, mire elnevetem magam. Pete mellém lép és édes csókot nyom az ajkaimra.
- Köszönöm és Lia… Én sajnálom, hogy úgy bántam veled, de féltékeny voltam és azt hiszem, hogy…. Hogy… Bassza meg, azt hiszem, hogy szeretlek a kurva életbe - nyögi ki. A fekete szempár őszintén csillog és kissé félve is.
- Imádom a mocskos szádat baby - kuncogok fel és szorosan magamhoz ölelem. Most az a férfi szorít magához, akit megismertem. A kedves kis bolond. Nem áll szándékomban válaszolni a vallomására, de Pete azt hiszem ezt nem is várja el tőlem. Így van ez jól.

Minden párba jár. Jó és rossz. Szerelem és fájdalom. Igazság és hazugság. Szép és csúf. Ígéret és átverés. Nő és férfi. Szöveg és dallam. Élet és halál. Angyal és ördög. Háború és béke. Észak és dél. Azt mondják a bölcsek csak így tartható fenn a világ egyensúlya? De mi van ha máshogy állítjuk fel a párokat? Ha a zene mellé az ördögöt tesszük? A fájdalom mellé az angyalt? Észak mellé a férfit? A rossz mellé a nőt? A szöveg mellé a hazugságot? Az igazság mellé a halált és így tovább? Felborulna vajon a rend? Nem lenne pár a pár?

30. (Z)űr

„Összetartásból széthúzás, ígéretekből csalódás,
Álmatlan éjszakákon ment a gondolkodás,
Hogy hol rontottuk el, mi lehet a megoldás?”

- Muszáj ennek rajtunk lennie? - nyöszörgök, mikor kiszállunk a kocsiból. Semmit nem látok, Ben és Pete bekötötte a szemünket.
- Mindjárt leveszem - suttogja Pete a fülembe, mire görcsbe rándul a gyomrom. A hangja reszelős és izgatott, engem pedig azonnal lázba hoz, hogy érzem a meleg leheletét a bőrömön. A hátamhoz simulva terel valamerre. Érzem, ahogy kioldja a fekete kendő csomóját és lehúzza a leplet.
- Kinyithatod a szemed kicsikém - simít végig a karomon finoman, majd az állát a vállamra támasztja, a hasamon pedig összekulcsolja az ujjait. Lassan nyitom fel a szemhéjaim és egy ház előtt találom magam.
- Nem értem - motyogom, a kezem pedig az övére csúsztatom.
- Itt fogunk lakni. A lemezkiadó bérli nekünk míg el nem készül az albumunk. Örülsz? - mosolyog rám.
Hát így hirtelen meg se bírok szólalni. Nem tudom mit érzek. Beköltözni egy házba? Összecuccolni valakivel, akit igazából nem is ismerek? Nem is tudom…
- Végülis - harapok az alsó ajkamba miközben ismét a fehér falú épület felé fordulok. - Nem rossz - vonom meg a vállam. Bezzeg Yv tud lelkesedni. Ben nyakába ugrik és megcsókolja. Talán azért, mert ő szereti a piros hajú gitárost. De sebaj, Pete lelkesedik helyettem is.
- Az egész banda itt fog lakni, kivéve Tim, mert neki van itt valami barátnője és nála lesz, de Andy, Ben, meg én itt lakunk majd. Van saját próbatermünk és kibaszott nagy a fürdőszoba - magyarázza, mire én is megeresztek egy mosolyt. Olyan akár egy nagyra nőtt gyerek. Kézen ragadva vezet végig a házon. Igazából nincs benne semmi extra. Három háló, egy nappali, egy konyha és egy fürdő, ami nem is olyan nagy, bár viszonyítási alap kérdése. A próbaterem a legnagyobb jóindulattal is csak egy kis poros lyuk, amit valószínűleg valami raktárfélének használtak régebben. Hát nem is tudom… Apuék is így kezdték mondjuk, sőt rosszabb körülmények közt, de én abban az időben nem láthattam őket. Én már csak a kastélyra emlékszem, amit azért bérelt nekik a stúdió, hogy nyugodtan tudjanak dalt írni, távol a kurváktól, a piától és drogoktól. Na nem mintha nem találták volna meg a módját, hogy minden földi jót magukhoz vegyenek, így is… Ez ahhoz a házhoz képest egy ócska rozoga valami. De mégis Pete mosolya engem is arra ösztönöz, hogy örüljek a dolognak.

A beköltözés nem nagy cucc, főleg, hogy alig van pár holmink. Az együttélés, na igen az már más tészta. Yv és Ben egy csapatot alkotnak, alig dugják ki az orruk a szobájukból. Csak akkor távolodnak el egymástól, ha Bennek próbálnia kell a többiekkel. Én és Pete… Hát nem is tudom mik vagyunk mi. Együtt alszunk, jókat beszélgetünk, sétálunk, szórakozunk, néha meghallgatom a dalokat amiket ír, a riffeket és ha tudok segítek neki, hogy még jobb legyen abban amit csinál, de hiányzik az a bizonyos plusz amitől azt mondhatnám, hogy egymáshoz tartozunk. Nem tartozunk a másiknak elszámolással, tisztában vagyok vele, hogy nem én vagyok az egyetlen nő az életében, de nem kérem számon ha nem jön haza éjszaka és ő sem teszi ha napokra lelépek, mikor úgy érzem némi magányra van szükségem. Nem kérdez semmit, én se teszem és ez így van jól. Tiszteletben tartjuk a másik privát szféráját, együtt élünk és mégis külön, de azt hiszem mindkettőnknek ez a legkényelmesebb. Bár van még valaki, aki a lakásban tartózkodik. Andy…
Egyszerűen őrült. Holt biztos, hogy nincs ki mind a négy kereke. Két végén égeti a gyertyát, sosem alszik, mindig piás vagy be van szívva, de sokszor elfordul, hogy az alkohol és a kábítószer egyszerre dolgozik a szervezetében, nem mellékesen akárhol képes akárkit megdugni, az se zavarja ha más is látja, ráadásul mindig valami baromságon töri a fejét, a dühkitöréseinek pedig se szeri se száma.
- Mi van mókuska, Pete bácsi nem adta meg éjjel, ami neked járt? - húzza ki a mellettem lévő széket Andy, miközben kajánul vigyorog. Már meg se lepődök rajta, hogy egy szál alsógatyában rohangál, sőt annak is örülök, hogy ez egyáltalán rajta van… Próbálom figyelmen kívül hagyni, hogy itt ül mellettem és tovább kavargatom a kávém, figyelem, ahogy a cigi füst a plafon felé száll, miközben lóbálom a lábaim és próbálok magamhoz térni. Még korán reggel van, de nem tudtam tovább aludni. A rémálmok ismét gyötörni kezdtek, nem akartam megkockáztatni, hogy újból lássam álmomban azt a méregzöld szempárt. Túl valóságos mindig, szinte érzem, ahogy perzsel a pillantása, ahogy a bőrömhöz ér, kiráz a hideg, felgyorsul a szívverésem, aztán mindig meghallom a gúnyos nevetését. Látom, ahogy a menyasszonyát csókolja, ahogy szánakozva pillant rám, ez pedig olyan érzés, mintha egy vödör jeges vízzel öntenének nyakon.
Hirtelen érzem meg a combomon felfelé csúszó hatalmas lapátkezet.
- Vedd le rólam a mancsod - szólok a kéz tulajdonosára, mire Andy rekedten felnevet.
- Bocsi mókuska - kér elnézést azonnal, majd rágyújt egy cigire ő is. - Csak gondoltam kicsit összebarátkozhatnánk, ha már ketten maradtunk - mosolyog rám.
- Hol van Ben és Yv? - nézek rá érdeklődve.
- Passz. Nem vagyok a babysitterük - vonja meg a vállát. - Nincs kedved csinálni valamit? Unatkozom - néz rám kérlelőn.
- Őszintén? - húzom össze a szemeim.
- Csakis - bólint mosolyogva, miközben némi rumot önt a kávéjába.
- Veled nincs - csóválom meg a fejem, majd lehuppanok a székről, a bögrém a mosogatóba teszem, a cigim felmarkolom és elindulok az emelet felé. Van Andyben valami, ami arra késztet, hogy meneküljek előle. Félelmetes. Olyan, mint valami bomba, amiről nem lehet tudni mikor robban. Állandóan ketyeg. Full kattos a pasas.
- Hé, mókuska, ne csináld már - szól utánam. - Nem vagyok vadállat, nem megdugni akarlak, csak egy kis sétára hívtalak. Vagy kajálhatnánk valahol. Tényleg unatkozom, a kiscsibék meg leléptek - húzza el a száját szomorúan.
- Húsz perc múlva indulunk - adom meg magam, mire felderül az arca. Azt hiszem elég nagy baromságot csináltam, de most már mindegy.


Eero arckifejezése nem sok jót ígér. Bármennyire is nehezemre esik, de elkezdek figyelni rá. Szinte fizikai fájdalmat okoz a koncentrálás, kibaszottul fáj a fejem, minden egyes szó értelmezése megerőltető feladat.
- Nem csinálom veletek még egyszer végig, amit az előző turnén. Én erre nem vagyok hajlandó - csóválja meg a fejét Eero. Fáradtnak tűnik, reményvesztettnek, mintha feladta volna. Mély levegőt vesz, majd lassan kifújja, aztán egyszerűen a fotelbe roskad. Nem néz ránk és ez elég vészjósló. Már nem is üvölt. Egy egyszerű meggyötört, elfáradt férfi ül velünk szembe. A többiek is érzik, hogy valamit elszúrtunk. Idegesen kezdenek fészkelődni a kanapén.
- Mi a baj? - szólalok meg először miközben mélyen a jég-kék szemekbe nézek. Eero halkan nevet fel.
- Nincs baj. Csak elegem van. Látom, hogy megint felültetek a lefelé száguldó vagonba, amin elromlott a fék. Téged Aleksi még kordában tart Katja, de titeket srácok képtelenség. A tegnapi koncert teljes bevétele elúszott. A szobáitokat megint ripityára törtétek, mindegyikőtök a sárga földig itta le magát, sőt egyen, ketten be is téptetek. Én nem akarom megmondani hogyan éljetek, nem vagyok az apátok, nem az én dolgom, hogy megneveljelek titeket. Basszus… Tudjátok hányan mondták nekem azt, hogy ne vállaljalak el titeket? Hogy hagyjam a picsába az egészet, mert képtelenség veletek dolgozni? Mert egy szedett-vedett rock banda vagytok csak, akik irányíthatatlanok? De tudod Niko, mikor rád nézek látom, hogy mennyire akarod ezt az egészet, miközben játszol Jari megszűnik számodra a világ, mikor a színpadon állsz Mad profin teszed a dolgod, Mika te áhítattal fogsz meg minden egyes dobverőt, mintha életed szerelmét vennéd a kezedbe és te Aleksi… igen te is úgy szaggatod a húrokat, mint egy vadállat, látni az arcodon, a gyermeki lelkesedést. Mindegyikőtök katarzist él át mikor zenélhet, ti imádjátok ezt és a közönség is imád titeket. Azt mondták kezdetben, hogy szörnyű emberek vagytok, de én meg voltam győződve arról, hogy nincs igazuk. Most viszont azt hiszem, hogy tévedtem. Túl sokat harcoltam srácok. A mai napom tudjátok mivel ment el? Azzal, hogy kimagyarázzam miért is van összetörve a szobátok. Reggel maga a szálloda igazgatója keltett, úgy dörömbölt az ajtón, mint valami felbőszült bika! Üvöltve kért számon engem, aki azt se tudta miről beszél, egészen addig, míg végig nem vezetett a lakosztályaitokon. Meg kellett győznöm, hogy ne jelentsen fel titeket, ami másfél órámba és egy kisebb vagyonba került, ráadásul így is ki lesztek tiltva a szállodalánc minden egyes épületéből, bár szerintem érthető, hogy miért. Persze a kiadó fülébe is eljutott azonnal a hír, hogy a rongálás miatt nincs bevétel. Nem örültek neki… Nagyon nem. Tartottam megint a hátam miattatok, de nekem ehhez nem fizetnek eleget srácok. És nem is fogom végignézni, hogy hogyan teszitek tönkre magatokat és azt, amit felépítettek. Per pillanat az a helyzet, hogy gőzöm nincs hol fogtok megszállni Spanyolországban, ugyanis egyetlen hotel sem hajlandó fogadni titeket, bármekkora reklámot is jelentene ez nekik. Félnek, hogy több kiadást jelentenétek, mint hasznot.
- És akkor most mi van? - kérdezi Mad rekedten.
- Az van, hogy este elmegyünk Londonból - sóhajt fel.
- Nem így értette - mordul fel Jari, mire Eero elmosolyodik.
- Nem kertelek, ha így megy tovább, akkor lelépek. Keresnetek kell egy új menedzsert, mert ezt így nem fogom csinálni. Családom van srácok, mégis itt ülök veletek. Telefonról is irányíthatnám az egészet, de tudjátok, hogy szar lenne. Itt állok mellettetek, de túl sokat adok fel miattatok és ti még csak minimálisan se erőltetitek meg magatokat annak érdekében, hogy megkönnyítsétek a dolgomat, sőt még több szart öntötök a nyakamba. A lányom szeptemberben iskolába megy, de nem én fogom elkísérni és nem én fogok érte menni, mert a technikusokkal, az újságírókkal és veletek fogok csatázni, hogy minden pöpec legyen. Nem éri meg, ha nem látom, hogy van értelme annak, hogy ennyi dologból kimaradok.
- El akarsz hagyni minket? - nézek rá elképedve. Csak annyi ragad meg bennem, hogy új menedzsert kell keresnünk.
- Ha továbbra is beszívva és piásan tajtékoztok, ha szétveritek a szobáitok minden egyes alkalommal, akkor igen - bólint.
- Akkor menj el most - állok fel és mélyen a szemébe nézek. Iszonyatos düh támad bennem, szinte szétfeszít. Hogy hagyhat el? Hogy hagyhat el minket? Hogy fordulhat meg a fejében, hogy elmegy? Ő is ezt akarta, velünk akarta. Persze most már elég pénzt akasztott le rólunk… Már nem akar segíteni. Már nem akar mellettünk állni, kerestünk neki eléget, nem kell már több neki.
- Niko - szisszennek fel a srácok egyszerre.
- Kuss - nézek rájuk, majd visszafordulok az öltönyös férfi felé, akit eddig a barátomnak hittem, de most már ellenségként tekintek rá. - Menj el Eero, ha úgy érzed nem éri meg velünk dolgoznod. Nincs szükségünk olyan emberre, aki nem hisz bennünk és aki fenyegetőzik. Takarodj - bökök az ajtóra.
- Elmehetek Niko, de nincs még egy olyan hülye barom, aki elviseli a szeszélyeid - mosolyodik el. Olyan hangon beszél hozzám, ahogy egy beteg gyerekhez szokott az anyja és ez cseppet sem tetszik.
- Találunk mást - szegem fel büszkén a fejem.
- Niko fogd be - szól rám Mika.
- Nem - csattanok fel. - Miért fognám be? Nem hisz már bennünk. El fog árulni. Csak a pénz miatt kellettünk neki és most, hogy megszedte magát le akar lépni - mutogatok Eerora felbőszülve.
- Komolyan ezt hiszed? - kacag fel a székben ülő menedzser. - Te tiszta hülye vagy. Elittad az agyad, ha komolyan azt hiszed, hogy a pénz miatt vagyok veletek.
- Ha nem a pénzért, akkor miért ülsz itt? - szegezem neki a kérdést.
- Mert szeretem a zenéteket, az energiátokat és az életet, ami belőletek árad - mosolyog rám. - Niko nem vagyok az ellenséged és nem is leszek az soha. Olyan vagy amilyen, de tisztellek. Tisztellek téged és a többieket is, mert mind egyéniségek vagytok, mint öt kémia elem, ami a színpadon valami veszélyes és lenyűgöző elegyet alkot. Szeretek a részese lenni ennek és ha nem kapnék egy fillért se érte, akkor is csinálnám hidd el nekem - mosolyog rám, ez a mondata pedig ismét összezavar és megdöbbent.

- Szabad a karját kisasszony? - nyújtja felém a kezét Andy.
- Inkább nem. A szemed is rosszul áll - húzom el a szám, ő pedig ismét felnevet. Nem erőlteti tovább, egyszerűen elindul mellettem. Egyik cigit szívja a másik után, minden lányt megnéz és mit ne mondjak őt is megnézi mindenki. Nem bírom én se levenni a pillantásom róla, állandóan figyelem a szemem sarkából. Tudni akarom mit csinál.
- Miért hiszed azt rólam, hogy egy tuskó vagyok? - néz rám érdeklődve.
- Mert az vagy - mosolygok rá.
- Téged nem bántottalak soha - sandít rám, miközben tovább haladunk.
- Ez igaz - bólintok, elgondolkodva. - De láttam, hogy bánsz az emberekkel - sóhajtok fel, az első Chicago-i koncertjükre visszaemlékezve. Teljes káosz volt Andy miatt. Mindenkit elküldött a picsába, nem könnyítette meg senki dolgát, kezdés előtt öt perccel eltűnt, majd egy óra múlva keveredett elő, belőve. A ruhái össze-vissza lógtak rajta és valami maca támogatta. Ilyen állapotban is kiterelték a színpadra, ahol szétverte a teljes berendezést, lehúzta a gatyáját és minden egyes ott lévőt elküldött a kurva anyjába. Az is csoda, hogy nem vitték el a rendőrök, de persze neki a kis műsora se volt elég. Szitkozódva ment le a színpadról, miután véget ért a koncert, betörte egy kocsi szélvédőjét és a nyílt utcán szopatott le egy tiniribit, aztán még össze is verekedett egy vad idegen pasassal. Őrület volt, még most is beleremegek a dühbe, nem akarok belegondolni a többiek mit érezhettek akkor. Rajta múlt a sikerük és mégis ő szart bele az egészbe a legjobban, miközben a zenekar többi tagja a belét kidolgozta azért, hogy a maximumot tudja kihozni magából. Bár az kétségtelen, hogy ha a botrányoktól eltekintünk, csodálatos koncertet adott. Hihetetlen hangja van és az energiája is lenyűgöző. Működik a dolog… Kár, hogy egy seggfej.
- A nőkkel mindig jól bánok - torpan meg mellettem. Szívem szerint felkacagnék a kijelentésén.
- Múltkor ki akartad tekerni az egyik prosti nyakát - fordulok szembe vele. - Szegény csaj akkora monoklival távozott tőled, mint a Mount Everest.
- Be voltam lőve - vonja meg a vállát. - Nem tudtam mit teszek.
- Ez nem mentség - veszek mély levegőt.
- Én szeretem a nőket, csak néha… néha nem tudom kontrollálni magam. Dühös leszek, nagyon dühös és azon csattan, aki épp ott van - mered maga elé, a kezei ökölbe vannak szorulva. Nem tudom eldönteni, hogy ismét elborult-e az agya, vagy be van-e tépve, esetleg is-is.
- Ez akkor sem normális - sóhajtok fel ismét.
- Azt hiszed nem tudom? - ssattan fel, amitől összerezzenek. A szemei egyenesen az enyémekbe mélyednek, a gyomrom pedig görcsbe rándul. Félelmetes a téboly, ami a tekintetéből árad. Az elemi mérhetetlen düh, a gyűlöletet, az undor, mellbe vág. Önkéntelenül kezdek hátrálni, mire ijedten pislog rám.
- Ne, ne haragudj Lia, nem akartam - emeli fel a kezét védekezve, mire megtorpanok. - Ne félj tőlem, nem bántalak - csóválja a fejét folyamatosan. A hangulatingadozásait képtelen vagyok kezelni, de a könyörgő hangvétel, arra késztet, hogy ne fussak el, hogy megálljak. - Nem ülünk le? - bök a fűre, mire egy ideig gyanakvóan méregetem. Nem tudom mi lenne a jó döntés. Van benne is valami vonzó, a karizmája ellenállhatatlanná teszi, de veszélyes. Túlontúl veszélyes. Nem tudom, hogy félnem kell-e tőle. Egyszerűen fogalmam sincs mi legyen. Aztán tisztes távolságba ugyan, de lehuppanok. Látom, ahogy elmosolyodik és ő is leül velem szembe, törökülésbe. Lassan hunyja le a szemét és a Nap felé fordítja az arcát. Lenyűgöző, ahogy a szőke tincsein megcsillan a fény, a bőre makulátlan, olyan, mintha hófehér porcelánból lenne, az ajkai hihetetlenül vastagok és puhák, a karjain és a mellkasán megfeszül a fekete mintás póló, a szűk szürke farmer második bőrként simul a testére. Lányos és férfias egyszerre. A vonásai markánsak, de a haja és a hatalmas kék szemei inkább egy tini lányhoz illenének. Olyan ártatlannak tűnik és nyugodtnak, mint egy gyerek. De nem az. Férfi és nem a veszélytelen fajtából való. Sokáig ülünk a fűben anélkül, hogy megszólalnánk, de ez nem a zavaró csend, sokkal inkább a kellemes fajtához tartozó némaság. Valami meghatározhatatlan érzés kerít a hatalmába. Nyugalom, azt hiszem. Már alig emlékszem milyen érzés, Helsinki óta nem voltam nyugodt és kiegyensúlyozott. De most egyszeriben minden tagom ellazul. Valami furcsa varázslat szövi körbe a levegőt, felmerül bennem, hogy Andyből árad a bűbáj, aki még mindig a Nap felé fordított arccal ül, rezzenéstelenül. Nem fúj a szél és nem szakad az eső, csak süt a Nap, mintha az egész világon béke lenne és csend. A parkban gyerekek sétálgatnak a szüleikkel, a kacajuk betölti a teret, mosolyogva figyelem őket. Mindig is akartam gyereket. Olyan édesek és ártatlanok. Majd, egyszer, talán… A szememmel tovább pásztázom a terepet, ahol a párocskák összebújva sétálgatnak egymás mellett. Süt róluk, hogy elvakította őket a szerelemnek nevezett illúzió, de hát én is ebben a cipőben járok, nem ítélhetem el őket, hiszen azzal magam is elítélnem, azért, mert gyengéd szálak kötnek össze Nikoval. Kár, hogy ezek a szálak, csak engem fűznek hozzá. Nem akarok tovább rá gondolni, így inkább én is lehunyom a szemem és mélyeket lélegzek a friss levegőből, egészen addig míg Andy meg nem szólal.
- Milyen volt egy rakás zenész között felnőni? - kérdezi halk, barátságos hangon. Ó, a picsába! Pedig már kezdtem abban reménykedni, hogy nem akar majd beszélgetni, ha már egy órán át kibírtuk, néma csendben. Miért kellett ezt elrontania? A szemeim azonnal kipattannak hisz nem számítok arra, hogy tud róla. Még Pete se tudja…
- Honnan veszed, hogy zenészek közt nőttem fel? - remeg meg a hangom.
- Az apád egy időben a példaképem volt. Hasonlítasz rá - nyitja fel a fél szemét és halványan rám mosolyog.
- Akkor kár lenne tagadni - szusszantok fel csalódottan. - Elég ha kiegyezünk annyiban, hogy nem olyan csodás, mint amilyennek az emberek hiszik? - húzom fel kérdőn a szemöldököm.
- Nem akarsz róla beszélni - mosolyodik el. - Megértem. Tudod az én apám ügyvéd volt, azt akarta, hogy kövessem a pályán, de nem állt szándékomban - húzza el a száját, miközben maga elé bámul. - Mikor ezt közöltem vele, anyám kitalálta, hogy menjek papnak. Tudod a szüleim elég vallásosak - kapja rám a tekintetét. - De szerintem érthető, hogy ez az ötlet se igazán tetszett. Zenélni akartam, de ők azt mondták, hogy ez nem szakma. Nem volt túl sok választásom. Belementem látszólag abba, hogy Isten szolgálatába állok, mert nem volt hova mennem. Napközben suliba jártam, este viszont füveztem, szexeltem és vedeltem - merül el az emlékei közt.
- Mint most - kotyogok közbe, mire felnevet.
- Ja, pontosan, mint most. Csak akadt egy kis probléma. Teherbe ejtettem a barátnőm. Tizenhét voltam, muszáj volt megmondanunk a szüleinknek. Az abortusz szóba se jöhetett, tehát összeházasodtunk. Azt hiszem akkor ment minden tönkre - komorodik el.
- Nem tudtam, hogy apuka vagy - nyögök fel. Valahogy nem nézem ki ebből a pasasból, hogy gyereke van.
- Nem vagyok az. A lányom halva született - néz mélyen a szemembe. Érzelemmentesen ejti ki a szavakat, meghűl a vér az ereimben a tekintetétől, üres és hideg, mint a jég. - Azt mondták a hasis miatt, amit az anyjával szívtunk, de valószínűleg az alkohol se tett jót az angyalkának. De hiszem, hogy így a legjobb neki. Milyen apja lettem volna? - kacag fel keserűen.
- Én… Andy én… - nem tudom kimondani, hogy sajnálom. Pedig így érzem. Mégse bírom kinyögni. Azzal, hogy ezt elmondta, teljesen más megvilágításba kerül a személyisége, az amit tesz.
- Ne sajnáld - dől hanyatt a fűbe. - Szar alakok voltunk, felelőtlen ostoba gyerekek. A lányom nem érdemelte volna meg azt az életet, amit az anyjával éltünk - az ujjai a pólója aljához kúsznak lassan. - Sose felejtem el - sóhajt fel, majd feljebb húzza a felsőjét. Kiráz a hideg. Már értem a hasán lévő tetoválás jelentését, a torz angyalka a lányát szimbolizálja. - A karomban tartottam. Sokáig, nagyon sokáig, egy kis szobába. Csak ketten voltunk, ő és én. Megengedték az orvosok, hogy vele legyek, én pedig meséltem neki és ezerszer is bocsánatot kértem, azért, mert nem vigyáztam rá, mert megöltem. Olyan volt, mintha csak aludt volna, azt hiszem mosolygott is. Ha behunyom a szemem látom az arcát. Gyönyörű baba volt.
- Hagyd abba Andy - szólok rá zihálva. Túlságosan felzaklatnak a szavai. Annyira nyugodtan beszél az egészről, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy a halott kisbabáját a karjában tartotta. A könnyeim potyogni kezdenek. Eszembe jut Mira és ez olyan érzés, mintha késsel kezdenék szurkálni a szívem. - Nem akarom - zokogok fel, a mellkasomhoz kapva.
- Te sírsz? - ül fel Andy. Úgy néz rám, mint egy eszelősre. - Te is elvesztettél valakit - vet rám egy mindent tudó pillantást, majd a közelebb araszol hozzám. Csak ül mellettem miközben sírok, de nem ér hozzám egyetlen ujjal sem.
- Átölelnél? - szipogom, mire azonnal magához húz, mintha csak az engedélyemre várt volna eddig. A fejem a mellkasára hajtom, ő pedig ringatni kezd, mint egy gyereket. - A barátnőm volt - kezdek bele. - Tudta, hogy szívbeteg, tudta és nem szólt - motyogom. - Ha elmondja én nem hagyom, hogy drogozzon, de nem szólt egy árva szót sem. Nem bízott bennem és meghalt. Minden este álmodom róla. Megígértem neki, hogy nem hagyom el, de megszegtem az ígértem. Pedig tudom, hogy fél. Fél a sötétben Andy. Mira gyűlölte a sötétet és most a föld alatt van egy lezárt koporsóban és én nem tehettem semmit azért, hogy megakadályozzam, mert nem hagyta. És dühös vagyok rá, annyira nagyon dühös, amiért ezt tette mikor tudta, hogy beteg. Meg bírnám fojtani a puszta kezemmel, mert meghalt és itt hagyott engem egyedül.
- Hiányzik igaz? - suttogja miközben folyamatosan simogatja a hátam és puszikkal szórja tele a hajam.
- Nagyon - bólintok.
- Gyere - von magával és ismét hanyatt dől a puha fűszálak közé. Összebújva fekszünk a parkban, én kisírt szemekkel, ő pedig bárgyún mosolyogva, de olyan jó mellette. Ő megért, megérti a fájdalmam, a gyászom, nem traktál hülyeségekkel, csak egyszerűen átölel.
Az égre nézve elbambulok. A hófehér játékos, pillekönnyű bárányfelhők egy pillanatra eltakarják a Napot, hogy aztán tovább surranhassanak, teret engedve a fénynek, a meleg sugaraknak, amik a földi halandók bőrét cirógatják gyengéden. Pár fekete pont suhan át a világoskék égbolton, nyíl alakot formázva. Madarak, szabadok, boldogok. A sírásom abbamarad, tátott szájjal figyelek és hagyom, hogy Andy varázsa ismét a hatása alá vonjon, megnyugtasson és elbódítson. A testéből áradó meleg, olyan jól esik a testemnek. A férfias kissé fanyar illat az orromba kúszik, majd minden sejtembe beivódik. Úgy érzem magam mikor lehunyom a szemem mintha valami teljesen más helyen lennénk, nem a szelek városában. Valahol, ahol mindig süt a Nap, ahol mindig csiripelnek a madarak, ahol minden idilli, ahol nincs háború, fájdalom, keserűség.
- Még mindig érdekel milyen volt Matt Anders lányaként felnőni? - suttogom.
- Csak ha el akarod mondani - búgja halkan.
Az emlékek megrohamoznak, a jó és rossz pillanatok elárasztják az elmém. Meg akarom osztani vele…

- Leena - nyögök bele a telefonba.
- Kicsim? Mi a baj? Jól vagy? Mi történt? Niko szólalj már meg az Istenért - esik kétségbe.
- Hiányzol. Gyere ide Leena, gyere ide kérlek - zihálom. - Szükségem van rád.
- Megyek kicsim, nincs semmi baj, nyugodj meg - suttogja halkan, megnyugtató hangon. - Holnap felülök a gépre és megyek, ígérem. Szeretlek Niko.
- Én is szeretlek - vágom rá.
- Elmondod, hogy mi történt? - kérdezi halkan, érdeklődve.
- Nem bírom. Túl sok ez az egész. Leena én, belőttem magam és megint be fogom. De nem akarom - nyöszörgök tovább.
- Niko, hé, nincs semmi baj drágám. Figyelj rám! Hol vagy most?
- Egy madridi motelben, csak ide fogadtak be minket. Félek Leena - susogom. Magam sem tudom, miért beszélek ennyire halkan, a sötét szobában, ahol most egyedül vagyok a saját démonommal. A kis tasak ott lapul az izzadt tenyerembe. A pici ágyon ücsörgök, egyedül, magányosan, szeretetre éhesen. Mellettem hever a fecskendő, a kezemben pedig a heroin, ami minden frusztrációm megszüntetné, de nem akarom megtenni. Nem akarom a könnyebb utat választani, nem akarok egy narkós seggfej lenni, nem akarok függeni a drogtól.
- Feküdj le Niko - motyogja Lenna félve, én pedig szó nélkül teszem amit mondd. - Csukd be a szemed kicsim - adja a következő utasítást, én pedig lehunyom a szemhéjaim. - Nincs semmi baj, ott vagyok veled. Veled vagyok Niko, hallod? Szeretlek. Emlékszel mikor először vittél el randizni? A nyakadba öntöttem a söröd, mert közölted, hogy csak meg akarsz dugni - kuncog fel, mire én is elmosolyodom. A szemem előtt lepereg annak az estének az emléke. Akkor és ott beleszerettem. A tűz, a szenvedély a szemeiben égett, lélegzetállító volt, kedves, vicces, érzékeny és álomszép. Talán picit őrült is… Igen, az volt, full bolond, de elvarázsolt.
- Mondd, hogy még mindig ugyan úgy szeretsz - kérem halkan és érzem, hogy a szemhéjaim lassan elnehezednek.
- Nem szeretlek már ugyan úgy - suttogja halkan, mire felnyögök. - Sokkal jobban szeretlek Niko - nyugtat meg azonnal. - Minden nappal jobban szeretlek, bármit is teszel vagy teszek. Nem számít mennyi szart csinálunk baby, összetartozunk, te és én, örökre.
- Hozzám jössz feleségül Leena? - kérdezem álomittasan.
- Már a feleséged vagyok - kuncog fel, amitől én is elmosolyodom.
- És úgy igazából is hozzám jössz? - kérem meg újra a kezét.
- Virágok, pap, templom, násznép és egyebek? - kérdez vissza.
- Igen - felelem. - Hófehér ruhában leszel és örök hűséget hazudunk egymásnak - búgom, miközben el is képzelem az esküvőnket.
- És anyáink sírni fognak?
- Maximum a tiéd édes. Az én anyám sosem sír - kuncogok fel. - Tehát, leszel a feleségem? - Teszem fel a nagy kérdést harmadjára.
- Leszek Niko - búgja a fülembe.
- És a gyerekeim anyja is? - suttogom.
- Igen, a gyerekeid anyja is - válaszolja halkan.
- Velem maradsz míg meg nem halok?
- Igen.
- Sírni fogsz mikor eltemetnek?
- Nem Niko, mert ha meghalsz abba én is belehalok - szipogja.
- Sírsz kedvesem? - nyitom ki a szemem. - Ne legyél szomorú. Nem vagyunk egy elcseszett Rómeó és Júlia történet szereplői. Mi boldogok leszünk Leena. Boldognak kell lennünk. Esküdj meg, hogy azok leszünk - kérem.
- Esküszöm.


Szép ígéreteket bárki tehet. Zűrösen élni bárhol lehet. Űrt hagyni magunk után, akármikor lehet. Félni, sírni, kérni, szólni, szeretni, igazat mondani néha olyan nehéz. Bántani, feladni, leülni, követelni, tombolni és várni pedig oly könnyű tud lenni. Mi helyes és mi nem, már rég összemosódott a vonal. Lehetetlen eldönteni, hogy hogyan kell élni, hogyan kell boldognak lenni, feltétel nélkül szeretni és érezni szabadon.