29. Fáj

„Fáradt szemünkön összefogódzva guggol a szorongás.
El ne menekülj, most kezdjük csak látni egymást.
A mámor - rikító selyem volt csak - elszakadt -
téged szeretlek immár, nemcsak magamat.”

A szállodához érve, kipattanok az autóból és körbenézek az utcán. Olyan érzésem van, mintha figyelnének. A kokain csodája… Paranoiás lesz tőle az ember, de annyira valóságos az egész, hogy fel sem fogod, hogy csak a képzeleted játszik veled.
A zsebemben ott lapulnak a kis tasakok, a kokain még mindig dolgozik a szervezetemben, ahogy az alkohol is. Ha csak egy rendőr is kiszúrja, hogy nem vagyok teljesen jól és átkutat, akkor végem van. Gyors lépésekkel menekülök be a hallba, majd megkönnyebbülten fújom ki a levegőt. Úgy érzem itt már biztonságban vagyok. Nem kapcsolhatnak le, csak fel kell támolyognom a szobámba és annyi.
A recepciós lány érdekesen méreget, mikor elé lépve elkérem tőle a kulcsot, aztán leesik neki, hogy ki vagyok és mosolyogva nyújtja át a kis mágneskártyát. Ellököm magam a pulttól, amibe addig kapaszkodtam és szédülni kezdek. A fények elvakítanak, de amint félig meddig kitisztul a kép fekete szörnyeket fedezek fel az üvegajtón túl. Annyira valóságosak. A vérvörös szemükkel engem néznek. Minden más elmosódik körülöttem, olyan érzésem támad, hogy a padló billeg a talpam alatt, mintha egy hajón lennék amit a hullámok, az áramlatok sodornak ide-oda. A pánik magával ragad, a szívem feldübörög, mikor a szőrös fekete izék kacagni kezdnek. Az üvegajtót beteríti a nyáluk, ami csak úgy fröcsög, miközben gonoszan nevetnek rajtam. Hirtelen kapom össze magam és beszaladok a liftbe, mikor meglátom, hogy lassan bejönnek az ajtón és felém közelednek. A szobámba érve azonnal bezárkózom és a fürdőig meg se állok. Lihegve vetődöm le a hideg csempére, a fejem a tenyerembe hajtom és próbálok minden őrült képzelgésemtől megszabadulni. Aztán eszembe jut, hogy a pánikot mivel lehet megszüntetni. A megoldás ott lapul a zsebembe. Csak egy kanál kell, amit nem nehéz beszerezni.
Mély levegőt véve tántorgok el a zsúrkocsiig, amin a vacsorát hozták. Találok egy tiszta evőeszközt, amivel visszabotorkálok a fürdőbe. A heroin mellé szerencsére bontatlan csomagolású steril fecskendőt is mellékeltek, így nem kell még azt is kunyiznom valahonnan. Nem először lövöm be magam, de minden egyes alkalommal megremeg a kezem, mikor a kristályokat a kanálba öntöm. Tudat alatt félek az anyagtól, sosem lehet tudni… Nem akarok függő lenni, de most úgy érzem mindennél nagyobb szükségem van arra, hogy elszálljak akár egy héliummal töltött lufi. Az öngyújtómmal melegítem fel a cuccot, hogy aztán a fecskendőbe szívhassam és miután a sálammal elszorítom a karom belőjem magamnak ezt a csodás és mégis veszélyes anyagot. Amint a vérembe jut a heroin, azonnal érzem a hatását. A fecskendő kiesik a kezemből én pedig magasra emelkedem. Tényleg lebegek. Iszonyat rég éreztem magam ennyire szabadnak és boldognak. A szörnyek és a pánik egyszerűen eltűnnek és ezt mind a heroinnak köszönhetem. Csak ülök a fürdő közepén egy darabig és élvezem az érzést, amit bennem kelt a cucc. Gondtalan leszek, magabiztos, erős, csodálatos.
Egyedül kezdek bulizni. Pörgök, forgok a hotelszobába, miközben a hifiből valami kibaszott szar zene szól, de most még erre is képes vagyok riszálni magam. A teraszra ugrálva rágyújtok egy cigire. London a lábaim előtt hever. A sűrű füst csak úgy gomolyog a hideg sötét éjszaka levegőjébe. Nem fázom, csak ez a kellemes transz szerű őrült kábulat ural. Nincs bennem se félelem, se fájdalom, se bűntudat. A korlát első fokára állva nagyot köpök a világra. A hajam borzolja a szél, a nyálam majdnem visszafröccsen rám, de mégis megúszom.
- Én vagyok az Isten - üvöltöm a csendes éjszakába, majd felnevetek. Tényleg úgy érzem magam, mintha én szartam volna a spanyol viaszt. Bármit megtehetek. És meg is teszem. Vedelni kezdek, mint a gödény, az üres sörös üvegeket pedig a falhoz csapkodom, mert jó mókának tűnik. Az egyik falon lógó kép üvegét sikeresen betöröm, mert nem pontosan célzok, de nem igazán hat meg a dolog. Sőt, további rombolásra késztet. Felborítom az üvegasztalt, a lakosztályom nappali részét teljesen sikerül leamortizálnom. A hálóba vonulva ledobálom magamról a ruháim. Egy szál alsógatyában kezdek ugrálni az ágyon, próbálom megérinteni a plafont, de egyszer sikerül olyan nagy lendülettel felugranom, hogy a fejem búbját keményen beleverem a falba. Egy pillanatra megszédülök, kibaszottul megfájdul a fejem. Aztán hirtelen elnyel a sötétség.

Pete a hátam csókolgatásával ébreszt. Széles mosoly kúszik az arcomra, az egyik kezem hátra nyújtom, hogy én is végigsimíthassak rajta, de mikor nem a meztelen bőrét érintem, hanem a farmer durva anyagát, elkedvtelenedem. Morcosan, duzzogva nyitom ki a szemem, mire Pete felnevet és egy csókot nyom az ajkaimra.
- Ne nézz így kicsikém - suttogja a fülembe, majd gyengéden a fülcimpámba harap és belenyal a fülembe, amitől felkuncogok. - Igen, ezt szeretem, mikor nevetsz - búgja, miközben rám tehénkedik. Jó érzés a súlyát érezni magamon, a testéből áradó hő felmelegít. Csak most tűnik fel, hogy milyen hideg van.
- Miért vagy felöltözve? - motyogom álmos hangon, de még így is érezni a szemrehányást.
- El kell mennem, van egy kis dolgom - suttogja a fülembe miközben az oldalam cirógatja, lepkeszárny finomsággal.
- Én is mehetek? - kérdezem halkan.
- Jobb lenne ha itt maradnál Yv-vel - nyom egy puszit a nyakamra, de felszisszenek. Azonnal kisöpri a hajat onnan. - Basszus - sziszegi.
- Mi van? - nézek rá értetlenül, mikor legördül rólam.
- A nyakad elég csúnya - néz rám bűntudatosan, de mikor a karjára esik a pillantásom elnevetem magam.
- Te se vagy jobb állapotban - mosolygok rá miközben a körmeim nyomán végigfuttatom az ujjaim, de a szemei amint az arcomra néz még inkább kikerekednek. Óvatosan nyúl a számhoz és gyengéden végigsimít az alsó ajkamon.
- Ó a szentségit - suttogja elborzadva. Érzem, hogy fáj a simogatása, de nem tudom, hogy miért, aztán persze beugrik. Este picit felrepedt az ajkaim a fogaitól.
- Hé, nyugi. Nincs semmi baj - ülök fel. Nem zavar, hogy nincs rajtam semmi, este úgyis minden porcikám felfedezte már. Tudom, hogy szavakkal nem fogom tudni megnyugtatni így a tenyerem az arcára simítom és gyengéden megcsókolom. Az íze most is elbódít, van valami a levegőben, egy különleges vibrálás. Jó érzés.
- Ha minden jól megy este lesz egy kis meglepetésem - mosolyog rám mikor elválunk egymástól. Olyan kedves, bár az éjszaka előbújt belőle a vadállat, de most… Annyi gyengédség sugárzik belőle, ami elképeszt.
Már tudom, hogy elég sokoldalú személyiség. Több arca van és én mindet meg akarom ismerni. Van benne valami, ami vonz. Tudni akarom a titkait, olvasni akarok a szeméből, meg akarom fejteni, hallgatni akarom ahogy zenél, el akarok repülni abba a dimenzióba ahol ő van mikor gitározik és élvezni minden egyes pillanatot, amit vele tölthetek. Tudom, hogy ő nem fog megsebezni, valami belül ezt súgja. Hogy szeretem-e? Nem. Nem őt szeretem, hanem azt, amit csinál. Azt az érzést szeretem, hogy szüksége van rám. Olyan, mint egy gyerek. Minden művész ilyen, én pedig szeretnék anyáskodni felette ha arra van szüksége, mert számomra is jó, hogy ott lehetek a közelébe, hogy a részese lehetek az életének. Talán ez majd meggyógyítja a sebet a szívemen. Ő nem küld el, ő kompenzálja a Nikotól kapott pofont. A zöldszeműnek már van valakije, valaki aki vigyáz rá, gondoskodik róla és így már én nem férek bele a képbe. De Petenek senkije sincs. Csak a gitárja és a bandája. Neki kellek. Szüksége van rám. Legalábbis nagyon remélem, hogy így van.
Kisebb fáziskéséssel jut el a tudatomig, hogy valami meglepetést emlegetett alig fél perccel ezelőtt. A kíváncsiságom azonnal életre kell, a szemeim felcsillannak, miközben úgy bújok hozzá akár egy hízelgős macska.
- Milyen meglepetés? - nézek rá ártatlanul pislogva, miközben a tarkóját kezdem cirógatni.
- Ha elárulnám kicsikém, akkor nem lenne meglepi - nevet fel, majd egy újabb csókot nyom az ajkaimra.
- Na de… - tiltakozom mikor elenged.
- Psszt - teszi a mutató ujját a szám elé. - Várd ki - simít végig a hajamon, majd egy utolsó puszi után felkapja a széken lógó bőrkabátját és kilibben az ajtón.
Csalódottan szusszantok fel. Vajon mire készülhet? Hova ment? És hol van Yv?
Kipattanok az ágyból. Hiányzik a barátnőm. Gyors zuhany után, felöltözve vonulok át a szobájukhoz, de hiába kopogok Yvonne nincs sehol. A recepcióhoz vonulok, ahol egy vörös hajú lány halál unott fejjel a körmét reszelgeti. Jó pár percbe telik mire rám emeli a tekintetét és kérdőn pislog rám.
- Yvonne Duttont keresem, a 623-as szobában lakik Ben öhm… basszus nem tudom a srác vezetéknevét. Egy piros hajú gitáros fazon, elég feltűnő - magyarázom.
- Tudom kiről beszélsz - bólint. - Ben elment, a lány pedig az étteremben van - bök a lengőajtóra, ami a motel hallját és éttermét hivatott különválasztani.
- Köszi - mosolygok rá.
Yvonne-t nem nehéz kiszúrni. A legeldugottabb asztalnál ücsörög és a kávéját kavargatja. Elég nyúzottnak tűnik, pedig az arcát napszemüveg takarja.
- Szabad ez a hely kisasszony? - állok meg mellette mosolyogva, mire felemeli a fejét és pár percig nem szól hozzám. Valami nincs rendben, de hogy mi, na azt nem tudnám megmondani.
- Lia? - biccenti oldalra a fejét. Úgy kérdezi, mintha nem ismerne fel, mintha nem látott volna már ezer éve.
- Igen - vigyorgok, majd lehuppanok vele szemben. - Jól vagy szivi? - csúsztatom a tenyerem az asztalon lévő kezére.
- Asszem - bólint tétován.
- Hé - szorítom meg a mancsát. - Mi van? - kérdezem aggódva.
- Kicsit betéptünk Bennel az este - húzza halvány mosolyra az ajkait, bennem viszont felmegy a pumpa.
- Mit vettél be? - kérdezem furcsa éllel a hangomban. Mira jut eszembe. Ő is így kezdte. Betépett egy kicsit, most pedig halott…
- Csak füveztünk, meg felszívtunk pár csík kokaint - rántja meg a vállát.
- Yv - sziszegem. - Ne csináld ezt - nézek rá aggódva.
- Jól éreztük magunkat, ennyi - néz mélyen a szemembe miután lecsapja az asztalra a napszemüvegét. A szemei vérben forognak, alattuk pedig sötét karikák éktelenkednek. Ijesztően néz ki.
- Néztél ma már tükörbe? - kérdezem szemrehányóan.
- Tudom, hogy nézek ki, de mi lenne ha te nem prédikálnál nekem? Az Isten verje meg, te is szívsz, ne legyél álszent - csattan fel.
- Igen, de nem néztem még soha így ki tőle - vágok vissza, mire harsány nevetés tör fel a torkából.
- Mira halála után sem? - húzza gúnyos mosolyra az ajkait. Tudja, hogy igaza van.
- Az más - suttogom és lehajtom a fejem. Még most is fáj. Olyan élénken él bennem az emléke annak az éjszakának mikor meghalt. Valahol mélyen magam hibáztatom. Ha nem tartok bulit, ha nem indulunk el, ha… Kár azon gondolkodni mi lett volna ha. Mira halott és ezen senki és semmi nem tud változtatni.
- Nem Lia, nem más. Olyan voltál, mint egy szellem és napi nyolc csíkot is felszívtál. Te nekem ne prédikálj - mosolyodik el. - Nem vagyok függő és tudom, hogy féltesz, de felesleges. Nem fogok belehalni, mert én nem vagyok Mira - simít végig az asztalon pihenő kezemen. - Milyen volt London?
- Érdekes - bököm ki. Kár vitatkozni vele. Végülis tényleg képmutatás lenne ha lecseszném, én is beszedtem ezt azt… - Találkoztam a zöldszeművel, lesitteltek minket, anyu és apu megint összegabalyodtak, aztán azonnal össze is rúgták a port… - kezdek bele a rövid és tömör felsorolásba, de Yv felemeli a kezét.
- Állj - szól rám, mire azonnal befejezem a pofázást és kérdőn nézek rá. - Mi az, hogy találkoztál a finnel? Mit keresett az ott? - kérdez rá.
- Koncertjük volt és meg volt hívva anyu bulijára. Lényegtelen - legyintek.
- Nem lényegtelen. Részleteket akarok. Most - dől előre mosolyogva, én pedig beszélni kezdek. Yv végighallgat, a számára nem tetsző részeknél felmordul. Kiadok magamból mindent, miközben kávézunk és cigizünk. Fel se tűnik, hogy repül az idő. Egyszerűen szükségem van arra, hogy elmondjam valakinek mit érzek. Mire a mondandóm végére érek Yv egyszerűen hátradől a székén, mélyen beszív a cigijébe és egyetlen szót jelent ki.
- Szereted - mosolyodik el.
- Én nem… - kezdenék tiltakozni kapásból, de aztán rájövök, hogy ez nem kérdés volt, sokkal inkább kijelentés. Yvonne a legjobb barátnőm… Kár tagadni. - Igen, szeretem - sóhajtok fel és most, hogy kimondtam még rosszabb az egész. A fejem a falba akarom verni, hátha akkor nem fáj annyira a szívem.
- Cornelia Anders szerelmes - nevet fel Yv, de én sajnos nem tudok osztozni a jókedvében. - Azért egy valamit megmondhatnál - dől ismét előre és megint mélyen a szemembe néz. - Ha szereted, miért ülsz itt? Miért nem küzdesz érte? Miért nem bizonyítod be neki, hogy téved? - kérdezi és látszik rajta, hogy tényleg nem érti, mit keresek itt, mikor a szívem valahol messze van, valahol Európában.
- Mert semmi értelme - húzom keserű mosolyra a szám. - Menyasszonya van, akit szeret. Nincs szüksége rám, nem kellek neki. Minek fussak olyan szekér után, ami nem vesz fel? Tudod Yv, Niko nem olyan, mint a pasik akikkel eddig dolgunk volt. Ő más - mosolyodom el.
- Mitől más? - ráncolja össze a homlokát.
- Nem tudom - csóválom meg a fejem nevetve, mire Yv úgy néz rám, mint egy őrültre. - Ha belép egy helyre minden szem rászegeződik, olyan kisugárzása van, aminek nem lehet ellenállni. Egyszerűen elveszítem a fejem, nem tudok gondolkodni ha mellettem van. Megszűnik az egész világ és csak ő létezik akkor számomra. Érezted már azt, hogy bármid, de tényleg akármid odaadnád azért, hogy egyetlen ember a karjában tartson? Hogy megérinthesd, hogy simogathasd, hogy hozzábújhass, hogy érezhesd a bőrét a tenyered alatt, az illatát pedig az orrodban? Fuldoklom a közelében, de ha nincs velem akkor szinte fizikailag fájdalmat okoz a hiánya. Annyira intenzív ez az egész - sóhajtok fel.
- Ez a szerelem kislány - szorítja meg Yv a kezem és együtt érző pillantást vet rám. Mintha azt közöltem volna vele, hogy halálos beteg vagyok és csak pár hónapom van hátra, úgy néz rám…

A telefonom csörgésére térek magamhoz. Fájdalmat okoz minden egyes mozdulat, még az is, hogy felnyissam a szemhéjaim. A fejem szétreped, hányingerem van és nem csak fizikailag, de pszichikailag se vagyok a toppon. Tisztában vagyok azzal, hogy az éjszaka folyamán elég erőteljesen betéptem, de, hogy mit tettem azután arról gőzöm sincs. Bár nem is érdekel. Semmi sem érdekel. Élni sincs kedvem… A szívem is sajog, a lelkem is fáj, minden egyes apró porcikám egyetlen nőt akar. Liát. Az illatát még érzem a párnán, ez pedig eszembe juttatja mekkora állat vagyok. Itt volt velem, itt lehetne most is, feltéve ha nem vagyok olyan gyökér, hogy elküldjem. De megtettem. Pedig milyen jó lenne ha most a mellkasomhoz bújva aludna, vagy a telefon helyett ő ébresztett volna egy mézédes csókkal, ha itt volna mellettem, ha hozzáérhetnék.
Kénytelen vagyok kimászni az ágyból, de amint talpra állok azonnal megszédülök és visszahuppanok a matracra. Második próbálkozásra mégis sikerül elvergődni a fürdőig, szerencsére még éppen időben. Olyan erős hányinger tör rám, mint még soha. Igazából csak epét tudok hányni, a tegnap kora délutáni vacsora már rég felszívódott. Vagy negyed órám megy el azzal, hogy megnyugtassam a háborgó gyomrom, aztán erőtlenül, leizzadva, továbbra is émelyegve mászok be a zuhanykabinba. Picit jobban érzem magam a langyos fürdő után, de ez is csak addig tart, míg egy szál törölközőbe csavarva ki nem csoszogok a nappaliba, hogy kávét és pirítóst rendeljek. A kis helyiség egy csatatérre emlékeztet.
- Ó a kurva életbe - tátom el a szám. Tudom, hogy én vertem szét a helyiséget. Üvegszilánkok hevernek mindenfelé, ha ezt bárki is meglátja abból baj lesz. De nincs mit tenni. Éhes vagyok és mennem kell. Kérek egy takarítást, mire felöltözöm a szobapincér már kopog is ajtómon. Csak annyira nyitom ki az ajtót amennyire nagyon muszáj, elég ha akkor látják mekkora pusztítást végeztem, mikor nem vagyok itt. Az erkélyen reggelizem, egy cigivel megtoldva. Ma is szakad az eső, de legalább este továbbállunk.
Limuzin szállít a rádió székházához, az idő, a szürke ég hűen tükrözik a hangulatom. Meg se próbálok mosolyogni, mint ahogy általában szoktam. Csak szívom a cigiket egymás után, és belesüllyedek az önsajnálatba. Nem áll szándékomban erőt venni magamon, nem érdekel az egész cirkusz ami körülöttünk folyik, csak teszem a dolgom, mert muszáj, mert nincs más választásom. Az üvegépület előtt rajongók százai ácsorognak. Csodálom a lelkesedésük, nem érdekli őket, mennyire hideg van, hogy milyen szar az idő, itt állnak, egy-egy autogram, esetleg fénykép reményében, de nincs kedvem hozzá. Kordonokkal tartják távol őket, két biztonsági őr közre fog abban a pillanatban, amint kiszállok a kocsiból és betuszkolnak az épületbe. Amint a biztonságos előtérbe érek, azonnal előveszem a következő szál cigarettám, de épphogy csak meggyújtanám mellém áll egy nő.
- Az épületben tilos a dohányzás - mosolyog rám. - Kristin Turner vagyok - nyújtja felém a kezét, de bunkó módon nem fogadom el. Egyszer nézek végig rajta. Nincs benne semmi extra. Farmer, fekete rövid ujjú blúz, balerinacipő. Tipikus asszisztens kinézete van. A barna göndör haja a háta közepéig ér. Úgy néz ki, mint aki épp most lépett ki a szépségszalonból. Olyan fontoskodó fejet vág és ez abszolút nem tetszik.
- Merre kell menni a 6-os stúdió felé? - nézek rá unottan, miközben csak azért is rágyújtok. Egy slukk után egyszerűen fogja és kiveszi a számból a cigit, majd kilép a bejárati ajtón és az egyik pocsolyába dobja. Egy percig leesett állal bámulok rá, majd elvörösödik a fejem a dühtől.
- Mégis mi a faszt képzelsz magadról? Az az én kibaszott cigarettám volt - kiabálok magamból kikelve, mire a lány elhúzza a száját.
- Mint mondtam, az épületben tilos a dohányzás. Jöjjön utánam - fordul sarkon, majd a lift felé veszi az irányt.
- Rá akarok gyújtani egy kurva cigire - üvöltök utána, mire minden szempár ránk szegeződik. Fogalmam sincs mi történik velem, nem szoktam ilyen hisztit kicsapni, mert nem gyújthatok rá, de most teljesen szét vagyok csúszva. Képtelen vagyok viselkedni. Csak rá akarok gyújtani.
- Majd a dohányzó helyiségben rágyújthat uram - szól vissza Kristin a válla felett. Puffogva indulok el utána, szerencséjére az első utunk az egyetlen dohányzó helyiség felé vezet. Kristin eltűnik pár pillanatra, én pedig rágyújtok. Gyűlölöm ezt az egészet. Kurvára nincs kedvem itt lenni és ostoba kérdésekre válaszolni, de Eero a torkomon nyomná le a golyóim ha lelépnék, így inkább maradok és próbálok jópofát vágni a dologhoz. A lány egy halom papírral a kezében lép be, majd leül a velem szemben lévő fotelbe. Átnézzük a kérdéseket, de látszik a fején, hogy csak egy elkényeztetett sztárocskának tart. Látszik rajta, hogy semmi kedve nincs itt ücsörögni velem és udvariasan viselkedni, kávéval, üdítővel kínálni és lesni a kívánságaim, egyszerűen csak rátukmáltak, mert nem volt más hülye, aki bevállalta volna, hogy a tíz méteres körzetembe kerüljön. Szívem szerint a képébe üvölteném, hogy én se vagyok kíváncsi a pofájára és igazán befoghatná már, mert elég nagyfiú vagyok ahhoz, hogy szóljak ha szükségem van valamire, de tisztában vagyok vele, hogy ez a dolga. Tisztára kell nyalnia a seggem, ezért fizetik.
Miután mindennel végeztünk, egyszerűen bekísért a stúdióba. Egy Jeff nevű fazon lép ki a szobából, gyors bemutatkozás és pár perces beszélgetés után egy székben találom magam. Minden felgyorsul. Ő kérdez, én válaszolok a magam fanyar stílusában. Már annyira unom az egészet, azt, hogy mindig mindenki ugyan azt kérdezi, hogy egy rakás baromságot kitalálok. Hazudok, mint a vízfolyás, de egy valamire nem számítok.
- A finn újságok lehoztak egy cikket miszerint szakítottál a menyasszonyoddal, egy fekete hajú titokzatos lány miatt, aki a legutóbbi videoklipetekben is feltűnt. Igaz ez? - szegezi nekem a kérdést, én pedig hirtelen se köpni, se nyelni nem bírok. Egyszerűen nem voltam felkészülve arra, hogy bárki is szóba hozza ma Liát. Ez nem volt rajta a papíron, amit pár perccel ezelőtt Kristinnel átnéztem. Kénytelen vagyok válaszolni, nem ülhetek itt kukán, élő egyenes adásban.
- Természetesen kacsa az egész - adom meg a cáfolatot szemrebbenés nélkül, miközben csak arra tudok gondolni, hogy rá kéne gyújtanom, miután kitekertem a kis ribinek, meg ennek a tenyérbe mászó képű riporterfiúnak a nyakát. - Az a lány szerepelt ugyan a klipben és igen az is igaz, hogy jóban lettünk, de a titokzatos lány amúgy sem Finnországban él, már nem is beszélünk egymással, puszta munkakapcsolat volt köztünk, de azalatt az egy nap alatt megkedveltem. Ennyi történt. Nem szakítottunk Leenaval. Össze fogunk házasodni. Boldogok vagyunk - jelentem ki. A hangom őszintén cseng, pedig minden szavam színtiszta hazugság. Azaz majdnem minden szavam. Lia tényleg nem Helsinkiben él és az is igaz, hogy el fogom venni Leenat. A turné után, ha minden jól megy, a feleségem lesz. Csak remélem, hogy jó döntést hozok ezzel.
Szerencsére a srác nem boncolgatja tovább a témát, de már csak az említése is felkavar. Rajta jár innentől kezdve az agyam, alig tudok koncentrálni a további kérdésekre. A lelkemben vihar dúl, olyan vihar amilyen még soha nem tombolt bennem. Tíz perc kínszenvedés után viszont véget vet Jeff az interjúnak. Köszönés nélkül robbanok ki a helyről, majd bevágódok a limóba.
- Álljon meg - szólok előre a sofőrnek, mikor felfedezek egy italboltot. Igen, kell némi pia a hotelben, a bőröndömben pedig van még egy kis hasis. De előtte innom kell. Mindenkit félrelökdösve robbanok be a boltba és két üveg vodkával távozom. Még szerencse, hogy nálam van a bankkártyám, ugyanis a tegnap esti ribi minden készpénzem elvitte.
Mire visszaérünk a hotelhez, rendesen sikerül berúgnom. Konkrétan a hotel őre rángat ki a kocsiból, mert képtelen vagyok magamtól kiszállni. A nyílt utcán majdnem összecsuklok, így a hónom alá nyúlva betámogat. Eero a hallban ül, szúrós szemekkel néz rám, ennyit bírok felfogni az egészből. Viccesnek tartom, hogy dühös rám, bár mikor int a nagydarab fickónak, hogy tessékeljen be a liftbe, felfordul a gyomrom. Szerencsére nem hányom tele a szálloda hallját.
- Szia - integetek Eeronak mikor a pasas bedob a konzervdobozba.
- Hozasson fel még egy erős fekete kávét - mordul rá a menedzserem a pasasra, majd megnyomja az egyik gombot, az ajtó összecsukódik én meg összecsuklom. Eero az ingem gallérjánál rángat fel, majd a lift hideg falához ken és kivárja míg a szemébe nem nézek. Forog velem a világ, tompán fogom fel csak, hogy mi történik körülöttem.
- Ostoba, hülye, vadbarom - üvölt Eero torka szakadtából. - Mi a faszt képzelsz magadról te hülye gyökér? - sziszegi az arcomba.
- Hé - nyögöm ki nagy nehezen. - Mi bajod van? - nézek rá értetlenül. - Csak egy kicsit ittam - kuncogok fel.
- Hogy mi a bajom? Még, hogy mi bajom? Mégis mit képzelsz mi bajom van? - kiabál tovább, de valahogy nem érzem a helyzet súlyát. Nem veszem komolyan, nem fogom fel, hogy bajban vagyok és, hogy Eero kibaszottul dühös rám. Csak bámulok rá bambán egészen addig, míg fel nem érünk az emeletünkre és el nem kapja a fülcimpám.
- Áuu ez fáj. Engedj el te retkes buzi - nyávogok, mint valami ringyó, de nem ereszt. A fülemnél fogva rángat végig a folyosón, mintha egy taknyos kölyök lennék.
- Indíts befelé - üvölt rám, majd bependerít az egyik ajtón. Nem a saját szobámba vagyunk ennyi tuti, meg az, hogy a srácok eléggé szétcsúszva hevernek szanaszét a szobában lévő, székeken, fotelekben és kanapén.
- Mika húzódj arrébb - kiabál a dobosunkra, aki a kanapén terpeszkedik, majd a karomnál fogva mellé dönt.
- Muszáj kiabálni? - nyög fel Jari, mire Eero dühtől vörös fejjel néz rá.
- Muszáj - emeli fel még jobban a hangját, aztán rágyújt egy cigire és fel alá kezd járkálni a szobában, miközben folyamatosan motyog. Idő közben felhozzák a kávénkat és még valami löttyöt külön nekem. Amint lenyelem a pohárka tartalmát, azonnal rosszul leszek. Senki nem figyel rám. A banda minden egyes tagja elég megviseltnek tűnik, valószínűleg mindenkinek elég jó volt az éjszakája. Eero az egyetlen, aki józan. Mikor látja, hogy majdnem elájulok, felhúz és a fürdőbe vonszol, majd ruhástól betesz a zuhany alá és rám enged egy jó adag hideg vizet. Összekoccannak a fogaim. Miért így akarnak kijózanítani mindig? Szadista barmok. Bár bevallom tényleg magamhoz térek valamelyest.
Nem tudom honnan szerez Eero nekem tiszta és száraz ruhát, de kétségtelen, hogy mire visszaér ott van a kezében.
- Törölközz meg és öltözz fel. Már csak az hiányzik, hogy tüdőgyulladást kapj – sziszegi, majd becsapja az ajtót maga után.
Teszem amit kér, aztán kicsoszogok. Most már realizálódik bennem, hogy valami nagyon nincs rendben. Nem véletlenül vagyunk összeterelve. Megbeszélés szaga van a dolognak, márpedig a megbeszélések nálunk mindig csak akkor vannak, ha komoly szart kevertünk. Mindenki kinyúlva csukott szemmel fetreng, de amint belépek Eero elkiáltja magát.
- Takarodjatok a kanapéra!
Szépen, mint a verebek egymás mellé ülünk. Egy szempontból jó, hogy így nyomorgunk. Nem tud senki kidőlni a sorból.
- Remélem tudjátok, hogy ez így nem fog működni… - kezd bele Eero a mondókájába, mi pedig várjuk, hogy mi lesz a folytatás.


Az élet olyan, mint egy hullámvasút. Csak sajnos itt nem lehet előre látni mikor megyünk lefelé és mikor felfelé. Azt szokták mondani, hogy ha leérünk a saját magunk által ásott gödör legaljára, onnan már csak felfelé tudunk mászni. De mi van ha nincs erőnk? Persze vannak dolgok amik felemelnek egészen az égig. Lehet ez a drog, a pia, a szerelem és még ezer más, de mindnek megvan a maga veszélye és többségük csak ideig óráig juttat el a mennyországba. Aztán újra ott vagyunk ahol a part szakad…


u.i.: Halovány lila dunsztom sincs arról mikor lesz legközelebb friss, szóval ne kérdezzétek. Ha kész vagyok felteszem, megígérem.
Csók:
Kesha