„Minden porcikámban érzem, egészen megváltoztam, másképp
látok, másképp lélegzem, mint azelőtt. Még álmomban is élek, a bokám és a
csuklóm is másképp mozog, fogni tudok a kezemmel, és örömmel várom a holnapot,
mert tudom, hogy mit akarok, az életemnek célja van megint. Bánom is én, hogy
mit mondasz erre, mit gondolsz rólam! Az a fő, hogy szárnyam nőtt, és repülni tudok.
Hogyne vetném bele magam ebbe a boldogságba minden meggondolás nélkül! Nem vagyok
óvatos, nem félek, nem törődöm semmivel, még azzal sem, hogy
ha te csak játszol velem és kicsúfolsz.”
Hosszú perceken keresztül finoman ringatom a karomban, míg
meg nem nyugszik.
-
Akarsz beszélni róla? – Kérdezem halkan, amint kifújta
az orrát és megtörölte a szemeit.
-
Nem igazán – csóválja meg a fejét, majd az arcát ismét
a mellkasomra dönti.
-
Mi lenne, ha aludnál egy jót? – Simogatom a hátát, mire
bólogatni kezd, így elkezdem az ágy felé terelgetni, ahol jó kislány módjára
bebújik a paplan alá. Az ágy szélén ülve figyelem, hogy egyenletessé válik a
légzése. Még kivörösödött, bedagadt szemekkel is ő a legfantasztikusabb nő, de
az én bűntudatom cseppet sem enyhül, sőt erősödik mikor meglátom a könyökét,
ami tiszta seb. Bármit megtennék érte, akármit, az életemet adnám érte és mégis
folyamatosan történik valami vele, mert én önző vagyok és képtelen vagyok
osztozni a figyelmén, a szerelmén, sértettségből pedig sosem vagyok ott ahol
lennem kéne. Pedig nekem kell rá vigyáznom. Azzal, hogy de hoztam vállaltam
érte a felelősséget. Elvégre itt se kutyája, se macskája. A barátaim
befogadták, de miattam van itt.
Amint szinte biztos vagyok benne,
hogy mélyen alszik felállok, hogy a konyhába egy üveg sört szerezzek. De nincs
sör. Csak egy üveg konyakot találok, ami jobb híján megteszi. Csak egy picit el
akarom tompítani a fejem és a lelkiismeretfurdalásom. Egy poharat félig töltök
az aranysárga szesszel, aztán visszamegyek hozzá. Elfekszem az ablak előtt álló
fotelben, a lábam a karfára teszem és csak bámulom a poharat. Forgatom jobbra,
forgatom ballra, a konyak hol erre indul el benne, hol arra, csak egy helyre
nem megy. A gyomromba. Pedig tudom, hogy feloldana, de úgy érzem nem érdemlem
meg. Nem érdemlem meg a feloldozást. Nem kéne meginnom, mégis lehúzom.
Önző vagyok.
Még a saját bűntudatom se bírom
elviselni. Gyáva féregként nyúlok az üvegért, hogy még egy pohárral ihassak.
Most már nem csak Lia miatt vagyok szarul, hanem azért is, mert iszom, miközben
megígértem neki, hogy nem fogok.
A második pohár után,
elviselhetetlenül melegem lesz. Olyan sebességgel veszem le magamról a pólót,
mintha az anyag égetne. De nem ez a helyzet. Saját magam égetem, hisz
harmadszorra is újratöltöm a kristályt. Gombóc nő a torkomban, amit képtelen
vagyok lenyelni. A keserűség fanyar íze a nyelvem hegyén, dühíteni kezd. Egyre
mélyebbre kerülök az önmarcangolásban, a - mi
lett volna ha? - kérdés egyre tovább gyötör.
Egy igazi önző faszként
viselkedek megint.
Jöhet a negyedik pohár.
Csak egy másodpercre pislantok az
ágyban fekvő angyal felé, de éppen elég ennyi is ahhoz, hogy rámtörjön a
szégyen.
A kékeszöld szempár ugyanis engem
vizslat. Nem szól semmit csak néz, kifejezéstelenül, de talán ha lenne elég
bátorságom ahhoz, hogy a kékség mélyére nézzek… Akkor talán tudnám mit gondol.
De nem akarom tudni.
Az Istenért, mi a fenét
művelek???? Mit? Mire jó ez az egész? Miért érzem, úgy, hogy fuldoklom? Hogy ég
a bőr a képemen? Hogy a karjai közé akarok bújni, mint egy gyerek?
A pohár az ujjaim közül az
asztalka sima felületére csúszik és tompán koppan rajta. A fotel megnyikordul,
ahogy felállok, az ágy is nyekken egyet amikor leülök, hogy mellé feküdjek.
Olyan nagy szükségem van rá.
De most ki is vigyáz kire?
Minden vágyam, hogy odabújjak
hozzá, mégsem teszem. Csak fekszem mellette, miközben egymás szemébe nézünk.
Nem tudom, mit láthat, de hosszú
perceken át nem moccan, aztán pislogok egyet és ő ott is van a karjaimban. A
feje a mellkasomon pihen, a keze a derekam öleli, én pedig lefagyok.
Honnan tudja?
Elmosolyodok és én is átölelem.
Mélyet szippantok a haja illatából, miközben kellemes melegség árad szét
bennem, a gyomromban pedig ismét csapkodni kezdenek a pillangók.
A gombóc eltűnik, a tüzes késként
szurkáló bűntudat enyhül, a méreg ami az ereim feszegette megszelídül.
Én is megszelídülök.
Reggel én ébredek hamarabb. Talán
a szuszogása ébreszt, talán az ablakon betörő halvány narancssárga fény, vagy a
karja ereje, ami a derekamon pihen.
Órákon át tudnám nézni, ahogy
alszik, de most kavarognak a gondolataim.
Mérgesnek kéne lennem rá, mert
otthagyott, de mégse érzek már semmi ilyesmit. Inkább csak félek. Nem akarom a
felhajtást ismét. Persze tisztában vagyok vele, hogy a helyi Isten barátnőjének
lenni, nem épp olyan státusz, amiből kimaradhat az újságokban való szerepelés,
de az, hogy magam miatt akartak szétszedni este, már más kérdéseket vet fel.
Egy ideig el tudtam bújni, de
most, hogy Niko mellett feltűntem, engem akarnak. Mintha híres bugyit mutogató
örökösnő vagy cirkuszi bohóc lennék. Utálom őket, mindig is utáltam őket,
persze ha ebben nő fel valaki hozzászokik, de én már megszoktam azt is, hogy
senkit nem érdeklek. Az évek alatt elfeledkeztek rólam, mintha Mattnek csak egy
lánya lenne.
De most viszont megint kezdődik
minden elölről.
Bár miért is hittem azt, hogy
Niko mellett nem fogják felfedezni, hogy ki is az apám?
Francba.
De Niko is megviseltnek tűnik.
Tegnap este, ahogy itta a konyakot, komolyan megijedtem tőle. Olyan volt, akár
egy kísértet, sehol nem volt a fenséges félisten. Csak egy zavarodott férfit
láttam, akit mart a bűntudat és aki el akart menekülni, de valamiért mégis
maradt. Testben legalábbis itt volt velem, a lelkét viszont próbálta a konyakba
fojtani, az esze pedig épp el volt foglalva azzal, hogy ádáz csatát vívjon a
szívével. Bár tudnám mi lakik benne. Bár ismerném a titkait, hogy mitől is
ijedt meg megint. Vajon mi járhatott a fejében? Vajon miért ilyen?
Sebezhető és mégis
legyőzhetetlen.
-
Szeretlek – suttogom a fülébe, bár tudom, hogy mélyen
alszik. Az ágyból kimászva veszek egy forró fürdőt, majd lefőzök egy
tisztességes adag kávét, ami elég lesz kettőnknek. Talán pont a koffein erős
illata csábítja ki az ágyból, de mire elkészül a fekete folyadék, már ő is
kibotorkál a hálóból. A farmer gombjának nyoma ott van a hasán, elég
kényelmetlen lehetett nadrágban aludni, amit csak erősít, hogy elég nyúzottnak
látszik. A szemei alatt óriás karikák éktelenkednek, a bőre sápadt és alig bír
ébren maradni.
-
Szia – suttogja és mosolyt erőltet az arcára.
-
Szia – nyomok egy puszit a szájára, miközben egy bögre
kávét nyomok a kezébe, pontosan tudva, hogy ez kell neki. Na meg a reggeli
cigije.
-
Jól vagy? – Simít végig finoman a vállamon, miközben
kutatva néz a szemembe.
-
Mondjuk, hogy igen. Mi lenne, ha inkább arról
beszélgetnénk, hogy te jól vagy-e? – Nézek rá fürkészően, mire elsötétül a
pillantása.
-
Jól vagyok – préseli össze az ajkait, mire elhúzom a
szám.
-
Legalább ne hazudj – indulok el a nappali felé, mert én
is kívánom a nikotint. Ledobja magát a kanapéra, én viszont direkt nem mellé
ülök. Az ablak melletti bemélyedésbe telepedek és lehunyom a szemem. Nem szól
egy szót se csak az öngyújtó kattan a szoba csendjében, újra és újra, hol ő,
hol meg én gyújtok rá és ezt játsszuk hosszú órákon át. Hallani, ahogy a
cigaretta izzó vége fel-fel parázslik, miközben mélyeket slukkolunk a káros
füstből, ami szépen lassan belengi az egész teret.
-
Szeretlek – suttogja hirtelen, mikor a homlokom a hideg
üveghez tapasztom, hogy az izzó homlokom lehűtsem. Az emberek megint úgy
kavarognak odalent, mint a hópelyhek a levegőben télen. Mintha az érzelmeim
kivetülése lenne előttem, mindenki kóvályog, kavarog, eltéved, visszatalál,
egyesek rohannak, mások belassulnak, hát igen, az én érzelmeim is egy ilyen,
utcai kavalkádra hasonlítanak. Úgy érzem beteg vagyok, de nem fizikailag. A
lelkem nem bírja ezt az egészet.
-
Miért nem bízol bennem? – Kérdezem halkan, inkább csak
magamtól, mintsem tőle.
-
Senkiben sem bízom – suttog ő is, mire keserű mosolyra
húzódnak az ajkaim.
-
Akkor mi értelme van veled lennem? – Kérdezem
reményvesztetten. Valahogy megint úgy érzem, hogy hiába szeretjük egymást, nem
lesz elég a szerelmünk ahhoz, hogy együtt maradjunk.
-
Szeretsz – susog.
-
És ez elég? – Nézek rá végül, mire elgondolkodó képet
vág.
-
Elégnek kell lennie – bólint.
-
És mi van, ha a szerelem mégsem elég? – Húzom fel
kérdőn a szemöldököm.
-
Akkor semmi sem elég – búg, azon a hátborzongatóan mély
hangján.
Ismét hosszú percekre beáll
köztünk a csend. Nem tudom, mit mondjak, de látszólag ő arra vár, hogy én
szólaljak meg. Talán az egész időpazarlás. Talán elpocsékoljuk a szerelmünk és
a napjaink. Mi értelme együtt lennünk, ha képtelen bízni bennem? Ha mindig
fájdalmat okozunk? És miért van az, hogy hiába tudom az eszemmel, hogy sosem
kellett volna a szívembe engednem, hogy sosem kellett volna szerelmesnek
lennem, mégis az vagyok és egy percét sem bánom? Hogy bánjam? Hisz mikor nincs
velem, meg akarok fulladni. Talán jobb lenne, ha megkérném arra, hogy tanítson
meg lélegezni egyedül, de lehet, hogy úgysem menne. Nélküle semmi nem megy.
Ámbár vele sem.
De én mit agyalok ezen az
Istenit? Miért akarok ésszel gondolkodni rajtunk, mikor tudom, hogy a szívem
úgyis felülír minden ép gondolatot és egy dobbanással belebuktat az egészbe?
Olyan elveszett vagyok nélküle.
Hol a helyem? Hol a szívem? Hol az elmém? Hol vagyok én?
Ki vagyok én?
Ki vagyok én nélküle?
Ki vagyok én vele?
-
Kulta – suttog. – Csak egy dologban hiszek. A
szerelemben. Ha az nem elég, hát semmi nem elég a világon. Nem könnyű és én sem
vagyok az. De ezt tudom adni, egyenlőre. Bajt, fejfájást, problémát és néhány
boldog percet. Ha ez nem elég neked, akkor talán nem is szeretsz igazán, akkor
talán jobb, ha hazamész és összetöröd még most a szívem, én pedig összesöpröm,
megolvasztom és egy lemezt készítek belőle. Egy lemezt rólunk, hogy legyen egy
emlékem erről a napról, a mosolyodról, a boldogságról, miközben haldoklom. Nem
foglak visszatartani, ha menni akarsz, menj el – néz keményen a szemem közé. Felgyorsul
a légzésem és a szívverésem. Nem tartana vissza. De én képes lennék elhagyni?
Nem.
Egyértelműen nem, hisz most is
arra vágyom, hogy az ölébe üljek és magamba szívjam a dohány és parfümillatot,
miközben a hosszú karok körém fonódnak. Minden olyan kristálytiszta és világos,
hogy nem is értem minek ücsörgök én még itt, ahelyett, hogy ott lennék Niko
karjai közt. De erre sem kell sokat várni, szinte repülök hozzá, bár
látványosan elfehéredik és nagyot nyel mikor felállok, de amint észreveszi,
hogy felé tartok, kisimulnak a vonásai és kitárja a karjait, hogy könnyen hozzá
simulhassak. Az ajkaink rögtön találkoznak, ebben a csókban pedig minden benne
van.
Frász akar elmenni, főleg akkor
nem, ha egy férfi így tudja csókolni. Tele érzelemmel, erővel és szenvedéllyel.
Márpedig Niko csókolni azt nagyon tud.
-
Soha többé ne hozd rám a frászt – suttogja az ajkaim
közé.- Azt hittem mikor felálltál, hogy elhagysz – puszil homlokon, miközben
minden erejével magához szorít.
-
Nem vagyok rá képes – bújok a nyakába.
-
Hála Istennek – sóhajt fel megkönnyebbülve. – De ha
valaha is úgy érzed jobb nélkülem, ne gondolkodj, csak menj – köszörüli meg a
torkát.
-
Mi lehet jobb nélküled? Még a Nap se úgy süt, mint
szokott, ha nem vagy velem… - nézek rá és kezdem azt érezni, hogy tényleg őrült
vagyok. Ennyire lehetetlen szeretni valaki.
-
Az én Napom nem is jön fel, ha te nem vagy velem –
lágyul el a pillantása. – Ne ítélj örök sötétségre – súgja, amitől nagyot
dobban a szívem. Ebben minden benne van. Életem legszebb szerelmi vallomása.
Egyszerű, talán kissé nyálas, de csodaszép.
Az ujjai a pólóm alatt a hátam
kezdik cirógatni, olyan mesterien, hogy nem kell sok ahhoz, hogy lerángassam
róla a nadrágot és ott a kanapén fekve legyünk egymáséi.
Csak boldoggá akarom tenni. És most
nagyon úgy tűnik, hogy az is. Úgy néz ki, mint egy kiscica, aki most nyalta ki
a tejfeles bödönt. Elégedett és ragyog, miközben az izzadtságtól nyirkos bőrét
cirógatom. A Tv az egyetlen zajforrás a szobában. Nem vagyunk hajlandóak
lemászni a kanapéról, vagy elszakadni egymástól. Nem érdekel a mobilunk
csörgése, ez az utolsó szabad napom, ki akarom használni vele az összes percet,
hogy tudja megéri itt lennie, velem élnie, engem szeretnie.
-
Mit mosolyogsz? – Bök a bordáim közé, mire fájdalmasan
szisszenek fel.
-
Csak visszagondoltam arra, hogy szex közben milyen
édesen nyögdécseltél – cuppantok a fülébe, mire feljajdul, aztán nevetni kezd.
-
Hazudós dög – harap a vállamba finoman, mire magam alá
gyűröm, vigyázva, hogy le ne essünk.
-
Tényleg szeretem, ahogy sikongatsz – nyomok egy puszit
az orra hegyére, majd az arcát szórom tele apró csókokkal, egészen addig, míg
el nem érek a mellkasáig, hogy ott megpihentessem a fejem, hallgatva a
szívverését.
-
Muszáj sikongatni, hogy azt hidd élvezem – suttogja
gonoszul, mire azonnal felkapom a fejem.
-
Hogy mi van? – Nézek rá kérdőn, bár tudom, hogy csak
viccel. - Adok én neked – kezdem el csikizni, mire azonnal ficánkolni és
nevetni kezd.
-
Hagyd abba – kacag.
-
Lehet, hogy csak megjátszod és nem is vagy csikis –
fintorgok, miközben tovább cikáznak az ujjaim az oldalán.
-
Tudod, hogy csak vicc volt – próbálja lesöpörni a
kezeim magáról, de esélye sincs.
-
Ilyennel nem viccelünk – csóválom a fejem.
-
Basszus, hagyd abba, fáj a hasam a nevetéstől –
könyörög, de nem kegyelmezek.
-
Emlékszel mivel akartad megszerezni az alsóm este? –
Kérdezem miközben abbahagyom a kínzását és a feje felett lefogom a csuklóit fél
kézzel, a másikkal pedig a bordáit kezdem simogatni, amitől azonnal felgyorsul
a pulzusa, a szemei pedig elhomályosulnak a vágytól.
-
Ühüm – nyög fel halkan. Még, hogy megjátssza…
-
Szombat este, azt teszek veled, amit akarok – puszilok
bele a köldökébe, amitől libabőrös lesz.
-
És mi van, ha nem megyek bele? – Kérdezi nagyot nyelve,
mire egy pimasz vigyor ül ki az arcomra.
-
Abban az esetben kénytelen leszek tovább csikizni –
suttogom a mellei közé és ismét kínozni kezdem, ő pedig sikít, mintha nyúznám.
-
Oké, oké! Azt tehetsz, amit csak akarsz, csak könyörgöm
hagyd abba – kérlel, mire kegyelmet gyakorolok és egy csók után, nem piszkálom
tovább.
-
Kérdezhetek valamit? – Néz rám félénken, immár ismét a
mellkasomon fekve.
-
Persze – csavargatom a haját.
-
Mit akarsz te tőlem Niko Koskinen? – Szegezi a
torkomnak a pengét. De, hogy fogalmazzam meg? Hisz mindent akarok, amit csak
adni tud. Ez a válasz viszont nem lesz neki elég. Hiába írtam már ezer meg egy
dalt, nőkről, nőkhöz, szerelmekről, szerelmekhez, ez életem legnehezebb
feladatának tűnik. Hogy mondjam meg neki, hogy szívem szerint a világ másik
végére rohannék előle, mert megrémisztenek az érzések, amiket bennem kelt? Hogy
hiába szeretek szerelmes lenni, ez amit ő hoz ki belőlem, halálra rémít?
Rettegek tőle és mégis, szívem szerint felkapnám, hogy egy anyakönyvvezetőhöz
citáljam és örökre magamhoz láncoljam. Mit is akarok tőle?
-
Basszus Kulta – csúszik ki a számon, mire a szemei
összeszűkülnek.
-
Ha csak guminőnek tartasz, az is oké, csak mondd meg –
suttogja, mire az én szemeim kerekednek ki.
-
Guminőnek? – Nézek rá tök értetlenül. Ezzel vajon mit
akarhat mondani?
-
Aha – bólint, miközben megpróbál felülni, de nem
engedem. Ez ugyanis védekező reflex nála. Szabadulni akar, elbújni, begubózni,
de nem hagyhatom, hogy hülyeségeket gondoljon, így magamhoz szorítom, úgy, hogy
moccani se tudjon. – Erőszakos vagy – motyogja, miközben újra ellazul, hisz
tudja, hogy ha nem akarom, úgyse megy sehová. Márpedig nem akarom. Éljen az
erőfölény. – Miért van az, hogy ha egyszer elhatározol valamit, abból egy
centit se engedsz? – Néz rám morgolódva, mire elmosolyodom.
-
Jelen esetben azért, mert ha engedném, akkor kibújnál a
pléd alól és visszaülnél abba a hülye kis mélyedésbe, hogy az utcákat bámuld és
begubózhass. De nem itt tartottunk, hanem ott, hogy-hogy is érted azt, hogy
guminőként használhatlak, mert az is oké, ha tudsz róla? – Túrok újra a hajába.
Egyszerűen nem tudom megunni a selymes tincsek csavargatását.
-
Úgy, hogy csak szórakozol. Azt hazudod, hogy szeretsz,
hogy jól érezzem magam, de igazából csak egy ostoba báb vagyok neked, aki
feltétel nélkül szétteszi neked a lábát, mert képtelen gondolkodni és minden
nyálas maszlagot bevesz, amit mondasz neki, hisz annyira hinni akar benne.
Tehát agyam nulla, de a testem megvan ahhoz, hogy magad mellett tarts –
fintorog. Igaza van elég szörnyen hangzik ez a teória, én is fintorognék, ha
ilyen ostobaságok járnának a fejemben.
-
De ezt te sem gondolod komolyan – mosolygok rá.
-
Már nem tudom, mit gondoljak. Egyszer egy hülye seggfej
vagy, máskor pedig maga a tündérmesékből előlépett királyfi – néz a szemembe
tanácstalanul.
-
Kulta, annyira butus dolgokat tudsz néha összehordani –
kuncogok fel, a fejem csóválva.
-
Oké, akkor mi lenne ha nem terelnél hanem megmondanád,
hogy a mi frászt akarsz tőlem? – Kapja fel a vizet, én pedig kénytelen vagyok
megint magamhoz szorítani, ha nem akarom, hogy dühös fúriaként, pattanjon fel.
-
Hé, nyugi – csitítom. – Mindennél jobban kincsem –
kacsintok rá, de ez most nem segít.
-
Mit mindennél jobban? - Kérdezi sziszegve, mintha nem
tudná…
-
Muszáj kimondanom? Ma már mondtam egyszer.
-
Igen – bólint határozottan. – Nem – harap az alsó
ajkába, mikor felhúzom az egyik szemöldököm, majd lesüti a szemeit. – Szeretném
– suttogja halkan.
-
Kulta – nyúlok az álla alá gyengéden, hogy ismét a
szemembe nézzen és úgy döntök lehet ma gyerek nap… - Beléd szerettem. Nem tudom
mikor, hol és hogyan, de megtörtént. Hogy mit akarok tőled? Téged Kultám,
téged. Mindent akarok, mindent amit nekem adsz. Fájdalmat, kétséget,
gyötrelmet, szerelmet, az összes reggeled és minden éjszakád. Akarom a szíved,
a tested, egy nap talán feleségül is akarlak venni és gyereket is szeretnék.
Szeretném, ha a múzsám lennél, ha az otthonunk közös lenne, ha megmentenél
mindig mikor hülyeséget csinálok, veszekedni is akarok veled, azt akarom, hogy
felperzselj, hogy felhergelj, hogy égess meg, hogy gyógyíts meg, hogy hitesd el
velem, hogy melletted jobb ember lehetek. Meg akarlak védeni mindentől, mindent
oda akarok neked adni, szeretni akarlak és azt akarom, hogy te is szeress
engem, míg dobog a szívem. De félek is, sőt rettegek. Néha azt kívánom, hogy
bár soha ne ismertelek volna meg. Viszont nem vagyok az a pasas, aki ezt
bizonygatni fogja percenként. Tudom, hogy érzed és nem értem, miért van szükség
arra, hogy kimondjam. Lehetsz bizonytalan, hisz én is az vagyok. Én is tudom,
hogy ez a kapcsolat köztünk, mindig veszélyes lesz, hisz annyira intenzív, mint
semmi más. Talán, mert ösztönös és mindent felülír. De nem érdekel. Én fejest
ugrottam, neked is ezt kéne tenned. De ha akarod, akkor toporogj a szakadék
szélén és tétovázz. Ahogy érzed kincsem. Nekem mindegy. Én viszont nem fogom
percenként azt mondani, hogy szeretlek. Nem fogom újra elkövetni azt a hibát,
hogy ostobán használom ezt a szót, mert egy idő után elvesztené a jelentőségét.
Egyszer megtörtént, többé nem fog. Vagy elég ez, vagy nem. Nem érdekel – ülök
fel most én és rágyújtok egy cigire, mert megint úgy érzem ki akar valaki
préselni belőlem valamit, amit nem akarok. Nem akarom, hogy elveszítsük a
különlegességünket, hogy a szerelem amit érzek, ami szétfeszít, csak egy kis
semmiséggé váljon, hogy elveszítse a jelentőségét azzal, hogy folyton
bizonygatnom kell.
-
Sajnálom, csak megijesztesz néha – bújik hozzám
hátulról. – De nem akarlak kényszeríteni semmire. Egyszerűen csak szükségem van
rád és a bizonyosságra, hogy neked is kellek. Tudnom kell, hogy nem hiába
jöttem ide – suttogja a fülembe, én pedig megértem, hogy mi a baj.
-
Gyerek vagy még és sosem volt felnőtt kapcsolatod –
mondom ki, amit gondolok.
-
Mindig voltak pasik az életemben, de sosem voltam
szerelmes, sosem féltem attól, hogy megégetem magam és sosem hagytam hátra
valaki miatt csapot papot. Nem tudom, hogy kell ezt csinálni – mutogat köztünk
bátortalanul mosolyogva, miközben önkéntelenül a hasam simogatja. – De –
csillan fel hirtelen a szeme – megtaníthatod, hogy kell bánni egy férfival,
felnőtt módra. Hogyan kell komoly kapcsolatban élni és vakon szeretni. Feltéve
ha van hozzá elég türelmed – sóhajt nagyot, mire a kezem a kezére csúsztatom.
-
Mindent megteszek azért, hogy működjön oké? De sok idő
kell. Ez nem megy varázsütésre. Össze kell csiszolódnunk, ami nem egyszerű,
tekintve, hogy makacs vagy, mint az öszvér és olyan tüzes, mint egy igazi
sárkány – puszilom meg a kézfejét, mire elneveti magát.
-
Jah, mert te vagy az engedékenység mintaképe – forgatja
meg a szemeit.
-
Fogd már be – nevetek fel újra, majd elnyomom a félig
elszívott cigim és megcsókolom, hogy végre elhallgattassam azt a lepcses
száját. Nők… Miért mindig az övéknek kell lennie az utolsó szónak? Erről
sürgősen le kell szoktatnom.
Végre megnyugszom, még az se izgat, hogy lelép és nem marad
velem estére. Bár nehezen válunk el, de tudom, hogy holnap korán kel kelnie, ha
be akar érni a stúdióba, mellettem viszont nem lenne ez egyszerű, hisz alig
bírjuk elengedni egymást. Reggel pedig még rosszabb lenne. Nekem is kell egy
este végre egyedül. Furcsa, hogy hiába imádok vele lenni, égis kell, hogy
magamban legyek. Conor ugyan beugrik vacsizni, de nem marad sokat, hisz ma este
is randija van. Már ha lehet randinak nevezni, azt, hogy újabb csajt cibál
ágyba. Csodálom, hogy talál még olyan lányt Helsinkiben, akit nem húzott meg.
Végre kialszom magam és sikerül rendezni a gondolataim is.
Ugrok.
Bele a mélységbe, nem tudva mi vár rám, de érzem, hogy át
kell magam adnom Nikonak teljesen.
Másnap Zoé kelt egy sms-el, hogy találkozzunk, amibe rögtön
belemegyek. Egész nap pletykálunk és vásárolgatunk, tekintve, hogy Brandon az
összes haverjával lelépett korán reggel és egyedül hagyta. Semelyikünk nem
ismeri igazán a várost, így úgy döntünk meghódítjuk magunknak Helsinki utcáit
és szert teszünk némi helyismeretre, bízva abban, hogy szükségét vesszük később
is.
-
Jaj beleválasztottunk mindketten a jóba – nevet fel Zoé
a tejeskávéja fölül.
-
Nem tudom melyikünk járt jobban – kacagok fel én is,
hisz ahogy hallom nem csak Niko nehéz este.
-
Olyan, mintha egy óvodással járnék, aki mindig
rosszaságon töri a fejét – csóválja a fejét.
-
Én meg egy elszigetelt remetével, aki morog ha ki kell
bújnia a csigaházából – kutatok elő egy cigit.
-
Nem hiányzik a régi életed? – Néz rám kérdőn.
-
Mármint, hogy az ördögfajzatom házába betépve
szédelegjek és nézzem ahogy egy pasit kefél? – Húzom fel kérdőn a szemöldököm,
mire Zoé a füle tövéig vörös lesz. – Hé nyugi, nem tabu, hogy Alex imádja a
pasikat is és szereti halmozni az élvezeteket – vonok vállat. Furcsa, hogy Zoé
ugyan nem egy konzervatív szellemű lány, de zavarba jön attól, hogy ilyen
nyíltan beszélek arról, hogy kivel éltem és hogyan.
-
Ez akkor is fura – pislog nagyokat.
-
Neked, de én szerettem azt az életet is. Matt Anders
lánya vagyok, még Alex se tudott újat mutatni – kacagok fel, visszaemlékezve,
hogy kicsinek ezerszer cifrább dolgokat is láttam.
-
Bran őrült, de már tudom, hogy miért kedvel téged
ennyire. Te se vagy ép – kortyol bele a bögréjébe.
-
Viszont ha velem kávézol és vele szexelsz akkor te se
lehetsz, teljesen százas – világítok rá a tényállásra, mire egyetértően hümmög.
-
Ő az első olyan pasi, aki felkavart – von vállat, mire
most én mosolygok rá mindent tudóan, tekintve, hogy az életemben is Niko az
első szerelem. – Sose volt még ilyen. Mindig unalmas, jól öltözött, kedveskedő
pasikkal jártam, akiknek volt tisztességes munkájuk, egy normális lakásuk és ha
jobban belegondolok minden tökéletesen átlagos volt körülöttük. Nem is értem,
hogy történhetett ez, mármint, hogy Brandonba szerettem bele, aki csak
kerékpározni tud, tele van varrva különböző idióta mintákkal, mintha egy ovis
firkálta volna össze és hát a háza… Anyám, mintha egy fedett játszótéren lakna
– néz rám szörnyülködve, de mégis csillog a szeme.
-
Ha tudni akarod, mikor először Nikonál jártam halálra
rémültem. Egy toronyban lakni se kifejezetten normális dolog. És ha látnád
belülről. Ó te jó ég – nevetek fel, belegondolva, hogy mennyi kacatja van.
-
Miért érezzük mégis úgy, hogy ezzel a két elmebeteggel
megfogtuk az Isten lábát? – Néz rám kérdőn, mire kiszakad belőlem a röhögés.
-
Gőzöm sincs – ingatom a fejem, mire ő is nevetni kezd.
A zenélés most, hogy rendben vagyok, ezerszer jobban megy.
Egyszerűen működik az egész, zsigerből ráérzünk a dolgokra és három szám is
összeáll, aminek az alapverzióját azonnal fel is vesszük. Tudjuk, hogy kell még
keverni és finomítani rajtuk, de amint visszahallgatjuk az alapot, amire rámegy
az ének, egyszerre mosolyodunk el.
Senki nem figyeli az órát, senki telefonja nem szólal meg,
így szabadon alkothatunk.
Bőven benne vagyunk az éjszakába, mikor Aleksi észbe kap,
hogy lekésett a fürdetésről és hiába nincs semmi értelme már hazarohannia, így
pedig mi is összeszedjük magunkat, iszunk még egy sört és követjük a példáját.
Bár a haza szó most tök mást jelent, mint régebben. Máskor
gondolkodás nélkül a torony felé venném az irányt, most viszont Liához indulok.
Vele akarok aludni.
Álmosan nyit ajtót, én pedig azonnal mosolyogni kezdek,
ahogy a csíkká préselődött szemeit megpróbálja kinyitni, miközben el akar
nyomni egy ásítást.
-
Mit keresel itt ilyenkor? – Bújik hozzám, amint
ledobáltam a cuccaim az előszobában.
-
Jöttem aludni – puszilom homlokon vigyorogva.
-
Az jó, mert álmos vagyok – bólogat és visszafekszik az
ágyba. Mire lezuhanyzom és megborotválkozom, ő már majdnem újra alszik, de egy
csókra és egy elégedett dünnyögésre még futja tőle, miután befészkelte magát a
karomba.
A reggel nyolcas kelés viszont nem esik jól. Hiába csapok rá
a mobilomra azonnal, így is felébred.
- Ne menj el – fekszik rám
azonnal, pedig eddig is össze voltunk gabalyodva.
- Muszáj Kulta – ásítom.
- Nem akarom – fúrja az arcát a
nyakamba, míg én hanyagul átölelem a derekát.
- Délután bejöhetsz – suttogom a
haját puszilgatva. Nehéz kibújni
mellőle, de indulnom kell, ha nem akarom, hogy Tia letépje a fejem.
- Még egy picikét maradj velem –
szuszakolja a karjait a nyakam alá.
- Ha legördülsz rólam, simogatom
a hátad, míg vissza nem alszol – suttogom a fülébe, amire nem szól semmit csak
lejjebb csúszik rólam, én pedig vigyorogva nyúlok a pólója alá, aztán egy csók
után összekapom magam.
Még kávét is van időm venni, mielőtt bemennék. Meglepően jó
kedvem van, nem kések és nem morgok mindenkire, úgy ahogy szoktam. Tuti Lia
miatt van ez is, de nem bánom.
-
Te időben ideértél? – Köszönt Tia kikerekedett
szemekkel.
-
Igen – bólogatok vigyorogva, miközben lepacsizok a
fiúkkal. Egyedül Aleksi hiányzik, de tudjuk, hogy rá még egy órán át nem is
számíthatunk, mert oltást kap a királylány.
-
És nem hisztizel – szűkíti össze Tia a szemeit.
-
Ha nem hagyod abba fogok – fenyegetem meg, a gép előtti
székre huppanva. Vissza akarom hallgatni a tegnapi alapokat, miközben megiszom
a kávém és elszívom a cigim.
-
Mit hozassak nektek enni? – Néz ránk a pótanyánk
kérdőn, miközben a naptárát bűvöli.
-
Passz – vágjuk rá kórusban, majd Mad bevonul, hogy
feljátssza a saját sávjait, mi pedig fülelünk és elmerülünk a munkába. Még az
se tűnik fel, hogy Aleksi csatlakozik hozzánk. Viszont a szobát hirtelen
belengi a jól ismert virágillat.
-
Hahó – egyensúlyozik Lia egy rakás dobozzal és
szatyorral, mire egy emberként kapjuk felé a fejünket. – Hoztam vacsit –
mosolyog ránk miközben nekiáll lepakolni. Nem csak kaját hanem kávét is hozott.
-
Vacsi? – Nézek az órára, miközben felállok, hogy
megcsókoljam, de elképedve veszem tudomásul, hogy már megint elfeledkeztünk
magunkról és elmúlt nyolc is.
-
Vacsi – ölel át. – Meg kávé, mert gondolom sokáig
maradtok ma is – pipiskedik fel, mire vigyorogva a hajába túrok és az ajkaim
közé veszem az ajkait, majd a nyelve a számba siklik én pedig rájövök, hogy ha valami,
hát ez hiányzott egész nap. Az íze a számba, az illata az orromba és máris nem
érzem azt, hogy görcsbe áll a vállam.
-
Megtartunk – nyög fel Mika, miközben könyékig túr a
kínais zacskóban.
-
A tavaszi tekercs az enyém – robban ki Aleksi messze
hajítva a gitárját.
-
Nyugi mindenkinek jut – nevet fel Lia.
-
Meghallgatjuk addig, hogy mit alkottunk? – Néz rám
Jari, mire bólintok. Lia az ölemben köt ki, ő etet, míg én a térdén dobolom az
új dalok ritmusát.
Tökéletes minden.