37. Beteg

„Az infúzió és a tabletták néha nem a legmegfelelőbb kezelés egy beteg számára. Sokszor csak annyi kell, hogy megérintsen az, akit szeretsz, hogy halld a hangját, és tudd, hogy hazaérkeztél. Néha ennyi is elég ahhoz, hogy visszatérj a másik oldalról.”

- Gyere velem - gördül fölém Alex vigyorogva. A parkban fetrengünk a puha nedves füvön, de annyi pia és kokain van a szervezetünkbe, hogy fel se tűnik, hogy csöpög az eső. Egész nap így ment ez. Esett egy kicsit, aztán elállt. Ilyen Chicago.
- Hova? - simítok végig mosolyogva az arcán.
- Turnézni, aztán meg haza Los Angelesbe - néz mélyen a szemembe.
- Miért? - húzom össze a szemöldököm.
- Hogy miért? - kérdez vissza, mintha tök kézenfekvő lenne, hogy miért akarja, hogy vele menjek. - Ezért - ül fel, majd a fűben szétszórt lapok után nyúl és rám dobálja őket. Mindegyiken dalszövegek vagy dalszöveg kezdemények vannak. Az összeset ő írta, miközben engem nézett. Nála érdekesebb pasassal nem igazán találkoztam még. Olyan, mint valami kis méregzsák és mégis ha ránézek egy törékeny embert látok csak. Két napja vagyunk Chicago-ban, azóta pedig szinte minden percet együtt töltünk. Nem is értem miért alakult ez így. Bár azt hiszem ideje lenne hazamennem. Andy és Yv valószínűleg már halálra aggódták miattam magukat. De a telefonom lemerült és sehol se találom a töltőm. Na jó, bevallom, nem is igazán kerestem. Alex és bandája maximálisan lefoglalt. Még a csajokkal is sikerült megtalálnom a közös nevezőt. Kicsit olyan az egész, mint mikor gyerek voltam és anyu nem volt velünk, így apu vigyázott rám és a tesómra. Ők is így éltek. A groupiek egy szobában a zenekar tagjaival, akikről zokszó nélkül mindig gondoskodtak. Jenről és rólam se feledkeztek el soha. Ha apuék nem értek rá, vállalták a babysitter szerepet és pesztráltak minket, ráadásul mosolyogva és tök kedvesen, pusztán azért, mert mi voltunk imádtuk tárgyának gyerekei.
Alexék egyetlen hatalmas lakosztályt bérelnek, ahol mind a heten együtt laknak. Azaz per pillanat velem együtt nyolcan. Két szobából, két fürdőből, egy nappaliból és egy konyhaszerű valamiből áll a hely, ahol megszálltak. Alexé a külön szoba természetesen, de a srácok ezt cseppet sem sajnálják. Joshua és Mark a három lánnyal osztja meg az óriási francia ágyat. Elsőre nem gondoltam volna, hogy elférnek öten, de aztán rájöttem, hogy lehetséges a dolog, főleg, hogy a három lány úgy tapad a két srácra, mint valami vérszívó pióca, még akkor is, mikor alszanak. Debby öccse akiről kiderült, hogy édeske helyett a Luis nevet kapta, megnyerte a nappaliban lévő kanapét. Én pedig Alex mellett alszom esténként. Néha elég nehéz ellenállni neki és nem összegabalyodni vele, de érdekel, így nem adom be olyan könnyen a derekam neki, mint ahogy ő azt gondolta. De egyelőre úgy néz ki, hogy kitart és elfogadja a folyamatos visszautasítást és beéri egy-két ártatlan csókkal.

- Niko, a fene egyen meg elég volt ebből - ripakodik rám Tia.
- Most meg mi bajod van? - nézek rá tökéletesen érdektelenül.
- Olyan vagy, mint egy kibaszott szellem - ragadja meg a vállaim és kicsit megráz, hátha észhez térek, de nem megy. Semmi sem megy mióta ő elment azzal az idiótával. Mindent csak rutinból csinálok, még a szívem is rutinból tart életben.
- Megcsinálom a dolgom nem? - nézek rá kérdőn. Még vitázni sincs kedvem. Hagyom, hogy tereljen, de nem csak neki. Mindenki azt tehet velem, amit akar. Nem érdekel.
- Igen, elmész az interjúkra, végigcsinálod a koncerteket, a csinos hátsód is betolod a kötelező bulikra, de semmi élet nincs benned. Mit tegyek Niko? Mit? Mit szeretnél, hogy jobban érzed magad? Hozzak fel csajokat? Milyen kell? Szőke, barna, fekete, vörös? Nagy vagy kis mellű? Pia kell? Valami új lemez? Főzessem meg a kedvenc ételed a szakáccsal? Mit szeretnél az Istenért? - néz rám kétségbeesve, míg én csak bámulok rá.
- Lia - nyögöm ki, hogy mit szeretnék. - Liát hozd ide. Ő kell - suttogom.
- Hidd el kicsim, hogy megtenném, de nem tudom hol van. Már három ember keresi. Nincs Andyékkel, de ha megtalálom idehozom neked. Addig viszont egyél valamit - tol elém egy tálcát, de nem bírok ránézni az ételre.
- Nem kérek - csóválom meg a fejem.
- Niko, le fogsz betegedni. Már így is gyenge vagy. Nem hiányzik, hogy elkapj valami flancos influenzát. Egyél, csak egy kicsit - néz rám könyörgően.
- Nem vagyok éhes - nézek a szemébe mélyen.
- Kérlek szépen. Ne csináld ezt velem - simogatja meg az arcom és könnyek csillannak meg a szemében. - Csak egy keveset. Legalább csak egy narancsot - rimánkodik tovább.
- Nem. Aludni akarok - suttogom, de nincs erőm ahhoz se, hogy felálljak.
- Te is tudod, hogy nem fogsz aludni. Csak nézed majd a plafont az elsötétített szobában. Nem zárkózhatsz be ennyire, nem bírom végignézni. Fontos vagy nekem, a srácoknak is. Aggódunk érted - fogja meg Tia a kezem.
- Csak egy kis művészi mélypont - húzom el a szám. - Majd kilábalok belőle - kényszerítek ki magamból egy mosolyt, hogy megnyugtassam vele Tiát.
- Niko, ez nem vicces. Nagyon nem az. Tudom, hogy milyen, amikor elkezdesz csúszni lefelé és nem akarom. Nem akarom, hogy megint depressziós legyél - suttogja.
- Késő Tia. Már benyelt a sötétség. Elmegyek, lefeküdni. Holnap találkozunk az interjún - suttogom és nagy nehezen mozgásra bírom a tagjaim. Elmászok a hálószobáig, levetkőzöm, behúzom a vastag sötétítő függönyöket és bebújok a meleg takaró alá. Csak nézek ki a fejemből, ami majd széthasad. Tiának igaza volt. Elkaptam valami szart, a kérdés csak az, hogy mikor dönt le a lábamról.

- Igen, tessék? - veszem fel a mobilom, amit nagy nehezen csak sikerült feltöltenem.
- Cornelia? - kérdezi egy bizonytalan női hang.
- Ühüm - nyammogom, miközben egy újabb epret tüntetek el a számban. Alex minden mozdulatom kocsányon lógó szemekkel figyeli én pedig direkt szórakozom vele. A busszal épp Kansas felé tartunk. Végülis csak rávett hogy, mint a múzsája vele tartsak a turnéra. Andy és Yv ennek a hírnek cseppet sem örültek persze, de nem igazán tud érdekelni a véleményük. Csak az számít, hogy én most ebben a percben itt akarok lenni, ezen a turnébuszon Alexel és a többiekkel.
- Tia vagyok. Niko asszisztense - mutatkozik be a nő, mire félrenyelem az epret.
- Hogy mi van? - prüszkölöm és felülök a bőrkanapén, amin eddig fetrengtem. Alex szemöldöke a homlokáig szalad, gőze nincs arról mi történik, de látszik, hogy kíváncsi.
- Szükségem van rád Cornelia. Niko beteg, nagyon beteg. Téged akar - suttogja és el-elcsuklik a hangja a visszatartott sírástól. Megszólalni se tudok. Vajon mi baja van?
- Honnan tudja a számom? - kérdezem meg halkan, pedig igazából nem is erre vagyok kíváncsi.
- A barátnőd adta meg. Cornelia, figyelj rám. Niko rosszul van és nem hajlandó semmilyen gyógyszert bevenni, míg te nem jössz ide. Még a dokinak se akarja hagyni, hogy megvizsgálja - darálja a nő kétségbeesetten.
- Mi baja van? - kérdezem halkan.
- Fogalmunk sincs. Lázas, félrebeszél, annyi ereje sincs, hogy kikeljen az ágyból, nem akar enni és ha így folytatja tovább ki fog száradni. Ide kell jönnöd - magyarázza én pedig bepánikozol.
- Miért nem a menyasszonyát hívod? - kérdezem kicsit keserűen.
- Mert téged hív és nem őt - csattan fel a nő.
- Én… Ne haragudj, de nem mehetek. Nem - nyöszörgöm.
- Lia kérlek - fogja könyörgőre a dolgot. - Itt vagyunk Nashvilleben…
- Ne! Elég! Nem akarom tudni. Sajnálom - suttogom, majd kinyomom a hívást és ki is kapcsolom a készüléket.
- Baj van? - simítja Alex a tenyerét a vállamra.
- Én… Nem tudom - temetem a két tenyerem közé az arcom. El akarok bújni a világ elől. Ez így nem ér. Miért én? Miért mindig csak én? A két felem ádáz csatát kezd vívni egymással, a gondolataim villám gyorsan cikáznak, megfájdul a fejem. Tanácstalan vagyok. Oda kéne mennem, csak megnézni, hogy hogy van. Szüksége van rám. Ezt suttogja az egyik felem. De a másik felem azt üvölti, hogy hülyeség lenne. Őt se érdekelte soha, hogy mi van velem. Mi a frászt csináljak? Édes Istenem…

Csak toporgok az impozáns épület üvegajtaja előtt. Bemenjek vagy ne menjek be? Ez itt a kérdés. Ott van, valahol. Az egyik szobában fekszik betegen. Kellek neki. Gyerünk Lia, mély levegő és indulás. A cipőm hangosan koppan a márványpadlón. Ahogy belépek, minden szem rám szegeződik. Valahogy kilógok a sorból, a lila térd fölé érő pörgős szoknyámmal, aminek az aljára egy rakás tüll van varrva. A fekete csizma, a túlméretezett egyszerű fehér póló, ami leesik a fél vállamról nem igazán megy a szettemhez. Legalábbis a hallban ücsörgő dámák szerint nem. Azt hiszik csak valami ostoba csitri vagyok, aki egy híresség után kajtat. Aki csak megpróbál belógni a hotelbe, hogy álmai netovábbjával találkozhasson. Ha tudnák… A recepció elé érve, az öltönyös pasas tetőtől talpig végig mér és elhúzza a száját. Oké, kócos vagyok, szakadt és alig van nálam valami cucc, de sebtiben döntöttem el, hogy Nashville-be jövök. Fél óra ücsörgés után megkértem Alexet, hogy tegyenek ki a legközelebbi reptéren, ő pedig vonakodva bár, de teljesítette a kérésem. Kilenc órát vártam a gépre, majd iderepültem és az előző egy órát a szálló bejárata előtt töltöttem, magammal vitázva. Nem értem mit várnak tőlem ezek az emberek? Nem készültem fel arra, hogy itt fogok kikötni. Ki gondolta volna? Senki. Még én magam sem. Sőt ha őszinte akarok lenni még most sem hiszem el, hogy tényleg voltam olyan hülye barom állat, hogy idejöttem. Miatta.
- Segíthetek kisasszony? - kérdezi a tőle telhető legudvariasabb hangnemben a recepciós.
- Ami az illeti igen - bólintok. - Niko Koskinenhez jöttem. Ha minden igaz itt szállt meg - húzom én is a lehető legkedvesebb mosolyra az ajkaim.
- Nem adhatok ki információt a szállodai vendégeiről - csóválja meg a fejét és lenéző pillantásokkal méreget.
- Na ide figyeljen - csapom fel a homlokomra a napszemüvegem, hogy ténylegesen a pasas szemébe nézhessek. - Tudom, hogy itt van - bökök az üvegajtón túlra, ahol pár szépreményű lány lézeng, hátha megpillanthatják valamelyiküket. Az összes Kulo feliratú pólóban feszít. Egyértelmű, hogy Nikoékra várnak.
- Az úr nem szólt arról, hogy vendéget vár - mondja a pasas kimérten. - Nem engedhetem fel.
- Kiveszek egy szobát - sóhajtok fel, hátha könnyebben zöld ágra vergődünk akkor, ha én is a hotel vendége vagyok.
- Ön? Hölgyem, ne vicceljen kérem - mosolyog rám a pasi, mintha a világ legviccesebb sztoriját mondtam volna el neki.
- Nem viccelek - sziszegem és elé csúsztatom a bankkártyám. - A legjobb lakosztályt kérem.
- Kisasszony, ne haragudjon, de csak önre kell nézni és… - kezd bele, de elpattan nálam az a bizonyos húr.
- Na ide figyeljen uram. Van rá pénzem, van hozzá nevem is, hogy megszálljak az önök elcseszett hoteljában. Vagy ideadja a legjobb szoba kulcsát és elveszi a kártyám, vagy idehívja a főnökét - csattanok fel.
- Valami probléma van? - lép mögém egy idős őszülő hajú, Armani öltönybe bújt férfi, mire a recepciós önelégülten vigyorogva elmeséli az eddigi társalgásunk. Szívem szerint itt a hallban gyújtanék rá egy szál cigarettára, de nem lehet. A pultnak vetetett háttal nézem a szálloda igazgatóját, aki érdekes pillantásokkal méreget.
- Megmondaná a nevét kisasszony? - néz rám kedvesen mosolyogva.
- Cornelia Anders - vágom rá, mire a recepciós pasas szeme kikerekedik és hirtelen elsápad. Az igazgató mindent tudó mosollyal az arcán, biccent egyet. Utálom bevetni a vezetéknevem, de néha muszáj. Ez pedig pont egy ilyen eset.
- Philip a legjobb szobát a kisasszonynak és ne számolja fel az első éjszakát neki. Elnézést a kellemetlenségekért hölgyem. A bárban ma este a vendégünk és megköszönném ha erről a kis incidensről nem tenne említést az édesapjának - mosolyog rám.
- Ha megkapom Niko Koskinen szobaszámát, lakat lesz a számon - bólintok. A recepciós csak tátog, mint a partra vetett hal, míg az igazgató a pult mögé lép és egy fehér papírlapra három számot firkál fel. - Philip a kulcsot - szól a még mindig sokkos állapotú ürgére erélyesen, aki hirtelen észbe kap, fordul perdül és máris előttem van a mágneskártya az információval együtt. - Köszönöm uraim - mosolygok rájuk.
- Ha bármi szüksége van… - kezd bele az igazgató, mire felnevetek.
- Majd szólok, nyugodjon meg.
Nem a saját szobám felé veszem az irányt. A fehér lapra firkált számok a szemem előtt lebegnek, az ajtó előtt viszont megint megtorpanok. Mit keresek én itt?
Nem. Nem mehetek be. El kell mennem. Most.
Hirtelen döntök ismét a menekülés mellett. Pedig csak egy karnyújtásnyira van a kilincs, csak le kéne nyomni és bemenni. Képtelen vagyok rá. Sarkon fordulva viszont egy széles mellkasnak ütközöm.
- Lia - leheli a szőke dobos megkönnyebbülten, miközben szorosan tart. Ha nem így tenne valószínűleg már rég hátast dobtam volna.
- Mika - nyögök fel. Lebuktam…
- Eljöttél - mosolyodik el. - Gyere, menjünk be, hívom az orvost, Niko most már biztos megengedi, hogy megvizsgálja. El se hiszem, hogy itt vagy. Már azt hittük, hogy… De mindegy, lényegtelen. Itt vagy. Nem lesz baj - darálja felszabadultan, miközben összefűzi az ujjaink és majdnem benyit a szobába.
- Ne Mika! Nem megyek be - csóválom meg a fejem kétségbeesve. - Hülye ötlet volt idejönni - sóhajtom és megpróbálok kiszabadulni a fogságból.
- Tessék? - néz rám Mika döbbenten.
- Elmegyek. Ne mondd el neki, hogy itt voltam. Én csak.. Hülye voltam. Sajnálom… Mennem kell. Eressz el - hadoválom.
- Nem - sziszegi. - Odabent - bök az ajtóra dühösen - a legjobb barátom fekszik. Öntudatlan, félrebeszél, szarul van Lia. Téged hív kétségbeesve és én ezt nézem négy napja a fiúkkal. Be fogsz menni. Látnia kell téged, mert ha nem, akkor nem tudom mi lesz vele. Soha, de soha nem láttam még így. Nem érted? Gyenge, lázas, nem eszik, alig iszik, nem hajlandó bevenni a gyógyszereket és mi nem tudtuk mit tegyünk, csak tehetetlenül néztük, hogy szenved. Segítened kell - néz mélyen a szemembe.
- Én… Én… Én… - hebegem.
- Nem - csattan fel. - Most nem rólad van szó, hanem Nikoról. Bemegyünk és kész - nyomja le a kilincset és mire észbe kapok már én is a szobában találom magam. A nappaliban egy rakás fáradt, elkámpicsorodott, karikás szemű, aggódó rockzenész ül. De amint felpillantanak rám, mindegyikük arcán megjelenik egy reményteli mosoly.
- Eljöttél - suttogja Jari hitetlenkedve.
- Menj be hozzá - pattan fel Mad és a csukott ajtó felé kezd taszigálni. Aleksi ölében Katjaval csak aprót biccent és mosolyog. Remeg a lábam, de elindulok.
A hálószobában sötétség uralkodik. Csak én lépem át a küszöböt, mindenki más a nappaliban marad. Kell pár másodperc míg a szemem hozzászokik a sötétséghez. Niko az ágyon fekszik, félig kitakarózva és halkan szuszog. Az ajtónak döntöm a hátam és nézem. Tényleg pocsékul néz ki. Az arca beesett és még szokásosnál is sápadtabbnak tűnik, a légzését pedig a legnagyobb jóindulattal sem lehet szabályosnak minősíteni. Ismét működésbe lép a köztünk lévő mágnesesség, így a lábaim maguktól indulnak meg felé. Az ágy szélére ülök, a tenyerem pedig a homlokára simítom, ami szó szerint forró.
- Lia - nyög fel, mire majdnem elsírom magam. Alig pár napja még makk egészségesen ereje tejében szorított magához. Most pedig gyenge és védtelen. Kiszolgáltatott. A bőrét verejtékréteg fedi, a haja nedvesen tapad a homlokára. A most is kócos izzadtságban fürdő tincseket kisimogatom az arcából, aztán felállok mellőle és bemegyek a fürdőbe. A legkisebb törölközőt megnedvesítem, aztán ismét az ágya szélére telepedek és a hideg vizes anyaggal letörlöm a bőrét. Remeg az egész teste, a fogai összekoccannak, az arca kínlódó grimaszba torzul, megpróbál elhúzódni, a hideg ruha elől, de nem hagyom neki.
- Lia - suttogja.
- Itt vagyok. Csss… - motyogom halkan.
- Melegem van - nyöszörög és a pulcsija aljához kap, hogy le bírja hámozni magáról. - Nagyon melegem van - leheli alig hallhatóan. - Engedd, hogy levegyem - kéri csukott szemmel, mikor lefogom a csuklóját, hogy ne bírjon levetkőzni.
- Kinyitom az ablakot és akkor jobb lesz - nyomok egy puszit az arcára.
- Ne menj el. Tudom, hogy csak álmodlak, de maradj még - kap a csuklóm után és erőtlenül fűzi a kezem köré a hosszú ujjait.
- Csak kinyitom az ablakot - mondom el neki még egyszer.
- Csak az ablakot - ismétli utánam, majd nagyot nyel és elenged.

- Kéne némi fájdalom és lázcsillapító na meg valami vitamin. Meg egy kancsó forró tea - lépek ki Niko szobájából, mikor végre megnyugszik és ismét mély álomba szenderül. - Le kell vinni valahogy a lázát - sóhajtok fel fáradtan. Már én se tudom mikor aludtam utoljára egy kiadósat, de most nem is számít. Az a lényeg, hogy ő meggyógyuljon. Aztán majd alszom…
- Leküldök valakit a patikába - pattan fel Mad.
- Tehát te vagy az a bizonyos Cornelia - néz rám halványan mosolyogva egy harminc év körüli nő. - Tia vagyok. A srácok pótmamája - lép elém és kezet nyújt. - Velem beszéltél telefonon.
- Emlékszem - bólintok.
- Nem hittem, hogy idejössz - suttogja.
- Én se - sóhajtok fel, mire mindenki elmosolyodik a szobában.
- Köszönöm - ölel meg hirtelen Tia, amit nem tudok mire vélni. Sután ölelek vissza, majd végignézek a nappaliban összegyűlt díszes társaságon. Mindenki itt van, mindenkinek félelem csillog a szemeiben. Még Brandon is aggódik és egy poént sem ereszt el. Oliver az alsó ajkát rágcsálja, míg Liza a kézfejét cirógatja. Katja Aleksi vállára dönti fejét és hálásan pislog rám, ugyan úgy, ahogy a férje. Jari az ujjait tördeli, Mad hadar valamit a telefonba, Mika pedig csak bámul rám.
- Hol van Leena? - kérdezem halkan, mire mindenki idegesen mocorogni kezd.
- Leena nem jön. Helsinkiben van - adja meg a választ Oliver. - Nem bírja a betegeket - húzza el a száját.
- Pompás - veszek mély levegőt. - Akkor én most visszamegyek - bökök az ajtóra. - Mad - fordulok mégis vissza egy pillanatra. - Majd lehet, hogy le kéne zuhanyoztatni ha felébred. Segítesz? - kérdezem halkan.
- Mint múltkor? Persze - kacsint rám. Ő sem felejtette el ezek szerint a heroinos kis akció utáni küzdelmünket. De ez most más. Nagyon más.

Nem tudom, hogy ébren vagyok-e vagy csak álmodom. Annyi tuti, hogy mindenem fáj, de van egy angyal, aki gondoskodik rólam. Nincs erőm ahhoz, hogy kinyissam a szemem, de hallom, hogy suttog hozzám. Nem értem mit mondd, de a hangja megnyugtat. Az illatát is érzem. Valami finom virágillat árad belőle.
- Lia - ismerem fel. Ez hozzá tartozik. Neki van virágillata. Az arcomra mosoly kúszik, mikor megérzem, hogy végigsimít az arcomon, a finom puha ujjaival. Olyan, mintha valaki egy tollpihével cirógatna. Így már az sem érdekel, hogy a testem tűzben ég. Tényleg olyan, mintha a forró lángcsóvák nyaldosnák a bőröm. Szénné akarnak égetni, de nem számít. Érzem az illatát és az érintését, hallom, hogy beszél hozzám. Talán már nincs sok időm hátra. Talán… Igen, el kell mondanom neki. Tapogatózom egy ideig, majd rábukkanok a kezére. Az ujjainkat ő fűzi össze.
- Lia - lehelem erőtlenül. - Szeretlek. Nagyon szeretlek. Lia… - susogom, aztán érzem, hogy megint elnyel a sötétség.

Nem értem mit beszél. Finnül karattyol én pedig csitítom. Még mindig forr az egész teste. Hiába a hűtő fürdő, nem ért semmit. Most már igazán kezdek pánikolni. A torkán alig bírtam lenyomni a gyógyszereket, ahhoz sincs ereje, hogy felüljön. Szörnyen néz ki. De most már aludni fog. Én pedig mellé fekszem, állig betakarom és én szintén álomba merülök.
Reggel a köhögésére ébredek. A poharat felkapva a hát mögé csúszom, hagyom, hogy a mellkasomnak dőljön és megitatom, amitől kicsit enyhül a fuldoklása. Akár egy elveszett kisfiú, úgy bújik a karomba, aztán ismét kidől. Lassan viszont muszáj lesz kicsit magához téríteni. Ennie is kell valamit.

- Hagyj - nyöszörgöm. Kapar a torkom és olyan álmosnak érzem magam… Erőtlennek.
- Ébredj - suttogja az angyal, mire elkezdem erőltetni a szemhéjaim. Most is érzem, hogy simogat és apró puszikat nyom a homlokomra. Olyan finom az illata… - Kelj fel kicsim - susogja tovább. Ha ő kéri, akkor képes vagyok rá. Ha ő kér, akkor bármit megteszek. Még a szemem is kinyitom. De olyan nehéz, mintha ólomsúlyokat raktak volna rájuk.
- Lia - nyögök fel, mikor meglátom az arcát. Tényleg nem tudom, hogy álom-e vagy valóság. De ha csak képzelődöm, akkor még akarom… Még tovább, örökké, sőt azon is túl.
- Szia - mosolyog rám.
- Nyúzott vagy - lehelem. A szemei alatt sötét karikák éktelenkednek, de a szeme csillogása a régi. Hatalmas erőfeszítések árán felemelem a kezem és az arcára simítom a tenyerem. Olyan, mintha igazi lenne. Puha, meleg, bársonyos és villámok cikáznak a bőröm alatt, csak attól, hogy megérintem.
- Te is szarul nézel ki - vigyorog rám, mire halvány mosolyra húzódnak az ajkaim. Ez is olyan tipikus Liás válasz. - Ülj fel - szól rám halkan, én pedig teszem, amit kér. A hátam mögé párnát tuszkol, majd egy tálcát tesz elém. Remeg a kezem, képtelen vagyok a számhoz emelni anélkül a levest, hogy a felét ne borítanám magamra, így ő lapátolja belém az ételt. Hálásan pislogok rá. Most, hogy eszem rájövök, hogy tényleg éhes voltam. Nézem és nézem bár még mindig nem vagyok meggyőződve arról, hogy tényleg itt van. De ha hallucináció az egész, hát akkor az agy tényleg csodákra képes.

Szó szerint megküzdünk azért, hogy Niko egy újabb hűtőfürdőt tudjon venni. Képtelen megállni a lábán, ha Maddel nem tartanánk két oldalról egyszerűen összecsuklana, de nincs más választásunk. A melegítőnadrág és a póló, ami eddig rajta volt amúgy is átizzadt már, plusz az ágyneműcserének és az alapos szellőztetésnek is eljött már az ideje. Míg Mad locsolja a kádba a hideg vizet, addig én hozatok fel még egy kancsó teát és előveszek neki pár ruhát. A szobalány gyorsan dolgozik, mire Nikoék végeznek addigra ő is, így nem kell várni arra, hogy visszafektessük.
- Kell még segíteni valamit? - néz rám Mad kérdőn.
- Nem, most már alszik. Bevette a gyógyszerét, evett szóval most én megyek el végre fürdeni - nézek rá fáradtan mosolyogva.
Jó érzés köztük mozogni, gondoskodni Nikoról. Élvezem még akkor is, ha szívem szerint itt helyben állva elaludnék. Mad két lépéssel átszeli a köztünk lévő távolságot és olyat tesz, amire tőle nem számítok, megölel. Úgy szorít magához, mintha az életét menteném meg aztán motyog valamit, de egy szavát se értem, mert finnül magyaráz. Aztán elenged, megsimogatja az arcom és mélyen a szemembe néz.
- Sokat jelent ez neki - bök a fejével az ágy felé. - És nekünk is. Nélküled nem tudom mi lenne - néz rám hálásan.
- Belé tuszkoltátok volna ti is a gyógyszereket és a levest - mosolygok rá, mire elvigyorodik és tagadólag megcsóválja a fejét.
- Nem ismered kislány. Ha valamit nem akar még ilyen állapotban is képes ellenállni - suttogja aztán sarkon fordul és kivonul a szobából. Mosolyogva mászok el a kádig, amit tele engedek forró vízzel, majd elmerülök a habokban teljesen. Jól esik a meleg vízben áztatni magam, kicsit felfrissít, de ennek ellenére is érzem, hogy fáradt vagyok. Mivel nem áll szándékomban a kádban éjszakázni gyorsan megmosom a hajam és minden porcikám, majd Niko egyik pólójában bújok bele, aminek az illatából nagyot szippantok. A parfüm és dohány édes keveréke eltelíti a tüdőm, olyan, mint valami drog, mosolyognom kell minden szippantás után. Nincs kedvem a kanapén aludni, így mellébújok. Amúgy is ha szüksége van valamire jobb ha mellette vagyok. Na meg az sem utolsó szempont, hogy ő is az ágyban tartózkodik, van kinek a hátához simulni a vastag takaró alatt. Mivel semmi áron nem akart pólót felvenni, mondván csak félmeztelenül tud aludni, így a tenyerem közvetlenül a puha bőrére tudom simítani, az arcom pedig a lapockái közé fúrom és mélyeket lélegzek az illatából. Érzem, hogy összefűzi az ujjainkat, a tenyerem közvetlenül a szíve fölé csúsztatja, majd dünnyög valamit, aztán végleg leterít a fáradtság.

Szomjas vagyok. Azaz ha pontos akarok lenni szomjan halok. Még mindig fáj a torkom, még most is nehéz kinyitni a szemem, de összeszedem magam. A résnyire nyitott szemhéjaim alól félve pislogok ki, de szerencsére sötét van. Aztán feltűnik egy kar, ami nem az enyém. A karhoz tartozó tenyér a mellkasomon pihen, az ujjaink szorosan össze vannak fonva, az illetőnek őrületes illata van és a hátamba szuszog. Tudom, hogy ki van mögöttem, de megint nem vagyok biztos a dolgomban, talán beleőrültem a hiányába, vagy az influenza elvette az eszem. A szomjúság viszont az elmeállapotomról is elvonja a figyelmem, így finoman kibújok a szorításból és lehúzom az éjjeli szekrényen lévő pohár tartalmát. Nem tudom rá merjek-e nézni a mögöttem fekvő arcára, de a kíváncsiság nagy úr. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, mikor a sejtésem beigazolódik. Lia az, vagy ha mégsem, akkor még mindig tökéletes a hallucinációm. Megnyugodva bújok vissza mellé, nézem a gyönyörű arcát, hallgatom, ahogy a szuszog és felfedezem, hogy az én pólóm van rajta. Édes, ahogy összegömbölyödve alszik, mosolyognom kell a látványtól. Egyszerűen boldoggá tesz még akkor is, ha csak a képzeletem szüleménye. Az egyik szőke tincse az arcába hullik, ami zavarja a bámészkodásom. Félek attól, hogy ha hozzáérek köddé válik, de mégis kisimítom a kósza hajszálakat. Szerencsés flótás lehetek ugyanis nem válik semmivé a lénye.
- Aludj és ne bámulj - motyogja halkan, mire egy fél pillanatra megáll bennem az ütő. Nem gondoltam volna, hogy ébren van, pedig igen. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy álmosan pislogva néz fel rám.
- Fent vagy? - kérdezem halkan.
- Felkeltem arra, hogy mocorogtál. Azt hittem valami baj van - suttogja. - De most pihenned kell, szóval csukd be a szemed és alvás - mosolyog rám.
- Így nem megy - csóválom meg a fejem, mire összeráncolja a homlokát.
- Hozzak valamit?
- Szomjas vagyok - vigyorgok rá, majd egy kisebb fuldokló roham jön rám, amitől ő már pattanna is ki az ágyból, de a köhögésem fél perc alatt lecsillapodik.
- Hozok vizet - ül fel, de elkapom a csuklóját és visszarántom magam mellé.
- Nem vízre szomjazom, azt most ittam - mosolygok rá még mindig kicsit krahácsolva és a szokásosnál is rekedtebb hangon. - Nem tudom, hogy tényleg itt vagy-e de igazán megcsókolhatnál - somolygok, mire rosszallóan megcsóválja a fejét és addig araszol míg az orrunk össze nem ér.
- És ha én is beteg leszek? - kérdezi halkan, de még a hangjából is kihallani, hogy élvezi, hogy kínoz.
- Ápollak - nyomok egy puszit a szájára.
- Megígéred, hogy alszol? - futtatja végig a nyelvét az alsó ajkamon.
- Bármit megígérek - fésülöm az ujjaim a hajába, majd bezsebelem, ami jár nekem.

A test legyengül, ha a lélek is gyenge. Ha a szív fáj, fáj az élet is. Ha pofon üt valaki, akkor nem csak az arcunk ég, hanem mindenünk. Nem bírjuk feldolgozni a megalázást. Hajlamosak vagyunk egy-egy lelki sérülés után elhagyni magunkat. Hagyjuk, hogy betegség ami megmérgezte a lelkünk átterjedjen a testünkre is. Hogy felemésszen a kín, a hiány, a szégyen. Van, hogy saját magunk ellen fordulunk és önmagunkat zabáljuk fel. Nem rossz taktika. Ha megszűnünk létezni, megszűnik minden fájdalmunk is. Megéri?