Másra nem is számítottam, Lia mindenkit magával ragad, a
szüleim se kivételek ez alól. Anyu a konyhában egyetlen öleléssel, némán adja
tudtomra, hogy támogatja a döntésem és örül nekünk. Apu tekintete pedig szintén
mindent elárult az előszobában.
Az emlékek megint ellepnek.
Mikor Leenat hoztam haza, az elég kínos volt. Nem fecsegett
másról csak a ruhákról és a cipőkről, anyuék pedig erőltetetten nevettek a
szellemesnek szánt, ámbár igencsak ostobára sikerült megjegyzésein és
szörnyülködve néztek rám, hogy hogyan tehettem ki őket egy ilyen borzalmas
estének. Azt hittem egy idő után megkedvelik, de nem így történt. Megtűrték, de
a szívükbe nem lopta be magát.
Most pedig itt van ez a kincs, akit azonnal befogadtak,
mintha mindig is ide tartozott volna. Nem kell figyelnem arra, hogy miről
beszélget apuval, simán rugdoshatom az öcsém a szék alatt, mert biztos vagyok
benne, hogy nem kell beleavatkoznom a társalgásukba.
-
Na jó elég volt – szisszen fel a tesóm, mikor a
sípcsontját találom el és a kanál segítségével egy adag ételt katapultál
egyenesen a képembe, amiből őrült kajacsata lesz, ami egészen addig tart, míg
anyu fel nem áll és el nem veszi a tányért előlünk, hogy aztán némán a konyhába
vigye.
-
Sosem nőnek fel – néz apu a mellette ülő lányokra.
-
A te hibád az egész. Anya én éhes vagyok, add vissza
jó? Az egészet Niko kezdte, mert az asztal alatt rugdosott – kezd el Oli
nyivákolni.
-
Aha és melyik idióta is fújta, véletlenül – mutatok
macskakörmöt a levegőben – a borsot a képembe, mikor hoztuk ki a terítéket? –
Nézek rá szúrósan, miközben megpróbálom letörölni magamról a vacsora maradékát.
-
Elég lesz srácok – ül vissza anyu. – Komolyan négy
évesen is ugyan ezt csináltátok.
-
Te meg négy évesen is elvetted előlünk a tányért –
dünnyögöm, pontosan tudva, hogy hiába minden, mi ma már nem kapunk főtt kaját.
De ha az orrom nem csal, akkor van fahéjas csiga a sütőben, arra talán még
pályázhatunk.
-
Ó tudom, kicsikém, hogy mi jár a fejedben – néz rám
anyu gonoszul vigyorogva. – Elfelejtheted a desszertet is. Majd ha huszonhat
évesen huszonhat éves módjára tudsz viselkedni az asztalnál, akkor
újratárgyaljuk a dolgot. Ti meg csak egyetek nyugodtan tovább – néz a két
vigyorgó lányra anyu. – Ja és fiúk – mosolyodik el újra. – Ti mosogattok.
Kézzel – teszi hozzá somolyogva, mi meg egyszerre nyögünk fel és rúgunk a másik
felé.
Meg se próbálunk vitázni. Ha
valamit utálok a szüleimben az-az, hogy rohadt következetesek. Mindig is azok
voltak, ha valamit kijelentenek, az úgy van és hiába nem lakunk már itthon, az
én házam az én szabályaim módszer, még most is él. Tehát nincs más hátra, mi
szedjük le a tányérokat és mi mosogatunk el, amiből szintén alakul egy kisebb
balhé, hisz nem tudjuk eldönteni ki legyen az, aki ténylegesen mosogat és ki
öblögessen meg törölgessen el, de persze apu megkönnyíti a dolgunk, mikor bejön
a konyhába, hogy bort és sört vigyen ki. Oli kezébe nyomja a mosogatószivacsot,
én pedig megnyerem a konyharuhát.
Mikor végzünk, ideiglenes békét
kötve, azonnal csatlakozunk a nappaliban nevetgélőkhöz. Természetesen Lia mellé
huppanok, miután felmarkoltam egy pohár bort és fél kézzel átölelem a vállát,
amit mosolyogva vesz tudomásul.
Minden olyan könnyed és
felhőtlen, semmi sem görcsös, nincs senkiben megfelelési kényszer, csak
élvezzük a társaságot és apu még a kártyát is előveszi, mondván elnyeri a
pénzünket, ám ő is meglepődik mikor Lia zsebeli be az asztalon heverő húsz
eurós bankjegyet.
-
Basszus – csapok a homlokomra hirtelen. – Gyere –
ragadom meg a kezét, mikor eszembe jut, hogy még meg se mutattam neki a házat.
-
Hova? – Néz rám érdeklődve, bár úgy tűnik nem nagyon
akaródzik neki otthagyni a családom.
-
Mutatok valamit – kacsintok rá, mire kíváncsiság
csillan a szemeiben és nem vitázva tovább, azonnal feláll és követ az emelet
felé. A lépcsőn lassan jutunk fel, hisz a falon képek és érmek tucatjai lógnak,
kezdve anyuék esküvői fotóján át, az én és az öcsém első képén keresztül,
egészen a platinalemezemig.
-
Időrendbe tették – állapítja meg, hosszasan bámulva az
életem első koncertjén készült képet.
-
Jah, csak az öcsém nem kéne ide, rontja az összképet és
elnyomja a csillogásom – mutatok a mellette lévő fotóra, amin Oli van valami
csarnokban, vérző orral, de büszkén vigyorogva mutatja fel az aranyérmét.
-
Hány éves volt? – Mosolyog rám Lia.
-
Tizenkettő. Tudod régen boxolt és elég jó volt
pehelysúlyban. De aztán rajzolni meg festeni kezdett és otthagyta – mosolyodom
el, hisz eszembe jut, hogy nekem suttogta el először, hogy nem akar többé
ringbe szállni, hanem festeni szeretne és félt, hogy apu csalódik benne, mert nem
lesz profi. Persze hülyeség volt. Mindketten tudtuk már akkor, hogy bármit is
csinálunk az életünkkel, bármilyen foglalkozást is választunk anyuék támogatni
fognak minket.
-
Ne is tagadd, hogy büszke vagy rá – nyom egy puszit az
arcomra.
-
Én? Dehogy – legyintek. – Utálom a kis gyökeret –
sziszegem, mire kacagni kezd.
-
Egyszer már bevallottad nekem, hogy oda vagy érte –
suttogja halkan, mire ráncba szalad a homlokom.
-
Tuti részeg voltam – jelentem ki határozottan, mintha
nem emlékeznék arra a pillanatra.
-
Niko, normális, hogy szereted az öcséd, szóval nem kell
tagadnod – néz mélyen a szemembe.
-
És te? Mi van a húgoddal meg a nővéreddel? – Nézek rá
kérdőn, miközben tovább indulok felfelé.
-
Daisyt még nem döntöttem el, Jen viszont maga az ördög.
De az én családom, nem olyan, mint a tiéd – ránt vállat, miközben követ, be a
régi szobámba, ami már nem kifejezetten olyan, mint mikor még itt laktam. A
falak le lettek festve valami fura bézs színre, a szekrényen lévő gitárokról
készült képek keretet kaptak és szögre kerültek, a könyvek ugyan a helyükön
vannak, a kottákkal együtt, de az íróasztalom ki lett dobva, viszont az ezer
éves dobszerkóm még mindig ott áll a sarokban, ahol hagytam, hisz újat vettem
helyette.
-
Hát itt laktam régen – huppanok le az ágyra, mire Lia
kíváncsian forog körbe.
-
Hova rejtetted a pornógyűjteményed? – Néz rám
vigyorogva, mire elnevetem magam.
-
Komolyan azt gondoltad, hogy itt hagyom a tesómnak? A
nagy mellű, meztelen csajok, mind velem költöztek – nyúlok a dereka után, hogy
az ölembe ültethessem és megcsókolhassam.
-
Tehát ha meg akarom őket semmisíteni a mostani házadban
kell kutakodnom? – Néz rám lihegve.
-
Esélytelen, hogy rájuk bukkanj. És amúgy is egy
szörnyeteg védi őket, a féltékeny boszorkáktól – döntöm a homlokom az övének.
-
És a fekete notesz, amibe nőid neve és telefonszáma
van? – Néz körbe, mintha ténylegesen kutatna egy ilyen könyvecske után.
-
Hiába édes, a fontos számokat a fejemben raktározom. De
pár szerelmes levelet találhatsz itt – bökök a szekrény tetején lévő dobozokra,
amikben a rajongói levelek gyűlnek.
-
Megnézhetem? – Néz rám csillogó szemekkel, mire aprót
bólintok és leveszem neki az egyik dobozt, hogy a parfümmel illatosított
csodapapírok közt turkálhasson.
A doboz tele van levelekkel, amiket főleg lányok írtak, ami
cseppet sem lep meg. Ahogy a tartalmuk sem. Az viszont sokkal inkább, hogy az
összes ki van nyitva.
- Elolvastad mindet? – Nézek rá kérdőn.
- Igyekszem mindet elolvasni, bár mostanság nincs annyi időm
rájuk, mint amennyit szeretnék szakítani az egészre, de próbálkozom – bólint. –
De az ajándékokat mind elteszem – nevet rám, mire megcsóválom a fejem.
- Nagyon szeretnek téged – állapítom meg halkan, átfutva jó
pár levél sorain.
- Nem, csak a képet szeretik amit festenek rólam – bújik a
nyakamba. – De nem akarok erről beszélni oké? Most nem.
- Rendben – túrok a hajába, pontosan tudva, hogy nincs
szüksége másra. Csak pár percig maradunk fent, aztán visszaülünk a többiekhez,
sörözni.
Már bőven az éjszakába járunk, mikor elindulunk vissza a
toronyba.
Némán andalgunk, a sötét utcákon. Sokáig fel se tűnik, hogy
nem is arra megyünk amerről jöttünk. Túl jó ez így, még akkor is, ha hideg van.
Jó fogni a kesztyűs kezét és rábízni magam, miközben az agyam sikerül teljesen
kikapcsolni. Nem kell gondolkodnom semmin. Minek is? Ez az este így tökéletes.
Nem érdekel merre visz, hogy hova tartunk, ha velem van nem számít semmi.
Hirtelen áll meg egy teraszos kocsmánál, ahol még mindig akad vendég.
-
Beülünk? – Néz rám kérdőn, mire vállat vonok. Nekem
aztán teljesen mindegy mit csinálunk, amíg együtt csináljuk. Mosolyogva húzza
ki a teraszon álló széket, mire furán pislogok rá.
-
Hideg van – suttogom, mire elneveti magát.
-
Mindjárt – csókol homlokon, aztán bemegy és két vastag
takaróval tér vissza. Az egyiket a vállamra kanyarítja, a másikat pedig maga köré
csavarja. Mire meggyújtjuk a ciginket, a pincérnő ki is hozza a rendelését.
-
Miért nem vagyok meglepődve? – Tanulmányozom a
borosüveg címkéjét.
-
Szeretem az ízét és egy gyönyörű nővel elfogyasztva még
jobb – tölti tele az öblös poharakat, majd nagyot kortyol az italból.
-
Ne bókolj – nevetek fel, miközben még jobban összehúzom
magamon a takarót. Kezdem érezni a csontjaimban a fagyot. Oké, lehet, hogy
napközben már van öt-hat fok is, na de éjjel… Brrrr…
-
Miért ne? – Néz rám.
-
Mert most csak arra tudok koncentrálni, hogy halálra
fagyok – nézek a szemébe, ami vidáman csillog.
-
Oké, Los Angeleshez képest hideg van. De nem kell
túldramatizálni a dolgot – csavarja fel a mellettünk lévő hősugárzót.
-
Nem én tehetek róla, hogy nem jeges víz folyik az
ereimben – vágom be a durcát, miközben közelebb kúszom a meleget adó eszközhöz.
-
Ha rádnézek, az enyémben sem az folyik – nyalja meg a
szája szélét, mire megforgatom a szemeim. Tegnap egy elmebeteg őrült volt,
reggel egy szerelmes tini, a családjánál egy négy éves kisfiú, most pedig itt
játssza a gaz csábítót. Ki bírja ezt követni?
-
A másik asztalnál ülők minket néznek – suttogom. Hiába
nem túl feltűnő a bámulásuk, mégis kiszúrom.
-
Ez nem L.A. – mosolyog Niko. – Nincs mitől tartanod.
Persze van pár fotós, aki itt is pofátlan, de az emberek, nem zargatnak. Ha
mégis idejönnek, akkor azt laposkúszásban teszik és amint megkapják amit
akartak, már el is párolognak – tölti újra a poharát.
-
Furák vagytok ti finnek – nézek a szemébe.
-
Vagy inkább ti vagytok furák. Szerintem ez a normális.
Hogy nem üldöznek, hogy nem támadnak le, nem lépnek bele a privát szférádba,
hogy ha autogrammot vagy képet szeretnének, nem ráncigálnak, hanem kedvesen
megkérnek és békén hagynak – mosolyog, ebbe pedig nem tudok belekötni. Igaza
van. De valamire mégis rájövök. Hiába ismerem lassan egy éve, semmit nem tudok
róla. Se a terveiről, se az álmairól, se a vágyairól, se a szerelmeiről, se a
zenéjéről, se az életéről, se a félelmeiről, se a kínjairól, se a hazájáról.
Semmiről. Valahogy sosem jutottunk el idáig. A kérdés már csak az, hogy
akarok-e tudni mindenről? Ezt még át kell gondolnom.
Reggel a csengőre térünk
magunkhoz. Niko szitkozódva bújik bele az alsógatyájába és megy le ajtót
nyitni, míg én nagyot nyújtózok. Utálom, amikor nem hagynak időt a
lustálkodásra. Pedig olyan jó lett volna, a karjai közé bújni, de most már
mindegy. Amíg ő valakivel lent beszélget én bevonulok a fürdőbe, hogy gyorsan
lezuhanyozzak. Csak akkor veszem észre, hogy ő is bent van már, mikor kilépek a
kabinból.
-
Reggelt – lépek elé és megcsókolom, de valami nem
stimmel. – Ki volt az? – Nézek rá, miközben egy törölközőt teker körém. Valami
tényleg nem oké. Máskor inkább visszataszigálna a tus alá, hogy velem
frissülhessen fel, de most…
-
Nem engem keresnek – ráncolja össze a homlokát, mire
értetlenül nézek rá.
-
Hanem akkor kit? – Teszem fel a kérdést, mire rámbök.
-
Téged. Valami ügyvéd az, azt mondta fontos és lent
megvár. A nappaliban van és elég öreg, de jobban örülnék neki, ha rendesen
felöltöznél – simít végig az arcomon, én viszont teljesen összezavarodom.
Ügyvéd? Itt? Engem keres? Minek? És egyáltalán honnan tudja, hogy itt vagyok?
Elvégre Alexen, Jaden és Yven kívül, senki se tudja. Csak Niko meg a családja.
De hát ők nem mondták volna el. És vajon miért keres? Tudtommal nem csináltam
semmit.
Olyan gyorsan bújok bele a
ruháimba, amilyen gyorsan csak tudok, majd robogok is le a lépcsőn. A kanapén
tényleg ott ül egy öltönyös pasas, kávéval a kezében és amint meglát azonnal
elmosolyodik és feláll.
-
Cornelia, ha nem tévedek – nyújtja felém a kezét, mire én
is elmosolyodok és biccentek egyet. Barátságosan néz rám az idős férfi, ettől
pedig megnyugszom. – Albert Rinehart vagyok, a barátja gondolom már említette,
hogy ügyvéd – mosolyog tovább.
-
Igen – bólintok. – Nem bánja, ha iszom egy kávét,
miközben elmondja, hogy miben is segíthetek? Tudja, anélkül kicsit
használhatatlan vagyok – kérdezem, mire felnevet.
-
Csak nyugodtan – int és a konyháig követ.
-
Ön is kér még egyet? – Emelek le egy nagy bögrét, amibe
átöntöm a Niko által kotyvasztott löttyöt és újat főzök. Érzem, hogy a férfi
minden mozdulatom árgus szemekkel követi, ami eléggé frusztrál, így kotyogni
kezdek. – Tudja Niko, nem igazán főz jó kávét. Sőt… Ha őszinte akarok lenni,
felér egy gyilkossági kísérlettel ez a lötty, de ha gondolja megpróbálhatja –
fintorgok a világos színű, kávéra cseppet sem emlékeztető mosogatólére.
-
Pont olyan, mint a nagyapja – suttogja Albert, mire
lefagyok.
-
Maga ismerte a nagyapám? – Pislogok rá, mire mosolyogva
bólint.
-
Ami azt illeti miatta vagyok itt. De előbb igyuk meg
azt a kávét – bíztat barátságosan, én viszont csak egy dologra tudok
koncentrálni. A papára és az emlékeimre. Talán ő volt a legbogarasabb ember az
egész családomba, de mégis ő állt hozzám a legközelebb. Alig voltam tizenkettő,
mikor meghalt. Matt és én is tőle örököltük a tehetségünket. Imádtam és ő is
imádott engem.
Amint lefő a végre iható minőségű
kávé, letelepszem az ügyvéd mellé, aki hálásan néz a hatalmas bögre koffeinre,
majd elővesz az aktatáskájából egy rakás papírt.
-
Nem baj ha tegezlek? – Néz rám kérdőn. – Te is
nyugodtan tegezhetsz engem cserébe – mosolyog rám újra.
-
Rendben – bólintok, de a türelmetlenül nézek rá.
Érdekel mit akar. Mi az amiről nem tudok.
-
A nagyapád jó barátom volt, én írtam a végrendeletét és
a halála után én képviseltem a te és az anyukád érdekeit. Sőt az apukáddal való
válást is én intéztem – mosolyog rám, mire kikerekednek a szemeim. Anyu mindig
csak úgy hívta az ügyvédjét, hogy a mosolygós gyilkos. Hát lehet benne valami…
Mattből a szart is kitaposta annak idején.
De, hogy ez a kedves öreg úr lenne az, aki az apámnak majdnem a gatyáját
is elperelte? Elég hihetetlenül hangzik. – Na jó, gondolom a lényegre vagy
kíváncsi. A nagyapád rendelkezett egy nagyobb összeggel a bankban, néhány
ingatlannal és jó pár értékes tárggyal. Hangszerek, festmények, ékszerek,
könyvek és egyéb csecsebecsék. Lényegtelen is, a leltár itt van – tol elém egy
összetűzött papírkupacot, amin egy rakás dolog fel van sorolva, a becsült
értékükkel együtt.
-
Ehhez nekem mégis mi közöm? Ha jól tudom kapok utána
egy kis pénzt, ha betöltöttem a huszonegyet, anyu megörökölte a nagyi ékszereit
és ennyi – húzom fel kérdőn az egyik szemöldököm, mire Albert nevetni kezd.
-
Fogadni mernék, hogy a csirkefogó apád adta be neked
ezt a maszlagot – kacag hangosan, mire még jobban összezavarodok. – Kicsi lány,
az az összeg hat számjegyű és egyre csak gyűlik, a szerzői jogdíjak miatt.
Nagyjából te vagy az egész vagyon egyetlen örököse – adja tudtomra mosolyogva,
mire eltátom a szám.
-
És apu? Meg a nővérem? Meg apu testvére? –
Kérdezősködöm, mire összezár egy mappát.
-
Mattre nagyapád
egy dolgot hagyott, a wc-jét és egy levelet, amiben annyi állt, hogy az
örökségén húzza le magát. A nővéred egy haszonleső kis bestiának tartotta, így
mikor huszonegy lett megörökölte a nagyapád kocsiját, amit szétevett a rozsda,
tehát nem kapott fityiszt se. Apukád testvére, kapott némi pénzt meg pár
tárgyat, amiről a nagyapád tudta, hogy számára értékes, az anyukád kapta a
nagymamád ékszereit és az én szolgálataim, de te rendelkezel a listán lévő
minden tétel felett, amint huszonegy leszel.
-
De még csak húsz vagyok – ráncolom össze a homlokom,
végképp semmit sem értve.
-
Ó, igen, ezért az apád rendelkezik a vagyonod felett.
Tudom. Tudom… Ahogy azt is tudom, hogy az a szarrágó kis féreg letiltatott
mindent. Tudod a nagyapádnak volt egy elmélete, hogy rá fogsz ütni és az
apáddal nem leszel túl jóban. Ahogy elnézem bejött neki. Rafkós vénember volt,
így hát áthúzta Matt minden számítását. Sajnos csak most tudom átadni azt, ami
első körben megillet téged - kezd el kutatni a táskájában újra, majd diadalittas
mosollyal egy bankkártyát nyújt át.
-
Nem értek semmit – sóhajtok fel.
-
Milliomos vagy kicsi lány, az apád nélkül is. Ezen a
kártyán gyűlik a szerzői jogdíjakból befolyó bevétel és e felett, te
rendelkezel mától. A többi dolog persze még egy évig az apád felügyelete alatt
áll, de nem nyúlhat hozzá egy centhez sem. Te költheted csak a pénzt, de mivel
mindent letiltatott, amihez közöd volt, így nem maradt semmi más, csak ez. A
nagyapád előrelátó ember volt, tudta, hogy előbb utóbb az a kis féreg megnehezíti
majd az életed és ugyan tudta, hogy a pénzzel nem tud neked boldogságot adni,
de úgy döntött, hogy megadja az eszközt arra, hogy megvehesd. Bár ahogy látom,
nem kellett hozzá pénz – pislog a konyhaajtó irányába, mire én is oda fordulok.
Niko áll az ajtóban, karba font kezekkel és minket néz.
-
Nem, nem kellett – mosolygok rá, mire becsoszog,
homlokon puszil és a kávéfőzőhöz lép.
-
Még mindig bajod van a kávémmal – állapítja meg,
miközben az általa készített förmedvényhez nyúl és nagyokat kortyol belőle.
-
Nincs vele bajom, csak az nem kávé, hanem valami
ihatatlan méregszerű cucc – rántok vállat, mire megforgatja a szemét.
-
Nők – sóhajt nagyot, majd ismét homlokon puszil és
eltűnik valamerre.
-
Örülök, hogy boldog vagy Cornelia – néz rám Albert,
mire visszatérek a földre.
-
Nem egyszerű annak lenni – mosolyodok el, majd a
kártyát kezdem forgatni az ujjaim közt. – Tehát mától megint van pénzem –
állapítom meg.
-
Amint ezt itt aláírod, igen – tol elém egy papírt, amit
azonnal aláfirkantok. – Na mostantól használatba veheted a jogos örökséged egy
részét és az apád orra alá dörgölheted, hogy egy év múlva gazdagabb leszel,
mint ő – nevet fel, mire én is elmosolyodom. Bár nem igazán érdekel a pénz. Az
egészet odaadnám, ha még egy napot tölthetnék a papával. De ez sajnos nem megoldható.
-
Hiányzik – nézek fel a férfira, aki idáig repült,
azért, hogy átadhassa ezt a kis plasztikdarabot.
-
Nekem is. A barátom volt. Ezért is kerestelek meg, bár
nem volt könnyű, de mindent megteszek azért, hogy betarthassam a szavam és
betarthattassam az akaratát – szorítja meg a kezem. – Nézd Cornelia, nagyapád
két embert szeretett. Téged és a nagyanyád. A mamád nem ismerhetted, de hidd el
nekem, hogy beléd majdnem ugyanolyan szerelmes volt, mint belé. Ha az apádnak
egyetlen egy jó húzása volt az-az, hogy téged utána nevezett el. De most mennem
kell. Matt orra alá még kell egy kis borsot törnöm. Örülök, hogy találkoztunk –
áll fel és elindul kifelé. Az ajtóban szorosan megölel és megígéri, hogy
jelentkezik még, majd mire észbe kaphatnék már ott sincs.
Hallom, hogy Niko a pincében a
gitárját nyúzza. Nem akarom zavarni, így visszaülök a konyhába és csak bámulom
az asztalon heverő kártyát. Már annyira megszoktam , hogy nincs semmim, hogy
most nem tudok hozzáérni. Új lehetőségeket nyit ugyan meg a pénz, de nem igazán
tudom, hogy mire is kéne költenem. Elvégre így is mindenem megvolt. Talán csak
egy dolog hiányzik… Amit most megkaphatok. De ezt talán meg kéne beszélnem a
gyönyörű zöld szemű lovagommal is.
Pénz. Ismét van pénze. Ha jól
értettem ráadásul nem is kevés. Ami azt jelenti, hogy többé nincsenek korlátok.
Azt tesz amit akar, oda megy ahová akar és akkor amikor akar. Vajon ez
megváltoztat mindent? Vagy minden ugyanúgy megy majd tovább?
Hosszú órákon át zenélek, de nem
tudok igazán semmire koncentrálni. Viszont amint felmegyek, hogy megnézzem ő
mit csinál, nem találom sehol. A kabátja se lóg a fogason. Tehát elment. A
hűtőn van egy cetli, hogy van egy kis dolga, de siet, én viszont ennek cseppet
sem örülök. Vajon mi dolga lehet? Muszáj beszélnem valakivel, aki nálam jóval
józanabbul tud gondolkodni.
-
Szia, hogy-hogy hívsz? Azt hittem a lepedőt gyűrőd
egész álló nap, a csodalánnyal – nevet bele Jari a telefonba.
-
Szia, nincs itthon. Elment. Gondolom költi a pénzét –
húzom el a szám, miközben rágyújtok és kiveszek egy üveg sört a hűtőből.
-
De hát csóró nem? Vagy azért vagy olyan kedvtelen, mert
a te pénzed költi? – Kuncog fel, én pedig elmorfondírozok azon, hogy mennyivel
jobb is lenne ha az én pénzem költené. Cseppet sem bánnám, elvégre van elég a
számlámon kettőnknek, kitartana egy egész életen át is, szívesen megosztanám
vele.
-
Reggel volt itt valami ügyvéd, aki a nagyapja
végrendeletét írta. Lia az egyetlen örökös, ahogy én értettem. Amint huszonegy
lesz, mindent megkap, de most, hogy betöltötte a húszat, kapott egy kártyát,
ami tele van zsozsóval. A vagyona egy töredéke, de már így is valami hat
számjegyű összeget emlegetett a csóka – sóhajtok nagyot.
-
Király, akkor tartsd meg. Ha netántán elveszted minden
pénzed, a nőd akkor is gazdag marad, tehát ha zenészként szar leszel, még
mindig lehetsz kitartott selyemfiú – röhög Jari tovább.
-
Nagyon vicces vagy – dünnyögöm. – Mit csinálsz? –
Kérdezem, mikor felmordul a vonal túlvégén.
-
Készülődök – szusszant fel dühösen.
-
Hova? – Ráncolom össze a homlokom gyanakvóan.
-
Megismertem egy lányt és mire rájöttem volna, hogy mit
fecsegek össze, addigra randira hívtam.
-
Ó basszus – nevetek fel. Jari meg a csajozás… Mindig is
vicces volt. Ha valaki tetszik neki és igazán érdeklődik iránta, akkor hajlamos
túlpörögni, ha viszont nem, akkor laza és elbűvölő, az egyéjszakás ágymelegítő
pedig azonnal beleszeret és levakarhatatlannak bizonyul.
-
Ne röhögj, te idióta – sziszeg.
-
Hol találkoztál te egy lánnyal? – Kérdezem továbbra is
kuncogva.
-
A stúdióban, ahová te nem toltad be majdnem egy hete a
segged – mordul fel. – Új csaj, valami jogi izékkel bűvészkedik. Nem tudom,
majd ebéd közben kifaggatom. Szerinted gáz, ha viszek virágot? – Kérdezi
halkan, mire megint kirobban belőlem a nevetés.
-
Jari, elég. Ne akarj romantikus lenni. Nem vagy az. És
tudod, hogy járnál a legjobban? Ha el se mennél a találkára. Fel fogsz pörögni
és idiótát fogsz csinálni magadból. A csaj pedig ha jogi dolgokkal foglalkozik,
akkor okos, tehát nem neked való – bosszantom, bár cseppet sem gondolom
komolyan. Olyan rég volt már valakije, hogy igazán ráférne egy kis szerelem.
Néha túl mufurc, de talán egy lány megváltoztatná és a besavanyodott cimborám,
újra kivirulna. Ám, már annyiszor megégette magát, hogy féltem is. Mi van ha ez
is rosszul sül el és még bizalmatlanabb lesz?
-
Fogd be Niko – suttogja idegesen. – Tudod mi vele a
legnagyobb baj? Hogy nem csak okos, hanem szép is. Tehát valószínűleg igazad
van és semmi esélyem nála – nyög fel, mire elmosolyodom.
-
Tudod, hogy az előbb csak vicceltem. Barátom, tehetséges
vagy, érzékeny, vicces, kész főnyeremény. Ne izgulj oké? – Bátorítom kicsit.
-
Azt se tudom hova vigyem kajálni. Valami puccos helyre?
– Kérdezi tanácstalanul.
-
Mindketten tudjuk, hogy ott nem éreznéd magad jól. Vidd
a kedvenc helyünkre, ahová meló után szoktunk beülni. Nincs semmi csicsa, neked
hazai pálya és jól főznek – adok egy tippet, mire nagyot szusszant és elmormol
egy okét, meg egy mennem kell-t.
Leveszek egy könyvet a polcról és
olvasni kezdek. Az legalább kikapcsol. De a kulcszörgésre persze azonnal
felkapom a fejem.
-
Megjöttem – kiabál az angyalom. Arra számítok, hogy
szatyrokkal megpakolva érkezik vissza, de csak egy kicsi zacskó van nála.
-
Mit vettél? – Próbálok a hófehér papírtasakba túrni, de
rácsap a kezemre és elszedi előlem.
-
Nem-nem. Még nem – mosolyog elbűvölően, majd
lábujjhegyre pipiskedik. Veszem a célzást, lehajolok, hogy megcsókolhassam.
-
Hol jártál? – Ölelem át szorosan, a hideg testét.
-
A régi albérletnél – fogja meg a kezem, hogy a
kanapéhoz húzzon. A lábait az ölembe veszem, miközben minden figyelmem felé
fordítom, de nem szólal meg.
-
Miért voltál ott? – Kérdezem végül, elveszítve a
türelmem.
-
Szerettem ott lakni – sóhajt fel, én pedig már tudom mi
következik.
-
Vissza akarsz költözni oda – suttogom.
-
Régen, nem akartál velem lakni – szólal meg halkan. –
Ez a tiéd – tárja szét a karjait. – Tudom, hogy fontos neked a birodalmad és
hidd el csodás érzés, hogy beengedtél, de nem biztos, hogy ezt így kéne
csinálnunk – magyarázza nyugodtan, így én is megerőltetem magam, hogy ne kapjam
fel a vizet, bármennyire is nehéz.
-
Nem szeretsz velem lakni? – Húzom össze a szemöldököm,
mire felnevet.
-
Olyan hülye vagy – csókol meg, mire megmerevedek.
-
Miért is? – Tolom el magamtól kicsit dühösen, mire az
alsó ajkába harap és fürkészően néz a szemembe.
-
Látom rajtad, hogy kezd leszállni az agyadra a vörös
köd, de nem lehetne ezt úgy megbeszélni, hogy nem kezdesz el kiabálni? Még nem
döntöttem, csak megkérdetem, hogy lehetséges-e visszaköltözni oda. Azt akarom,
hogy mindkettőnknek jó legyen – fogja meg a kezem és a csuklóm kezdi cirógatni,
amitől kicsit lehiggadok, de még mindig nem értek semmit.
-
Miért? – Kérdezem.
-
Mert eddig semmit sem úgy csináltunk, ahogy az normális
lenne. Semmit nem tudunk egymásról, de együtt élünk és amúgy is, te mondtad,
hogy nem akarsz osztozni egyenlőre a tornyodon – magyarázza.
-
De ez még azelőtt volt, hogy rájöttem volna, milyen jó
veled lakni. Szex állandóan elérhető közelségben, akár hajnalban is, csinálsz
vacsorát, elpakolsz utánam és melletted fekhetek meg kelhetek minden nap –
darálom.
-
Á, szóval házi szexrabszolga kell – mosolyodik el.
-
Így is mondhatjuk – bólintok mosolyogva.
-
Menj a fenébe – csap vállon nevetve.
-
Kulta, nem zavar, hogy itt laksz. Szeretem, hogy velem
vagy és így is túl sok időt töltöttünk külön – húzom az ölembe. Bár nem tudom.
Lehet, hogy igaza van és kapkodunk. De minek várni? Hisz tudom, hogy vele
akarok lenni. Franc se tudja mi lenne a
legjobb.
-
Viszont nincs privát szféránk – suttogja a fülembe. –
Niko imádsz egyedül lenni, nem kell tagadnod – simogatja meg a tarkóm, amitől
összerezzenek.
-
Igen, de veled is szeretek lenni – dünnyögöm a nyakába.
-
Attól, hogy nem lakom veled, az nem azt jelenti, hogy
nem vagyunk együtt. Csak lenne hova kicsomagolnom – nevet fel.
-
Kaphatsz egy szekrényt, ha akarod – nézek a szemébe.
-
A te szekrényed lenne – dönti a homlokát az enyémnek.
-
És az miért baj? – Húzom fel az egyik szemöldököm
kérdőn. – De ha ennyire akarsz egy szekrényt vehetsz egyet. Csinálunk neki
helyet valahol – kezdek el morfondírozni, hogy hol is lenne a legjobb helye.
-
Te is tudod, hogy nem arról van szó, hogy még mindig
bőröndömből szedem elő a ruháim – bújik még közelebb.
-
Szeretnél egy zugot, ami csak a tiéd – suttogom.
Érthető igazából a kívánsága, de az nem, hogy miért akar elmenni. Elég nagy a
torony kettőnknek.
-
Valahogy úgy – bólint. – És ezzel megmenteném a te
zugod is, a nem kívánt női cuccoktól – somolyog.
-
Szívesen megosztom a cuccaim a tieiddel.
-
Múltkor mégis puffogtál, mert betettem a magassarkúm a
cipős szekrénybe – kacsint rám.
-
Az azért volt, mert a tornacipős pakkba tetted. A
tornacsukáim közt ne legyen köves szandál – puffogok újra. Még a hideg is kiráz
a gondolattól, hogy a kedvenc cipőim közé valami méregdrága női tűsarkú
keveredjen.
-
És a sálam a sáljaid közt? Vagy a fogkefém a fogmosó poharadban?
Esetleg a csatom a fiókba? Mind rossz
helyen volt? – Néz rám kérdőn, mire lehajtom a fejem. Tényleg allergiás vagyok
arra, hogy női cuccok legyenek a váramban. Talán ezért sem szabadítottam fel
neki egy fiókót sem eddig, hogy ki tudjon pakolni. Émelygek attól, hogy a
kedvenc szakadt gönceim közt, dögös női ruhák legyenek, vagy a fürdőszobapolcot
az ő cuccai is elárasszák. Viszont így nem lehet élni. Nem maradhat minden
ruhája a bőröndjében az ágy alatt, én viszont nem vagyok felkészülve arra, hogy
ennyire beengedjem a menedékembe.
-
Oké, vedd ki azt a lakást – adom be végül a derekam.