35. Az ördög a színfalak mögött van

Sziasztok!
Van pár bejelentenivalóm ezért vesztegetem a drága időtöket.
Mivel két suliba járok egyszerre (igen, tudom túliskolázott leszek), ezért mostantól csak heti egy friss van. Hogy melyik napon az meglepi, de a heti egyet tuti, hogy tartani fogom. Próbálok némi előnyt kovácsolni magamnak ismét, ugyanis vizsgaidőszak kezdetekor lehet, hogy jól fog jönni, mert ha nincs előnyöm és nincs időm írni, akkor az finoman fogalmazva is szívás. Nem szeretnék egy hónapos szünetet tartani a suli miatt, az azt hiszem nektek se jó.
Persze ha nagyon elkap netántán a gépszíj (amire nálam van esély) és brutálisan jó fej akarok lenni (ami ugye a ti érdeklődéseteken is múlik) akkor ez sem szentírás és lehet lesz heti kettő is belőle.
Aztán a második napirendi pont, hogy a chat azért van, hogy használjátok, DE NEM azért, hogy reklámozzatok. Nincs bajom a linkcsere kéréssel, eddig azt hiszem mindenkit kiraktam (ha valakit nem az visítson és intézkedem) viszont nagyon szépen megkérek minden kedves írópalántát, hogy ne hirdessen már ott ahol az olvasóimmal kommunikálok. Nem hirdetőoszlopnak van kitéve, szóval kifejezetten örülnék, ha nem annak használnátok. Ha valakinek valami nyűgje van ezzel kapcsolatban az írjon bátran mailt (kesha420@gmail.com) 100%, hogy válaszolni fogok, mert mindenkinek válaszolok mindig.
Asszem ennyi. Remélem mindenkinek minden tiszta. Ha bármi kérés, kérdés, óhaj, sóhaj, panasz van akkor írjatok mailt, keressetek meg facebookon, msn-en, postán, stb. és reagálni fogok.
Millió puszi:
Kesha
****

"Miért mondják: szerelmes? Azt kellene mondani: megszállott. Az ördög csak kivételesen száll meg valakit, általában nők háborítják meg az embert. Mindenki elveszti miattuk egy időre önmagát. A szép asszonynál nincs nagyobb boszorkány. A szerelem igazi neve: fogság."

- Biztos nem jössz velünk? - susogom Leena fülébe a reptéren.
- Tudod, hogy vissza kell mennem Helsinkibe - mosolyog rám édesen. - De ha hamarabb végzek a munkával és a meghallgatásokkal utánad repülök - simít végig finoman az arcomon.
- Kellesz nekem - ölelem magamhoz szorosan.
- Aludj majd a gépen egy kicsit - simogatja a hátam. Igaza van, tényleg aludnom kéne. Túl hosszú volt ez a pár hónap, amit végigcsináltunk. Mindenkit megviselt és mégis pont ez a megtépázott idegrendszer, a kialvatlanság hoz minket egyre közelebb és közelebb. De most több, mint tizenkét órám lesz pihenni.
- Mennünk kell - szól rám Tia, majd átadja a jegyét és követi a többieket a gépre.
- Szeretlek - motyogja Leena könnyes szemekkel, aztán lábujjhegyre pipiskedi magát és megcsókol. A nyelvem gyengéden tolom át a szájába, próbálom elraktározni magamba milyen a csókja íze, a haja selyme. Túl régóta volt mellettem és most túl sokáig nem fogom látni. De legalább úgy tudom elengedni, hogy helyre jöttünk. Ez alatt a három és fél hónap alatt végig kitartott mellettem, sose emelte fel a hangját, nem hisztizett, egyszerűen a párom volt, aki támogat és érezteti velem, hogy mellettem áll, szeret. Minden koncerten ott állt Katjaval a színpad mellett, a végén a nyakamba ugrott, együtt távoztunk, együtt mentünk mindenhová, együtt csináltunk mindent. Úgy, mint régen. Nem tudom mi a változás oka, de nem is érdekel. Egyszerűen boldog vagyok vele. Sokkal könnyebb volt így végigcsinálni a sajtótájékoztatókat, a rádiós és televíziós interjúkat, a koncerteket, a fotózásokat, a rajongói találkozókat, a koncerteket, a próbákat, az after partykat.
- Hívlak - mosolygok rá, miközben letörlöm az arcáról a kigördülő könnycseppjeit. Nem bírok tovább rá nézni. Nekem is rossz, hogy el kell válnom tőle, a támaszomtól, a szerelmemtől.

Egy hatalmas füves placcra gurul be a buszunk. A színpadok már össze vannak szerelve, az emberek mégis úgy rohangálnak, mint a dolgos kis hangyák. Kiabálnak, futnak, az sem igazán érdekli őket, hogy maximum tíz fok van és halálra lehet fagyni. Tia irányít minket a saját színpadunk felé. Korán jöttünk, de érdekelt az előttünk lévő zenekar próbája. Le kell csekkolni a konkurenciát, hogy mit kell felülmúlnunk. Pici, két napos fesztivál, de nekünk ez is sokat jelent. Főleg itt Amerikában. Mikor Eero mondta, hogy több hasonlót is sikerült leszerveznie, majd kiugrottunk a bőrünkből, most viszont csak fáradtan vánszorgunk a színpad széle felé. Alig volt időnk kipakolni és enni valamit, már indulnunk is kellett. Felfedezem a saját technikusainkat, akik csak fejvakargatva néznek a színpadon álló bagázsra.
- Na, mi van? - veregetem vállon Richardot.
- Még saját technikusuk sincs, maguk hurcibálják a cuccaikat - néz elszörnyedve a színpadon álló népségre.
- Túl korán jöttünk - áll meg mellettem Tia is. - Ők még az elő előzenekar - húzza el a száját.
- És elveszett az énekesük - hallok meg még egy ismerős hangot. Hátra fordulva leesik az állam. Sean Benson áll mögöttem, hanyagul az egyik hangfalnak dőlve, cigi lóg ki a szájából, az arca nagy részét napszemüveg takarja, a haja, úgy áll, mintha belenyúlt volna a kettő húszba. Találkoztam vele már párszor, de azt hittem ismét a sitten van, kábítószer birtoklásért. Nem titok, hogy heroin függő és képtelen lemondani a szerről. Pedig már nem egyszer csukták le miatta, a karrierje is majdnem ráment, erre tessék. Még mindig itt van, él és virul. Még, hogy öregít a drog és a pia… Csak rá kell nézni. A pasi elmúlt negyven éves és még férfii szemmel is azt kell mondjam, hogy dögös. Magas, vékony, jól öltözött, laza és hihetetlen karakán személyiség.
- Hello Sean - nyújtom felé a kezem.
- Niko - biccent egyet, majd megszorítja a mancsom. - Kell valakinek egy kávé? - löki el magát a hangfaltól és a homlokára tolja a napszemüvegét. Félig felhúzott szemöldökkel néz ránk, majd mivel vagy fél percig csak lefagyva bámulunk rá, megrántja a vállát és elindul az öltözők irányába.
- Láttátok a szemét? - néz rám Tia elhűlve, mikor Sean hallótávolságon kívülre kerül.
- Azt a NASA is látja. A monokliját kisbolygónak lehetne minősíteni - suttogja Richard.
- Tényleg szép kis puklija van - dünnyögöm. Bár inkább sziklás hegységnek illik be a lila dudor a szeme alatt. Kíváncsi vagyok mi történhetett, de megtanultam, hogy jobban járok, ha nem kérdezek. Amúgy is kizökkent egy hangos csörömpölés és káromkodás. A színpad felé kapom a fejem, ahol a szőke ficsúr rugdos valamit, miközben úgy szitkozódik akár egy utolsó kocsis. Aztán meghűl bennem a vér. Nem akarok hinni a szememnek. Pedig minden tünet azt bizonyítja, hogy nem káprázik a szemem. A szívem feldübörög a mellkasomban, akár egy Ferrari motorja gyújtás után, a légzésem kapkodóvá válik, a térdem megremeg, a tenyerem izzadni kezd, miközben csak meresztgetem a szemem, a farmersortban és kapucnis pulcsiban lévő lány felé. Kócos, vékony, a szemei alatt hatalmas karikák éktelenkednek mégis lenyűgöző. A szőke sráchoz lépked, majd finoman végigsimít a meztelen vállán, hogy felhívja magára a figyelmet.
- Mégis hol a picsába voltál? - csattan fel a srác idegesen és úgy üvölt vele, mint a fába szorult féreg. - Eltűntél reggel! A kurva életbe Lia, már húsz perce ide kellett volna érned - kiabál tovább, olyan hangerővel, hogy zeng az egész fesztivál területe a dühös hangtól.
- Nyugi Andy, itt vagyok, kész vagyok, csinálhatjuk - mosolyog rá fáradtan, majd odabújik a mellkasához és átöleli a derekát. Idáig hallom, hogy az Andynek nevezett kitetovált, félmeztelen fickó felsóhajt, majd ő is átkarolja a törékenynek tűnő lányt. Engem pedig elönt a düh, a kezeim ökölbe szorulnak, a szart is ki tudnám verni ebből az ismeretlen fazonból, mert üvöltött vele és, mert… Nem! Nem vagyok féltékeny. Nekem ott van Leena. Ezt akartam, hogy Lia tovább lépjen. Megtette. Most mégis olyan pici a gyomrom, akár egy borsószem, vér helyett valami forró lávaszerű anyag kering az ereimben és perzsel, éget… Nagyon fáj. Zúg a fülem, úgy érzem, hogy a dobhártyám minden egyes szívdobbanásomtól berezonál. Hirtelen elengedik egymást, Lia a mikrofonállványhoz lép, körbenéz, megcsóválja a fejét, majd rámosolyog a mögötte állókra. Egy szőke lány levonul a színpad túloldalára, miután egy utolsó csókot nyomott egy piros hajú srác szájára, őt pedig még három lány követi. Törökülésben foglalnak helyet a másik oldalon, velünk szembe és áhítattal figyelnek. A szőke csaj a középső és a mutatóujját mindkét kezén keresztbe rakja és csak mosolyog a színpadon állókra.
- Egy, két… Egy, két, há’ és… - számol be a dobosuk, majd valami különleges és mégis kemény muzsika üti meg a fülem. A szemem mégis csak egy embert lát. Liát… Lágyan ringatja a csípőjét a zene ritmusára, aztán énekelni kezd. Nem csuklik el a hangja, csukott szemmel teszi a dolgát, a többiek pedig tökéletesen kísérik, mintha ő tartaná egybe az egész bagázst egyszerűen csak azzal, hogy ott van. Nem veszek észre semmit, amivel jelezne nekik, egyszerűen csak énekel és ennyi.
Hát mindenre számítottam, de arra nem, hogy itt fogok vele találkozni újra. Ambivalens érzések kerítenek a hatalmukba. Nem tudom, hogy sírjak, nevessek, üvöltsek, avagy meneküljek- e innen a lehető legmesszebb. De egyszerűen megbénít, hogy itt van. A lábaim a földbe gyökereznek, az agyműködésem leáll, nem találom a hangom, pillanatok alatt szétesem, csak attól, hogy itt van, pár méterre tőlem. Felkavaró látni. Hetek óta nem gondoltam rá úgy igazából, mindig volt valaki vagy valami, ami elterelte róla a figyelmem, csak az álmaimban kísértett. Persze valahol az agyam egyik elzárt kis rekeszében mindig ott motoszkált a gondolat, hogy egy görény voltam és bocsánatot kéne kérnem. Most viszont mindenre felszínre tör. De a sorrendek felcserélődnek. Fel kell cibálnom a hotelszobámba, szeretkezni akarok vele, muszáj megkapnom megint és majd utána bocsánatot kérek, aztán megint szeretkezünk és megint és megint és megint…
- Jó kis bige, honnan szalajtották Andyék? - jut el egy újabb hang a tudatomig.
- A volt gitárosuk nője volt. Állítólag a pasi túladagolta magát egy romantikus hétvége után. Túl sok volt neki a Barbie babából - röhög fel valaki.
- Joshua, akkora egy érzéketlen tuskó tudsz lenni - sziszegi a hátunk mögött a srác. Fél szemmel hátrasandítok. A pasi elég őrültnek tűnik. Feltűnő rúzs van a száján, lakk a körmén, az arca szinte lányos hatást kelt, a hangja és a testalkata viszont arról tanúskodik, hogy férfi az illető. A barna göndör tincsek a nyakáig érnek. A szemei óriásiak, talán a festék miatt. A bőre hófehér, bár van egy tippem, hogy ez is csak a púder hatása. Finn létemre én nem vagyok ennyire sápadt…
- Nem lehet mindenki olyan tüncibünci, mint te, kicsi cukorborsóm - suttogja a vele szemben álló fazon irritálóan magas hangon.
- Kapd be - vigyorodik el a furcsa fazon, majd a pillantásunk találkozik.
- Szeretnéd mi? - szól vissza neki a magas nyurga fazon.
- Nem is tudod mennyire - nyalja meg a szája szélét, majd perverz mosolyra húzza az ajkait és ismét rám néz. - Mi még nem találkoztunk - biccenti oldalra a fejét, aztán közelebb lépked hozzám. - Alex vagyok - nyújt kezet, amit el is fogadok. - Ez itt Joshua, a basszusgitárosom, az pedig Mark a dobosom - bök egy whiskyt vedelő fazonra, aki tisztes távolságból figyeli a színpadon próbáló bagázst.
- Niko - biccentek felé. - Tia, a kurvám, Richard a technikusom, a többiek pedig nem tudom hol vannak - húzom el a szám.
- Ó saját kurvád van? - nevet fel Alex. - Nem rossz. Nekem Mark a ribancom, igaz cica? - fordul hátra vigyorogva, majd ismét a szemembe néz. - De őt is elviselném - bök a fejével Lia felé.
- Ő nem kurva - sziszegem dühösen.
- Honnan tudod? - húzza fel kérdőn a szemöldökét miközben továbbra is pofátlanul vigyorog a képembe. - Visszautasította a pénzed? - néz rám ártatlanul pislogva, de valami ördögi fény táncol a szemeiben.
- Mi van Alex, most a nőkre fáj a fogad? Múltkor még valami technikus fiút próbáltál magaddal cibálni - hallom meg ismét Sean mosolygós hangját.
- Magammal is cibáltam nagypapi - vigyorog rá ez az elmebeteg, mire Sean arca elkomorodik. A kávés poharát felteszi az egyik doboz tetejére, majd kihúzza magát és fenyegetően felénk kezd lépkedni.
- Moderáld magad te kis pöcs, mert még a végén véletlenül valami a torkodon akad - lép elé és az ép szeme villámokat szór.
- Mi van, a nőkre már nem gerjedsz nagypapi? Az én seggem kéne? Hát azt nem kapod meg - vág vissza Alex. Mi meg csak állunk s nézzük a kis csatát.
- Takarodj innen - sziszegi Sean.
- Alex, indulj meg - szól rá a basszusgitáros, mikor a hozzánk képest törpe termetű srác nem mozdul.
- Úgyis az enyém lesz - vigyorodik el önelégülten, majd elindul a bandájával az öltözők felé.
- Tényleg van karizmája a kicsikének - lép mellém Sean és Liát kezdi bámulni, akinek az utolsó hangok épp most hagyják el a torkát. Valamit beszél a fiúkkal, akik huzigálni kezdik az erősítőiket valamerre egészen addig, míg Lia el nem mosolyodik. Ó, igen, az a mosoly… Még emlékszem rá, mennyire csodálatos, de most újra gyomorszájon ver, hogy látom. De ebben a pillanatban nem rám mosolyog, hanem arra a szőkére… Az agyvizem ismét forrni kezd.
- Ismered igaz? - néz rám Sean elgondolkodva.
- Találkoztunk már - suttogom. Szerencsére Tia lelépett, így nem veszi észre, hogy a lány a színpadon az, akitől óva intett a múltkor.
- Olyan érzésem van, mintha én is láttam volna már - bólint. - Jó hangja van, a teste se pite, csak kicsit sovány - néz végig rajta. És igazat kell adnom neki. Mióta utoljára találkoztunk, azóta rengeteget fogyott, de még most is gyönyörű. - Úgy látom készen vannak - mosolyodik el Sean. Halkan rimánkodom, hogy erre induljon el, de nem így történik. Felkapják a cuccaikat és a másik oldalon vonulnak le a színpadról.

- Képtelen vagyok rá - zihálom, miközben fel és alá járkálok az apró szobában. Yv mosolyogva néz rám, Ben és Tim a tükör előtt valami vad és őrült sminket varázsolnak magukra.
- Picim, menni fog - nevet fel Andy, aki a kanapén ücsörög, teljes nyugiban.
- De hánynom kell - nézek rá kétségbeesetten.
- Az a jó - kacag tovább bólogatva miközben a gitárjával bűvészkedik.
- Fulladj meg - nyöszörgöm.
- Lia - hallom meg Yvonne hangját, mire azonnal felé fordulok. - Hoztam neked valamit - mosolyodik el félénken és a táskájából előkap egy csomagot és felém nyújtja. A kíváncsiságom azonnal felkelti kikapom a kezéből a papírtasakot és kiveszem belőle az ajándékom. A lágy esésű piros ruha egyszerűen elkápráztat.
- Ezt te csináltad - nézek rá elképedve. Középsuliban mindig ruhákat rajzolgatott és néha a jobbakat meg is csinálta. Ez volt mind közül a kedvencem, így megjegyeztem magamnak.
- Aham - bólint félve. - Tetszik? - néz rám az alsó ajkát harapdálva, mire elképedve nézek rá, aztán kitör belőlem a nevetés és a nyakába ugrok.
- Köszönöm, köszönöm, köszönöm - ölelem szorosan magamhoz, aztán rájövök, hogy túl nagy a csend körülöttünk. Mindenki engem bámul. Az arcuk meglepettnek tűnik, még Yvé is.
- Mi a baj? - nézek rájuk értetlenül.
- Mosolyogsz - böki ki Yv csodálkozva.
- És hangosan nevettél - teszi hozzá Tim is elképedve.
- Rég nem csináltál ilyet - mosolyog rám Ben is, mire Andyre kapom a tekintetem. Ő pedig csak ül, furán vigyorogva, aztán felpattan elém lép és megpörget a levegőben, mire újra felkacagok.
- Ismét nevet - nevet fel felszabadultan Andy, miközben tovább pörög velem.
- Tegyél le - szólok rá. - Át kell öltöznöm - mosolygok rá és tényleg úgy érzem, mintha pislákolni kezdene bennem a fény, amiről már azt hittem kialudt.
A ruha úgy áll rajtam, mintha rám öntötték volna. Most picit sajnálom, hogy szőke vagyok és nem fekete, így kicsit cicababás ugyanis a ruha rajtam, a vérvörös rúzs viszont tökéletesen passzol az Yvtől kapott ruhakölteményhez, ami alig takar valamit a testemből és határozottan rafinált, egy rakás fekete bőrkiegészítőt aggatok magamra, így ellensúlyozva a csinibaba stílust. Pompásan érzem magam kivételesen. Úgy gondolom ebben a ruhában még az ördögöt is el tudnám varázsolni. Csak a probléma ott kezdődik, hogy tényleg olyan érzésem van, mintha az ördög itt járna a színfalak mögött. De nem lehet itt. Európában turnézik…

Végignézem a produkciójuk minden mozdulatát. Hibátlan az egész. A lány szinte ragyog, van benne valami veszélyesen vonzó. Viszont ha valaki a szemébe néz, akkor ott felfedezhet még valamit. Őrült fájdalmat, olyan veszteséget, amin nem sokan mennek át ennyi idős korukra. Állítólag még csak most lesz húsz éves. Ennyit tudtam kideríteni róla, meg azt, hogy nem zenész csak beugrott, mert nem volt más. Ahhoz képest pokoli hangja van. Kisujjából ráz ki mindent, mintha oda született volna a színpadra. Hasonlít egy régi cimborámra. Ő is mindig ilyen laza könnyedséggel állt odafent.
Kíváncsivá tesz mit tud még. Tudom, hogy hiba, hogy nem kéne érdekeljen, de nem lehet neki ellenállni. Van valami különös varázs a lényében. Ahogy elnézem nem csak én nem tudok nem rá nézni. Mindenki megbabonázva figyeli. Főleg a finn. Elbújt a színfalak mögött, de le se veszi a szemét lányról. Találkoztak már… Hát persze. Úgy belezúgott, mint vak a gödörbe. Mondjuk nem csodálom. Tényleg remekmű lett a kis csaj. Nem tudom kik hozták össze, de tökéletes géneket örökölt. Kár, hogy az apja lehetnék…
Cornelia. Még a neve is különleges, akárcsak azok a villogó zöldeskék szemek, amikkel folyamatosan pásztázza a tömeget. Mintha érezné, hogy valaki bámulja és nem pusztán azért, mert a színpadon van és énekel. Niko a plakátok mögött leskelődik, egyik cigit gyújtja a másik után, szerintem fel sem tűnik neki, hogy mit csinál. Vajon Cornelia is így oda van érte? Talán összetartoznak. Kívülről tökéletesen összepasszolnak. A törékeny védtelennek tűnő picike lány mellett jól mutatna a magas vékony és mégis szálkás finn. Bár a szépség természetét nem ismerem, de Nikohoz volt már szerencsém. Ugyan csak felületesen, de mégis… Érdekes pasas. Bizonyos szempontból szörnyű fickó, de van benne valami amitől nem mondhatom azt, hogy a fogait egyesével ütném ki ha tehetném. Kedvelem annak ellenére, hogy elég nagy seggfej tud lenni. Bár néha elég szemellenzős és nem látja a fától az erdőt. Szerintem azzal sincs tisztában, hogy beleszeretett a színpadon álló tündérkébe. Tündérke?
Tündérke! Ó, bassza meg, hát persze. Láttam már. És csak most esik le, mikor szakadni kezd az eső. Ironikus. Akkor is esett. Londonban. Eléggé szét voltam csúszva, a heroin nem tett túl jót aznap este, de összevesztünk Karennel és kellett valami, ami eltereli a figyelmem a romokban heverő házasságomról, ezért belőttem magam és ha minden igaz még piáltam is. Nem is keveset.
Tűzzel kínált. Elfogadtam. Aztán… aztán megcsókoltam. Az a csók. Azonnal felállt tőle a farkam. Édes volt és keserű. Lágy és szenvedélyes. Rövid és mégis hosszú. Emlékszem még álmomban is kísértett hetekig. A kabátom neki adtam. Emlékszem a kisírt szemeire és arra az édes ártatlan mosolyra, amivel megajándékozott, mikor felhúztam a cipzárt.
Olyan arcot vágott, mintha összetörték volna a szívét. Mikor is volt ez? Pár hónapja? Egy éve? Nem is tudom. Mióta Karentől és a srácoktól elköltöztem összefolynak a napok. A pia, a drog, a munka és a prostik nem épp tesznek jót a memóriámnak.

- Liát bámulod - hallok meg valakit megint a hátam mögül, mire ijedten rezzenek össze.
- Baszd meg Mika - szűröm a szavakat a fogaim között.
- Nem baszom meg. Mióta tudod, hogy itt van és fellép? - néz rám összeszűkült szemekkel.
- A próba előtt láttam meg - sóhajtok fel miközben visszafordulok a színpad felé és tovább bámulom a tüneményt.
- Mit fogsz tenni? - lép mellém.
- Nem tudom. Semmit. Fogalmam sincs. Beszélnem kéne vele - hadoválom.
- Szerintem meg békén kéne hagynod - sóhajt fel. - Ne okozz neki több fájdalmat. Nem érdemli meg. Hagyd, hogy lelépjen, nem kell tudnia, hogy itt voltál. Ha még nem látott maradjon is így - mondja halkan.
- Bocsánatot kell kérnem tőle - nézek Mikara.
- Nem kell - csóválja meg a fejét. - Niko, te nem bocsánatot akarsz kérni tőle, ez csak kifogás, mindketten tudjuk. Megint össze akarsz vele gabalyodni, de nem teheted meg. Kétszer felajánlotta már, hogy veled marad és te elzavartad. Hagyd őt békén. Ott van Leena, akit úgy néz ki kicseréltek és ismét visszaváltozott azzá a normális lánnyá, aki volt. Felejtsd el Liát - teszi a vállamra a kezét én viszont ismét felkapom a vizet.
- Mi lenne ha nem mondanád meg még te is, hogy mit tegyek? - csattanok fel, majd sarkon fordulok és az öltözőbe vágtatok, hogy átöltözzek és felkészüljek a koncertre.

- Andy, ugye nem baltáztam el? - nézek rá mikor végre levonulunk a színpadról. Félek a válaszától, mióta lejöttünk görcsbe áll a gyomrom.
- Viccelsz? Mókuska, megcsináltad - nevet fel és szorosan megölel. Mindenkiről patakokban folyik az izzadtság, de a vastaps még most is szól, hogy végleg levonultunk. Kár, hogy esett az eső… Ha az a tíz perces zuhé nincs, akkor azt hiszem minden flottul alakult volna.
Gyors zuhany után mindenki embert farag magából. A fiúkhoz valami producerféle megy oda, hogy beszélgessenek a lemezről, mi Yvvel viszont halálra unjuk magunkat.
- Nem nézzük meg a többi koncertet? - néz rám unottan.
- Menjünk - rántom meg a vállam, majd kézen fogom és bemászunk a tömegbe.
A kis színpadon dallamos rockzenét játszanak. Három srác áll odafent, elég fura szerzetek, de megnyerő a stílusuk. Aztán valaki megkocogtatja a vállam ezzel kizökkent a bámészkodásból.
- Szia tornádó - mosolyog rám a mögöttem álló.
- Oliver? - kerekednek ki a szemeim.
- Akkor még megismersz - nevet fel, majd közelebb húzza magához Lizát, aki vigyorogva bújik hozzá.
- Utolérted látom - kacagok fel.
- Utol és többé nem eresztem el - csókolja meg Oliver a lányt szenvedélyesen.
- Liza vagyok, múltkor nem jutottunk el a bemutatkozásig - húzza el Oli barátnője a száját, aztán elmosolyodik, átölel és két puszit nyom az arcomra. - Amúgy meg köszönöm. Ha nem csókolod meg, sose jön rá, hogy… Szóval érted - súgja a fülembe mosolyogva, mire ismét elnevetem magam.
- Értem és nincs mit - kacsintok rá. - De mit kerestek itt? - nézek rájuk kérdőn.
- Játszik ma a bátyám - adja meg Oliver a választ.
- Ó tényleg? Melyikük a tesód? - fordulok a színpad felé.
- Jaj, még csak ezután jönnek - magyarázza Oli. - Kb. tíz perc és színpadon lesznek - néz az órájára.
- A bátyád mindig késik - kuncog fel Liza, mire Oli elhúzza a száját, de azért bólint egyet, igazat adva neki ezzel.
Élvezzük a zenét, beszélgetünk, táncolunk és nevetünk. Oliver megdicsér, mert szerinte csodálatosak voltunk a színpadon én viszont biztosítom róla, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy énekeltem ennyi ember előtt. Nem vagyok zenész és nem is akarok az lenni. Viszont kivételesen tényleg jól érzem magam. Nem gondolok se Pete-re, se Mirára, se Nikora. Semmire. Egészen addig míg az utánunk lévő zenekar le nem vonul a színpadról és le nem szedik a plakátjukat, ami alatt a következő zenekar neve díszeleg.
- Na ne - nyögök fel. Csak álmodom. Nem lehet igaz. Nem és nem. De a fülembe kúszik a lányok sikolya. Mind egy szót skandálnak. Kulo.
- Mi a baj? - simítja a tenyerét Oliver a vállamra, mire a szemébe nézek. Bassza meg.
- Niko a testvéred, igaz? - kérdezem alig hallhatóan.
- Ismered a bátyám? - kerekednek ki a szemei.
- Ismered a finnjét? - szólal meg Oliverrel egyszerre Yvonne.
- A finnje? - ráncolja össze a szemöldökét Oli.
- Az első - hallok meg egy halk doromboló hangot, ami Andyhez tartozik.
- Mi van? - néz ránk Liza értetlenül.
- Ő a kincse - mutogat rám Oli elképedve.
- Te tudsz róla, hogy kultának hívott? - kerekednek ki most az én szemeim.
- Rólad beszél mindig, mikor segg részeg - bólint.
- Bassza meg - sziszegem és érzem, hogy kifut a vér az ereimből. Túl sok az infó. Nem akarom. Nem és nem. Nem akarok tudomást venni arról, hogy itt van. Le kell lépnem. Azonnal! De nem mozdul a lábam. Miért nem mozdul? Mennem kell. Muszáj. Gyerünk már.
Hiába rimánkodok magamba nem segít. A testem önállósítja magát és a színpad felé fordul, pont abban a pillanatban, amikor felállnak. Mika, Mad, Jari, Aleksi… Mindenki, kivétel Niko. Ő még kéreti magát. Addig nem jelenik meg, míg az egész tömeg nem kezdi a nevét hajtogatni, miközben ritmusosan összecsapják a tenyerüket. Ő pedig bevonul. Nem mosolyog, csak a szemeivel bűvöli a népet. Azokkal az átkozott, kinyomni való, káprázatos zöld szemeivel. A levegő a tüdőmbe reked. Hát mégis a színfalak között mozgott az ördög egész nap. Nem tudom miért, de felteszem a kapucnim és elindulok az első sor felé.
- Lia, várj - kiált utánam Yv, majd elkapja a csuklóm és jön velem. Ész nélkül lökdösöm arrább az embereket valami láthatatlan erő hajt felé. Mennem kell még akkor is, ha nem akarom. Látnom kell még akkor is, ha nem kéne. A közelében kell lennem még akkor is, ha veszélyes. Megint elment az eszem. Elvette minden csepp józanságom, pusztán azzal, hogy megjelent és elkezdte a csípőjét riszálni éneklés közben. Van benne valami furcsa, mintha keresne valakit a tömegben. Talán a menyasszonya is itt van. Engem nem láthat, a kapucni megóv. Különleges találmány ez. Én mindent látok, de engem senki, ha nem akarom. Biztos, hogy nem akarom, hogy észrevegyen? Nem tudom. Tényleg nem. Azaz, hogy ne tudnám. Akarom. Szeretném ha látná, hogy túléltem. Mindent túléltem. Túléltem, hogy meghalt a legjobb barátnőm, túléltem, hogy nem kellettem neki és azt is túléltem, hogy a férfi, akit utána közel engedtem magamhoz szintén távozott az élők sorából. Azt akarom, hogy nézzen a szemembe és bánja meg, hogy elengedett, de jöjjön rá, hogy már késő. Lássa meg, hogy tévedett, mert felnőttem. Nem vagyok egy ostoba kis csitri.
Még most is elbűvöl, még most is hevesebben ver a szívem a látványától, még most is érzem az illatát, még most is hat rám a varázsa, a hangja. Igen, még most is úgy gondolom, hogy ő a legcsodálatosabb férfi az univerzumban. Még mindig különleges és mesebeli. Még mindig az ő kezében van a gyeplő. Tudja mit csinál és azt is, hogy miért. Tisztában van vele, hogy a puszta jelenlététől elolvad bárki. Az összes lány, sőt még a fiúk nagy része is a tenyeréből eszik és még csak különösebb erőfeszítésébe kerül, hogy ennyire a hatása alá vonjon mindenkit. Elég a fekete festék, ami most is vastagon keretezi a szemét, elég, hogy magára rántott egy testére tapadó, fekete, könyékig felgyűrt ujjú pólót és egy szürke farmert ami épphogy a keskeny csípőjéig ér. A hatalmas övcsat eltakarja a hasa alján lévő kacskaringós mintákat, a vastag ezüst gyűrűk most is a kezén díszelegnek, ugyan úgy, ahogy a rózsafüzér is a nyakában lóg, annak ellenére, hogy cseppet sem hívő. A pulcsija nem ér le a nadrágja széléig, így egy két centis sávban látszódik a hófehér bőre a derekánál. A haját borzolja az esti szellő, bár enélkül is éppen elég kócos, mégis szexi. Igen, még mindig szeretem. De ezt ő sose fogja megtudni. Soha!
Fogalmam sincs mióta bámulom, de hirtelen felfogom a sorok értelmét, amiket elénekel és döntök. Látnia kell. Ki fog szúrni, tudom és érzem. Már így is percek óta bámulja az alakom, de tudom, hogy nem biztos abban, én vagyok-e a kapucni takarásában. Itt az ideje barátom, hogy biztos legyél a dolgodba. Kihúzom magam és leemelem magamról az eddig védelmet nyújtó anyagot. Egyenesen a szemébe nézek, látom, hogy elképed, de folytatja tovább a koncertet, én pedig elmosolyodom.
- Lia, menjünk, ebből baj lesz. Érzem - nyüszít fel Yv mellettem.
- Mindjárt - suttogom, de nem nézek rá. Niko tekintete az enyémbe mélyednek. Eszem ágában sincs elkapni róla a pillantásom, inkább kacérkodom vele. Megnyalom a szám szélét és tovább bámulom az arcát.

- Niko! Mi a szent Úr Istent csinálsz? - kiabál utánam Mad, mikor leugrok a színpadról, de tovább nyúzza a basszusgitárt, elvégre mégiscsak most jönnek a srácok szólói. Tényleg fogalmam sincs mit művelek, de látom, hogy ott áll az első sorban és engem néz és én nem vagyok képes ellenállni neki. Olyan, mint valami mágnes, vonz és akarom. Muszáj megérintenem, mert ha nem teszem, akkor abba belepusztulok. Amint a kordonhoz érek, sarkon fordul, elmosolyodik és elindul, egyenesen be a tömegbe. Az első sorban állók utánam kapnak, de én csak arra a szürke kapucnis pulóverre tudok fókuszálni. Nem tűnhet el. Most már nem!
- Niko, menj vissza - lép mellém a biztonsági őr, de nem hallgatok rá. Életem talán legnagyobb ostobaságát követem el azzal, hogy átugrom a kordont és bevetem magam a közönség közé, hogy követni tudjam. Lia ismét hátra pillant és egy másodperc elejéig ledermed. Nem számított rá, hogy ide is követem, de megtettem. Mégis megtettem.
- Niko - hallom a nevem ezer felől, de csak megyek előre, miközben jobbról, balról, elölről és hátulról is lökdösnek. Előrébb jár, folyamatosan hátra pillant a válla felett, én pedig megyek utána. Azaz próbálkozom vele, de nem egyszerű túljutni az embereken. A srácok nem hagyják abba a zenélést, tudom, hogy megint énekelnem kell és megteszem.
- With the venomous kiss you gave me, I'm killing loneliness… - búgom a sorokat, mire ismét megfordul és elkapja a pillantásom. Nem tudom eldönteni, hogy mi történik velem, csak azt tudom, hogy mosolyog. Rám mosolyog, a szemei huncutul csillognak, de nem áll meg. A dobhártyám zúg a kiabálástól, de egyszerűen minden összefolyik körülöttem, egyetlen egy embert látok tisztán és az ő.



A látszat sosem fontos. A lényeg mindig a részletekben rejlik. Az igazán okos emberek erre régen rájöttek már. Mindig a háttérmunka tesz sikeressé valamit. Ezer meg ezer szorgos kis hangya dolgozik egyetlen egyért. Hogy mi a jutalom? Sosincs jutalom. Maximum a lelkiismeretük marad nyugodt. Ők megtették amit kell. De mi van a királyokkal és a királynőkkel? Ők tükörbe tudnak nézni? Vagy csak pózer mosolyok mögé bújnak, miközben hányi tudnának saját maguktól? Mégis ők fürdenek a fényben, míg a többi kicsi hangya a sötétben dolgozik és úgy állítják be a lámpákat, hogy a fény tökéletesen süssön a főnök arcára. Leolvadhat a maszk ha túl erősre van állítva a reflektor?