34. A mi hibánk

„Soha senki sem számít arra, hogy kirántják a lába alól a szőnyeget; az életünket megváltoztató események általában nem jelentik be önmagukat. Az ösztönök és az intuíciók segíthetnek, küldhetnek néhány figyelmeztető jelet, de még ezek sem tudnak felkészíteni arra, hogy gyökértelennek fogod érezni magad, amikor a sors a feje tetejére állítja a világodat. Ilyenkor düh, zavar, szomorúság és frusztráció keveredik össze az emberben - valahogy úgy, mint a fehér szemcsék a hógömb belsejében. Évekig eltart, hogy leülepedjen az érzelmi por, de te eközben sem állsz le, mindent elkövetsz annak érdekében, hogy keresztülláss a viharon.”

http://www.youtube.com/watch?v=pgqDURxuZo0&ob=av2e

Csak fekszem az ágyon, egyedül. Azaz nem is egyedül. Egy üveg vodka mindig jó társaság. De hiába… Már a fél üveget bepusziltam mégis potyognak a könnyeim. Én ezt nem így akartam. Szerettem volna ha működik a dolog, megadtam volna neki mindent, hisz mellette olyan jó volt. Biztonságos, meleg és csak ennyi kellett nekem. De most minden olyan hideg körülöttem. Én is az vagyok. Ismét jégcsappá dermedt a szívem és még ez a kibaszott vodka se képes felmelegíteni. Olyan jó lenne ha átölelne és hozzám bújna. Ha megint elveszhetnék a karjai közt. De nem! Ezt már nem csinálhatjuk tovább. Mi lett volna a következő lépése? Engem ad el, hogy heroinhoz jusson?
Talán aludnom kéne. Másnap tiszta fejjel átgondolni, hogy hogyan tovább.

A telefonom csörgésére térek magamhoz, még sötét van odakint, nekem viszont minden tagom zsibbad. Az óra hajnali fél hármat mutat.
- Ki az Isten vagy ilyenkor? - morgok a készülékbe, mikor sikerül végre kihalásznom a zsebemből.
- Lia, ide kell jönnöd. Most - hallom meg Andy ideges hangját.
- Yvvel van valami? - ülök fel és szinte üvöltök a telefonba. Nem lehet baja. Neki nem. Csak pár órája hagytam velük.
- Nem, Pete-tel - morogja. - Beszélned kéne vele. Tajtékzik, már szétverte a fél emeletet, nem bírunk vele - magyarázza.
- Megyek - suttogom vagy két perc gondolkodás után. Nem tudom miért, de még mindig úgy érzem, hogy egymáshoz tartozunk és ugyan eszem ágába sincs visszaköltözni, mégis muszáj leállítanom mielőtt baromságot csinál.
A házhoz érve még csak be se csengetek, Yv máris feltépi az ajtót és a nyakamba borul. Hatalmas monokli van a szeme alatt, bennem pedig meghűl a vér. Ben megütötte volna?
- Ki tette ezt? - nézek rá idegesen.
- Pete, véletlenül eltalált miközben Ben felé hadonászott - szipogja. - Mióta elmentél, olyan, mint akinek elment az esze - magyarázza halkan, bennem viszont felmegy ismét a pumpa. Álmos vagyok, fáradt, nincs türelmem a marhaságaihoz. Már épp szitkozódni kezdenék, mikor égtelen dörömbölésre és kiabálásra leszek figyelmes.
- Pete, azonnal nyisd ki azt a kibaszott ajtót, mert ha nem, én esküszöm a lányom emlékére, hogy úgy szájba verlek, hogy a fogaid egyesével köpöd ki - hallom Andy üvöltését.
- Na jó ez őrület - lépek beljebb. - Véget kell vetni ennek - sziszegem és dühösen elindulok az emelet felé. A ház eddig se volt épp tisztának mondható, de most úgy néz ki, mint egy csatatér. A kanapé felborítva, a párnák szanaszét, az üvegszilánkok ellepik a szőnyeget, minden szerte szét hever a földön. Mintha valami hurrikán tombolt volna… Pete… Az Isten verjen meg, miért kellett ezt tenned? Még a lépcső korlátjából is ki van rúgva egy darab. Örülök, hogy épségben feljutok az emeletre és nem esek hasra semmiben. Andy észre se vesz mikor a lépcső tetején megállok, inkább tovább üvöltözik.
- Egy perced van baszd meg, hogy kinyisd az ajtót, mert ha nem én betöröm! Hallod baszd meg? Eltöröm a kezed és nyakig gipszbe visznek az intenzívre - üvölt tovább, miközben az öklét a kemény ajtóba veri újra és újra. Félmeztelenül áll és dörömböl, az arca tele van kék, zöld foltokkal, az oldalán is van egy komolyabb véraláfutás, a szemöldöke és a szája is fel van szakadva. Ben áll mellette, ő se néz ki sokkal jobban.
- Hagyd, majd én - hívom fel magamra a figyelmet, mire Andy villámokat szóró szemekkel felém fordul. El van az ő agya is borulva, bár ezt cseppet sem csodálom. Fogalmam sincs mi történhetett köztük ezalatt a pár óra alatt, de a fiúk tekintete semmi jót nem ígér.
- Pete, itt vagyok - kopogok be az ajtón. - Engedj be légy szíves - szólalok meg ismét.
- Nem mész semmire vele. Szerintem épp most lőtte be magát megint - sziszegi Andy dühösen. - Az a kibaszott drog elvette a maradék józan eszét is - dühöng tovább.
- Pete, hallasz? - kopogok be ismét, de semmi válasz nem érkezik. Az ajtóra tapasztom a fülem, de egy kis motoszkálást se lehet hallani. A jeges félelem a hatalmába kerít. Mi van ha valami baromságot csinált?
- Törd be - nézek a kék íriszekbe komolyan, de Andy meg se moccan. - Törd be az ajtót, nem hallod? - kiabálok rá, mire bólint egy aprót, arrább taszít és a vállával próbálja belökni az ajtót, de elsőre nem sikerül neki csak harmadik nekifeszülésre. Amint kiszakad a zár, azonnal arrább penderítem az énekes pacsirtát és belépek a szobába. Pete az ágyon fekszik, a szemei nyitva vannak és hörög. Olyan, mintha fuldokolna, a szájából sűrű hab tör elő, az arca szinte szürke.
- Hívjatok egy mentőt - kiabálok ki a fiúknak, miközben mellé vetődök az ágyon. A fecskendő még mindig kiáll a karjából, képtelen rám fókuszálni. Kitépem a tűt a karjából és a két kezembe veszem az arcát.
- Mi a faszért? - lép be Ben dühösen, Andy viszont lefagy a küszöbön.
- Hívj egy kibaszott mentőt - csattanok fel. - Pete te meg nézz rám a szentségit - pofozom fel, hátha észhez tér. - Nem hallod? Nézz rám, a kurva életbe - üvöltök rá, de a szemei nem mozdulnak. Csak hörög és zihál. Félek. Félek, hogy megint nem voltam itt időben és Pete is úgy jár, mint Mira. - Meg ne merj halni nekem, mert esküszöm kiheréllek - pofozgatom tovább, de semmi sem történik. A pulzusa az eget veri, majd hirtelen lelassul. - Andy, gyere ide és segíts - szólok a még mindig szoborrá dermedt szőkeségre, aki csak bámul befelé, de nem mozdul. Utálom ezt, utálom a pánikot, utálom, hogy mindenki lefagy és csak egyedül én vagyok észnél. Felpattanok Pete mellől és két hatalmas taslit keverek le Andynek, hogy végre felfogja, hogy ez most nem játék és segítenie kell. Hirtelen megmozdul, a pofon ráébresztette, hogy tényleg mozognia kell, ha nem akarja, hogy a barátja itt nyúljon ki a szeme láttára.
Ben mentőt hív, Yv csak sír és sír, míg Andy és én felkanalazzuk a hatalmas testet és a fürdőszobába visszük, remélve, hogy a hideg víztől beindul a légzése ismét, legalább addig, míg meg nem érkeznek a mentők. De nincs szerencsénk, már úszik a fürdőszoba a jeges áradattól, úgy ahogy mi is, mikor egy utolsó nyögés hagyja el a torkát és lecsukódnak a szemei, a mellkasa pedig nem mozdul többé.
- Nem, nem, nem és nem - üvöltök, mint valami eszement és a mellkasát csapkodom. A mentősök is beérnek, arrább taszítanak és újraélesztik. Deja Vu-m van. Mirával is ugyan ezt csinálták. Érte is harcoltak, őt is a drog vitte el. Pete-et hordágyra teszik és elindulnak vele kifelé. Közbe megérkeznek a zsaruk is, de nem érdekel, mert úgy érzem még van remény, hisz kórházba viszik…Automatikusan caflatok a mentősök után és én is beszállok velük együtt az autóba, ami azonnal el is indul szirénázva a kórház felé. Nem igazán hallom, hogy miről beszélnek körülöttem, fogalmam sincs mit kérdeznek tőlem, egyszerűen csak ülök ott megdermedve és némán imádkozom, hogy ne veszítsem el. Legalább őt ne.
Halvány dunsztom sincs, hogy kerülök a vizsgáló melletti székre, csak a fertőtlenítő szagát érzem és a hideget. A folyosón nagy a nyüzsgés, de nem tudom még azt se megkülönböztetni, hogy ki civil és ki nem. Aztán hirtelen szét tudom választani, hogy ki kicsoda. Itt van három rendőr, az egyik mellettem ül és próbál kommunikálni velem, itt van a két mentős, akik küzdöttek érte, egy nővér akivel beszélgetnek és odabent a szobában ott van ő. Ott van Pete. Megjelenik Andy is a folyosó végén hirtelen és mellém vetődik.
- Mi van vele? - térdel elém és mélyen a szemembe néz, nem bírok megszólalni csak csóválom a fejem. - Lia, mi van vele? Mondtak valamit? Hol van? Szólalj már meg te hülye picsa - kiabál rám és kicsit meg is ráz a karomnál fogva, mire a mellettem ülő zsaru csúnyán néz rá.
- Nem tudom - nyöszörgöm. - Nem tudom - mondom egy kicsit hangosabban. - Nem tudom, nem érted? - kiabálok végül.
- Nincs semmi baj, erős, nem lehet baja - húz Andy fel, majd leül a helyemre és az ölébe von. Csitítgat, puszilgat és simogat, összefűzi az ujjainkat és szorítja a kezem. Tudom, hogy ő is izgul, végül is általános iskolás kora óta ismeri és a legjobb barátok még akkor is ha állandóan összebalhéznak és péppé verik egymást.
Egy idő után kijön a doki a szobából, odalép az egyik nővérkéhez, aki ránk bök, így hozzánk sétál.
- Sajnálom, de nem tudtuk már megmenteni. Túladagolta magát a barátjuk és leállt a légzése - mondja gépiesen, mire érzem, hogy elkap a hányinger. Úgy pattanok fel Andy öléből, mint akit puskából lőttek ki és a szemben lévő mosdóba szaladok, hogy ki tudjak adni magamból mindent.

Gyűlölöm a temetőket és most mégis megint oda tartok. Utálom az egészet, de a legjobban azt utálom, hogy nem tudok sírni. Még igazán azt se fogtam fel szerintem, hogy az én hatalmas megtörhetetlennek és sebezhetetlennek hitt medvém nincs többé. Andy fogja a kezem, Yv és Ben együtt ballagnak a hátunk mögött, Tim is utánuk baktat a nőjével, ugyan úgy ahogy a többi cimbora. Utoljára hajthatunk fejet előtte. Nem nehéz kiszúrni hova kell menni, a pap ugyan most csapja össze a Bibliát, de a szülei és a rokonai még ott állnak a sírnál. Mi nem tartottuk helyesnek, hogy itt legyünk a szertartás alatt. Nekünk nincs Istenünk, nem is hiszünk semmiben főleg nem ezekben a dolgokban, de Pete családja ragaszkodott ahhoz, hogy keresztény szertartás szerint temessék el az egyetlen fiúkat. A vállam mögött hátranézek és elcsodálkozom azon, hogy mekkora tömeg hömpölyög mögöttünk. Kígyózik a keskeny úton a feketébe öltözött embertömeg. Furcsa, szomorú bagázs. Én és Andy haladunk el a távozni készülő pap mellett először. Isten hívének mélyen a szemébe nézek. Lenne hozzá pár kérdésem, de inkább nem teszem fel őket, nem kell a balhé, most nem. Bár ha jobban belegondolok szívem szerint beszélgetés helyett inkább megcibálnám a reverendájánál fogva, hogy mégis ki a francot szolgál. Ha létezne Isten, akkor nem hagyta volna, hogy Mira és Pete meghaljon. Mindketten fiatalok voltak és életerősek most pedig egy nyomorult koporsóban fekszenek. Az atya talán látja a szemembe a gyilkos dühöt, mert elfehéredik és keresztet vet. Én pedig felkacagok. A nyomorult Istened se ment meg attól, hogy te is a pokolra kerülj velünk együtt. Nyomorult…
Sötét felhők gyűlnek a fejünk felett, a szél is feltámad. Talán az ég is gyászol. A sír mellé érve egy fekete hajú és szemű alacsony, kisírt szemű nő lép Andy elé. Mérhetetlen düh árad a szemeiből, amitől érzem, hogy semmitől sem félő férfi keze megremeg a tenyeremben.
- Mit keresel te itt? - üvölt rá a nő. - Te ölted meg a fiam! A te hibád és ezé a szajháé - bök a mellkasomra a mutatóujjával. - Nincs jogod itt lenni, semelyikőtöknek nincs joga a fiam sírjának közelébe jönni - kiabál és felzokog, majd Andy mellkasát kezdi püfölni, aki csak áll és hagyja, hogy a nő erőtlenül ütlegelje.
- Hagyd abba - szorítja magához egy Pete-hez hasonló pasas a törékeny anyát, aki épp most temette el az egyetlen gyerekét. A férfi ugyan akkora, mint Pete volt, csak ez a férfi jóval öregebb. Az édesapja lehet…
- Ő ölte meg. Andy ölte meg és ez a kis kurva. Miatta nem tanult tovább, miatta vette meg azt a korhadt gitárt és miatta hagyott minket el, hogy zenész legyen. Ő adta neki a drogot is, miatta lőtte túl magát és emiatt a kis ribanc miatt. Elvették a fiúnk eszét, nem érted? - zokog fel Pete anyukája.
- Eva, hagyd abba, nem ők tehetnek róla - suttogja a férfi, mire keserű mosoly jelenik meg az arcomon.
- De igen, én tehetek róla - bólogatok. Pete anyukája elkerekedett szemekkel néz rám, majd ismét sírni kezd.
- Ne haragudjatok rá Andy. Csak okolni akar valakit, mert meghalt a gyerekünk - veregeti vállon Pete apukája a mellettem álló férfit, aki a homlokára tolja a napszemüvegét, ami eddig mindenki elől elrejtette a kialvatlan, karikás, kisírt szemeit.
- Megértem - bólint keserűen a szőkeség, mire egy halvány mosolyt kap cserébe. Pete szülei elindulnak, az anyukáját szó szerint el kell vonszolni a sírtól, miközben ezerszer elátkoz engem és Andy-t, de nem számít. Csak az apró földkupac a lényeg, ami alig két lépésnyire van tőlem. Már nem hallok és nem látok semmit, csak a nevet és a két évszámot. Lassan lépkedek közelebb, már nem fogja Andy a kezem. Finoman simogatom meg a sírkövet, mintha a medvém arca lenne.
- Te voltál a legjobb - suttogom halkan és a kezemben lévő hófehér rózsát rádobom a kőre. Andy fehér virága az enyém mellett landol, majd hátrébb állunk, hogy a többiek is elmondhassák, amit nem mondtak el mikor még élt. Andy gitárja is előkerül, pengetni kezdi a húrokat. Én pedig énekelek Pete-nek, mert tudom, hogy imádta. Andy is csatlakozik hozzám, majd az egész banda összeáll. Ben basszusgitározik, Tim a dobját üti, van egy lány, aki hegedülni kezd. Mindenki tudja, hogy miért ez a szám az, amivel búcsút veszünk tőle. A sírkőből már semmi nem látszik. Egy perc alatt vagy ötven hófehér rózsa hullott rá és ki tudja hány könnycsepp. Már csak mi vagyunk itt, a családja távozott, de az anyukája kiabálása még mindig a fülemben cseng. A szél egyre erősebb, az égen villámok cikáznak át, majd a mennydörgés teszi teljessé a búcsúdalunkat. Mindenki énekel, hiába csuklik el egyesek hangja a sírástól, felszegik az állukat és teszik azt, amivel úgy érzik tartoznak Pete-nek. Némán pereg le az első könnycsepp az arcomon. A szél viharossá válik, tépi a fák ágait, a hófehér rózsakupacra, ami egyre nagyobb lesz száraz faleveleket fúj, aztán elkezd esni az eső, először csak szép lassan, úgy ahogy az én könnyeim folynak végig az arcomon, aztán ténylegesen is leszakad az ég, miközben az én szívem porrá törik. Nem tudom mitől nedvesebb az arcom, az esőtől, vagy a sós kis cseppektől, amik a szememből gurulnak ki, de nem is érdekel. Csak énekelek, ennyivel tartozom neki. Énekelnem kell míg vége nincs ennek az egésznek, míg mindenki oda nem adta az utolsó ajándékát neki, míg az utolsó rózsa nem hullik a sírjára. Muszáj még akkor is, ha úgy érzem megfulladok. A dal végén egy emberként indulunk meg kifelé. A rózsák ugyan elfogytak, de a könnyek még potyognak. Hát ennyien szerettek drága Pete? Ennyire?

- Bőrig áztál basszus - dohogja Andy miközben a fürdőszobába caflat, hogy egy törölközőt hozzon, de nem áll szándékomban megvárni. Felmegyek a közös szobánkba és remélem, hogy az egész csak egy rossz álom, reggel pedig mellette ébredhetek fel. De az ágy üres és Pete nincs sehol. Végre felfogom, hogy ő is meghalt. Észre se veszem mikor omlok össze, egyik pillanatról a másikra történik. Térdre rogyok a szoba közepén, a térdem a padlón óriásit koppan és úgy érzem nem bírom tovább. Ennyi elég volt ebből az életből nekem is. De itt van Yv, őt nem hagyhatom itt. Most nem. A torkomban egy gombóc egyre nagyobbra és nagyobbra nő, megfulladok tőle. Erőtlenül dőlök el a parkettán és olyan picire húzom össze magam, amennyire csak lehetséges. A térdeim egészen a mellkasomig húzom és átkarolom őket, pont úgy, mint mikor még gyerek voltam. Várom, hogy rám szakadjon a plafon, hogy a gombóc végleg megfojtson, de nem… Hiába rimánkodok azért, hogy valaki öljön meg, senki nem hallja.
- Lia, Lia az Istenit szedd össze magad - trappol mellém Andy és felkanalaz a földről, hogy a karjába húzhasson.
- Nem.. Nem… Nem megy - zokogom levegő után kapkodva. - Megfulladok. Megfulladok nélküle - lehelem és a torkomhoz kapok, amiben ott van az a hatalmas gombóc.
- Nem fogsz megfulladni - suttogja a fülembe. - Nem engedem, hogy bajod essen. Tudom, hogy fáj, mert nekem is fáj. Pokolian fáj idebent - vág egy hatalmasat a mellkasára, aztán érzem, hogy valami meleg és nedves a homlokomra csöppen. Riadtan nézek fel Andy arcába és akkor meglátom, hogy az ő szeméből is potyognak a könnyek.
- Hogy lehet ezt túlélni? - nyögöm ki, mikor szorosan egymásba kapaszkodva az ágyon fekszünk.
- Még nem tudom, de rájövök - nyom egy puszit Andy a homlokomra.

Azt hiszem én hamarabb megtalálom nála a túlélés receptjét. Édes tudatlanságba menekülök minden nap, három egész hónapja. Ez a rengeteg idő pedig sikeresen ki is maradt teljesen. A legjobb barátom nem Yv és nem Andy, hanem a whisky és a kokain. Gőzöm sincs hova vezet az, amit csinálok, de nem is érdekel. Ha ők belehalhattak, akkor én is! Ha ők egyedül hagyhattak, akkor én is egyedül hagyhatok bárkit. Jogom van hozzá. Ahhoz is jogom van, hogy mindenkivel lefeküdjek akivel akarok, ahhoz is, hogy egy kocsi elé ugorjak és ahhoz is, hogy esténként százezerszer elátkozzam Mirát és Petet és bízzak abban, hogy mindketten forognak a sírjukban. Persze nem őket hibáztatom, mert halottak, hanem magam. Hiába mond bárki bármit, nem bírom megszokni a gondolatot, hogy nincsenek velem, hogy nem tudtam megmenteni őket.
- Már megint mit műveltél mókuska? - néz rám Andy aggódva, mikor mezítláb becsattogok a konyhába.
- Közöd? - morgok rá flegmán, miközben a kávéfőzővel kezdek szöszmötölni, ami nem épp könnyű főleg, hogy csak résnyire vagyok képes kinyitni a szemeim. A fele víz mellé megy, a konnektorba se találok bele elsőre, mire elveszítem a türelmem. - Hogy a jó kurva életbe - rugdosom a konyhaszekrény ajtaját dühömbe, mire Andy mellém lép és bedugja helyettem a készüléket. Erőtlenül dőlök a mellkasának és hagyom, hogy szorosan magához öleljen.
- Nyugodj meg - simogatja a karjaim. - Iszunk egy kávét, eszel valamit és utána bebújunk a paplan alá és alszunk - suttogja a tervét, amin elmosolyodom.
- Nem vagyok éhes, a többi oké - motyogom és tényleg majdnem elalszom a karjai közt. Már nem is tudom mikor aludtam utoljára.
- Enned is kell - szól rám halkan. - Beteg leszel, már csak csont és bőr vagy - simít végig a bordáimon, amik tényleg élesen kirajzolódnak a vékony trikó alatt. Már övet se kell hordanom a csípőcsontom meggátolja, hogy lecsússzon rólam a nadrág.
- Nem - csóválom meg a fejem fél kómába. Idejét se tudom mikor aludtam egy huzamba két óránál többet. Most jött el azt hiszem az a pillanat, hogy teljesen kimerüljek. Állva, Andy karjai közt alszom el.

A fejfájást már jó ismerősként üdvözlöm reggel. Leena legalább itt van mellettem, ma is. Tegnap viszont Istenesen kiütöttük magunkat. Hihetetlen egy nő, mindenhol tud füvet és egyéb finomságokat szerezni. Muszáj is, különben nem bírnám a hajtást és leájulnék a színpadról. Ráadásul kiderült, hogy még Amerikába is megyünk. Alig várom…
Három hónap alatt negyven koncertet nyomtunk le, kimerültem, fáradt vagyok és egyre hisztisebb. Leena nélkül már valószínűleg kiugrottam volna az egyik hotel erkélyéről. De a kapcsolatunk most legalább olyan, mint mikor megismerkedtünk. És a srácokkal is minden rendbe jött. A füves, vodkavedelős privát hálószobai bulikon mindenki megjelenik. Tiának igaza volt, a pia összekovácsol minket.

- Lia, elég legyen - veri a kezemből Andy a vodkás üveget, aminek a nyakát abban a pillanatban elkapom, ahogy felébredek. Az üveg a parkettán csattan, az erős ital pedig szétfolyik a törött szilánkok közt.
- Mit képzelsz magadról? - fordulok felé üvöltve.
- Ne kiabálj velem - sziszegi dühösen, majd hirtelen felkap a vállára és a fürdőszobába visz. Hiába püfölöm azért, hogy tegyen le, meg se érzi az erőtlen ütéseim. A hatalmas tükör előtt állít a talpamra, majd erőszakosan szembe fordít vele.
- Hagyj! Ez fáj, engedj el - morgom miközben megpróbálom lefeszegetni magamról az ujjait, ő viszont nem ereszt. Az ujjai a karomba mélyednek és picit meg is ráz mielőtt beszélni kezdene.
- Nézz bele a tükörbe - szól rám a hátam mögött. A hideg csempéről visszhangzik a mély, rekedt hang. Félelmetes az egész.
- Nem - csóválom meg a fejem és a lábujjaim kezdem bámulni, amikről már szinte teljesen lepattogott a fekete festék.
- Azt mondtam, hogy nézz bele a tükörbe - sziszegi a fülem mellett, de most sem engedek neki. - Ne mondjam el még egyszer Cornelia Anders! Nézz bele abba a kibaszott tükörbe - üvölt most már torka szakadtából, de nem ijedek meg tőle. A melleim alatt fog át, majd a felszabaduló kezével felemeli az állam, hogy ne tudjak tovább tiltakozni. Még mielőtt lehunynám szorosan a szemeim, megpillantom magam. - Látod, igaz? - kérdezi Andy suttogva.
- Engedj el - nyöszörgöm. - Hányingerem van, engedj el - kezdek kapálózni, de esélyem sincs ellene.
- Nem - csóválja meg a fejét. - Nézd meg magad alaposan. Látod a lányt a tükörbe? Látod? Ez vagy te!
- Nem - sikítok fel, mire Yv kivörösödött szemekkel berobban a fürdőbe.
- Mit csinálsz? - néz Andyre.
- Azt, amit már két hónapja kellett volna - vágja rá csípőből. - Véget vetek ennek a szarnak, amit magával művel - magyarázza, miközben én folyamatosan kapálózok a karjai között, szabadulni próbálok. Nem akarom még egyszer látni magam. Nem és nem.
- Ez fáj neki - lép mellém Yv, én pedig felismerem benne a védelmezőmet. Ő segít majd. Bár mostanában elhanyagoltam, mégis tudom, hogy Ben és ő nincsenek túl jóban. Pete halála mindenkit megviselt. Ben fájdalma Yven csattan.
- Segíts - nyöszörgöm és olyan kérlelően nézek a hatalmas szemeibe, amennyire csak tőlem telik.
- Kibaszottul nem tud izgatni, hogy fáj-e neki - csattan fel Andy, mikor feltűnik neki mire megy ki a játék. - Hagyd abba a rugdosást - szorít magához még jobban, mikor minden erőmet bevetve megpróbálom kirúgni a lábát, hogy végre megszabaduljak tőle. - Nézd meg mit tettél magaddal a kurva életbe. Nézd meg - kapja el az állam és teljesen lefog, hogy a fejem a tükör felé tudja fordítani. Becsukom a szemem, sikítok, de nem használ. Makacs, túl makacs, mindig neki kell nyernie. - Látod a bőröd milyen? Látod, hogy már-már szürke vagy? És a szemeid? Mintha hályog nőtt volna rájuk. Üveges Lia, élettelen! És a sötét karikák a régen gyönyörűen csillogó kék szemeid alatt? Azt, hogy magyarázod meg? És a foltok, amiket akkor szerzel mikor teljesen kiütve hazatámolyogsz és mindennek nekimész? - emeli fel a pólóm egy kicsit, ahol tényleg ott van egy rakás szivárvány színű sérülés. - Csontsovány vagy, már a melleid közt is kilátszik a bordád, a csípőcsontodról és a combjaidról már ne is beszéljünk! Ebbe szeretett bele Pete? Ezt akarná most is látni? - üvölt a fülembe. Zeng a dobhártyám.
- Elég - sikítok és az adrenalin őrülten dolgozni kezd bennem. Olyannyira menekülni akarok Andy elől, hogy sikerül ellöknöm magamtól, de azzal nem számolok, hogy hanyatt is esik. A feje keményen koppan a hideg kőkemény járólapon. Utána pedig nem mozdul. A szemhéjai csukva vannak.
- Ne - sírom el magam. - Ne halj meg - vetődök mellé. - Te ne - borulok a testére.
- Lia, nyugi - fogja meg Yv a vállam és megpróbál arrébb húzni, de nem jár sikerrel. Úgy tapadok Andy testére, mint valami pióca. Nem tudom felfogni, hogy mi történik körülöttem. Egyszerűen csak annyit tudok, hogy ismét öntudatlanul fekszik valaki a földön, akit szeretek. A pánik magával ránt, száz százalékra veszem, hogy megöltem az egyetlen embert, aki vigyázni tudott rám. De aztán realizálódik bennem, hogy mozog a mellkasa a fejem alatt, hogy ver a szíve, tehát él… Szépen lassan kezd mocorogni alattam, miközben fájdalmasan felszisszen és a fejéhez kap.
- Ne haragudj - ölelem magamhoz szorosan, de nem nézek a szemébe, csak szorítom magamhoz minden erőmmel.
- Ez fájt - nyög fel, miközben megpróbál felülni, de mivel félig rajta fekszem nem megy neki. - Hé, mókuska, engedj el, hideg a kő - simít végig a karomon.
- Hogy vagy? - néz rá Yv is, aggódva, miközben a háta mögé ül és végigsimít a fején.
- Túlélem - szisszen fel, mikor a barátnőm végighúzza az ujját az érzékeny területen.
- Kicsit vérzel - húzza el Yvonne a száját, majd feláll és egy vattával lekezeli a sérülését. Tudom, hogy nekem kéne, de képtelen vagyok Andyre nézni. Nem akarom látni a szemeiben az undort, a dühöt. Nem bírnám elvi lesni. Inkább a bocsánatkérésem zúdítom rá.
- Nem akartam, én nem, én esküszöm, hogy nem akartalak bántani, csak azt akartam, hogy engedj el, bocsáss meg kérlek szépen - darálom egy szuszra.
- Nyugi, semmi bajom csak nőtt egy hatalmas pukli a fejemen. Lia nézz rám - nyúl az állam alá finoman, miközben tovább zokogok. Már csak az ijedtség dolgozik bennem, a sokk, amit egyszerűen nem tudok feldolgozni. A tükörképem, az, hogy bántottam Andyt… Túl sok ez nekem. Nem látom az arcát a sós fátyol miatt, amit hiába próbálok meg kitörölni a szememből, nem megy, mert állandóan újra teremelődnek a könnycseppek.
- Bocsáss meg - nyöszörgöm újra.
- Szükségem van rád Lia - ölel magához. - Yvnek is kellesz. Nem hagyhatod el magad. Nem szabad mókuska, össze kell szednem magad - húz az ölébe. A lábaimmal átölelem a derekát, a karjaimmal pedig a nyakát. Nem akarom elengedni.
- Én nem tudom - szipogom.
- De tudod - simogatja a hátam Andy folyamatosan.
- Itt vagyunk veled - szorítja meg Yv is a kezem.
- Fáj - suttogom.
- Nekünk is - szorít magához Andy. - De muszáj csinálnunk valamit. Ma kaptunk egy ajánlatot. Két nagy zenekar előtt játszhatunk egy kisebb fesztiválon. De mindent át kell szerveznünk és kell valaki, aki énekel helyettem. Én veszem át Pete posztját, de kellesz nekem. Muszáj, hogy beugorj és énekelj, míg nem találunk valaki mást. És a munka majd segít, hidd el nekem - suttogja megnyugtató hangon a fülembe. - Össze fogjuk kapni magunkat, mert Pete is ezt akarná és te segíteni fogsz - simogatja a hajam.
- Én nem tudok énekelni - nyögök fel.
- Cöh… - csóválja meg Yv rosszallóan a fejét.
- Ne hazudj - vágja rá Andy is. - Ma alszol, holnap beszélgetünk, aztán próbálunk. Három hetünk van felkészülni és ha beledöglünk, akkor is megcsináljuk. Ez a nagy lehetőségünk.
- Képtelen vagyok rá - suttogom halkan.
- Mégis meg fogod csinálni - vágja rá Andy.


Bomlás. Érdekes folyamat is lehetne, ha az emberek megnéznék, hogy működik. De nem teszik, mert a bomlás általában gusztustalan. Csak gondoljunk a kukában lévő banánhéjra, ami, mikor bekerül tökéletesen szép sárga színű, aztán egy óra múlva elbarnul, majd szaga lesz és végül szinte feketévé változik, miközben az állaga se lesz már olyan, mint amilyen volt, hanem szétfolyik, miközben egyre büdösebb és büdösebb lesz. Legtöbbször az emberekkel is így történik. Kivágnak minket a kukába, mi pedig elfehéredünk, mint egy hulla. Majd elszáll belőlünk az erő, összeesünk, már nem húzzuk ki magunkat a tömegbe, egyszerűen megpróbálunk picik lenni és jelentéktelenek. Aztán a végére annyira magunkba tudunk roskadni, hogy már fürdeni se fürdünk, hogy már semmire sincs erőnk, egyszerűen semmire. Ugye tudjuk mi az eredmény?