32. Ölj meg

“Bármilyen szerényen próbálják elrejteni az emberek halálvágyukat, az gyakran éppen olyan erős, mint az élethez való ragaszkodásuk.”

- Jé, itt van a tornádó - kuncog fel valaki mellettem, mikor megállok a bárpultnál, hogy kérjek egy italt magamnak.
- Mi van? - kapom oldalra a fejem értetlenül.
- Kint, majdnem elsodortál. Mint valami hurrikán - magyarázza mosolyogva a mellettem álló bőrkabátos fiatal srác. A szemébe nézve görcsbe rándul a gyomrom, a levegő a tüdőmbe reked. Nem bírok megszólalni, csak nézek rá nagyra tágult szemekkel és nem bírom feldolgozni a látványt.
- Hé, minden rendben? - néz rám kicsit aggódva, az ujjaival majdnem megérinti az arcom, de időben kapcsolok és hátrálok egy lépést.
- Ne érj hozzám - csóválom meg fejem, miközben ráparancsolok, de a hangom inkább erőtlen nyöszörgésnek tűnik.
- Mi bajod van? - biccenti oldalra a fejét, homlok ráncolva.
- Te, te, te… - hadonászok felé az ujjaimmal, de nem bírok összehozni egy értelmes mondatot se. Pont ugyan olyan a szeme színe, mint Nikoé. Tökéletesen egyezik. Ezét az ismeretlen srácét is vastagon keretezi a fekete festék, az ő szemei is ugyan úgy világítanak, mint az övé. Még a haja is olyan. Kócos, barna és göndör. Egyszerűen bepánikolok.
- Hé, nyugi nem hallucinálsz élek - kuncog fel. - Ne nézz már úgy, mintha szellemet láttál volna. Nem akarlak bántani.
- Az akcentusod - hadonászok.
- Félig magyar vagyok, félig pedig… - kezd bele, mire kikerekednek a szemeim. Oké, legalább nem finn és semmi köze Nikohoz… De magyar. Így hát félbeszakítom.
- Tényleg? - szólalok meg anyu nyelvén.
- Te beszélsz magyarul? - kuncog fel és barátságon rám mosolyog.
- Az anyukám magyar - bólogatok és a pánikhangulatom egyből megszűnik abban a pillanatban, hogy kiderült csak a véletlen műve, hogy ugyan olyan zöld szemei vannak, mint Nikonak. Félig magyar, Niko pedig finn. Ennyi.
- Nekem is az anyukám magyar. Micsoda egybeesés mi? Tehát, miért néztél rám ilyen rondán? - húzza fel a szemöldökét kérdőn.
- Hasonlítasz valakire nagyon - sóhajtok fel, majd leülök a mellette lévő bárszékre.
- Oliver vagyok - nyújtja felém a kezét, amit mosolyogva el is fogadok rögtön.
- Cornelia - mutatkozom be én is. - Basszusgitár? - nézek rá kérdőn, mire most ő pislog rám meglepődve.
- Honnan tudod? - kérdezi értetlenül.
- A kezed - vigyorgok rá. Már csak ez kellett, de tényleg. Még egy zenész… - Iszol valamit? Ha már eddig nem menekültél el azt kiabálva, hogy bolond vagyok, akkor megérdemled - somolygok.
- Egy sört - villant egy féloldalas vigyort rám.
Még csak az elő zenekar játszik, a fiúk hátul hat lakat alatt őrizve készülődnek, én pedig Oliverrel beszélgetek. Mint kiderül csak átutazóban van itt, egy lányt próbál becserkészni, de egyelőre nem megy neki. Vele jött a két legjobb barátja, egy hosszú barna hajú kitetovált lány és egy nyurga mosolygós srác.
- És mivel keresed a kenyered? Megélsz a zenélésből? - nézek rá somolyogva.
- Ó nem. Az csak hobby. Liza énekel, Toby pedig dobol és mindig van valaki, aki beáll mellém gitározni, de tetoválásokat csinálok tizenhat éves korom óta - húzza ki magát büszkén.
- Hoppá, hoppá - bólogatok elismerően. - Imádom a tetkókat - kacsintok rá, majd a lábam lóbálva beleiszom a koktélomba.
- Nem látok rajtad egyet se - mér végig Oliver alaposan. - Vagy csak nem látható helyen van - húzza csibészes mosolyra az ajkait.
- Nem, abszolút nincs - ábrándítom ki vigyorogva.
- És miért nincs ha imádod őket? - húzza fel kérdőn a szemöldökét. Megint összerándulok. Ez a nézés… Oké, nem bizserget úgy, mint Nikoé, de a szemei, a mimikája… Miért hasonlít rá ennyire? Ez nem ér.
- Sosem tudtam mit varrassak magamra. Tudod úgy gondoltam, hogy ha valamit a bőrömbe vésetek annak legyen értelme, ne csak azért viseljek valamit örökre, mert poénnak tűnt - vonom meg a vállam.
- Ezek szerint nem vagy tipikus szőke nő - kuncog fel.
- Csak festve van, fekete vagyok - nyújtom ki a nyelvem, mire hangos nevetésben tör ki. Én pedig csak bámulom ahogy a hajába túr, ahogy mosolyog. A nevetése pont olyan, mint Nikoé. Annyira hasonlít rá. Nincs rám hatással, de a külseje, mintha a kicsit elcseszettebb mása lenne. Nem olyan helyes, nincs olyan karizmája és mégis emlékeztet rá. Elképesztő.
Nem bírom levenni róla a szemem, nem bírok felállni mellőle és ez nem jó. Tudom miért nem vagyok képes elmenni. Mert őt látom benne. Ha a szemébe nézek Nikot látom, még akkor is ha nem ő az, ha köze sincs hozzá. Hallgatni akarom még csak egy kicsit a csilingelő nevetését, látni akarom még egy ici picit a gyönyörű zöld szemeit, a telt ajkait, a porcelán fehér bőrét. Ez már holt biztos, hogy beteges.
Talán fel kéne hívni a rehabos dokit. Önként befeküdni egy kúrára. Ha azt vesszük jót tett, mikor Jen becsukatott. Az a hely nyugis volt, békés, csendes, mentes minden mocskos pokolba taszító dologtól.
De hát ez az én életem. Ez a piszkos kis Chicago-i klub. Ez a rakás őrült zenész. A szivárványszínű koktél, a Marlboro és a kokain, ami a backstage-ben vár. Pete, aki szerelmet vallott, Andy, aki az őrangyalommá vált és Yv, aki már tizenéves korom óta a legjobb barátnőm. Nem vagyok egy napsütéses, zöld kertes, virágágyásokkal teli szanatóriumba való lány, még akkor sem, ha ott reggel csicseregnek a madarak, mindig rend van és tisztaság, ahol a békére vágyó emberek a tűzpirosra festett padon ücsörögnek és gondolkodnak az életükről, a fák sűrű lombkoronái alatt. Nem, nem mehetek oda. Nem vagyok bolond, nincs semmi bajom, egyszerűen csak szeretek még mindig valakit, akit nem kéne. Hmmm… Ha jobban belegondolok talán mégis bolond vagyok. Bolond, de nem a bolondok házába való. Megszívtam. Azon a helyen kívül ugyanis nem ismerek semmit, ami nyugis lenne, ahol felejteni lehetne.
Oliver olyan hatással van rám, hogy el is feledkezem a srácok koncertjéről, arról, hogy nekem az első sorban kéne tombolnom. De Oliver kedves, hihetetlenül vicces és minden áron megpróbál kidumálni a bugyimból, ráadásul még három koktéllal később is hasonlít rá.
- Csinálok neked egy tetkót - jelenti ki hirtelen.
- Mi van? - kerekednek ki a szemeim, miközben értetlenül nézek rá. Nem tudom eldönteni, hogy komolyan mondja vagy viccel. És ha komolyan gondolja mégis honnan veszi, hogy akármit is magamra akarok varratni?
- Csak kipróbálod, hogy milyen érzés. Azt mondtad érdekel és szereted a tetoválásokat. Akkor meg? - rángatja meg viccesen a szemöldökét.
- Te hülye vagy. Amúgy meg nem hiszem, hogy a barátnőd örülne neki, ha lelépnénk kettesben - bökök a fejemmel Liza felé, aki szúrós pillantásokkal méreget. Ha szemmel gyilkolni lehetne, már rég alulról szagolnám az ibolyát.
- Ó, Liza nem a barátnőm - kuncog fel Oliver fejcsóválva.
- Tényleg? - pislogok rá meglepődve. Mérget mertem volna venni rá, hogy van köztük valami. A lány le se veszi róla a szemét, olyan szerelmesen méregeti és… - Hoppá - csapok a számra, mikor hirtelen megvilágosodok. A lány szerelemes, de Oliver nem tud róla.
- Mi van? - ráncolja össze a homlokát.
- Semmi - tagadom le azonnal, a koktélom felé fordulok inkább és megpróbálok a hajam mögé bújni. De nem jön össze. Az arcomba hulló tincseim a fülem mögé tűri és addig bámul az arcomba, míg meg nem adom magam neki és rá nem emelem a pillantásom.
- Miért mondtad azt, hogy hoppá? - kérdezi halkan. Most először tűnik komolynak, olyannak, aki nem tűr ellentmondást, aki nem fog addig nyugodni míg ki nem szedi belőlem az igazat. Hirtelen olyan érzésem támad, mintha a vesémig látna. Átfut az agyamon, hogy hazudnom kéne, de van egy olyan érzésem, hogy hiábavaló próbálkozás lenne, mert átlátna rajtam seperc alatt. A kedves embereknek nem tudok hazudni… Picsába.
- Nem mondhatom meg - csóválom meg a fejem végül.
- Cornelia - sziszegi. - Miért mondtad, hogy hoppá miután Lizára néztél?
- Nem mondhatom meg - ismétlem magam kétségbeesetten. Nem akarok beleszólni, nem az én dolgom.
- Kérlek - néz rám könyörgően. Hirtelen felvillan előttem Niko arca, hogy ő kéri, hogy az ő tekintete mélyed az enyémbe, hogy ő van ilyen közel hozzám és kirobban belőlem a vallomás.
- Liza szerelmes beléd - nyögöm ki. Hát nem épp úgy reagál a mondatomra, mint ahogy arra számítok. Hangos nevetésben tör ki, majdnem leesik bárszékről, még a könnyei is kicsordulnak.
- Mekkora ostobaság - nevet tovább levegő után kapkodva.
- Nem az - csóválom meg a fejem.
- Liza csak barátként tekint rám, hidd el nekem - néz mosolyogva a szemembe.
- Tévedsz, hidd el nekem - vigyorgok vissza.
- Nem hinném - bámul rám egy fél pillanatra elgondolkodva és van valami különleges fény a szemében. Mintha akarná, hogy igazam legyen. Mégis kételkedik.
- Bebizonyítsam? - húzom fel kérdőn a szemöldököm.
- Hajrá - bólint somolyogva, mire gondolkodás nélkül lehuppanok a bárszékről, elé lépek, hozzá simulok, a tenyerem az arcára simítom, mélyen a szemébe nézek, elmosolyodom és nagyon lassan az ajkaim az övének nyomom. A meglepetéstől mozdulni se bír én viszont lehunyom a szemeim és őt képzelem magam elé. Az én zöldszemű hercegem. Persze tudom, hogy nem őt csókolom, de mégis… Így könnyebb.
- Mi a fene? - hallok meg egy hangot magunk mellett, mire azonnal elengedem Olit. Nem Pete felé fordulok először, ahogy Oliver sem. Liza és Toby asztala felé pillantunk mindketten. A lány könnyes szemekkel és remegő ajkakkal bámul ránk, majd olyan lendülettel pattan fel, hogy a szék hangos csattanással ér a padlóhoz, ő pedig rohanni kezd a kijárat felé. Megértem, hogy mit érezhet. Én belepusztulnék, ha Nikot látnám így. Oliver pillanatok alatt megvilágosodik és felpattan a székről. Sokkoltan néz Liza után, de gyorsan összekapja magát.
- Liza, várj! - kiált, majd elindulna azonnal utána, ha Pete nem kapná el a karját.
- Engedd el - szólok a gyilkos hangulatban lévő medve felé. Ennyi is elég, hogy kizökkentsem, a mancsa lehull Oliver karjáról. Az előbb még engem csábítgató srác, úgy rohan el, mint akit puskából lőttek ki. Pete szemébe nézve görcsbe rándul a gyomrom. Tudom, hogy bajban vagyok, de nem érdekel. Ha már az én szerelmi életem el lett baszva, akkor legalább másnak legyen jó.
- Hogy tehetted ezt? - sziszegi dühösen, miközben közelebb lépked. A testtartása fenyegető, a kezei a teste mellett lógnak, az tenyere ökölbe szorul, az összes izma megfeszül, az orrlyukai kitágulnak, akár egy dühös bikáé, a pólója alatt minden izma kidomborodik. Valahogy érzem, hogy arra készül, hogy megöl, de mégse félek, nem próbálok meg elrohanni. Csak körbenézek a halványan megvilágított teremben. Andy még a színpadon áll, az ő tekintete az utolsó tehát, amit még láthatok. Halvány mosoly kúszik az arcomra mikor a pillantásunk egymásba fonódik.
Mintha kívülről nézném a történéseket, lassított felvételen. Pete egyre közeledik, a gyilkos düh egyre gyorsabban uralkodik el rajta, pedig alig másfél órája még azt mondta szeret. Én továbbra is a bárszéken ücsörgök, mindenre felkészülve. Andy egy pillanatra elfehéredik, majd az arcvonásai megkeményednek, leugrik a színpadról és eszeveszett iramba próbál közelebb jutni hozzám és Pete-hez.
Az éjfekete szemekbe nézek. Imádom még mindig, még most is, még így is. Imádom a tüzet a tekintetében, az indulatot, hogy olyan, mint maga az ördög és néha mégis annyira el tud veszni a világban, mint egy kisgyerek. Imádom, hogy ennyire gyűlöl. Imádom mikor szeret. Mindent imádok benne. Imádom nézni, nézni a hatalmas testét, ami duzzad az életerőtől, a gyönyörű férfias arcát, a sötét szemeit. Imádom, mikor zenél és imádom, mikor csak nekem zenél, csak értem, csak miattam. Imádom a kezeit, amivel épp a nyakam készül kitekerni, de tudom, hogy mikre képes a csodálatos ujjaival. Azok a kezek nem csak gyilkolásra termettek. Nem, ő alkot velük, teremt, elvesz és visszaad. Szorít, beléd mar, fájdalmat okoz, majd meggyógyít, becézget, cirógat és gyengéden simogat. Azok a lenyűgözően hosszú kecses ujjak a torkomra fonódnak, de nem bírok nem mosolyogni.
- Szeretlek - suttogom neki, az utolsó szó jogán, mire a téboly véglegesen eluralkodik rajta. Látom, hogy hezitál, hogy nem tudja mit tegyen, nem szorítja még a nyakam, csak a hüvelykujjával simogatja légcsövem. Tisztában vagyok vele, hogy egyetlen mozdulattal be tudná zúzni és várom is mikor teszi meg. Nem bánnám ha megtenné, olyan ember ölne meg, aki boldoggá tett, egy olyan helyen, ahol jól éreztem magam. Nem hibáztatnám soha, mert elvette az életem. Csillaggá válnék, Mira csillaga mellett. Látom, hogy a drog is dolgozik benne, nem tudja felmérni mit tesz.
- Semmi baj - suttogom neki, a tenyerem az arcára simítom és ellágyult tekintettel figyelem. Érdekes módon senki nem figyel ránk, de ha holtan esek össze, akkor ki fog törni a pánik. Erre viszont nem kerül sor. Andy mellénk ér, pont akkor, mikor Pete ténylegesen összezárja az ujjait a nyakam körül, hogy kiszorítsa belőlem az életet.
- Engedd el, vagy esküszöm, hogy eltöröm a nyakad - suttogja fenyegetően, miközben a kezét Pete csuklójára fekteti. Nem néz a fekete szemű óriásra, a jég kék szemeit az én tekintetembe vájja. Kezd fájni, hogy Pete mancsa szorongat, de Andy pillantása még nagyobb kínt okoz. Könyörgően fúrja a tekintetét az enyémbe, rimánkodik, hogy tartsak ki és ne hagyjam egyedül. De nem akarok tovább itt maradni.
- Sajnálom - suttogom Andynek, ugyanis hangosabban képtelen lennék beszélni, a torkomat szorongató kezektől.
- Nem - csattan fel a szőkeség, mire egyetlen könnycsepp kigördül a szemem sarkából.
Andy villám gyorsan tarkón veri a könyökével Petet, akinek egy másodpercre fennakadnak a szemei, a keze ernyedten csúszik le a nyakamról, majd eszméletlenül terül szét a padlón. A torkomhoz kapva köhögni kezdek, miközben kitágult szemekkel pislogok a földön fekvő férfire. Megpróbálok lecsúszni a székről, hogy megnézzem nincs-e semmi baja, de az oxigénhiánytól, megszédülök. Andy lép elém és tartja meg a teljes súlyom, mire sírva borulok a mellkasára. Tim és Ben is előkerülnek, értetlenül pislognak a hármasunkra.
- Vigyétek innen - adja ki az utasítást a szőkeség, ellentmondást nem tűrő hangnemben, miközben egyre szorosabban ölel magához és össze-vissza puszilgatja a hajam és az arcom, miközben keservesen zokogok. A srácoknak nem ad lehetőséget a kérdezésre, de azt hiszem a sokktól meg se tudnának szólalni. Csak nézik, ahogy kétségbeesetten zokogok Andy testéhez simulva, majd kapcsolnak és a pillanat törtrésze alatt felkaparják a földről a magatehetetlen barátjukat.


Egy interjúszoba kellős közepén ülök, a gyomrom pedig hirtelen görcsbe rándul. Valami furcsa félelem lesz úrrá rajtam, elkap a pánik. Olyan érzésem van, mintha valaki a szívem szorongatná, mintha ki akarnák facsarni belőlem az életet. Próbálok koncentrálni a kérdésekre, de a rossz érzés nem szűnik meg. Tia érdeklődve pislog rám és némán megkérdezi, hogy minden rendben van-e, mire csak megcsóválom a fejem, jelezve, hogy nem, semmi sincs rendben. Szerencsére azonnal kapcsol és elintézi, hogy legyen időm lehiggadni mielőtt az előttem ülő hiénák újabb kérdésáradatot zúdítanának rám.
- Hölgyeim és uraim, pár perc szünetet kérünk szépen. Megértik ugye, hogy Niko is ember szüksége van némi ebédre? - mosolyog bájosan. A sajtó képviselői morgolódva állnak fel, de nem akadékoskodnak. Tia, már csak Tia… vele senki nem mer ujjat húzni, azt hiszem a híre már itt Madridban is megelőzte. Ha valamire ő azt mondja, hogy úgy van, az úgy is van. Miután mindenki kiment, a biztonságiakat is elküldi és a hűtőhöz sétál, előkap egy szendvicset, tölt egy-egy bögre kávét és visszasétál az asztalhoz, hogy lerakja elém az ebédem. Üveges tekintettel bámulok magam elé miközben az egyre hevesebb tamtamot verő szívemre szorítom a tenyerem. Ha ez így megy tovább tényleg ki fog ugrani a helyéről.
- Hol az inhalátorod? - kérdezi Tia aggódva.
- Nincs rohamom, ez… ez… - nyöszörgök majd szorosan lehunyom a szemem, de Lia arca libben fel a csukott szemhéjaim mögött. Nem bírom nézni, azonnal kipattannak a szemeim és zihálni kezdek. Talán vele történik valami? De nem…
- Niko, az Istenért nézz rám - fogja Tia a két tenyere közé az arcom, miközben én csak kapkodok a levegő után.
- Nem tudom mi ez - csóválom meg a fejem kétségbeesve. - Nyisd ki az ablakot, kérlek - nyögök fel, mire Tia azonnal pattan és sarkig tárja a helyiségben lévő összes nyílászárót. A friss levegő, jó hatással van rám, picit lehiggadok. A zsebemből előkutatom a cigim és remegő kezekkel gyújtok rá. Nem értem mi történik velem, minden olyan zavaros.
- Egyél - szól rám Tia, mire a szendvicsért nyúlok, de nem érzek magamban semmi erőt. Mindössze két falatot vagyok képes letuszkolni a torkomon, a gyomrom nem fogad be többet.
- Niko, mi bajod van? - simítja a tenyerét a lapockámra és finoman simogatni kezd.
- Nem tudom - csóválom meg a fejem. - Hirtelen rossz érzésem támadt - nézek rá, mire ő tovább fürkészi a tekintetem. Kíváncsi, hogy mit hallgatok el előle.
- Van még itt más is, igaz? - húzza össze szemöldökét.
- Csak rossz érzésem van - vágom rá.
- De tudod miért, igaz? - néz rám kérdőn.
- Lia - nyögöm ki, mire értetlenül néz rám az asszisztensem.
- Ki az a Lia? Ó, ácsi - emeli fel mindkét kezét. - Anders lánya? Akivel Helsinkiben keféltél? - világosodik meg, mire bólogatok. - Te hülye barom - pattan fel a székről és fel-alá kezd járkálni a szobában, miközben a haját túrja. Kezdek szédülni tőle, mikor hirtelen, elém vágtat és elvesz egy szál cigarettát, hogy rágyújthasson. Leesett állal nézem, ahogy ismét a haját szántja és dünnyög az orra alatt, miközben füstöl, ami fura ugyanis ha évente kétszer rágyújt már sokat mondtam. Nem értem mi baja, egészen addig míg satuféket nem nyom és nem néz egyenesen a szemembe. - Niko, el kell őt felejtened. Nem érdekel, hogy csinálod, de még gondolnod sem szabad arra a lányra. Én megértem, hogy gyönyörű és valószínűsíthetőleg, mivel nem csak egyszer húztad meg, az ágyban is jó, de ő a tiltott gyümölcs azon a kibaszott almafán. Ugye tudod mit jelent ez? - néz rám összeszűkült szemekkel. Én viszont pillanatok alatt felpaprikázódom.
- Nekem senki nem mondja meg, hogy kire gondolhatok és kire nem - szűröm a szavakat a fogaim között.
- De igen. Niko, ő megteheti! Nem ismered Anderst, az a pasas elmebeteg ha a lányairól van szó. Ki fog csinálni. Ha jót akarsz magadnak még Lia nevét is elfelejted - néz rám halálosan komolyan.
- Nem árthat nekem - jelentem ki magabiztosan, mire Tia torkát egy kisebb hisztérikus kacaj hagyja el.
- Nem is tudod mennyit árthat Niko. A pasasé a fél kiadó - kezd bele, de félbeszakítom.
- Van másik kiadó is - vágom rá.
- Figyelj rám te ökör - ül le mellém és a szemembe néz. - Anders tizenhat éves kora óta profi zenésznek számít. Tizenkilenc éves volt mikor kiadták az első albumukat. Több, mint húsz éve van a szakmában, túl messzire elér a keze. Mindenkit ismer és mindenki tiszteli. Őt nem tudja se Eero, se én, se senki leszerelni, ha eldurran az agya. Ki fog csinálni. Ismerem, túl jól ismerem Niko. Nem tudlak megvédeni tőle - néz rám könyörgően és kissé kétségbeesetten.
- Már nem beszélünk Liával, de ha mégis így lenne akkor sem ijednék meg az apjától - húzom ki magam büszkén.
- Pedig jobb ha félsz Mattől. Világ életében távol tartotta a lányait a zenészektől csak a saját csapatához engedte közel őket, de az más... Nem egyszer jelentette ki, hogy nem érdekli kivel állnak össze a gyerekei, amíg a potenciális pasi jelölt, nem az ő szakmájában mozog. Előbb látna egy hajléktalan senkit a lányai oldalán, mint egy zenészt. Védi őket, akár egy tigris a kölykét. Egy pasasnak három bordáját törte el, mert a nagyobbik lányát megpróbálta felszedni. Jen akkor még csak tizennégy éves volt a fickó pedig huszonöt. Nem gondolta komolyan az udvarlást, mégis a kórházban kötött ki, mert nem ijedt meg Matt fenyegetésétől. Azóta se hallottunk a fickóról. Érted mire akarok ezzel kilyukadni? - néz mélyen a szemembe.
- Értem, de nincs mitől félned. Lia és köztünk már nincs semmi és nem is lesz soha - sóhajtok fel.
- Tépd ki a szívedből, még akkor is ha fáj - suttogja.

- Mi van vele? - nézek Benre aggódva, aki épp most jött ki a hálószobából, ahol Pete még mindig eszméletlenül fekszik.
- Semmi komoly. Csak kapott két Andys tarkóst - von vállat. - Kialussza magát és holnapra kutya baja - szorítja meg a vállam biztatóan.
- Oké - bólintok bizonytalanul még mindig a falnak dőlve és bűvölöm az ajtót, ahogy az elmúlt egy órában tettem. A második nyakast már túlzásnak éreztem a szöszitől, de lehet, hogy igaza volt és tényleg kellett. Amint hazaértünk Pete magához tért és ismét tajtékzani kezdett. Egy vázával sikeresen majdnem fejbe talált, de még időben elhajoltam előle. Sosem láttam még így. Mint, aki teljesen összetört. Én törtem össze, azzal, hogy megcsókoltam Olivert. Andy persze ismét közbelépett és kiütötte még azelőtt, hogy ő ütött volna ki engem.
- Hol alszol ma? - kérdezi Ben halkan, mire ráemelem a pillantásom és értetlenül pislogok rá.
- Hol aludnék? Természetesen vele - suttogom erőtlenül.
- Hát csak… Azt gondoltam, hogy nem mész be hozzá - nyögi ki.
- Miért ne mennék? - húzom fel kérdőn a szemöldököm, de valahol igazat adok neki. Nem bírom mozgásra bírni a tagjaim, pedig már egy órája itt állok az ajtóban és csak bámulom a kilincset. Régóta be akarok menni, de nem megy. Viszont most már muszáj lesz.
- Mert meg akart ölni? Ma már harmadszor - hallok meg egy dühös hangot. Andy…
- Nem félek tőle - nézek a sötét folyosó homályában ácsorgó álló alakra.
- Nem beszámítható - lép ki a fényre, az arca rideg, az izmoktól duzzadó karjai a mellkasa előtt szorosan összefonódnak. - Nem maradhatsz vele - jelenti ki határozottan.
- Most magatokra hagylak titeket, Yv már vár - susogja Ben félve, mikor az arcomra néz. Gondolom nem túl sok jót olvasott le róla. Bár a gyilkos pillantás nem neki, sokkal inkább Andynek szól.
- Te nekem nem mondod meg, hogy mit tehetek és mit nem - csattanok fel egyelőre csak halkan, miután Ben eltűnt a lépcsőn.
- Meguntad az életed Lia? - lépked hozzám még közelebb. Mezítláb van, olyan hangtalanul jár akár egy vadmacska.
- Mi a fasz közöd van hozzá? Mi közöd az én életemhez? - csattanok fel és ellököm magam a faltól, hogy kihúzhassam magam. Így is épphogy a mellkasáig érek, de legalább nem vagyok összegörnyedve. A kezeim a csípőmre teszem és úgy nézek Andy szemébe. Dühös vagyok rá. Hagynia kellett volna, hogy megöljön.
- Meg akarsz halni igaz? - lép még egyel közelebb én pedig hátrálni kezdek. - Kívánod igaz? A sötétséget akarod, nem akarsz érezni és gondolkozni többé. Azt hiszed nem tudom? Hogy nem látom a szemedben? - közelít újra felém, miközben a szemei villámokat szórnak.
- És ha így van? - szegem fel az állam kihívóan, mire a folyosón lévő polcról leemel egy vázát és a falhoz csapja. Ijedten rezzenek össze mikor meglátom, hogy lehajol egy nagyobb szilánkért. Nem óvatoskodik, rámarkol a törött üvegre, ami azonnal felsérti a tenyerét. Pár kósza vércsepp a padlóra hull, én pedig elborzadva nézek rá. Nem értem mit akar.
- Akkor öld meg magad - nyújtja felém a szilánkot. - Gyerünk Lia vedd el - noszogat, mire lemerevedek. - Vagy csináljam előbb én? - húzza fel az egyik szemöldökét kérdőn és a csuklójához teszi az üvegdarabot.
- Hülye vagy? - lépek elé és kicsavarom a kezéből a szilánkot. Bár tudom, hogy esélyem se lenne, ha ő maga nem akarná elengedni.
- Igen, hülye vagyok, de te még nálabb is hülyébb vagy mókuska. Nem akarsz te meghalni - mosolyodik el, miközben elkapja a karom és magához ránt. - Szeretni akarsz, érezni. Látni akarod még az elsőd. Te sem gondoltad komolyan. Én tudom milyen az, ha komolyan gondolja az ember, de te nem akarsz meghalni kicsikém - ölel magához, mire kirobban belőlem a zokogás. A lábaim felmondják a szolgálatot csak a karjaim tartanak meg, amivel Andy nyakába csimpaszkodok. A mellkasán sorban gurulnak le a könnycseppjeim, már levegőt se kapok a sírástól. Csak kapaszkodok belé, mintha minden ezen múlna, ő pedig tart, erősen, védelmezően. Ismét a karjai közé kap, olyan könnyedséggel, mintha csak egy három kilós cukros zacskót cipelne és a hálószobája ajtajáig meg se áll. Kézzel-lábbal kapaszkodom a karjaiba így nincs más választása, minthogy berúgja az ajtót és ugyan így a lábával csukja is vissza. Először azt hiszem, hogy az ágyába visz, de nem. A zuhanykabinba lépked velem, majd behúzza a tolóajtót és megnyitja a csapot. Ruhástól egymásba kapaszkodva állunk a langyos vízsugár alatt, én pedig egyre csak zokogok. Nem tudom mi van velem, nem értem mi történik, hol rontottam el.
- Meg kell nyugodnod - suttogja miközben a hátam simogatja. - Lia muszáj elengedned, mert meg fogsz fojtani - szól rám és a libabőrös karomra csúsztatja a puha meleg tenyerét. Majdnem felnevetek, de nincs kedvem nevetni. Bár én? Megfojtani őt? Jó poén… Játszi könnyedséggel le tudna fejteni magáról. - Mókuska hallasz? - tolja kicsit arrább a testem és megpróbál a szemembe nézni. Az arcát csak homályosan látom a könnyeimtől. - Ha nem hagyod abba a hisztériázást én esküszöm, hogy rád zúdítom a jeges vizet - fenyeget meg. Esküszöm, hogy próbálkozom abbahagyni a sírást, kapkodok a levegő után, nagy kortyokban nyelem az élettő oxigént, ami már teljesen kiszorult a tüdőmből, de amint lélegzetvételhez jutok ismét felszínre törnek a könnyeim. Andy nagyot sóhajt, amit csak tompán hallok meg. - Te akartad - csóválja meg a fejét aztán érzem, hogy a jeges víz a bőrömre zúdul. Összekoccannak a fogaim és teljesen lefagyok. Aztán hirtelen se kép, se hang.
Mikor magamhoz térek, Yv aggódó arcával találom szembe magam. Andy ágyában fekszem egy vastag takaróba csomagolva, fáj a fejem a sírástól, a szemeim is égnek.
- Na végre - sóhajt fel Yv megkönnyebbülten és finoman végigsimít az arcomon.
- Te vetkőztettél le? - nézek rá. A hangom halk és rekedt még számomra is idegen.
- Igen - bólogat. - De ha gondolod felöltözhetsz. Hoztam száraz ruhát - bök az ágyra maga mellé. Pillanatok alatt magamra kapom a falatnyi sortot és a kapucnis pulóvert, majd visszazuhanok az ágy szélére és pár percig meredek magam elé.
- Lia, mi bajod van? - kérdezi Yv félve, miközben mellém csúszik és fél kézzel átkarol. Az állát a vállamra fekteti és cirógatni kezdi a bőröm.
- Nem tudom - csóválom meg a fejem. - Olyan üresnek érzem magam - nyögöm ki.
- Hé, itt vagyok veled. Nincs semmi baj - mosolyog rám biztatóan.
- Te tudod hol van Andy készlete igaz? - nézek mélyen a szemébe. Tudja, hogy mire célzok, a szemei kikerekednek, aztán csak félve bólint egyet. - Szükségem van valamire - suttogom.
- Lia én… - kezd bele a tiltakozásba, de elhallgatottam.
- Yv ugye szeretsz? - nézek rá és az arcomat simogató kezére fektetem a tenyerem.
- Hát persze - bólogat hevesen.
- Akkor adnod kell nekem valamit. Muszáj - motyogom halkan, attól tartva, hogy Andy meghallja.
- Rendben - bólint majd megfogja a kezem és kivonszol a szobából.

Kongó, fájó üresség. Értelmetlen magány. Emlékképek. Halálvágy. Gyilkos ördögök. Védelmező angyalok. Kettészakadt lelkek. Önpusztító ének. Szerelmek, szívek, hasonmások. Értelmetlen az egész. Talán.