38. Maradj velem

„Most, hogy közeledik a búcsú, az elválás, a félelem a magánytól, a kilátástalan jövőtől, és jön a rémült gondolat, hogy: "Tapadjunk össze ebben a halálra ítélt, félelmetes, reménytelen világban, mert nem jó egyedül"... mindez azt kiáltotta bennetek: "Maradj velem!"…”

- Ne - nyöszörgök, de hallom, hogy az az átkozott masina csörög.
- Ne vedd fel - hallom a mellettem fekvő, szintén álmos és rekedt hangját, miközben a karját még jobban körém fonja. A szemeim résnyire nyitom és a telefonom után nyúlok.
- Yv az, muszáj - suttogom és kibontakozok az öleléséből, amit Niko egy nagyon szúrós pillantással díjaz. Hát én sem így képzeltem ezt a reggelt. Felkapom a fotelban lévő plédet, miközben felveszem a telefont és kitelepedek az erkélyre.
- Na végre - szusszant fel Yv dühösen.
- Aludtam - morgom, miközben bebugyolálom magam a takaróba és helyet foglalok a teraszon lévő napágyon. Még csak pirkad, de úgy tűnik Yvonne-t ez egy cseppet sem érdekli.
- Gyere vissza - vált át könyörgő hangnemre, én pedig tudom, hogy baj van.
- Mi történt? - kérdezem komolyan és rágyújtok egy cigire. Yv sosem kérné, hogy menjek vissza, hacsak nem tényleg komoly dologról van szó.
- Minden a feje tetejére állt - zokog fel keservesen, amivel még jobban rám hozza a frászt. - Bennel összevesztünk, majd Andyvel is összekaptak, mire Ben összeszedte a cuccait és lelépett. Azt mondta, hogy soha a büdös életbe nem akar látni minket többé. Fogalmunk sincs hol van és én nem tudom mit csináljak. Andy kezd kiborulni, mert eddig Ben hozta neki a drogot, most viszont nem tudja honnan szerezzen és…
- Ne folytasd - szakítom félbe. - Megyek - suttogom. - Nyugodj meg és tűnj el Andy közeléből. Ha Chicagoba értem hívlak - veszek egy mély levegőt és próbálom tisztán átgondolni, hogy mit kell tennem.
- Siess - suttogja sírós hangon, amitől összefacsarodik a szívem, aztán kinyomja a hívást.
Nem szabadott volna ott hagyni őt. Egyedül. Hülye voltam és önző. Niko most már jobban van, boldogul majd nélkülem is, Alex nem érdekel talál majd mást, de Yvnek szüksége van rám. Viszont csak délután indul gép Chicagoba.
A szívem igazság szerint maradna még, noha tudja, hogy nincs értelme, csak betegápolásra voltam jó. De most, talán Nikoval kapcsolatban először az eszem győz. Van, ami felette áll. Afelett, amit iránta érzek ez pedig a barátság. Yv mellettem volt jóval azelőtt, hogy a zöldszeműt megismertem volna és azután is mellettem lesz, hogy összetöri ismét a szívem. Őt nem áldozhatom fel érte, még akkor sem ha minden porcikám maradni akar. Nem tudnék soha többé tükörbe nézni.
- Min gondolkozol ennyire kulta? - kérdezi az ajtófélfának támaszkodva a gondolataimban emlegetett személy. Még ilyen csont soványan és nyúzottan is elakad a lélegzetem a látványától. A mellkasa előtt összefonódott karokkal, lazán áll. Nincs rajta semmi más csak egy hosszú mackónadrág, a göndör sötétbarna tincsek kócosan lógnak a sápadt kissé beesett arcába. És azok a szemek… Még festék nélkül is világítanak. Káprázatosak még úgy is, hogy alattuk sötét karikák éktelenkednek. De amikor köhögni kezd észbe kapok.
- Menj be - morgok rá. - Nem hiányzik, hogy megint belázasodj.
- Jól vagyok - mosolyog rám, aztán megint fuldokolni kezd. A szemöldököm a homlokomig szalad, tudom, hogy fel kéne állnom és vissza kéne tessékelnem az ágyba, de szükségem van még egy cigarettára. Amint lecsillapodik a köhögése elém sétál, majd felránt a székből, leül és visszahúz az ölébe. Ha már így alakult, őt is betakarom és a mellkasának dőlök. Némán, néha bele-beleszívva a cigimbe ücsörgünk és nézzük, ahogy új nap virrad ránk. Hirtelen a hosszú jéghideg ujjak a kézfejemre siklanak és elcsaklizza a kezemben füstölgő szálat és mélyen beleszív.
- Ezt neked most nem kéne - dorgálom meg, mire csak azért is még egyszer beleszív és talán véglegesen a magáévá tenné a nikotinos rudat, ha nem vennem ki a kezéből.
- Elmész? - kérdezi halkan, de nem néz rám. A horizontot kémleli.
- Muszáj - bólintok és figyelem az arcát miközben beszélek. - Yvnek szüksége van rám, neked már nincs - húzom el a szám. - Bár ha jobban belegondolok sose volt - sóhajtok fel keserűen, mire az arcizmai megrándulnak és beharapja az alsó ajkát. Látom rajta, hogy megbántottam, de nem érzek bűntudatot emiatt. Érzem, hogy feszültté válik, az izmai görcsbe állnak és úgy szorítja a szék karfáját, hogy elfehérednek az ujjai. Olyan arcot vág, mintha mondani akarna valamit, de nem teszi. Inkább rágyújt egy teljes szál cigire, nem foglalkozva azzal, hogy rosszallóan bámulok rá. Kellemetlenül érzem magam az ölébe, inkább úgy döntök, hogy lelépek, de amint felállnék, a szabad kezét a csípőmre simítja.
- Maradj - kéri mélyen a szemembe nézve, amitől elmosolyodom.
- Oké, de pár perc múlva úgy is be kell mennünk, mielőtt még megint megfázol - simítok végig az arcán.
- Nem így értettem - csóválja meg a fejét, mire kikerekednek a szemeim és megáll bennem az ütő. - Maradj velem Nashville-ben - mondja ki a bűvös mondatot, amit elsőre alig tudok feldolgozni. Lassan esik le, hogy nem a képzeletem játszik velem. Már majdnem rávágom, hogy rendben, mikor bekapcsol a beépített vészjelzőm és kigyullad a fejemben az Yv nevét jelző tábla. Hirtelen bepattan, hogy én is néztem már rá így, én is kértem tőle, de elhajtott. Hát most rajtam van a sor.
- Miért tenném? - kérdezem halkan, mire összerándul. Hát megtaláltam a legfájóbb pontját. Tudom mit érez, a saját fegyverét fordítottam ellene. Ő is ezt kérdezte tőlem Londonban azon a bizonyos hajnalon.
- Még most sem hiszel a szerelemben kulta? - villannak meg a szemei. Tudom mire akar kilyukadni a gyors témaváltással, de nincs az az Isten, hogy bevalljak neki bármit is.
- Kérdésre kérdéssel? - húzom fel az egyik szemöldököm. - Mondj egy okot, hogy veled maradjak - suttogom a fülébe, amitől összerezzen.

Túl okos. Nem lehet belőle semmit kicsalni. Főleg nem egy szerelmi vallomást.
Fáj minden reakciója és fáj, hogy nem mondja el mit érez. Fáj, hogy itt ül az ölemben és mégsem az enyém. Fáj az is, hogy nem vágta rá egyből, hogy velem marad. A legjobban az fáj, hogy tudom, igaza van.
Elküldtem.
Nem is egyszer.
Azt mondtam, hogy nem elég jó nekem.
Megbántottam.
Ő pedig ennek ellenére itt volt velem végig. Nem álmodtam és nem hallucináltam. Ápolt, gondoskodott rólam, vigyázott rám, fogta a kezem. Nem érdemlem meg. Főleg nem így. Ott van Leena, akit még most sem áll szándékomban elhagyni. Egy rohadék vagyok. Kihasználom. De még így is azt akarom, hogy velem maradjon. Csak még egy ici picit.
- Egy okot… - húzom el a szám. - Szerzek VIP jegyet a koncertünkre - kacsintok rá.
- Jó okot kértem - kacag fel, amitől nagyot dobban a szívem. Imádom a csilingelő nevetését hallgatni. - Honnan veszed, hogy a csontos segged és a hamis hangod akarom nézni és hallgatni másfél órán át? - néz rám huncutul.
- Hé - csapok játékosan a fenekére. - Nem hamis a hangom, a csontos seggemért pedig odavagy - vágok vissza, mire megint felnevet.
- Oké, igaz. Tényleg imádom azt a szexi hátsód - nyom egy puszit a számra, majd feláll. - Amit most leszel szíves betolni a hálóba és visszatenni az ágyba - nyúl a kezem után, amit el is fogadok.
- Még van időd ugye? - nézek rá mikor betakar állig.
- Semmi szex - nyújtja ki a nyelvét, mire kikerekednek egy fél pillanatra a szemeim aztán rajtam van a sor, hogy felnevessek.
- Miért is nem? - ülök fel az ágyon és pimaszul vigyorgok rá, mire megcsóválja a fejét.
- Tegnap még a halálodon voltál - vágja rá.
- Ma már duzzadok az életkedvtől - rángatom meg a szemöldököm somolyogva.
- Majd az öcséd felhívja a menyasszonyod és ha mákod van, majd ő leszívja az energiáid - mondja, aztán hirtelen mindketten elkomorodunk. Leena. Akit képtelen vagyok kiiktatni az életemből, de ha ő nem lenne akkor talán… Nincs talán.
Nem kérdés, hogy szeretem Liát, de másképp, mint Leenat. Mindkettő intenzív, de különböző, viszont Leena előnyt élvez és előnyt is fog míg világ a világ. Talán arabnak kellett volna születnem. Akkor mindkettőt szerethetném lelkiismeret furdalás nélkül büntetlenül. Miért ilyen bonyolult ez az egész?
- Gyere ide kulta - nyújtom felé a kezem, mire azonnal a karomba bújik. Most, hogy végre átölelhetem érzem, hogy milyen nagy szükségem van erre. Érezni akarom az illatát, a bőrét, a lényét. Közel akarom tudni magamhoz. Olyan szorosan fonom köré a karjaim, amennyire csak lehetséges és az arcom a hajába fúrom. Össze-vissza puszilgatom a feje búbját és azt kívánom, hogy álljon meg az idő.
Nem szabadna ezt éreznem, nem kéne két nőt szeretnem, nem jó ez így sehogy. Mindkettőt akarom. Miért nem lehet belőlük egyet gyúrni? Miért ennyire macerás az egész? Nem vagyok képes elhagyni Leenat még akkor sem ha érzem, hogy minden egyes perccel jobban kötődöm Liához. A tűzzel játszom. Túl erősen vonzódom a karomban tartott lányhoz és ezt a vonzalmat semelyikünk nem tagadhatja le. Kerülnöm kéne talán, de erre is képtelen vagyok. Lia hiába bombázó és hiába van ilyen őrületes hatással rám, lehetetlen, hogy miatta elhagyjam Leenat. Túl fiatal, túl őrült, túl csapongó, túl önérzetes és túlzottan tüzes.
Milyen életem lenne vele?
És amúgy is… nem is ismerjük egymást igazán. Ez csak a felszín. Viszont ott van Leena, akinek már minden rezdülését ismerem, aki már nem tud újat mutatni, aki tuti, hogy velem marad míg élek. A biztos pont az életemben. Hozzá akármikor hazamehetek. Lia nem viselné el az életet, amit élek. Leena ismer, mint a tenyerét. Tud rólam mindent és kezelni is tudja az összes baromságom. És lehet, hogy néha mosolyszünet áll be, de mindig ott vagyunk a másiknak.
Megfájdul a fejem a cikázó gondolataimtól, így eldőlök az ágyon és Liát is húzom magammal, majd elalszom.
Arra ébredek, hogy valakinek éget a pillantása. Nem kell lángésznek lennem, hogy tudjam Lia az, aki figyel.
- Indulnod kell igaz? - kérdezem még mindig csukott szemekkel.
- Igen - motyogja halkan, mire kinyitom a szemem. Az alsó ajkát harapdálva néz rám azokkal a hatalmas zöldeskék színű szemeivel. Csak egy farmer és egy fehér bő pólón van rajta, ami szabadon hagyja a fél vállát. A dús hajzuhatag kiengedve omlik a hátára, egyszerűen álomszép. Az illata friss és üde, mélyet szippantok belőle, ki tudja érezhetem-e még valaha. Felülve a tarkójára csúsztatom a tenyerem és gyengéden megcsókolom. Abban bízom, hogy elveszíti a fejét, ledönt a matracra és lekési a gépét, de nem jön be… Kontrollálja magát, eltol magától és feláll. Felkapja a táskáját, a homlokára csúsztatja a napszemüvegét és elindul az ajtó felé, én pedig utána. A liftig kísérem, míg várjuk, hogy megérkezzen a felvonó, még egy csókot váltunk. Szorítom magamhoz teljes erővel, nem akarom elengedni, de nincs más választásom.
- Elloptam a pólód - zihálja a homlokát az enyémnek támasztva. A karjai még mindig szorosan fonják körbe a nyakam, ugyan úgy, ahogy az enyémek a derekát.
- Ne menj el - suttogom és egy puszit nyomok a szájára. - Maradj itt - kérem ismét.
- Miért tenném? - kérdezi meg azt, amit pár órával ezelőtt is, majd kibontakozik az ölelésemből, beszáll a liftbe és vár egy másodpercet. - Majd ha elpárolog az anyagból az illatod, visszaküldöm a pólód - sóhajt fel végül.
- Maradj - nézek rá könyörgően.
- Miért? - kérdezi újra, de nem bírom kimondani. Mire rászánom magam, már záródik az ajtó. - Viszlát - mosolyog rám utoljára és becsukódik a felvonó ajtaja. Hiába ütöm az öklöm a kemény hideg fémbe, nem jön vissza.
- Hogy miért? - nézek ajtóra és nekidöntöm a homlokom. - Azért, mert szeretlek kulta - suttogom, de már késő. Túl késő…


- Yv pakolj, megyünk - csörtetek be a barátnőm hálószobájába, dühtől vöröslő fejjel. Három nap alatt két értelmes mondatot sem lehetett váltani Andyvel. Most pedig odáig jutottunk, hogy ő is lelép.
- Tudod már hol van Ben? - néz rám kisírt szemekkel.
- Yv, figyelj rám. Ben valami másik macát kefél, mi pedig lelépünk. Andy is elmegy, nekünk sincs miért maradnunk.
- Andy miért megy el? - néz rám értetlenül.
- Tim kiszállt, Ben eltűnt, Pete meghalt, nincs többé zenekara. Kapott egy ajánlatot valami régi ismerősétől, aki Angliában él, oda megy. Mi pedig nem maradhatunk - ráncigálom ki az ágy alól Yv táskáját.
- És mi hova megyünk? - néz rám szipogva. Azt hiszem végre sikerült felfognia, hogy Ben nem jön vissza. Három nap után ideje volt…
- Alex hívott. Santa Fe-be tartanak. Koncerteznek. Ingyen pia és koncertjegy ráadásul bemehetünk a backstage-be - magyarázom. - Nincs jobb ötletem.
- Miért nem megyünk haza? - néz rám komolyan.
- Hova haza Yv? - mosolygok rá.
- New Yorkba - suttogja.
- Mit csinálnánk New Yorkban? Beiratkoznál töri szakra az egyetemen, elmennél utána dolgozni egy múzeumba vagy férjhez mennél ahhoz, akiről azt gondolja a családod, hogy méltó hozzád és aki tökéletes befektetés nekik is? Jonathan Vickers felesége akarsz lenni édes? Azé a pattanásos képű lúzeré, aki csámcsogva eszik és nagypapaszagú kockás pulcsit hord? Te is tudod, hogy ez lenne, mert a szüleid érdekében ez állna. Addig tukmálnák a nyakadba, míg be nem adnád a derekad a békesség kedvéért. Ők pedig boldogok lennének, mert a te szüleid vállalata és az ő szüleié egyesülne. Ezt akarod Yv? Mert akkor veszek két jegyet New Yorkba - nézek mélyen a szemébe.
- Santa Fe jobban hangzik - mosolyog rám, mire aprót bólintok. Én is így gondoltam. Nincs több kérdés, nincs több kétely, megint megyünk, mert mennünk kell. Kezdem úgy érezni magam, mint valami bűnöző, aki soha, sehol nem telepedhet le. Mindig tovább kell állnia, hogy el ne kapják a rendőrök, hogy zárkába ne csukják. Menekülnöm kell a saját életem elől. Ha beadnám a derekam, ha hazamennék lecsuknának… Az a ketrec aranyból van ugyan, de hiába luxusbörtön, akkor is csak börtön. Tudom mi lenne. Apu lecsapna rám és igába kéne hajtanom a fejem. Dalokat írni ostoba kis csitriknek, akik azt se tudják, hogy miről szólnak a soraim. Az ő sikerüket nekem kéne kovácsolnom. Kiszipolyozna a saját apám. Szinte látom magam előtt az elégedetten mosolygó képét. Nem megyek vissza! Soha. Nem fogok meghajolni se előtte, se más előtt.

- Hogy a jó büdös francba - kezdem el rugdosni a bank automatát.
- Mi van? - lép mellém Yv értetlenül.
- Az a mocskos szemét utolsó gazember - szitkozódom fennhangon és tovább ütöm a pénzkiadót. A düh egyik pillanatról a másikra önt el. Ha itt lenne előttem tuti, hogy beverném a képét. Utálom, teljes szívből gyűlölöm. Miért mindig engem szopat? Miért?
- Hé, hé, hé - karol belém Yvonne és elhúz a fémdoboz mellől. - Kiről beszélsz és mi a baj?
- Az apámról - sziszegem dühösen, miközben remegő kezekkel rágyújtok egy cigire. Fel tudnék robbanni a méregtől. Kikapcsol a rendszerem, se nem hallok, se nem látok annyira ideges vagyok. Forognak a fogaskerekek a fejemben, csak nagy sokára tűnik fel, hogy Yv beszél hozzám és rázogat. A vörös köd az agyamról csak nehezen kúszik tova.
- Mit csinált? - néz a szemembe a barátnőm.
- Korlátozta a levehető pénzösszeget - sziszegem.
- De hát.. - kapja ki Yv a kezemből a kártyám és azt a pár dollárt amihez sikerült hozzájutnom. - Ez az a kártya, amin a szerzői jogdíjaid vannak, nem? - néz rám kérdőn, mire elhúzom a szám és aprót bólintok.
- Megdolgoztam azért a pénzért. Nem volt ehhez joga - suttogom.
- Hívd fel - dobja fel az ötletet. - Talán csak valami hiba történt - kezd bele, mire cinikusan felnevetek.
- Ezt te se gondolod komolyan. Tudod, hogy ő volt, de ha szeretnéd felhívom nagyon szívesen - mosolygok rá, majd tárcsázok.
Nem kell sokat várni szinte azonnal felveszi a telefonját az apám.
- Szia - köszön trillázó és marha elégedett hangon. Ha eddig csak egy hajszálnyi esélyt is láttam volna arra, hogy mégsem ő volt, akkor az ezennel szétfoszlott teljesen.
- Kérem vissza a pénzem - támadok neki azonnal.
- Kisasszony mi ez a hangnem? - kérdezi kicsit ingerülten, de tudom, hogy mulat rajtam.
- Add vissza a pénzem. Most - követelőzöm.
- Majd ha megtanulsz felelősséggel bánni vele tárgyalhatunk a dologról - csattan fel.
- Az az én pénzem. Amit tőled kapok azt megvonhatod, de a sajátomról akadj le te seggfej - üvöltök vele torkom szakadtából. - Megdolgoztam minden egyes centért! Az enyém - kiabálok.
- Na ebből aztán elég volt! Tudod, hogy egy kisebb vagyont elkúrtál a semmire? Repülgetsz itt jobbra balra Kansas, Nashville, Chicago, megszálltál a legjobb hotel luxuslakosztályában és egyetlen éjszakát se töltöttél ott. Mégis mit képzelsz? - sziszegi dühösen.
- Azt csinálok a saját keresetemmel, amit akarok. Mindenért megdolgoztam, neked pedig semmi közöd ahhoz az összeghez…- kezdek bele, de félbeszakít.
- Emlékeztetnélek rá, hogy még kiskorú vagy. Az összes dolgodhoz közöm van - sziszegi.
- Sose érdekeltelek basszus. Soha nem akartál engem, sosem foglalkoztál velem, sose voltál ott egy iskolai ünnepségen se, soha nem voltál mellettem. Soha, de soha nem érdekelt téged semmi, ami velem kapcsolatos. Csak szívatni tudsz cseszd meg. Miért nem akadsz le rólam? Miért? Foglalkozz a kis házi kedvenceddel, Jennel, rólam pedig szállj le. Hagyd, hogy éljem az életem. Ha eddig nem foglalkoztál velem, akkor ezután se tedd. Tudom, hogy ki nem állhatsz és hidd el ez az érzés maximálisan kölcsönös. Gyűlöllek érted? Minden szarról te tehetsz egyedül! Mert egy önző, egoista, Isten komplexusos seggfej vagy baszd meg! Miért kell neked az én pénzemen ülni? Becsődült a cég és kiderült, hogy mégis szar zenész vagy? Vagy megint nekiálltál heroinozni és feltűnne a cicamicádnak, ha a saját pénzedből költenél rá? Gondolom megosztod vele a számlád, mert az ócska kis csitri csak a pénzed miatt van veled te vén fasz - kiabálok torkom szakadtából. Az se izgat, hogy mindenki engem néz.
- Elég volt - csattan fel. Tudom, hogy a drogos múltja és a kora emlegetése kiveri nála a biztosítékot, de nem érdekel.
- Legalább tiszta tűt használj te kretén. Tudod én leszarnám ha megdögölnél, de Jennek kellesz és anyu is szeret még mindig. Jah és ha megint kórházba kerülsz túladagolással nekem ne üzenj, hogy menjek be meglátogatni, mert nem foglak. Ültem melletted eleget kicsinek… - sziszegem.
- Nelli, hagyd abba - szól rám határozottan. - Nem gyűlöllek, sosem tettem. A gyerekem vagy a fenébe is. Tudom, hogy hibáztam és nem volt normális gyerekkorod a munkám miatt, de nem vághatsz minden egyes baklövést a fejemhez. Gyere vissza New Yorkba és megoldunk mindent - magyarázza.
- Mit akarsz megoldani? - kacagok fel hisztérikusan.
- Mit basszus? Add vissza a pénzem és meg van oldva az összes probléma. Nincs rád szükségem Matt. Soha nem is volt - vágom a fejéhez.
- Ha nem jössz vissza, nem oldom fel a limitet - vágja rá. A szavainak mindig súlya van. Ha egyszer valamit kijelent az úgy is van…
- Nem megyek - makacsolom meg magam azért is. Olyanok vagyunk, mint két domináns makacs bika, akik ha egyszer összeakasztják a szarvuk addig nem tágítanak, míg a másiké le nem törik. Csak azért is…
- Kíváncsi vagyok, hogy hogyan boldogulsz majd annyi pénzből. Nelli, te nem vagy hozzászokva ahhoz, hogy meg kelljen szorítani a szíjat. Te világ életedben két kézzel szórtad a pénzt. Nem fogod kibírni. Jobban járnál ha már most feladnád - mondja gúnyosan.
- Azt hiszed nem maradok életben? - sziszegem. - Akkor csak figyelj.
- Alig várom mihez fogsz kezdeni magaddal. Mész anyucihoz? - gúnyolódik tovább.
- Tudod mit? - húzom mosolyra a szám.
- Igen? - kérdez vissza.
- Kapd be - vágom rá és kinyomom a hívást.

- Hé, haver - vág Mad vállon. - Mi van veled? - mosolyog rám mindent tudóan.
- Hiányzik - húzom el a szám. Még mindig csak kapkodok a levegő után. Patakokban folyik rólam a víz, szúr a tüdőm és még mindig kapar a torkom, de muszáj volt színpadra állnom. Nem vagyok száz százalékos, de a közönségért bármit. Az öltözőig egymás mellett haladunk, mindenki gratulál nekünk, tényleg jó koncert volt. Mindenki pörgött, a közönség csodálatos volt. Nem is tudom hány plüssállatot meg egyéb kacatot dobáltak fel nekünk, amit természetesen összeszedtünk, megköszöntünk és sok zenekarral ellentétben, akik ezeket a dolgokat kivágják az első kukába, mi haza fogjuk őket vinni. Bár lassan egy egész játékboltot nyithatnánk a rajongóktól kapott plüssökből, de nem számít. Mind értékes a szemünkben. Az öltözőben nincs senki mikor belépünk. Pedig abban reménykedtem, hogy Lia a kanapén fog ülni mosolyogva, majd mikor meglát felpattan, a karomba ugrik és édes csókot kapok tőle. Fogalmam sincs miért gondoltam, hogy itt lesz. Esélytelen. Valahol Amerika másik szegletében van, ki tudja hol, ki tudja kivel…
- Hívd fel - szólal meg Mad, mikor a hűtőhöz lépek és kiveszek egy üveg whiskyt.
- Mi van? - fordulok felé döbbenten.
- Hívd fel - ismétli el. - Hátha idejön és hozhatná a barátnőjét is - kacsint rám.
- Nem hívhatom fel - csóválom meg a fejem.
- Miért is nem? - kotyog bele Jari is a társalgásunkba, miközben egy tiszta törölközővel átdörgöli a haját.
- Mert semmi értelme nincs - vágom rá.
- Persze - horkant fel Mika és megcsóválja a fejét.
- Marha vagy - lép be Brandon is.
- Kösz, te meg igazán kedves vagy baszd meg - sziszegem.
- Igaza van - szól be ismét Jari. - Szereted, akkor meg… - kezdi el, de én lecsapok rá.
- Hé, állj! Ki mondta, hogy szeretem? - nézek rá összeszűkült szemekkel.
- Te - vágja rá mosolyogva.
- Hogy mi van? - kerekednek ki a szemeim.
- Betegen vagy ezerszer szerelmet vallottál neki - kuncog fel Mad. - Elég nyálas volt - röhög fel.
- Én nem vallottam neki szerelmet - tiltakozom azonnal.
- De bizony - bólogat Mika bőszen.
- Nem - kötöm továbbra is az ebet a karóhoz.
- Niko, mindenki hallotta. Még Lia is - vereget vállon Aleksi nevetve. Katjara nézek, aki csak vállat von és vigyorog, jelezve, hogy a fiúk nem hazudnak. Bennem viszont ettől az infótól egy világ dől össze. A kanapéra rogyok és alaposan meghúzom a whiskys üveget.
- Na most meg mi lelt bratyó? - huppan mellém Oliver, aki úgy döntött mellettünk marad míg tart a turné.
- Lia hallotta - suttogom a gondolataimba mélyedve. Hallotta, hogy szeretem és nem reagált semmit. Átvert. Tudja, hogy mit érzek ezek szerint és ez nem volt számára elég indok, hogy mellettem maradjon. Csak játszott velem. Minden szava, simogatása, csókja hazugság volt. Minden egyes dolog, amivel azt hitette el velem, hogy fontos vagyok neki, hogy számítok a számára, nem volt őszinte. De miért tette? Mi volt a célja? Bosszút akart állni! Hát persze. De nem jött össze neki. Nem játszhat velem megint. De a szemei… Nem mégsem. Nem hazudhatott ekkorát. A szemeivel nem hazudhatott, még akkor sem ha a világ legnagyobb színésznője veszett el benne. Képtelenség. Szeretet csillogott a zöldeskék szempárban, sőt talán szerelem is.
- Niko, hahó - lengeti meg az öcsém a kezét a szemem előtt, mire megrázom a fejem és megpróbálok rá fókuszálni. Kicsit elbambultam azt hiszem.
- Mi van? - mordulok rá.
- Lia nem érthette mit mondasz. Finnül beszéltél - somolyog, mire kikerekednek a szemeim és megkönnyebbülten sóhajtok fel.
Nem vert át… Máris más színben pompázik a világ.

- Ez egy tragacs. Ha elvisz minket Santa Fe-ig én esküszöm, hogy megeszem a kalapom - nézek végig morgolódva a kocsin.
- Kisanyám, ez egy tutkó verda - vigyorog a képembe az elhízott, maximum két foggal rendelkező testszagú pasas.
- Hát persze - horkantok fel.
- Kell vagy sem? - biccenti félre a fejét és türelmetlenül kezd dobolni az ujjaival a motorháztetőn.
- Kell - vágja rá Yv és egy borítékot nyújt át a fazonnak. Nem tudom, hogy jó ötlet-e ezzel a rakás ócskavassal elindulni. Azon se csodálkoznék ha Chicagoból se jutnánk ki vele. Bár a pasi esküdözik, hogy semmi baja, de szerintem csak a szentlélek tartja egybe az ezer éves Cabriot. Bár ha jobban belegondolok nincs más választásunk. Yvnek a szülei alapjáraton nem engedik, hogy napi ötven dolcsinál többet levegyen a kártyájáról és most apu gondoskodott arról, hogy én se válogathassak. Pár márkás táskát és nálunk lévő ékszert eladtunk, így jött össze annyi, hogy ezt a rozsdás szart megvegyük. A lényeg, hogy eljussunk Santa Fe-be utána pedig már megoldjuk. Azaz remélem, hogy megoldjuk. A jó szerencse kezébe vagyunk az egyszer biztos.
- Lia pattanj be, te vezetsz - szól rám Yv vigyorogva és halálosan lelkesen. Már sehol nincs a kisírt szemű lány, aki napokig azt várta, hogy a piros hajú gitárosa visszatérjen hozzá. Huss, a szerelem eltűnt, mintha a szél kapta volna fel.
Mi pedig megint úton vagyunk. Megint egy zenész után megyünk. Nem hiszem el… Tényleg nem vagyok normális. Megkeseríti mind az életem és mégis állandó jelleggel utánuk rohangálok. Kész elmebaj. Főleg Alexék után menni. Mégis mi a frászt csinálok? Alex őrült, a bandája minden tagja drog, alkohol és prosti függő. Eddig nem voltam hívő, de most azt hiszem kezdhetek imádkozni…


Menni vagy nem menni? Ha menni, merre menni? Ha nem menni, miért nem? Aztán persze mindig megkavarodnak a dolgok. Soha semmi nem a tervek szerint alakul. Mert van, hogy nem mondjuk el mit gondolunk igazából. Nem valljuk be, hogy szeretünk valakit és hát a másik nem tudhatja ha nem beszélünk. Ez meg megint mindent összezavar. Hülye kis játszmák, mocskos kis buktatók, kimondatlan érzések… Mennyivel könnyebb lenne ha egyenesen beszélnénk…