30. (Z)űr

„Összetartásból széthúzás, ígéretekből csalódás,
Álmatlan éjszakákon ment a gondolkodás,
Hogy hol rontottuk el, mi lehet a megoldás?”

- Muszáj ennek rajtunk lennie? - nyöszörgök, mikor kiszállunk a kocsiból. Semmit nem látok, Ben és Pete bekötötte a szemünket.
- Mindjárt leveszem - suttogja Pete a fülembe, mire görcsbe rándul a gyomrom. A hangja reszelős és izgatott, engem pedig azonnal lázba hoz, hogy érzem a meleg leheletét a bőrömön. A hátamhoz simulva terel valamerre. Érzem, ahogy kioldja a fekete kendő csomóját és lehúzza a leplet.
- Kinyithatod a szemed kicsikém - simít végig a karomon finoman, majd az állát a vállamra támasztja, a hasamon pedig összekulcsolja az ujjait. Lassan nyitom fel a szemhéjaim és egy ház előtt találom magam.
- Nem értem - motyogom, a kezem pedig az övére csúsztatom.
- Itt fogunk lakni. A lemezkiadó bérli nekünk míg el nem készül az albumunk. Örülsz? - mosolyog rám.
Hát így hirtelen meg se bírok szólalni. Nem tudom mit érzek. Beköltözni egy házba? Összecuccolni valakivel, akit igazából nem is ismerek? Nem is tudom…
- Végülis - harapok az alsó ajkamba miközben ismét a fehér falú épület felé fordulok. - Nem rossz - vonom meg a vállam. Bezzeg Yv tud lelkesedni. Ben nyakába ugrik és megcsókolja. Talán azért, mert ő szereti a piros hajú gitárost. De sebaj, Pete lelkesedik helyettem is.
- Az egész banda itt fog lakni, kivéve Tim, mert neki van itt valami barátnője és nála lesz, de Andy, Ben, meg én itt lakunk majd. Van saját próbatermünk és kibaszott nagy a fürdőszoba - magyarázza, mire én is megeresztek egy mosolyt. Olyan akár egy nagyra nőtt gyerek. Kézen ragadva vezet végig a házon. Igazából nincs benne semmi extra. Három háló, egy nappali, egy konyha és egy fürdő, ami nem is olyan nagy, bár viszonyítási alap kérdése. A próbaterem a legnagyobb jóindulattal is csak egy kis poros lyuk, amit valószínűleg valami raktárfélének használtak régebben. Hát nem is tudom… Apuék is így kezdték mondjuk, sőt rosszabb körülmények közt, de én abban az időben nem láthattam őket. Én már csak a kastélyra emlékszem, amit azért bérelt nekik a stúdió, hogy nyugodtan tudjanak dalt írni, távol a kurváktól, a piától és drogoktól. Na nem mintha nem találták volna meg a módját, hogy minden földi jót magukhoz vegyenek, így is… Ez ahhoz a házhoz képest egy ócska rozoga valami. De mégis Pete mosolya engem is arra ösztönöz, hogy örüljek a dolognak.

A beköltözés nem nagy cucc, főleg, hogy alig van pár holmink. Az együttélés, na igen az már más tészta. Yv és Ben egy csapatot alkotnak, alig dugják ki az orruk a szobájukból. Csak akkor távolodnak el egymástól, ha Bennek próbálnia kell a többiekkel. Én és Pete… Hát nem is tudom mik vagyunk mi. Együtt alszunk, jókat beszélgetünk, sétálunk, szórakozunk, néha meghallgatom a dalokat amiket ír, a riffeket és ha tudok segítek neki, hogy még jobb legyen abban amit csinál, de hiányzik az a bizonyos plusz amitől azt mondhatnám, hogy egymáshoz tartozunk. Nem tartozunk a másiknak elszámolással, tisztában vagyok vele, hogy nem én vagyok az egyetlen nő az életében, de nem kérem számon ha nem jön haza éjszaka és ő sem teszi ha napokra lelépek, mikor úgy érzem némi magányra van szükségem. Nem kérdez semmit, én se teszem és ez így van jól. Tiszteletben tartjuk a másik privát szféráját, együtt élünk és mégis külön, de azt hiszem mindkettőnknek ez a legkényelmesebb. Bár van még valaki, aki a lakásban tartózkodik. Andy…
Egyszerűen őrült. Holt biztos, hogy nincs ki mind a négy kereke. Két végén égeti a gyertyát, sosem alszik, mindig piás vagy be van szívva, de sokszor elfordul, hogy az alkohol és a kábítószer egyszerre dolgozik a szervezetében, nem mellékesen akárhol képes akárkit megdugni, az se zavarja ha más is látja, ráadásul mindig valami baromságon töri a fejét, a dühkitöréseinek pedig se szeri se száma.
- Mi van mókuska, Pete bácsi nem adta meg éjjel, ami neked járt? - húzza ki a mellettem lévő széket Andy, miközben kajánul vigyorog. Már meg se lepődök rajta, hogy egy szál alsógatyában rohangál, sőt annak is örülök, hogy ez egyáltalán rajta van… Próbálom figyelmen kívül hagyni, hogy itt ül mellettem és tovább kavargatom a kávém, figyelem, ahogy a cigi füst a plafon felé száll, miközben lóbálom a lábaim és próbálok magamhoz térni. Még korán reggel van, de nem tudtam tovább aludni. A rémálmok ismét gyötörni kezdtek, nem akartam megkockáztatni, hogy újból lássam álmomban azt a méregzöld szempárt. Túl valóságos mindig, szinte érzem, ahogy perzsel a pillantása, ahogy a bőrömhöz ér, kiráz a hideg, felgyorsul a szívverésem, aztán mindig meghallom a gúnyos nevetését. Látom, ahogy a menyasszonyát csókolja, ahogy szánakozva pillant rám, ez pedig olyan érzés, mintha egy vödör jeges vízzel öntenének nyakon.
Hirtelen érzem meg a combomon felfelé csúszó hatalmas lapátkezet.
- Vedd le rólam a mancsod - szólok a kéz tulajdonosára, mire Andy rekedten felnevet.
- Bocsi mókuska - kér elnézést azonnal, majd rágyújt egy cigire ő is. - Csak gondoltam kicsit összebarátkozhatnánk, ha már ketten maradtunk - mosolyog rám.
- Hol van Ben és Yv? - nézek rá érdeklődve.
- Passz. Nem vagyok a babysitterük - vonja meg a vállát. - Nincs kedved csinálni valamit? Unatkozom - néz rám kérlelőn.
- Őszintén? - húzom össze a szemeim.
- Csakis - bólint mosolyogva, miközben némi rumot önt a kávéjába.
- Veled nincs - csóválom meg a fejem, majd lehuppanok a székről, a bögrém a mosogatóba teszem, a cigim felmarkolom és elindulok az emelet felé. Van Andyben valami, ami arra késztet, hogy meneküljek előle. Félelmetes. Olyan, mint valami bomba, amiről nem lehet tudni mikor robban. Állandóan ketyeg. Full kattos a pasas.
- Hé, mókuska, ne csináld már - szól utánam. - Nem vagyok vadállat, nem megdugni akarlak, csak egy kis sétára hívtalak. Vagy kajálhatnánk valahol. Tényleg unatkozom, a kiscsibék meg leléptek - húzza el a száját szomorúan.
- Húsz perc múlva indulunk - adom meg magam, mire felderül az arca. Azt hiszem elég nagy baromságot csináltam, de most már mindegy.


Eero arckifejezése nem sok jót ígér. Bármennyire is nehezemre esik, de elkezdek figyelni rá. Szinte fizikai fájdalmat okoz a koncentrálás, kibaszottul fáj a fejem, minden egyes szó értelmezése megerőltető feladat.
- Nem csinálom veletek még egyszer végig, amit az előző turnén. Én erre nem vagyok hajlandó - csóválja meg a fejét Eero. Fáradtnak tűnik, reményvesztettnek, mintha feladta volna. Mély levegőt vesz, majd lassan kifújja, aztán egyszerűen a fotelbe roskad. Nem néz ránk és ez elég vészjósló. Már nem is üvölt. Egy egyszerű meggyötört, elfáradt férfi ül velünk szembe. A többiek is érzik, hogy valamit elszúrtunk. Idegesen kezdenek fészkelődni a kanapén.
- Mi a baj? - szólalok meg először miközben mélyen a jég-kék szemekbe nézek. Eero halkan nevet fel.
- Nincs baj. Csak elegem van. Látom, hogy megint felültetek a lefelé száguldó vagonba, amin elromlott a fék. Téged Aleksi még kordában tart Katja, de titeket srácok képtelenség. A tegnapi koncert teljes bevétele elúszott. A szobáitokat megint ripityára törtétek, mindegyikőtök a sárga földig itta le magát, sőt egyen, ketten be is téptetek. Én nem akarom megmondani hogyan éljetek, nem vagyok az apátok, nem az én dolgom, hogy megneveljelek titeket. Basszus… Tudjátok hányan mondták nekem azt, hogy ne vállaljalak el titeket? Hogy hagyjam a picsába az egészet, mert képtelenség veletek dolgozni? Mert egy szedett-vedett rock banda vagytok csak, akik irányíthatatlanok? De tudod Niko, mikor rád nézek látom, hogy mennyire akarod ezt az egészet, miközben játszol Jari megszűnik számodra a világ, mikor a színpadon állsz Mad profin teszed a dolgod, Mika te áhítattal fogsz meg minden egyes dobverőt, mintha életed szerelmét vennéd a kezedbe és te Aleksi… igen te is úgy szaggatod a húrokat, mint egy vadállat, látni az arcodon, a gyermeki lelkesedést. Mindegyikőtök katarzist él át mikor zenélhet, ti imádjátok ezt és a közönség is imád titeket. Azt mondták kezdetben, hogy szörnyű emberek vagytok, de én meg voltam győződve arról, hogy nincs igazuk. Most viszont azt hiszem, hogy tévedtem. Túl sokat harcoltam srácok. A mai napom tudjátok mivel ment el? Azzal, hogy kimagyarázzam miért is van összetörve a szobátok. Reggel maga a szálloda igazgatója keltett, úgy dörömbölt az ajtón, mint valami felbőszült bika! Üvöltve kért számon engem, aki azt se tudta miről beszél, egészen addig, míg végig nem vezetett a lakosztályaitokon. Meg kellett győznöm, hogy ne jelentsen fel titeket, ami másfél órámba és egy kisebb vagyonba került, ráadásul így is ki lesztek tiltva a szállodalánc minden egyes épületéből, bár szerintem érthető, hogy miért. Persze a kiadó fülébe is eljutott azonnal a hír, hogy a rongálás miatt nincs bevétel. Nem örültek neki… Nagyon nem. Tartottam megint a hátam miattatok, de nekem ehhez nem fizetnek eleget srácok. És nem is fogom végignézni, hogy hogyan teszitek tönkre magatokat és azt, amit felépítettek. Per pillanat az a helyzet, hogy gőzöm nincs hol fogtok megszállni Spanyolországban, ugyanis egyetlen hotel sem hajlandó fogadni titeket, bármekkora reklámot is jelentene ez nekik. Félnek, hogy több kiadást jelentenétek, mint hasznot.
- És akkor most mi van? - kérdezi Mad rekedten.
- Az van, hogy este elmegyünk Londonból - sóhajt fel.
- Nem így értette - mordul fel Jari, mire Eero elmosolyodik.
- Nem kertelek, ha így megy tovább, akkor lelépek. Keresnetek kell egy új menedzsert, mert ezt így nem fogom csinálni. Családom van srácok, mégis itt ülök veletek. Telefonról is irányíthatnám az egészet, de tudjátok, hogy szar lenne. Itt állok mellettetek, de túl sokat adok fel miattatok és ti még csak minimálisan se erőltetitek meg magatokat annak érdekében, hogy megkönnyítsétek a dolgomat, sőt még több szart öntötök a nyakamba. A lányom szeptemberben iskolába megy, de nem én fogom elkísérni és nem én fogok érte menni, mert a technikusokkal, az újságírókkal és veletek fogok csatázni, hogy minden pöpec legyen. Nem éri meg, ha nem látom, hogy van értelme annak, hogy ennyi dologból kimaradok.
- El akarsz hagyni minket? - nézek rá elképedve. Csak annyi ragad meg bennem, hogy új menedzsert kell keresnünk.
- Ha továbbra is beszívva és piásan tajtékoztok, ha szétveritek a szobáitok minden egyes alkalommal, akkor igen - bólint.
- Akkor menj el most - állok fel és mélyen a szemébe nézek. Iszonyatos düh támad bennem, szinte szétfeszít. Hogy hagyhat el? Hogy hagyhat el minket? Hogy fordulhat meg a fejében, hogy elmegy? Ő is ezt akarta, velünk akarta. Persze most már elég pénzt akasztott le rólunk… Már nem akar segíteni. Már nem akar mellettünk állni, kerestünk neki eléget, nem kell már több neki.
- Niko - szisszennek fel a srácok egyszerre.
- Kuss - nézek rájuk, majd visszafordulok az öltönyös férfi felé, akit eddig a barátomnak hittem, de most már ellenségként tekintek rá. - Menj el Eero, ha úgy érzed nem éri meg velünk dolgoznod. Nincs szükségünk olyan emberre, aki nem hisz bennünk és aki fenyegetőzik. Takarodj - bökök az ajtóra.
- Elmehetek Niko, de nincs még egy olyan hülye barom, aki elviseli a szeszélyeid - mosolyodik el. Olyan hangon beszél hozzám, ahogy egy beteg gyerekhez szokott az anyja és ez cseppet sem tetszik.
- Találunk mást - szegem fel büszkén a fejem.
- Niko fogd be - szól rám Mika.
- Nem - csattanok fel. - Miért fognám be? Nem hisz már bennünk. El fog árulni. Csak a pénz miatt kellettünk neki és most, hogy megszedte magát le akar lépni - mutogatok Eerora felbőszülve.
- Komolyan ezt hiszed? - kacag fel a székben ülő menedzser. - Te tiszta hülye vagy. Elittad az agyad, ha komolyan azt hiszed, hogy a pénz miatt vagyok veletek.
- Ha nem a pénzért, akkor miért ülsz itt? - szegezem neki a kérdést.
- Mert szeretem a zenéteket, az energiátokat és az életet, ami belőletek árad - mosolyog rám. - Niko nem vagyok az ellenséged és nem is leszek az soha. Olyan vagy amilyen, de tisztellek. Tisztellek téged és a többieket is, mert mind egyéniségek vagytok, mint öt kémia elem, ami a színpadon valami veszélyes és lenyűgöző elegyet alkot. Szeretek a részese lenni ennek és ha nem kapnék egy fillért se érte, akkor is csinálnám hidd el nekem - mosolyog rám, ez a mondata pedig ismét összezavar és megdöbbent.

- Szabad a karját kisasszony? - nyújtja felém a kezét Andy.
- Inkább nem. A szemed is rosszul áll - húzom el a szám, ő pedig ismét felnevet. Nem erőlteti tovább, egyszerűen elindul mellettem. Egyik cigit szívja a másik után, minden lányt megnéz és mit ne mondjak őt is megnézi mindenki. Nem bírom én se levenni a pillantásom róla, állandóan figyelem a szemem sarkából. Tudni akarom mit csinál.
- Miért hiszed azt rólam, hogy egy tuskó vagyok? - néz rám érdeklődve.
- Mert az vagy - mosolygok rá.
- Téged nem bántottalak soha - sandít rám, miközben tovább haladunk.
- Ez igaz - bólintok, elgondolkodva. - De láttam, hogy bánsz az emberekkel - sóhajtok fel, az első Chicago-i koncertjükre visszaemlékezve. Teljes káosz volt Andy miatt. Mindenkit elküldött a picsába, nem könnyítette meg senki dolgát, kezdés előtt öt perccel eltűnt, majd egy óra múlva keveredett elő, belőve. A ruhái össze-vissza lógtak rajta és valami maca támogatta. Ilyen állapotban is kiterelték a színpadra, ahol szétverte a teljes berendezést, lehúzta a gatyáját és minden egyes ott lévőt elküldött a kurva anyjába. Az is csoda, hogy nem vitték el a rendőrök, de persze neki a kis műsora se volt elég. Szitkozódva ment le a színpadról, miután véget ért a koncert, betörte egy kocsi szélvédőjét és a nyílt utcán szopatott le egy tiniribit, aztán még össze is verekedett egy vad idegen pasassal. Őrület volt, még most is beleremegek a dühbe, nem akarok belegondolni a többiek mit érezhettek akkor. Rajta múlt a sikerük és mégis ő szart bele az egészbe a legjobban, miközben a zenekar többi tagja a belét kidolgozta azért, hogy a maximumot tudja kihozni magából. Bár az kétségtelen, hogy ha a botrányoktól eltekintünk, csodálatos koncertet adott. Hihetetlen hangja van és az energiája is lenyűgöző. Működik a dolog… Kár, hogy egy seggfej.
- A nőkkel mindig jól bánok - torpan meg mellettem. Szívem szerint felkacagnék a kijelentésén.
- Múltkor ki akartad tekerni az egyik prosti nyakát - fordulok szembe vele. - Szegény csaj akkora monoklival távozott tőled, mint a Mount Everest.
- Be voltam lőve - vonja meg a vállát. - Nem tudtam mit teszek.
- Ez nem mentség - veszek mély levegőt.
- Én szeretem a nőket, csak néha… néha nem tudom kontrollálni magam. Dühös leszek, nagyon dühös és azon csattan, aki épp ott van - mered maga elé, a kezei ökölbe vannak szorulva. Nem tudom eldönteni, hogy ismét elborult-e az agya, vagy be van-e tépve, esetleg is-is.
- Ez akkor sem normális - sóhajtok fel ismét.
- Azt hiszed nem tudom? - ssattan fel, amitől összerezzenek. A szemei egyenesen az enyémekbe mélyednek, a gyomrom pedig görcsbe rándul. Félelmetes a téboly, ami a tekintetéből árad. Az elemi mérhetetlen düh, a gyűlöletet, az undor, mellbe vág. Önkéntelenül kezdek hátrálni, mire ijedten pislog rám.
- Ne, ne haragudj Lia, nem akartam - emeli fel a kezét védekezve, mire megtorpanok. - Ne félj tőlem, nem bántalak - csóválja a fejét folyamatosan. A hangulatingadozásait képtelen vagyok kezelni, de a könyörgő hangvétel, arra késztet, hogy ne fussak el, hogy megálljak. - Nem ülünk le? - bök a fűre, mire egy ideig gyanakvóan méregetem. Nem tudom mi lenne a jó döntés. Van benne is valami vonzó, a karizmája ellenállhatatlanná teszi, de veszélyes. Túlontúl veszélyes. Nem tudom, hogy félnem kell-e tőle. Egyszerűen fogalmam sincs mi legyen. Aztán tisztes távolságba ugyan, de lehuppanok. Látom, ahogy elmosolyodik és ő is leül velem szembe, törökülésbe. Lassan hunyja le a szemét és a Nap felé fordítja az arcát. Lenyűgöző, ahogy a szőke tincsein megcsillan a fény, a bőre makulátlan, olyan, mintha hófehér porcelánból lenne, az ajkai hihetetlenül vastagok és puhák, a karjain és a mellkasán megfeszül a fekete mintás póló, a szűk szürke farmer második bőrként simul a testére. Lányos és férfias egyszerre. A vonásai markánsak, de a haja és a hatalmas kék szemei inkább egy tini lányhoz illenének. Olyan ártatlannak tűnik és nyugodtnak, mint egy gyerek. De nem az. Férfi és nem a veszélytelen fajtából való. Sokáig ülünk a fűben anélkül, hogy megszólalnánk, de ez nem a zavaró csend, sokkal inkább a kellemes fajtához tartozó némaság. Valami meghatározhatatlan érzés kerít a hatalmába. Nyugalom, azt hiszem. Már alig emlékszem milyen érzés, Helsinki óta nem voltam nyugodt és kiegyensúlyozott. De most egyszeriben minden tagom ellazul. Valami furcsa varázslat szövi körbe a levegőt, felmerül bennem, hogy Andyből árad a bűbáj, aki még mindig a Nap felé fordított arccal ül, rezzenéstelenül. Nem fúj a szél és nem szakad az eső, csak süt a Nap, mintha az egész világon béke lenne és csend. A parkban gyerekek sétálgatnak a szüleikkel, a kacajuk betölti a teret, mosolyogva figyelem őket. Mindig is akartam gyereket. Olyan édesek és ártatlanok. Majd, egyszer, talán… A szememmel tovább pásztázom a terepet, ahol a párocskák összebújva sétálgatnak egymás mellett. Süt róluk, hogy elvakította őket a szerelemnek nevezett illúzió, de hát én is ebben a cipőben járok, nem ítélhetem el őket, hiszen azzal magam is elítélnem, azért, mert gyengéd szálak kötnek össze Nikoval. Kár, hogy ezek a szálak, csak engem fűznek hozzá. Nem akarok tovább rá gondolni, így inkább én is lehunyom a szemem és mélyeket lélegzek a friss levegőből, egészen addig míg Andy meg nem szólal.
- Milyen volt egy rakás zenész között felnőni? - kérdezi halk, barátságos hangon. Ó, a picsába! Pedig már kezdtem abban reménykedni, hogy nem akar majd beszélgetni, ha már egy órán át kibírtuk, néma csendben. Miért kellett ezt elrontania? A szemeim azonnal kipattannak hisz nem számítok arra, hogy tud róla. Még Pete se tudja…
- Honnan veszed, hogy zenészek közt nőttem fel? - remeg meg a hangom.
- Az apád egy időben a példaképem volt. Hasonlítasz rá - nyitja fel a fél szemét és halványan rám mosolyog.
- Akkor kár lenne tagadni - szusszantok fel csalódottan. - Elég ha kiegyezünk annyiban, hogy nem olyan csodás, mint amilyennek az emberek hiszik? - húzom fel kérdőn a szemöldököm.
- Nem akarsz róla beszélni - mosolyodik el. - Megértem. Tudod az én apám ügyvéd volt, azt akarta, hogy kövessem a pályán, de nem állt szándékomban - húzza el a száját, miközben maga elé bámul. - Mikor ezt közöltem vele, anyám kitalálta, hogy menjek papnak. Tudod a szüleim elég vallásosak - kapja rám a tekintetét. - De szerintem érthető, hogy ez az ötlet se igazán tetszett. Zenélni akartam, de ők azt mondták, hogy ez nem szakma. Nem volt túl sok választásom. Belementem látszólag abba, hogy Isten szolgálatába állok, mert nem volt hova mennem. Napközben suliba jártam, este viszont füveztem, szexeltem és vedeltem - merül el az emlékei közt.
- Mint most - kotyogok közbe, mire felnevet.
- Ja, pontosan, mint most. Csak akadt egy kis probléma. Teherbe ejtettem a barátnőm. Tizenhét voltam, muszáj volt megmondanunk a szüleinknek. Az abortusz szóba se jöhetett, tehát összeházasodtunk. Azt hiszem akkor ment minden tönkre - komorodik el.
- Nem tudtam, hogy apuka vagy - nyögök fel. Valahogy nem nézem ki ebből a pasasból, hogy gyereke van.
- Nem vagyok az. A lányom halva született - néz mélyen a szemembe. Érzelemmentesen ejti ki a szavakat, meghűl a vér az ereimben a tekintetétől, üres és hideg, mint a jég. - Azt mondták a hasis miatt, amit az anyjával szívtunk, de valószínűleg az alkohol se tett jót az angyalkának. De hiszem, hogy így a legjobb neki. Milyen apja lettem volna? - kacag fel keserűen.
- Én… Andy én… - nem tudom kimondani, hogy sajnálom. Pedig így érzem. Mégse bírom kinyögni. Azzal, hogy ezt elmondta, teljesen más megvilágításba kerül a személyisége, az amit tesz.
- Ne sajnáld - dől hanyatt a fűbe. - Szar alakok voltunk, felelőtlen ostoba gyerekek. A lányom nem érdemelte volna meg azt az életet, amit az anyjával éltünk - az ujjai a pólója aljához kúsznak lassan. - Sose felejtem el - sóhajt fel, majd feljebb húzza a felsőjét. Kiráz a hideg. Már értem a hasán lévő tetoválás jelentését, a torz angyalka a lányát szimbolizálja. - A karomban tartottam. Sokáig, nagyon sokáig, egy kis szobába. Csak ketten voltunk, ő és én. Megengedték az orvosok, hogy vele legyek, én pedig meséltem neki és ezerszer is bocsánatot kértem, azért, mert nem vigyáztam rá, mert megöltem. Olyan volt, mintha csak aludt volna, azt hiszem mosolygott is. Ha behunyom a szemem látom az arcát. Gyönyörű baba volt.
- Hagyd abba Andy - szólok rá zihálva. Túlságosan felzaklatnak a szavai. Annyira nyugodtan beszél az egészről, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy a halott kisbabáját a karjában tartotta. A könnyeim potyogni kezdenek. Eszembe jut Mira és ez olyan érzés, mintha késsel kezdenék szurkálni a szívem. - Nem akarom - zokogok fel, a mellkasomhoz kapva.
- Te sírsz? - ül fel Andy. Úgy néz rám, mint egy eszelősre. - Te is elvesztettél valakit - vet rám egy mindent tudó pillantást, majd a közelebb araszol hozzám. Csak ül mellettem miközben sírok, de nem ér hozzám egyetlen ujjal sem.
- Átölelnél? - szipogom, mire azonnal magához húz, mintha csak az engedélyemre várt volna eddig. A fejem a mellkasára hajtom, ő pedig ringatni kezd, mint egy gyereket. - A barátnőm volt - kezdek bele. - Tudta, hogy szívbeteg, tudta és nem szólt - motyogom. - Ha elmondja én nem hagyom, hogy drogozzon, de nem szólt egy árva szót sem. Nem bízott bennem és meghalt. Minden este álmodom róla. Megígértem neki, hogy nem hagyom el, de megszegtem az ígértem. Pedig tudom, hogy fél. Fél a sötétben Andy. Mira gyűlölte a sötétet és most a föld alatt van egy lezárt koporsóban és én nem tehettem semmit azért, hogy megakadályozzam, mert nem hagyta. És dühös vagyok rá, annyira nagyon dühös, amiért ezt tette mikor tudta, hogy beteg. Meg bírnám fojtani a puszta kezemmel, mert meghalt és itt hagyott engem egyedül.
- Hiányzik igaz? - suttogja miközben folyamatosan simogatja a hátam és puszikkal szórja tele a hajam.
- Nagyon - bólintok.
- Gyere - von magával és ismét hanyatt dől a puha fűszálak közé. Összebújva fekszünk a parkban, én kisírt szemekkel, ő pedig bárgyún mosolyogva, de olyan jó mellette. Ő megért, megérti a fájdalmam, a gyászom, nem traktál hülyeségekkel, csak egyszerűen átölel.
Az égre nézve elbambulok. A hófehér játékos, pillekönnyű bárányfelhők egy pillanatra eltakarják a Napot, hogy aztán tovább surranhassanak, teret engedve a fénynek, a meleg sugaraknak, amik a földi halandók bőrét cirógatják gyengéden. Pár fekete pont suhan át a világoskék égbolton, nyíl alakot formázva. Madarak, szabadok, boldogok. A sírásom abbamarad, tátott szájjal figyelek és hagyom, hogy Andy varázsa ismét a hatása alá vonjon, megnyugtasson és elbódítson. A testéből áradó meleg, olyan jól esik a testemnek. A férfias kissé fanyar illat az orromba kúszik, majd minden sejtembe beivódik. Úgy érzem magam mikor lehunyom a szemem mintha valami teljesen más helyen lennénk, nem a szelek városában. Valahol, ahol mindig süt a Nap, ahol mindig csiripelnek a madarak, ahol minden idilli, ahol nincs háború, fájdalom, keserűség.
- Még mindig érdekel milyen volt Matt Anders lányaként felnőni? - suttogom.
- Csak ha el akarod mondani - búgja halkan.
Az emlékek megrohamoznak, a jó és rossz pillanatok elárasztják az elmém. Meg akarom osztani vele…

- Leena - nyögök bele a telefonba.
- Kicsim? Mi a baj? Jól vagy? Mi történt? Niko szólalj már meg az Istenért - esik kétségbe.
- Hiányzol. Gyere ide Leena, gyere ide kérlek - zihálom. - Szükségem van rád.
- Megyek kicsim, nincs semmi baj, nyugodj meg - suttogja halkan, megnyugtató hangon. - Holnap felülök a gépre és megyek, ígérem. Szeretlek Niko.
- Én is szeretlek - vágom rá.
- Elmondod, hogy mi történt? - kérdezi halkan, érdeklődve.
- Nem bírom. Túl sok ez az egész. Leena én, belőttem magam és megint be fogom. De nem akarom - nyöszörgök tovább.
- Niko, hé, nincs semmi baj drágám. Figyelj rám! Hol vagy most?
- Egy madridi motelben, csak ide fogadtak be minket. Félek Leena - susogom. Magam sem tudom, miért beszélek ennyire halkan, a sötét szobában, ahol most egyedül vagyok a saját démonommal. A kis tasak ott lapul az izzadt tenyerembe. A pici ágyon ücsörgök, egyedül, magányosan, szeretetre éhesen. Mellettem hever a fecskendő, a kezemben pedig a heroin, ami minden frusztrációm megszüntetné, de nem akarom megtenni. Nem akarom a könnyebb utat választani, nem akarok egy narkós seggfej lenni, nem akarok függeni a drogtól.
- Feküdj le Niko - motyogja Lenna félve, én pedig szó nélkül teszem amit mondd. - Csukd be a szemed kicsim - adja a következő utasítást, én pedig lehunyom a szemhéjaim. - Nincs semmi baj, ott vagyok veled. Veled vagyok Niko, hallod? Szeretlek. Emlékszel mikor először vittél el randizni? A nyakadba öntöttem a söröd, mert közölted, hogy csak meg akarsz dugni - kuncog fel, mire én is elmosolyodom. A szemem előtt lepereg annak az estének az emléke. Akkor és ott beleszerettem. A tűz, a szenvedély a szemeiben égett, lélegzetállító volt, kedves, vicces, érzékeny és álomszép. Talán picit őrült is… Igen, az volt, full bolond, de elvarázsolt.
- Mondd, hogy még mindig ugyan úgy szeretsz - kérem halkan és érzem, hogy a szemhéjaim lassan elnehezednek.
- Nem szeretlek már ugyan úgy - suttogja halkan, mire felnyögök. - Sokkal jobban szeretlek Niko - nyugtat meg azonnal. - Minden nappal jobban szeretlek, bármit is teszel vagy teszek. Nem számít mennyi szart csinálunk baby, összetartozunk, te és én, örökre.
- Hozzám jössz feleségül Leena? - kérdezem álomittasan.
- Már a feleséged vagyok - kuncog fel, amitől én is elmosolyodom.
- És úgy igazából is hozzám jössz? - kérem meg újra a kezét.
- Virágok, pap, templom, násznép és egyebek? - kérdez vissza.
- Igen - felelem. - Hófehér ruhában leszel és örök hűséget hazudunk egymásnak - búgom, miközben el is képzelem az esküvőnket.
- És anyáink sírni fognak?
- Maximum a tiéd édes. Az én anyám sosem sír - kuncogok fel. - Tehát, leszel a feleségem? - Teszem fel a nagy kérdést harmadjára.
- Leszek Niko - búgja a fülembe.
- És a gyerekeim anyja is? - suttogom.
- Igen, a gyerekeid anyja is - válaszolja halkan.
- Velem maradsz míg meg nem halok?
- Igen.
- Sírni fogsz mikor eltemetnek?
- Nem Niko, mert ha meghalsz abba én is belehalok - szipogja.
- Sírsz kedvesem? - nyitom ki a szemem. - Ne legyél szomorú. Nem vagyunk egy elcseszett Rómeó és Júlia történet szereplői. Mi boldogok leszünk Leena. Boldognak kell lennünk. Esküdj meg, hogy azok leszünk - kérem.
- Esküszöm.


Szép ígéreteket bárki tehet. Zűrösen élni bárhol lehet. Űrt hagyni magunk után, akármikor lehet. Félni, sírni, kérni, szólni, szeretni, igazat mondani néha olyan nehéz. Bántani, feladni, leülni, követelni, tombolni és várni pedig oly könnyű tud lenni. Mi helyes és mi nem, már rég összemosódott a vonal. Lehetetlen eldönteni, hogy hogyan kell élni, hogyan kell boldognak lenni, feltétel nélkül szeretni és érezni szabadon.